Month: November 2005

Írás itt.
De a sikernek azért ára is van – erről szól a másik cikk, amit a Newsweekben találtam. Ebben a fejlődésnek nemcsak a színét, hanem a fonákját is megmutatják.

…
A dublini közlekedés rémálommá változott. Az egészségügyi rendszer túlterhelt.
…
A pénzért minden energiával hajtani kell, a munkaidő meghosszabbodott, sokak számára megszűnt a hétvégi pihenés.
…
Sok fiatal úgy érzi, hogy mókuskerékbe került, darálóba, ami felfalja az energiájukat és a fiatalságukat. Stressz, stressz, stressz mindenütt.

Ezek szerint mi már majdnem Írországban élünk – immár csak a mérleg másik oldalába kell bepakolni az ellensúlyokat.

A régi fodrászom áthelyezte magát állandó délelőttösre és mivel a város másik végében tevékenykedik, így felejtős lett. Nem örültem neki, mivel nagyon nehéz olyan fodrászt találni, aki fő közlekedési útvonal mellett rendel, elérhető délután öt körül, elfogadható áron dolgozik és képes ebből a pár szál hajból frizurát csinálni.

Nem akarom elkiabálni, de úgy tűnik találtam egy jópofát. A leányzónak az a szokása, hogy olyan frizurát kreál, amilyennek éppen lát. Ma meeting napom volt, kicsit elegánsabban mentem be – ennek következtében kaptam egy hátrafésült, konszolidált frizurát.

Mint kiderült, a gyerekkel ugyanazon a buszon utaztunk haza – nem ismert meg, csak amikor leszálltunk és egy irányba indultunk el.
Kúl.

Utaztam a metrón. Délutáni csúcs, tömeg. Én általában úgy utazom, mint a TCP csomag a GRE protokollban – felszállok a végállomáson, belebújok a PDÁ-ba és csak a másik végállomáson, közvetlenül leszállás előtt mászok ki a könyvből.

Most annyiból változott a helyzet, hogy le kellett szállnom a Nyugatinál, így már korábban kikukucskáltam az olvasnivalómból. Észre is vettem egy öreg bácsikát nem messze tőlem. A Lehel-térnél felálltam, hagy üljön le. Csakhogy bénáztam, nem tudtam egyből elrakni a PDÁ-t és közben megindult a szerelvény – ha nincs az a nagy tömeg, szégyenszemre seggreestem volna. Gyorsan elnézést kértem a masszától – de nem tudtam nem észrevenni egy folyamatos elégedetlen morgást. Az volt benne, hogy ezek a mai fiatalok, botrányos, van bőr a képükön kapaszkodás nélkül utazni, fuj.

Úgy van… az nyert, aki arra a tippelt, hogy az az öregúr morgott, akinek átadtam a helyem.
Nem egy megvesztegethető fajta.

Álltam a sorban a postán. Előttem egy ősöreg nénike, bottal… többet remegett, mint lélegzett. Beadta a csekkeit és a pénzt az ablakon. Amíg a postáslány dolgozott, a nénike felvett egy prospektust az ablak mellől, reszkető kézzel a szeme elé emelte, egy ideig nézte, bólintott, majd eltette.

A prospektus arról szólt, hogy valamilyen szervezet milyen jutányosan indít ECDL képesítést adó tanfolyamot.
Van spiritusz a mamában – vigyorodtam el.

Aztán eszembe jutott egy sztori Kathy Sierrától. Miszerint megkérdeztek egy száz éves nénikét, hogy érzi, mit bökött el az életében. A mamus azt mondta, sajnálja, hogy nem tanult meg hatvan évesen hegedülni – akkor már negyven éve tudna játszani a nyirettyűn.

Az esti gyógyszeremért mentem a konyhába és leragadtam valami reklámnál. Egy vágókép azt próbálta sugallni, hogy ha megveszem az x terméket, az olyan, mintha egy karib-szigeteki idilli vízezésnél élnék.
És tényleg – gondolkoztam el – milyen lenne, ha ott élnék a bennszülöttek között, egy ilyen gyönyörű, paradicsomi tájban.
De hát még le se tudnám fényképezni! – sikított fel odabent egy vészcsengő.

Azt hiszem baj van. El kell gondolkodnom.