Month: August 2008
Elvtárs, a csákányt…
Járda lesz az udvarban, akárki meglátja. Pénteken meglett az anyag, vasárnap pedig nekiveselkedtünk.
Ezek azok a bizonyos kezdetek. Bal oldalt a régi kijáratot alkotó betontömbök még a föld alatt rejtőzködnek, egyedül fejük tetejét dugva ki… míg jobb oldalon már csak a hűlt helyüket mutatja a fénykép.
Megtöröltem izzadó homlokomat, oldalra néztem… és azt láttam, hogy megáll egy lovaskocsi a házunktól 50 méterre, majd két cigány roma kokeró hófehérke (ezt ugye még lehet mondani?) elkezdte a kocsiról letúrni a szemetet. Nagyjából a záportározó ajtajába. Mivel éppen a jelzőcövekeket vertem le fejszével, nem pazaroltam az időt arra, hogy a baltát letegyem valahová… azzal együtt mentem ki megérdeklődni, hogy ezt már mégis, hogy a faszba gondolták? Morogtak, hogy ők nem is… aztán elporoszkáltak. Sajnos, nincsenek illúzióim: nem tudták leszórni az erdő szélén, legfeljebb beljebb mennek egy földúttal, aztán leszórják az erdőben.
– Miért nem jelented fel őket? – kérdezte meg apám.
– Hófehérkét? Rendőrnek? Még jó, ha büntetés nélkül kiengednének – vontam meg a vállam.
És akkor maga Járda Őméltósága. Szegélyek besüllyesztve a kicsákányozott árokba, minden irányból vízbe rakva, a köztes föld kiszedve, babafürdető kádban elszállítva (drága a talicska, na), talaj elplanírozva. Holnaptól jön az észmunka.
Én már nem nyúlhatok szerszámhoz.
Nosztalgia, a legjobbkor
Apró, váratlan ajándékok.
A napokban jött le egy Lord koncert. _A Lord koncert._ Istenbizony, legalább tíz Lord koncertfelvételt décéztem le, mire megtaláltam _ezt_.
Nem mintha valami világszenzáció lett volna. De nekem… nagyon sokat jelentett.
Igértem többször is, hogy írok majd arról a korszakomról, amikor otthagytam az egyetemet, diplomásként segédmunkát végeztem, meg még ezerszer durvább dolgokba mentem bele, miközben kerestem az utamat. Lesz is ilyen írás, de ez még nem az.
Viszont volt egy hónap, amikor Fűzfőn, a Nitrokémiánál melóztam – naná, segédmunkásként – a lenti munkásszállón laktam – én voltam a takarítónők szatírja, komolyan mondom, vén agyhalott melósok támadtak meg botokkal a szálláson, hogy ne molesztáljam szexuálisan a takkereket… de ezekről majd később – szóval nem ez volt életem egyik fénypontja. Napközben hordókat gurigáltam a gyárban – mondtam már, hogy hordógurigatásban mekkora király vagyok? 300 kilós hordót simán feltekertem egy háromszintes raklaptorony tetejére – délután pedig PL1 programokat írtam egy spirálfüzetbe, könyvből tanulva a parancsokat. (Kéthetente jutottam be illegálisan a veszprémi egyetemre, ott gépeltem be a progikat, majd figyeltem, miket csinálnak. Így utólag is, köszi, Dezső.) Haver, barát, rokon… sehol sem voltak. Tényleg semmim sem volt, csak célom, hogy egyszer kimászok ebből a szituációból… meg egy Lord kazettám. Egy koncert. Azt hallgattam, naponta ötször. És ez még az igazi Lord volt, nem az, amelyik a lemezeket kiadta. Amikor megvettem az LP-t és meghallgattam… majdnem elsírtam magam. Annyira szar volt. Utoljára akkor éreztem ezt, amikor az Edda1 lemezt meghallottam. Aki nem élt 1979-1980 tájékán Miskolc környékén, nem hallgatott kalózfelvételeket, nem is tudja, milyen volt az Edda az első lemeze előtt.
És most megvan. Őszintén szólva, ez a bejegyzés is roppant nehezen halad, mert többször verem – ritmusra – az asztal szélét, mint a billentyűket. Miközben vadul fütyörészem a dallamokat. De ez a zene nekem az az egész időszak. Benne van, hogy a klórüzemben szartunk a gázálarcra, egyszerűen a klór sárga gáz, látszik a levegőben, tehát ki tudjuk kerülni. Benne van, hogy könyékig dugtuk kezünket a tiszta higanyba, mert félelmetes, mekkorát tud szorítani rajta. Benne van, hogy röhögtünk a tiszta nátronlúgon. Benne van, hogy miután egész műszakban egy szál alsógatyában 5 méter magasan futó csöveket festettünk ingatag, spontán állványokról, műszak végén kiálltunk a trepnire és marmonkannából borítottuk egymás fejére a hígítót, mert annyi festék volt rajtunk, majd amikor éreztük, hogy szétmar a hígító, intettünk a havernak, aki ipari slaggal leverette rólunk, majdnem a bőrt is. Közben a műszak végén öltözőbe sétáló csajok sikongattak nekünk az üzem előtti útról – nekik élmény volt a férfisztriptíz, higítóval lelocsolva.
És extra ajándékként, pont ebben a hónapban volt Lord koncert a szomszéd várban, Balatonkenesén. Naná… átsétáltam. 8-10 kilométer, nem távolság. Jegy? Hol volt nekem akkor pénzem? Összeverődtünk néhányan, már messziről láttuk egymás szemén, hogy rokon lelkek vagyunk, rokon lehetőségekkel… összedugtuk a fejünket, majd látszólag véletlenszerűen megrohamoztuk a kenesei strand kerítését. Az őrök eleinte fel-alá rohangásztak, de senkit nem tudtak elkapni. Bent voltunk. Jó volt. Ugyanazt a koncertet nyomták, melyet annyiszor meghallgattam. De tömeg volt, hangerő volt, Balaton volt… élmény volt.
Aztán hazagyalogoltam… és aki ismeri a terepet, az tudja, hogy ez az az út, ahol a Balaton 1-2 méterre is kimászik az út mellé. Mindez teliholdban, kora hajnali órákban… gyökérélmény.
Ja, hogy ne csak sajnáltassam magam. Volt örömöm is.
Habár tényleg messzire kerültem az akkori életem helyszíneitől, azért a barátaimnak, haverjaimnak és üzletfeleimnek egy idő után feltűnt, hogy nem vagyok. És ez volt az időszak nagy ajándékainak egyike: foglalkoztunk egymással. Azt mondták: vajon mi lehet azzal a krapekkal ott egyedül? És szerveztek egy ‘Vidítsuk fel Pepét!’ akciót. Lejöttek egy csomóan egy fűzfői éjszakai szórakozóhelyre (talán a Sirály?), majd odatelefonáltak a munkásszállás portájára, engem kérve. ‘Gyere haver, mindenki téged vár!’ Persze, hogy rohantam. 2-3 kilométer séta, alig bírtam ki. Jó volt látni azokat a rossz arcokat. Remek este volt.
Eltekintve a rendőrségi razziától. Nem, nem olyan volt, hogy udvariasan elkérték a személyiket. Ember, 1987. Fékcsikorgatva beállt három rendőrautó a kerthelyiség mellé, mindenkit falhoz állítottak, kérték az igazolványokat. Nálam speciel nem volt, annyira váratlanul hívtak le, hogy ki is ment a fejemből, hogy magamhoz vegyem. (Sztori. Barátomat igazoltatták úszás közben a vízirendőrök. Fel akarták jelenteni, mert nem volt nála a személyi igazolványa. A rendőr szerint a Balatonban úszás közben nájlonzacsiban kellett volna magával hordania az igazolványokat.)
A rendőrök elszeparáltak a többiektől. Mint kiderült, mindenkinek volt igazolványa, csak nekem nem. Három zászlós vett közre, egy sötétebb sarokban.
– Hogyan gondolja ezt, fiatalember? –
– Nézzék, a barátaim váratlanul kerestek meg, teljesen kiment a fejemből az igazolvány.
– A barátai azt mondták, hogy maga mérnök.
– Igen.
– A jövő értelmisége?
– Nem, a jelené.
… Hökkent hallgatás.
– Magának kellene utat mutatnia, tud róla? -tért magához az egyik zászlós.
– Amennyi telik tőlem, megteszem. De az én utam nem lehet a többieké. Tudják, amilyen ez az út… sokan nem bírnák.
Ezen úgy elgondolkodtak.
– Máskor legyen magánál az igazolványa – oldotta föl a kognitív disszonanciát végül a legértelmesebb.
Aztán eltűztek.
Mi meg jól berúgtunk.
Petrényi módra
Azaz utolsó pillanatban behajrázva. Hányszor… hányszor néztünk így egymásra Nejjel, hogy aztán összevakarjuk minden maradék energiánkat, tudva, hogy akármikorra is végzünk, _ma, ezt_ feltétlenül meg kell csinálnunk. Minden más, esetlegesen az alvás is, mellékes. Három ortogonális vektor kifeszíti a teret, alkudozni nincs értelme.
Ja, nem mondtam, járdát építünk hátul a kertben. Vasárnap fog érkezni apám (alias Az Öreg), addigra be kell szereznem minden anyagot, elő kell készítenem a terepet. Tekintve, hogy az utóbbi két napon a bringa követelt magának minden figyelmet, emellett holnap vacak esős idő lesz, no meg egy csomó egyéb munka, a ma délután volt az egyetlen lehetőség arra, hogy bevásároljunk mindent.
Fél ötre értem haza, szerencsére Nej már otthon várt. (Rá lett szólva, keményen.) Egy gyors kalcium koktél (ugye, allergia), utánfutó kitol, felcsatol, aztán már tepertünk is a Brico-ba. Gyors választás, majd felhajigáltunk 350 darab téglát. Utána meg a szegélyelemeket. Az utánfutó úgy megroggyant, mint Szellő ellenfele az első menetben. Az utolsó öt szegélyelemet nem is mertem berakni… és akkor még nem is beszéltem a kvarchomokról. (Még élénken emlékszem az egri főhadiszállás építésénél arra az akcióra, amikor az összes csempét és járólapot egy fordulóval szállítottuk haza. Rugócsere lett a vége.)
Hazaaraszoltunk.
Aztán megpróbáltuk betolni az utánfutót a helyére – ugyanis az volt az eredeti koncepció, hogy bennehagyjuk a téglákat. Minek mozgassuk meg kétszer, ha az utánfutó egyébként is a munkaterep mellett lakik? Na, ez baromi vicces lehetett kintról nézve. Saccra 800 kiló anyag lehetett az 500 kilóra hitelesített utánfutóban. És ezt kellett volna _betolni_ az udvarra, legyőzve egy járdaszegélyt.
Bakker, lekapcsolni alig bírtam a kocsiról. Aztán többször előre-hátra rohangásztunk vele az utcán, végül úgy döntöttünk, hogy ez csak húzva jön be, de az is csak a hetedik-nyolcadik hintázásra sikerült. (Közben persze blazírtan megjegyeztük, hogy Barna bezzeg tudja, mikor kell lelépni.) A gond az volt, hogy behúzva nem tudtuk bejuttatni az utánfutót a helyére, így viszont már messzire került a munkaterülettől. Nem részletezem, sikerült rábeszélnem Nejt és Dórát, hogy pakolják ki az utánfutót és hordják el az összes téglát a teraszra. Én kipakoltam az utánfutóból és a kocsiból a szegélyköveket (el se hiszed, milyen böszme nehezek ezek a dögök), majd visszarohantam beszerezni a maradék cuccot. (Nyolcig van nyitva a telep. 19.40-kor értem oda. Utánam zárták a sorompót.) Öt szegélyelem, 10 zsák kvarchomok. Ezek már csak az utastérbe fértek be. Ne tudd meg… habár szétpakoltam az egész kupacot a telepen, de egy olyan zsákot sem találtam, mely ne lett volna kiszakadva. Végül úgy raktam be a kocsiba a zsákokat, hogy mindegyiknek a lyukas sarka legyen felül. Ez a rend nagyjából az első kanyarig maradt fent. Utána már folyamatosan hallgattam, hogyan surran ki a homok a zsákokból. Mintha homokórában ültem volna.
Mire hazaértem, a csajok már az utolsó téglákat pakolták ki. Én is kirámoltam a kocsit, majd – fogalmam sincs, hogyan – még rávettem a női szakaszt, hogy porszívózzák ki az autót.
Este kilenc körül támolygott be mindenki a lakásba. De utolértük magunkat, tempóban vagyunk.
ps:
Itt kérek elnézést Mednyánszky úrtól a beszélgetés kurta-furcsa lezárásért, de akkor már tényleg a percekért küzdöttünk. Az egy dolog, hogy annyira feszített volt a tempó, hogy átöltözésre sem volt időm – így a munkahelyi fehér nadrágban, drapp ingben nyomtam végig az egész délutánt, nem kis kihívás elé állítva Nejt mosás terén. De a kocsiból a kiszóródott homokot már így is zseblámpa mellett porszívóztuk ki. A szúnyogok élénk statisztériája mellett.
And if you cry out I’m gonna push it, push it, push it some more… a la la la la long
Jajj, kérdezdmeg, kérdezdmeg… mit csináltam ma délután?
Én azt fogom válaszolni: – Találd ki! ‘D’ betűvel kezdődik!
És erre harsány vigyorral vágod majd rá: – És efektetszereltéljózsi a vége!
Eredeti terveimben az szerepelt, hogy két napig csak kibírja ez a szutyok hamis Konti, aztán a hétvégén beruházok. Nos, nem bírta ki. Első nap, hazafelé, nagyjából a Hungária krt – Kerepesi sarkon feladta. Szétszedtem, ragasztás mentén böszme nagy lyuk. Katód. Meg anyód.
Mivel otthon jelentősen megcsappant a tartalékgumi készletem, csak a másik szutyok, a sunyiban leeresztős Panaracer gumi volt nálam. Beraktam, felpuppantottam. Hazáig csak kibírja.
Nem bírta ki. A József Attila lakótelepen ‘Pssssst!’ mondta a vadászblézer az a nyomorult belső. Szétszedtem. Baromi nagy kráter a gumin. Nagy kedvem lett volna telefonálni Nejnek, hogy ‘Babám, vigyél haza’… de aztán eszembe jutott Pepin bácsi jelmondata (az osztrák katona mindig győz!), így nekiálltam ismét szerelni. Cseregumim már nem volt, kénytelen voltam azt az ocsmányságot megragasztani. Külön élmény volt, hogy a nemrég vásárolt gumiragasztó készletből már csak egy foltom maradt. Nem nagyon hibázhattam… de gumiragasztásban egyszerűen már képtelen vagyok. Simán megy behunyott szemmel is.
Innentől már sima volt. Este negyed kilencre haza is értem. Jobb, ha nem is gondolok bele, mi mindent kellett volna már tegnap este megcsinálnom.
Ne kérdezd, én sem értem, honnan van bennem ez a türelem. (Kicsit úgy érzem magam, mint Pepin öccse, Francin a motorkerékpárjával.) De bármilyen furcsa is, határozottan bízom benne, hogy egyszer rendbejön minden. Csak találnom kell egy üzletet, ahol lehet eredeti Continental gumit venni. Mert külvárosban (Újpest, Pestlőrinc) csak hamisított Conti van, azt meg látod, mennyit tud. A Probike-nál sem volt, ráadásul jól rámsózták ezt a baromi szar Panaracert. De egyszer biztosan meglesz. Szombaton pl. megyek a Hugo-ba, ha lesz, akkor bevásárolok.
Még mindig itt ülsz a monitor előtt? Mars azonnal Continental részvényt venni!
Recent Comments