Szigetszentmiklós or burst

Tegnap éjjel nagyon be voltam gerjedve – és ez reggelre sem csillapodott.
Megvártam, míg Nej lezongorázza a kötelező piac-bolt körét, majd leszállítottuk a kajakot a Duna partjára. Minimális szerelés, majd beszállás – a mólóról.
– Sörösló leszek, ha ez simán fog menni – buzdított Nej.
Én tudtam, amit tudtam. Ugyan az utolsó pillanatban visszaöltöztem vizezhető ruhába – de kár volt. A mólóról simán belecsusszantam a kajakba – hja, a tegnap éjjeli 50-60 gyakorlás – és utána már enyém volt a Duna ág.
Meg a viharos szélé.
Beleengedtem a kormányt a vízbe – és hirtelen sokminden történt. Egyrész telibe kapott a középerős tengeri hullámzást megszégyenítően ingerült víz – másfelől rámtalált egy tipikus viziparaszt: egy motorcsónakos redneck, aki úgy gondolta, hogy mielőtt nekivág az úticéljának, néhányszor körbemotorozza azt a beijedt kajakos faszit. Tekintve, hogy ez volt az a pillanat, amikor egy teljesen ismeretlenül viselkedő kajak fölött kellett átvennem az uralmat, így bizony kicsúszott a számon néhány kurvanyád. Remélem, a víz jól vezette a hangot.

De egy percen belül minden stabilizálódott. A kajak remekül bírta a hullámokat – juhé, irány a tenger! – másfelől nagyon szépen engedelmeskedett a kormánynak. Gyakorlatilag azt csináltam a kajakkal, amit akartam. Ameddig lehetett, addig az íves csapásokkal irányítottam, aztán amikor már nagyon menekülni akart, akkor jöhetett a kormány. Az mindig meggyőzte. (Egyedül azzal nem voltam elégedett, hogy a pedálok sokszor szorultak. WD40, vagy szilikonspré segíteni fog a gondon.)

Innentől gyakorlatilag minden sima volt. Igaz, olyan viharos szél volt, mely _megfordította az áramlást_ a Soroksári Duna-ágban, de alkalmazkodtam hozzá. És fülig érő vigyorral élveztem a hullámokat.
Őszintén megvallva, féltem ettől a kajaktól. Az elődjével voltak kalandjaink – kifejezetten vadak is – megszoktuk, pontosabban tudtuk kezelni. Valami hasonló biztonságra vártam a mostanival kapcsolatban is – mely csak a kormánnyal érkezett meg. De már itt van.
Reszkess világ. Legalábbis a vizes fele.

Különösebb akadályok nélkül jutottam le Szigetszentmiklósig. Hacsak nem nevezzük akadálynak azt a morális dilemmát, hogy szabad-e belefingani egy kajakba, ha be van élesítve a spritzdeck? De ez sem volt igazi dilemma, az idő váratlanul megjavult, a spricó visszakerült a háló alá.

A képen jelzett alsó pontnál fordultam vissza. Nem mintha lett volna itt bármi érdekes is, egyszerűen elegem lett a ‘következő kanyarnál meglátjuk’-elvből… a következő kanyar után ugyanis rendszerint egy újabb következő kanyar jött.

Visszafelé megint esemánytelenül teltek az órák. Az M0-híd körül két kajakos (nyunyokajak.hu) lekapcsolt, hogy baromi nagy konglomerátumot vontatok magam után. Ez egy kicsit a múltkori kodiakos evezgetés következménye – az ugyanis messze nem volt olyan stabil, mint ez a DAG biwok. Abban nem mertem megfordulni – ebben meg szintén nem, a megszokás miatt. Szóval, szóltak, hogy őket abszolút nem zavarja, ha akár egy komplett szigetet is felvontatok Budapestre… de biztos, hogy ezt terveztem?
Ezzel szószerint visszaadták a hitemet. Ugyanis amikor visszafordultam, igencsak elkettyentem. Annyira visszaesett a sebességem – pedig ugyanazzal az intenzitással lapátoltam – hogy már kezdtem kételkedni a kajakban. De nem, csak arról volt szó, hogy időnként hátra kell nézni, nem akadt-e vízihulla a kormánylapátba.

Tulajdonképpen visszafelé túl sok minden nem történt. Azért szeretnék eloszlatni egy tévhitet: sok ember azt hiszi, hogy a tükörsík víznél jobb az, ahol hátulról kapjuk a hullámokat – hiszen ilyenkor evezni sem kell, a hullámok viszik magukkal a hajót. Nos, igen. De baromi lassan. Viszont abban a pillanatban, amikor nekiállsz evezni, azt veszed észre, hogy kihúzták alólad a vízfelületet. A hátulról jövő hullámok teljesen váratlanul jönnek, teljesen váratlanul emelik meg a hajót – okozva ezzel azt, hogy pont a levegőben húzod meg az evezőlapátot. Vidám pillanatok ezek.

Aztán egyszer csak visszaértem. Kikötni nem kötöttem ki sehol. Habár ismerem valamennyire a terepet, de akkor még ráülős kajakunk volt. Arról bármikor lepattantam és bármikor – akár futtában is – visszaugrottam. Kettes kajakban egyedül… rossz ómen. Még ha lenne is lapos sóderes part, akkor sem biztos, hogy ki tudnék addig futni, hogy a hátsó beülő is szárazföldön legyen. Ettől függetlenül találtam két biztató mólót (Zöld Béka kocsma, Molnár-sziget alatti kocsma), gyakorlatilag biztos vagyok benne, hogy ezeken a helyeken csak idő kérdése, hogy megtaláljam a helyes kiszállási technikát.

Már csak a kiszállás maradt hátra. Gondolhatnád, mit aggódok, ténylegesen is tele vagyok sikerélménnyel, ez meg csak egy nyavalyás átlagos famóló – miért ne tudnék kipattanni a kajakból?
Hát, például amiatt a 20-25 kiskölyök miatt, akik valami kergetőzőst játszottak az öt négyzetméteres mólón. Miközben a közeli hajóról a többi kisklapec vízipisztollyal lőtte őket. A szüleik pedig pár méterrel arrébb gyönyörködtek a jelenetben.
Én is gyönyörködtem volna, ha lett volna alternatívám. De nem volt. A legközelebbi stég már baromira messze volt ahhoz, hogy onnan gyalog cipeljük vissza a kajakot.
Így végül odasodródtam a stég mellé, felemeltem a kormányt… majd kivetődtem a kergetőző kölykök közé. Nem sikerült tökéletesen, a fa vagy 5 centiméteren felkarcolta a lábamat – de nem borultam bele. Aztán amíg feküdtem a mólón, egy kiskölyök odajött mellém.
– Köszönjük, bácsi, hogy tönkretetted a játékunkat!
– Szívesen, máskor is – nyögtem vissza.
Pedig valójában szívesen beálltam volna közéjük. Kergetőzni. Csak én vittem volna az evezőlapátomat is.

A többi már rutinmunka volt. Összecsomagoltam a hajót, addigra odaért a gondnok is, beraktuk a helyére – majd még csak nem is gondolkodtam, hanem egyből elindultam a kocsmába. Ha láttál már szomjas tevét… mondjuk egy csordát… akkor el tudod képzelni, hogyan éreztem magam. Négy óra a tűző napon, meglehetősen kemény fizikai munkával, se viz, se kaja. A fene sem bírja hazáig.

Ez a telepi kocsma egy nagyon érdekes buborék az időben. Elmész – és visszafiatalodsz 30 évet. Egy tipikus proletárkocsma, mely tömve van proletárokkal. Nem ám egy romkocsma, meg retró diszkó – ez teljesen valóságos. Imádom. A sporttelep ugyanis tele van vékonypénzű emberekkel, akik azért szeretnének élni: tehát kibérelnek egy borzasztóan kinéző 3 négyzetméteres lakókuckót, majd leruccanak, akár egy egész nyárra is. Horgásznak. Beszélgetnek. Esténként bográcsoznak. Ultiznak. Időnként isznak egy-egy sört a proli kocsmában. Nézik a vizet. Élnek.
Mielőtt elitélnéd őket: el tudsz képzelni ennél jobbat, ha kevés pénzed van?

És akkor a végén a tapasztalatok:

  • Határozottan emlékszem, hogy egy héttel ezelőtt Zoltán sört ivott evezés közben. Na, ennek nagyon gyorsan ki kell dolgozni a technikáját.
  • A pakolás jelenleg nagyon gáz. Van két hálós pakolóm, meg egy hordős. Az első hálósban utaznak a mentőmellények, a másodikban kellene utaznia a fényképezőgépet tartalmazó vízhatlan zsáknak – de ekkor hová teszem a spricókat, hiszen ezeket is bármikor fel kell tudnunk kapnunk? És akkor még nem is beszéltem a mobiltelefon elérhetőségének biztosításáról. (Igen, idő… és elérhetőség.)
    Bosszantó, hogy ezek közül egyiket sem tudják átvenni a hordók. Hiába vannak a felszín felett, egyszerűen nem tudom a hátam miögött kinyitni ezeket, kivenni belőlük ezt-azt, majd használat után visszapakolni akármit is és visszazárni a hordót.
  • Szorul a kormányt mozgató csúszka. Nyilván nem egy nagy wasistdas, de foglalkozni kell vele.
  • Ja, a száraz adatok: 30 km, 4 óra, átlagosan 7.5 kmh. Nem álltam meg sehol, de sokat pihentem, különösen visszafelé. Eléggé tömör izomzatom van, nem igazán bírja a hajtogatást. Ebből még lehetnek bajok.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *