Az ember társas lény. Ezt nem én találtam ki és nem is tűnik olyan borzasztó mély állításnak. Nekem. Meg annak, aki tényleg társak között él.
Vitázni jó. Ez egy újabb állítás. Sőt, fokozni is lehet: vitázni kell. A vita hiánya ugyanis deformálja az embert. Megszűnik a külső kontroll. Az ember egyszer csak elhiszi, hogy minden úgy van, ahogyan képzeli. Kitalál valamit, melynek semmi köze sincs a valósághoz. Gyűjti azokat a tényeket, melyek ezt alátámasztják, figyelmen kívül hagyja azokat, melyek ellentmondanak neki. Ide jutunk, ha vannak körülöttünk emberek, de nem mernek ellentmondani (hadd ne mondjak példákat a közéletből, vagy nagyvállalatok vezetői köréből) és ugyanide akkor, ha nincsenek körülöttünk olyan társak, akikkel legalább olyan kapcsolatunk van, hogy beleférjen egy-egy vita. Így lehet eljutni odáig, hogy valaki komolyan gondolja a magyarok Sziriuszról átlőtt közös nagy déenesét. Ráadásul a sok figyelmenkívül hagyás előbb-utóbb a tudatállapotot is beszűkíti – és innentől az embernek, csak magára támaszkodva, nagyon nehéz a visszaútja.
Vita kell. Társak kellenek.
De nem mindegy, hogy mikor. Amikor ugyanis már becsavarodtunk, akkor hiába találunk rá a hozzánk hasonlóan becsavarodottakra (nagy az internet, szinte mindenki talál magának fórumot és szinte minden fórum előbb-utóbb talikba torkollik), akkor már késő. Ekkor már csak erősítjük egymásban a világtól való elszakadást. Hiszen mi lehet fényesebb bizonyíték arra, hogy helyesen gondolkodunk annál, hogy nem csak mi gondoljuk így, hanem mások is? Ekkor a társaság már fokozza az elszakadásunkat – míg ha időben, fiatalabb korunkban, neadjisten folyamatosan társasági relációban éltünk, akkor gyakorlatilag meg is védtük magunkat, a realitásérzékünket az eltévelyedéstől. Mindegy mi: haverok, család, szakkör, foci a téren, összejáró kollégák, bridzspartik, kirándulások, pörkölt partik… és sorolhatnám még. Mindegy mi, csak legyen társaság, legyen beszélgetés – legyen meg a vita lehetősége.
Recent Comments