Month: October 2008

Manapság a modern ember meeting módba kapcsolja a mobilját, amikor bemegy a klotyira. Meglehetősen fura megközelítése ez az eseményeknek: úgy tekintjük, hogy találkozónk van Kula bával?

Azaz önfeledt kávézás este tízkor.

Aki régebb óta olvassa ezt a blogot, tudja, hogy én ilyentájban úgy járok, mint az a görbe a vas-szén állapotábra széle felé: ellágyulok.
Október 6-án van ugyanis a házassági évfordulónk.
Habár én nem voltam annyira tudatos, mint az öcsém – “Én csak esőben fogok házasodni – ha már úgyis el van cseszve a nap, legalább essünk túl egyszerre minden rosszon” – de teljesen véletlenül is úgy alakult, hogy pont egy ilyen rossz szájízű napon történtek azok a Bizonyos Örömteli Események. A hogyant talán hagyjuk is, akit érdekelnek a részletek, ebben az írásban elmélyülhet.

Ennek immár 18 éve. Gombócból is rengeteg.

Este felköszöntöttük egymást. Nejtől egy üveg bort kaptam, ő tőlem egy üvegvázát, illetve közösen kaptunk egymástól egy kávéfőző gépet. Egy kissé félrecsúszott a nap egy munkahelyi megbeszélés okán, mire mindent beszereztem, este kilenc lett. Gyorsan magunkévá is tettük az ajándékokat – és beüzemeltük a csoda kávéfőzőt.
Nyilván nem lehetett kihagyni, évek… mit évek, évtizedek óta tervezzük, hogy egyszer veszünk egy igazán ütős masinát. Amely lehetőleg ott helyben aratja a bio kávécserjét, pörköli a babot, darálja és főzi belőle a fekete levest. De ha nem, akkor legalább ágyba hozza a gőzölgő italt.
Nos, ilyen masinára most éppen nem futotta – azért csak tombol a pénzügyi válság körülöttünk – de egy ügyes kompromisszumra igen. Darálás nincs, de kávékapszula van. Frissen darált kávé, levákuumozva. Természetesen megkérdeztem igazi szakértőt is, aki megadta a végső lökést: “Fogalmam sincs, mi ez, de a 20 bar az durván baró!”.

És most itt vagyunk este tizenegy után, roppant elégedetten nézzük egymást – kipattant pupillával, éberen, alvásra képtelenül.

Éljen az ifjú pár.

Tényleg szeretem a jól végzett munka utáni kellemes fáradtságot… de ami sok, az tényleg sok.

Tegnap kocsiba vágtuk magunkat, kihasználtuk a roppant vacak időt… és rengeteg mindent vásároltunk. Egy közös tulajdonságuk volt: mindegyikkel nekem kellett otthon szöszmötölnöm valamit. El is voltam velük este fél kilencig, a Kiscsillag koncertet éppenhogy elértük. Családi program volt, én Nejjel voltam, lányom meg a haverjaival. A pogót mindketten kihagytuk.
Hajnali kettőkor már ágyban is voltam.

Kifejezetten üde dolog volt vasárnap korán kelni. Tudva azt, hogy csupa olyan dolgot fogok csinálni, amelyeket korábban sohasem – ráadásul nem is mindegy, hogyan csinálom.

Úgy kezdődött, hogy pénteken elmentem egy közeli Tüzéphez.
– Csókolom, vállalnak téglafűrészelést?
– Szó sem lehet róla.
– Csak öt darab tégláról lenne szó.
– Nem.
– Akkor mit tanácsol, hová menjek?
– Vegyen flexet.
– Öt darab tégláért??
– Ja. Más megoldás nincs.

Hát, így. Vettem flexet. És ezzel át is léptem egy határt. A flex volt nekem az a szerszám, amely már túl van a házi barkács kategórián. Ez volt az, amellyel soha nem is szándékoztam komolyabb ismeretségbe kerülni. Ez forog, visít, szórja a szikrákat. Ehhez már mesterember kell. (Megjegyzem, nekem már csapta le ujjam a körfürész, szóval nem véletlenül hagyom a forgó munkát másra.)
Dehát, nincs más megoldás. Vettem egy koreai vackot nyolcezerért meg mindenféle korongot kétezerért. Vajon mennyi féltéglát tudtam volna ennyiért venni, ha lehetne olyat kapni?

Reggeli után felhívtam Tesót, ő azért mégiscsak egyik mágusa ennek a gyilkos eszköznek.
– Hali, hogyan működik ez az izé?
– Forog.
Aztán persze ki lettem oktatva.
– Aztán majd szólj vissza, hogyan boldogulsz – fűzte hozzá – Illetve nem kell, úgyis megírod majd.
– Ha lesz mivel.
– Majd bepötyögöd orral.

Innentől már csak egy félórába telt, mire rögzíteni tudtam a korongot. Pedig olyan büszke voltam magamra, hogy ránézésre eltaláltam, 17-es kulcs kell hozzá. Csak éppen meghúzás után nem tudtam kivenni a kulcsot. A profik nyilván már fogják a fejüket… nyugi, végül én is megtaláltam a tengelyrögzítő gombot. A használati utasítást nem… az nem volt.

Aztán széles terpesz, nagy levegő… és felvágtam mind az ötöt. Mint szódás a lovát.

Jöhetett a falazás.

Csak, hogy látszódjon, miről is van szó. Van ez a kis házikó, ennél akarom az oldalsó falakat befordítani, majd ajtókat szerelni rá. A féltéglákat már a múlt héten kivertem a falból, most már tényleg csak nyomni kell bele a téglákat. (Mondjuk, fogalmam sincs, honnan tudta az előző tulaj, hogy mit akarok: pont 36 darab dekortéglája volt félrerakva egy sarokba.)

Hát, így utólag mit is mondjak… egész biztosan nem leszek kőműves. Régen szoptam már munkával annyit, mint ezzel. Elöször azt gondoltam, hogy majd úgy, mint a nagyok… egyik kezemben fángli, a másikban pörög a kanál, a téglák meg csak úgy repdesnek befele. Ehhez képest kézzel-lábbal-orral, de legtöbbször az ujjaimmal gyömöszöltem be a lyukakba a maltert, mely persze állandóan szertefolyt… meg toszogattam a téglákat legalább háromféle kalapáccsal. Persze, nyilván egyszerűbb lett volna nulláról húzni egy falat, de ez az utólagos bedolgozás… ez megkavarta a dolgokat rendesen. Ugye ki kellett jönnie a kötésnek a régi fallal, a legfelső téglának be kellett mennie a tetőgerenda alá, úgy, hogy be is szoruljon… és ne tudd meg, ez a nyomorult dekortégla mennyire szégyenlős: kicsit megütögeted, egyből elpirul és darabokra hullik. Mondtam már, hogy tartalék, az nem volt? Vízmérték?? Haha.
Borzalmas meló volt, nem is szívesen emlékszem vissza rá.

A kép címe: Ökörhugyozás. Mármint a fal.

Lámpafényben fejeztem be. Csak a szerszámok elrakása több, mint egy óráig tartott… amilyen higanymozgásom volt, kész csoda, hogy egyáltalán el lettek rakva. Sőt, még a környéket is megpucoltam nagyjából. Ami nem volt vörösen téglaporos (flex, ugyebár), arra a maltert vertem rá a fúróba szerelt keverővel. Az előszobában hangos koppanással dobtam le magamról a ruhát, majd mentem zuhanyozni. Mármint, a sör után.
Hulla voltam, na. Lesz is mit jövő héten a munkahelyen kipihennem.

Így estefelé érdeklődéssel szemlélem az ujjamat. Amikor lesöpörtem egyik tégláról a törmeléket, valami megszúrta. Apró fekete pötty, a franc se foglalkozott vele. Aztán egyre jobban kezdett fájni, illetve csípte is a malter. (Mondtam már, hogy többet tömködtem kézzel, mint kanállal?) Azért valahogy végigcsináltam a napot, de estére már borsószem nagyságú szürke, malterszerű sajgó kör lett az ujjam begyén. És növekszik.
Ha ez így folytatódik, reggelre én leszek Walter, the MalterMan.

Most nézd meg ezt a képet! Nem lélegzetelállító? Ez az osztrák-magyar hadiflotta, élén a Viribus Unitis zászlóshajóval, mögötte pedig a többi Tegetthoff kategóriájú hadihajó. És fénykép, nem festmény.

Ha egy ilyen sereg elindul, senki nem állhat neki ellent.

Aztán két olasz gumicsónak elsüllyesztette a legerősebb hadihajót. Egy dreadnought-ot. (‘Ne félj semmitől’.) A zászlóshajót meg két olasz búvárkund fúrta meg.

Mekkora egy maustod már?

De nem csak a vég volt olyan jellegzetesen kelet-európai. Az osztrák haditengerészet már korábban is megmutatta, ők is tudnak megfelelően idióták lenni. Aztán persze a magyar politikusok is hozzátették a magukét.

Nagyon ajánlott olvasnivalók:

• A lissai csata
• És a folytatás: Viribus Unitis – és a kor – története

Bár az utóbbi írás nem rövid, de érdemes végigolvasni. Nem voltak ezek a dolgok olyan régen, és benne van minden arról, miért is nem működött ez az egész, amit monarchiának hívtak.
Az például kifejezetten a mai viszonyokat is űberelő groteszk lehetett, amikor a magyar politikusok csak úgy szavazták meg a 3 nagy csatahajó építését, ha az egyik a magyar hajógyárban épül – és ez ellen a hajógyár tiltakozott a legveszettebbül. Ők ugyanis tudtak, hogy ez technikai lehetetlenség.

Montecuccoli először az állandóan akadékoskodó magyarok véleményére volt kíváncsi. Ezért már a tervezési munkák megkezdése előtt, 1906 őszén megbízta Koudelkát, nem hivatalos formában érdeklődje meg, a magyar kormány támogatná e az ekkor még csak három hajóra tervezett új csatahajóosztály megépítését. A válasz nem volt elutasító, de a miniszterelnök, Wekerle Sándor, azt a feltételt szabta, hogy a hajók költségvetésének harmadát Magyarországon költsék el. Kossuth Ferenc, a kereskedelemügyi miniszter ehhez még hozzátette, hogy az egyik csatahajót a Danubius fiumei magyar hajógyárában kell megépíteni. (Szerettem volna látni Koudelka arcát, mikor ezt hallotta…) Montecuccolinak leesett az álla, mikor értesült a magyar követelésekről, de aztán Koudelka rájött a megoldásra. Három helyett négyre növelték a tervezett új csatahajók számát, arra gondolva, hogy a Triesztben épülő három hajó biztosan meg fog épülni, a magyarok pedig építgessék csak Fiuméban a saját csatahajójukat, ahogy nekik tetszik. Ha netán elkészülnek vele, az nyereség a flottának, ha pedig belebuknak az építésbe, az eredetileg tervezett három hajó akkor is meglesz.

És igen, sikerült. Ma befizettem az immár pontosan kiszámolt illetéket. Igaz, ezzel fel is számoltuk az összes megtakarításunkat, mostantól megint fizetéstől fizetésig élünk – de amilyen most a helyzet, úgysem érdemes bankban pénzt tartani.

Ja, hogy nekem milyen szerencsém van: most gondold el, ha anno elfogadom ezt az állásajánlatot… most ott üldögölnék a munkaállomásom mellett, és mindenfelől pánikba esett bankárok rángatnák a galléromat, hogy Mr. Joep, csináljon már valamit, nem lehetne azt a stock.xls állományt valahogyan feltörni…