Turista vagyok, nem fényképész

Ez egy nagyon régi vita. Melyik a jobb: az élményt egyben begyűjteni, elraktározni az elménkben – vagy bőszen fényképezni, elmúlasztva a pillanat varázsát?
Nekem ez állandó feszengést okozott. Én ugyanis az utóbbinak vagyok a híve, miközben folyamatosan azt tapasztalom, hogy a nagy többség az első hozzáállást favorizálja – és lenézi azt, aki inkább fényképez. Hiába magyarázkodtam, hogy nézd, én úgy is át tudom élni az élményt, hogy közben azon jár az eszem, hová kellene helyezkednem, hogy a fényviszonyok a legjobbak legyenek.
De ez csak védekezés. Soha nem volt olyan érvem, ami alátámasztotta volna a fényképezés elsőbbségét. Hiába mondtam, hogy az emlékezet halványul, a fénykép megmarad. (És ez baromira így van. Nekem piszok jó memóriám van, de már én is alig emlékszem arra, mekkora élmény volt 1987-ben egy kis utcából kiérve megpillantani Erfurt főterét. Bezzeg ha lett volna nálam fényképezőgép.)

De ma rájöttem, mi az igazi érv. Miért éri meg fényképezni.
A fényképnek ugyanis van két roppant fontos tulajdonsága:

• Az örökkévalóságba emelhet egy pillanatot.
• Szebb, mint a valóság.

Nézd meg például a ma publikált képeket a halastóról. Ott van az öreg horgász, aki kiül, lógatja a madzagot a vízbe – és azt érzi, hogy beh jó itt. De azt nem, milyen szép is ez. Ahhoz kell egy őrült, aki bekúszik az aranyesőbokor alá, mert onnan a legjobbak a színek. Aki leereszkedik a vízpartig egy olyan meredek kaptatón, hogy fogalma sincs, hogyan fog visszamászni – de csak onnan lehet úgy lefényképezni a tavat, hogy a nap hátulról süssön, a felhők pedig tükröződjenek a vízben.

Szóval megvan a támasz, amelyre az önbizalmam épülni fog. Most már nyugodtan kinevethetsz, amiért fényképezek, amikor te bámulsz. Nem fog zavarni. Tudom, amit tudok.