Péntek este meghalt az egyik degu.
Még a föld is szikrázott, mire a sötétben csákánnyal megástam a sírt.
Month: January 2009
Kiesve a szinkronból
Mivel mára semmi jó témám sincs(1), így dühöngök egyet.
Két napja viszi el a délutánomat ez az átkozott Windows Mobile Device Center. Már az elődjét, az Activesync kliensprogramot sem kedveltem, de ez a borzalmas WMDC még azon is túltesz.
Miről is van szó?
Évek óta működött nálam a következő rendszer:
- Van a munkahelyi gépem, melyen XP fut.
- Van az itthoni tabletpc-m, melyen XP fut.
- Van egy HP IPAQ2495 PDÁ-m, WM5 oprendszerrel.
- Mindkét számítógép szinkronizál USB kábelen a PDÁ-val. (A levelek értelemszerűen csak az egyikkel, de minden más mindkettővel.)
- Emellett van egy állandóan betegeskedő desktop gépem, mely hol működik, hol nem.
Tehát itthon a fő gép a tabletpc volt. A két általam használt gépen az Outlook (2007) kliensek tökéletesen szinkronban voltak a PDÁ-n keresztül – és nem utolsósorban minden ott volt hordozhatóan a PDÁ-n is.
Ez a felállás szép lassan kezdett megváltozni. Egyfelől a folyamatos hardvercserék miatt a desktop gépem kezdett egyre jobb – és egyre megbízhatóbb lenni. Másfelől pedig a tabletpc kezdett egyre többet betegeskedni. (Most is szervízben van.) Végül eljutottam oda, hogy használjunk mindent arra, amire kitalálálták: az extra slim tablet legyen a mobil, az utazós számítógép – netpc – a desktop meg az alap otthoni számítógép.
A két ünnep között át is állítottam erre a koncepcióra mindkét gépet.
Látszólag minden jól is működött. Látszólag.
Még mindig egy kis magyarázat: a desktop gépbe végül 8 GB memória került (a virtuális labor, ugye), emiatt kénytelen voltam 64 bites Vistát telepíteni. Amennyire ellenszenves volt eleinte, annyira kellemes csalódás lett végül: eltekintve attól, hogy nincs rá semmilyen (se Cisco, se Checkpoint) VPN kliens, így kénytelen vagyok egy virtuális XP-ről dolgozni, ha otthon vagyok… meg eltekintve attól, hogy a konfig videólejátszásra alkalmatlan, mert képtelenség gatyába rázni rajta a codec dzsungelt, szóval ezektől eltekintve egészen jól megvagyunk.
Eddig. Ez a mostani szívás viszont valószínűleg rendesen alá fogja ásni a bimbózó kapcsolatunkat.
Indulásképpen lebontottam a partneri kapcsolatot a PDA és a tabletpc között. (Ez is megérne egy elmélkedést, miért van kettőben maximalizálva a partneri kapcsolatok száma.) Utána rádugtam a desktopra, felismerte… majd durván 40 másodperc múlva a WDMC bontotta a kapcsolatot. Csak néztem, mint a macska, amikor Nej sikoltva rángatta ki a kajásszekrényből. PDA visszakapcsol, connection rendben… 40 másodpercig. Téptem egy ideig a hajam… amíg végül rájöttem, mi is történik. A PDÁ-n be van állítva, hogy 30 másodperc passzivitás után kapcsolja ki a képernyőjét. Nem az egész készüléket, csak a képernyőt. Ez az Activesync-et soha nem zavarta, simán élt tovább a kapcsolat. Bezzeg a sokkal fejlettebb WDMC! Az egyből lebaszta a biztosítékot, ahogy elment a PDÁ-n a kép. Előtúrtam a régebbi HP1940 kütyüm kombinált kábelét (USB+220-as töltő), majd beállítottam, hogy ha töltőn van, akkor ne kapcsolja ki a képernyőt. Így már folyamatosan volt kapcsolat.
Az osztrák katona mindig győz.
El is indult a szinkronizáció. Első körben letörölt mindent, ami a régi kapcsolathoz tartozott, majd visszaírta gyakorlatilag ugyanazt (a pst fájl mindkét outlook mögött ugyanaz volt, az akció előtt hoztam szinkronba a kettőt), de ez ellen egy szavam sincs, ez így logikus.
Igazából nem is ettől a lépéstől féltem, hanem attól, hogy mi lesz a benti gépemmel. De az is simán vette az akadályt. Az ActiveSync nem foglalkozott azzal, hogy a másik partneri kapcsolat időközben le lett cserélve, az sem érdekelte, hogy azon keresztül milyen disznólkodások folytak – egyszerűen csak szinkronizálta az adatokat.
Itthon újból rádugtam a desktopra. Egy kicsit furcsa volt, hogy megint végigszinkronizálta az összes adatot, de tapasztalatból tudom, hogy egy ilyen kettős kapcsolat beállása hosszú idő.
A következő nap rádugtam a belső gépemre… és lementem hídba. Azt mondta az Activesync, hogy egy ilyen nevű géppel már van egy kapcsolata, legyek kedves ezt nevezzem át. Na, ez akkora faszság volt, hogy percekig csak üres tekintettel bámultam a képernyőre. Azt is írta, hogy ha nem nevezem át, akkor csak guest kapcsolatot tud létrehozni, ami semmire sem jó. Átneveztem. Innentől a szinkronizáció rendben lement, sőt, egész nap szépen működött. Vittem fel új kontaktot, taszkot és megbeszélést is, mindegyik kikerült szépen a PDÁ-ra.
Otthon rádugtam ismét a desktopra, szinkronizáció rendben lement. A WDMC sem foglalkozott azzal, hogy a másik kapcsolat neve megváltozott. Leellenőriztem a kontakot: oké. A taszkot: oké. A megbeszéléseket: sehol. Nonemá, netene. Nézegettem, mit tudnék esetleg állítgatni, hogy a PDÁ-n szemmel láthatóan meglévő megbeszélések felszinkronizálódjanak… de nem találtam semmit. Tesztként létrehoztam közvetlenül egy bejegyzést a PDA naptárába, az fel is szinkronizálódott. De az, amelyiket a másik partner hozott létre, az nem. Még akkor sem, ha direktben belemódosítottam.
A következő nap a munkahelyi PC ugyanazzal a barom idióta üzenettel fogadott. Gondoltam, kipróbálom, milyen lehet guestként. Semmilyen. Hibaüzenettel elszállt az Activesync. Viszont, amint újból rádugtam a PDÁ-t, kérdés nélkül létrejött a kapcsolat, fel is szinkronizálta az otthon létrehozott megbeszélés jellegű bejegyzéseket. Azokat is, amelyeket a PDÁ-n hoztam létre és azokat is, melyeket a másik kapcsolat, azaz a desktop gép hozott létre.
Idehaza viszont megint ugyanaz: a WDMC nem volt hajlandó felszinkronizálni azokat az adatokat, melyeket a másik kapcsolat hozott létre. Pontosabban, a másik kapcsolaton létrehozott taszk, kontakt és notes adatokat szó nélkül felolvasta és szinkronizálta – de a megbeszéléseket valamiért nem. És csak egy irányban: visszafelé az Activesync rendesen kezel minden adatot.
Ha láttál már WDMC kezelőfelületet, tudhatod, hogy szinte semmilyen beállítási lehetőség nincs rajta. Az eventlogban sincs semmilyen bejegyzés. Az interneten meg se próbáltam rákeresni a jelenségre, hiszen kizárt, hogy pont ilyen szituációról legyen valakinek is értelmes mondanivalója.
Kész.
Egy ilyen baromságon felborult a koncepció. Hiába van itt egy hiperszuper felturbózott desktop gépem, nem tudom elsődlegesként használni. Nekem ugyanis az Outlook naptára olyan, mint másnak az oxigén. Abban vezetek mindent… de tényleg mindent. És impulzusszerűen. Abban a pillanatban, ahogy eszembe jut valami, egyből bele is írom, mert amennyire mostanság szét vagyok esve, az is ajándék, hogy időnként még bevillanak az események. Mikor kit kell felhívnom, mikor hová kell mennem, mikor járnak le az igazolványaim, mikor melyik családtagnak van egyéni programja, mikor tervezünk közös megmozdulásokat… és persze minden abszolút részletesen: minden bejegyzésben emlékeztetők, telefonszámok, címek, elérhetőségek. Tényleg ott van benne az életem. Ráadásul éveken keresztül hozzászoktam, hogy mindez mindig – és tényleg mindig – a rendelkezésemre is áll, akár egy istenhátamögötti erdőben is.
Az speciel nem jöhet szóba, hogy downgrade-elek. Anno kinlódtam rendesen, milyen operációs rendszerem legyen, már nem tudom, mi bajom volt a 64 bites XP-vel, de úgy emlékszem, valami volt.
A másik út az lehet, hogy a benti gépemet frissítem Vistára… de annak az esélye annyi, mint hóembernek a Bahamákon. Az, hogy nekem legyen bent egy napom, amikor nem kell hozzáférnem semmihez… esélytelen. Ráadásul, ha elmegyek ebbe az irányba, még egyáltalán nem biztos, hogy meg is oldódik a problémám, mert az is lehet, hogy az alap probléma az, hogy a PDA WM5 operációs rendszere nem tud együttműködni a WDMC-vel… akkor pedig megette a fene, mert a HP ehhez nem ad ki WM6-ot. Csak.
Az nyilván megint nonszensz, hogy állandóan menjen a háttérben emiatt egy virtuális XP… arról nem is beszélve, hogy az USB kábellel is lennének gondjai.
Röviden szólva: ‘sírni fogok’ kategória. Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy meglehetősen utálom az Activesync programot. (Nem keverendő össze az Exchange szerver Activesync szolgáltatásával.) Anno a Heathrow folyosóján készült is rólam egy kompromittáló fénykép, amint éppen meggyalázok egy ActiveSync óriásplakátot. Tényleg minden bajom volt vele: többet fagyott, mint egy Szaratov hűtőszekrény… a PDÁ-t rezignáltan csak soft resettel kapcsoltam be, ha szinkronizálni akartam… a Onenote szinkronizációt kerülni kellett, mint a pestist… de azért alapvetően működött.
Nem gondoltam volna, hogy ezt a produkciót egy elméletileg fejlettebb program alul fogja tudni múlni.
De sikerült.
Fogalmam sincs, mik lehetnek a rejtett buktatók… de egész biztosan tömkelegével lehetnek, ha egy ekkora szoftvercég évek óta képtelen egy normálisan használható offline szinkronizáló programot készíteni egy olyan kütyühöz, melyen az ő operációs rendszere fut, és egy olyan PC-hez, amelyen szintén.
(1) Mert velem mostanában nem történik semmi. Mwhaha. Majd mesélek. Egyszer.
Csavargyár 2005-2008
Újabb könyv került ki a letölthetők közé… meg egy kicsit át is lett alakítva az oldal.
Volt itt ez a bejegyzés, miszerint kézirat, meg kiadók, meg lehetőségek… és Forrester adott egy jó ötletet. Végül is… miért ne?
Tehát, Hölgyeim, és Uraim, a két ünnep között tényleg elkészült a nagy mű. A blogról összeválogattam a 2005-2008 közötti időszak nagyobb utazásairól szóló írásokat, raktam mellé fényképeket, saját karikatúrákat, legalább tizenötször átírtam, átszerkesztettem az egészet… tényleg baromi sokat taperoltam miatta a billentyűzetet.
Sajnálni azért nem kell, jó mulatság volt. Remélhetőleg az lesz az olvasása is.
Pár szó a körítésről. Mondjuk úgy, hogy rajta tartom a kezem a világ érverésén: művészéknél manapság ugye az a divat, hogy letölthetővé teszik az alkotásaikat, a közönségre bízva, hogy mennyit fizetnek érte. Tulajdonképpen ez történik itt is: töltsd le, olvasd el… aztán ha úgy gondolod, nyomd meg a gombot. Fontos, hogy tudd: ha semmi pénz nem jön be ebből az akcióból, én ugyanúgy fogom folytatni ezeket az írásokat, mert elsősorban magamnak és a családomnak írok.
Ez az egész donation biznisz csak a hab a tortán.
Sínbohócok
Még talán itt a blogon is kikeltem anno a jelenség ellen. Mennyire dühítő már, de komolyan? Ott állsz a leengedett sorompó előtt, mondjuk a pole pozícióban. Várod a vonatot. Egyszer csak megjelenik a szerelvény, beáll a _sorompó előtti_ állomáshoz, le- és felszállnak az utasok, majd a vonat döcögősen megindul, végül elcammog a sorompó előtt.
Az ember őrjöngeni tudna dühében. Különösen, ha maga mögé néz és látja a kilométer hosszú sort.
Két ilyen sorompót ismerek, az egyik a XVIII. kerületben van Szemeretelep-Ferihegy határán, a másik Kispest és Pestlőrinc határában. Az Üllői úton. Na, ott képzeld el, reggelente mekkora torlódások szoktak összeállni.
Mi lehet az oka ennek a baromságnak? Mondjuk, az arrogáns, faszkalap, lustadisznó vasutasok?
Háát…
Tény, hogy a vasutasokról nem vagyok túl jó véleménnyel, tehát a legegyszerűbb lenne rábólintani, hogy: _igen_.
De a valóságban itt sem árt gondolkodni, mielőtt anyáznánk.
Nézzünk egy átlagos sorompót. A sorompó előtt és után is van egy érzékelő. Az előtte lévő jelez, hogy jön a vonat – az automata leengedi a sorompót. Ha pedig az utánajövő jelez, akkor az automata felnyitja a sorompót.
Eddig oké.
A gond az, hová rakjuk az előtte lévő érzékelőt? A vasutasok azt mondják, inkább várakozzanak többet az autósok, de mindenképpen zárjuk ki azt a lehetőséget, hogy egy túl gyors szerelvény hamarabb érjen a sorompóhoz, mielőtt az le lett volna engedve. Azaz a leggyorsabb szóbajöhető járgányra kalkulálnak, mégpedig valami ilyenformán: azt mondja, ezen a vonalon a leggyorsabb jármű az egy szóló mozdony 80-nal, a sorompó leengedési ideje 10 másodperc, én azért szeretném, ha legalább 1 perccel a vonat érkezése előtt már le lenne zárva a sorompó – tehát azt a kis piros érzékelőt 70*80/3600 = 1,55 kilométerre kell lerakni a sorompó elé. (Nem ismerem a vasutas szabványokat, abszolút csak a hasamra ütve írom a számokat. De úgyis az elv a lényeg – emiatt bátran sarkítok is.)
Ebben az esetben az autósok 70 másodpercet (plusz a felnyitási időt) töltöttek ácsingózással.
Igenám, de mi a valóságos helyzet? Mik szoktak mászkálni síneinken? Vadul száguldozó szóló mozdonyok, vagy önálló mozgásra alig képes kávédarálók? Naná, az utóbbiak. Nézzük csak, mi van, ha megjelenik egy százhúsz vagonból álló tehervonat, 15 km/h sebességgel? Ez a vonat az 1,55 kilométert durván hat perc alatt teszi meg! És akkor még nem is beszéltem arról, hogy a túloldali érzékelőnek az utolsó kocsinál kell bejeleznie – ebben az esetben simán kijöhet egy tízperces várakozás is.
Nos, ennyibe kerül nekünk a biztonság.
És akkor nézzük meg, mi van akkor, ha van egy állomásépületünk is a sorompó környékén?
Most mi a leggyorsabb jármű? Továbbra is a szóló mozdony, 80-nal. Hiszen ez úgysem áll meg az állomáson. Tehát továbbra is 1,55 kilométerre van a jelző. Szar ügy, de az állomás ezen az intervallumon belül van. Azaz a böszme lassú személyvonat mozdonya elmegy az érzékelő mellett, a sorompó lecsukódik, a vonat beáll az állomásra, emberek le-felszállnak, a vonat elindul, majd amikor az utolsó kocsi elmegy a túloldali érzékelő mellett, akkor nyílik csak fel a sorompó.
Ez bizony kellemetlen… de megint csak a biztonságunkról van szó: a sínbohócok abszolút ki akarják zárni azt a lehetőséget, hogy egy – akár illegálisan – gyors jármű hamarabb érhessen a sorompóhoz, mielőtt az lezáródna.
Most, hogy már ismerjük a mögöttes okokat, próbáljuk meg átalakítani a rendszert. Hogy mindenkinek jó legyen.
- Rakjuk át az állomást a bal oldalra.
Remek ötlet, innentől a balról érkező vonatok miatt fogunk szopni. - Ne legyen út az állomás mellett.
Hát, sorry, de az idők során már csak úgy alakult ki, hogy az állomáshoz utak vezetnek, méghozzá több irányból is. Ez a kettő bizony együttjár. (Persze nem mindenhol, lásd Porva-Csesznek.) - Menjenek azok a mozdonyok lassabban.
Eddig ez a legéletképesebb ötlet. Ne engedjük a mozdonyt 80-nal pörkölni ott, ahol állomás van. Csakhogy előfordulhat olyan eset, hogy a mozdony nem jókedvében megy nyolcvannal. Elaludt a sofőr. Elájult a sofőr. Elbambult a sofőr. Megbolondult a sofőr.
Minek van nagyobb prioritása? Sokszor sok várakozással töltött percnek vagy néhány emberéletnek? A vasutasok az utóbbit találták fontosabbnak. - Építsünk felüljárót az állomás mellé.
Ez biztosan megoldana minden problémát. Két baj van vele: drága… és ronda. Nem tudom, te hogy vagy vele… de én akkor inkább már leállítom a motort és várakozok.
Lövés a sötétbe?
Nem ajánlom. A hallgatás sokkal jobban fizet. A hülyeségnél mindenképpen.
1996-ban jártam vidékről interjúzgatni. Egy zuglói kis cégnél – tipikus panelbété – elémtettek egy szakmai tesztet, hogy legyek szíves. Az első oldalon nagy betűkkel ott voltak a játékszabályok:
- Jó válasz: 5 pont.
- Üres válasz: 0 pont.
- Rossz válasz: -5 pont.
Akkor még nem éreztem azt a hatalmas tapasztalatot, mely emögött a kiértékelési szisztéma mögött volt. Ma, amikor már álltam a puska másik végén is, fejet kell hajtsak az akkori teszt készítőjének korrektsége előtt.
Ugyanis akár bevalljuk, akár tagadjuk, amikor kiértékelünk egy tesztet, akkor egy rossz válasz sokkal többet nyom a latban, mint egy kihagyott kérdés.
Hogyan is megy ez? Én vagyok a kiértékelő, olvasom a lapot. Kérdés. Válasz. Nagyjából jó. Újabb kérdés. Válasz. Hát, nem pont erre gondoltam, de még elfogadható. Újabb kérdés. Semmi válasz. Oké, ezen a területen nem jártas. Újabb kérdés. Válasz. Mi van? Úristen, ekkora baromság nincs is a világon!
És egy ilyen baromság sokkal jobban megragad. Ez lesz az a pályázó, “AkiAztABaromságotÍrta”. Hiába írt előtte egy csomó jó választ. Megkockáztatom, 40 kérdésből jobb kép marad meg arról a pályázóról, aki 20 kérdésre jól válaszolt, 20-ra meg sehogyan, mint arról, aki 30 jó választ adott, de vagy 5 ordító baromságot is írt. Aki ugyanis nem válaszolt, az tanítható. De akinek már él valami kép a fejében – és ez a kép köszönő viszonyban sincs a valósággal – azzal először el kell felejtetni a mostani tudását és csak utána lehet tanítani. Ha egyáltalán hagyja magát meggyőzni arról, hogy ő tudja rosszul.
ps.
Ez MCP vizsgánál, azaz totó jellegű tesztnél, nem igaz. Ott, ha egyáltalán gőzöd sincs a helyes válaszról, az utolsó pillanatban azért még lőhetsz vakon az egyik válaszra. A vizsgaközpontokban gép értékel… annak meg úgyis megvan már a véleménye az emberekről.
Recent Comments