Category: Kajak

Fonyód – Szabadi Sóstó
2021.09.03; péntek

Reggel a sportórám nemes egyszerűséggel csak köpött egyet.
– Márpedig szokjál hozzá, barátom – morogtam – Mostantól öt napig ez lesz.

Kora reggel kimentem drónozni egyet a stégre. Ilyenkor még nincs sehol senki. Aztán a felvétel visszanézésénél vettem észre, hogy kábé 3 méterre, a nádasban megbújó szomszéd stégen üldögélt egy hapsi. Acélből lehettek az idegei, mert a közvetlenül mellette felberregett drónra még csak oda sem nézett. Vagy egy vízihulla volt, aki kijött levegőzni.
Felküldtem a drónt és repkedtem a Balaton felett. Mostanában már rászoktam arra, hogy nem magát a drónt nézem, hanem a képét és azon keresztül irányítom. Általában működik.
– Te, látod azt a sok fecskét? – érdeklődött Nej.
– Miért kellene, hogy érdekeljen?
– Mert a drónt repkedik körbe.
– Mivan?!!
Nem hiszed el. Vagy húsz fecske nekiállt ismerkedni a drónnal. Villámként cikáztak körülötte, körbe-körbe. Engem meg egyből kivert a hideg veríték. Elég, ha csak egy is hozzáér, a drón döglött madárként zuhan a vízbe. Szép óvatosan elkezdtem kihozni a part felé. A fecskék meg jöttek vele. Végül benavigáltam a stégünkhöz és csak ekkor lélegeztem fel.

A geometria úgy adja ki, hogy a túrán pont az első nap a legkeményebb. Az az első nap, amikor eleve kicsit kába mindenki, hiszen hónapok óta az előző este találkoztunk először, jólesett beszélgetni, ma meg az első indulás, amely mindig több időt visz el, mint a többi, emiatt reggel hatkor ébredtünk hét helyett. És akkor ma jön egy hosszú, monoton szakasz, 47 kilométer evezés a déli parton. Ahol gyakorlatilag nincsen semmi más, csak az északi part látványa.

Elrúgtuk magunkat. Annyi élvezetem volt, hogy végig magyarázhattam Nejnek. Először volt ilyen körbeevezésen, minden apró részletre rácsodálkozott.

Az első, amit megmutattam neki, az a Balaton-sziget. Nem, ne nézz így, igenis van ilyen. Nem is kicsi. Fonyódról indulva ugyanis ideális időben, amikor a víz színe hasonló az ég színéhez, látszik ugyan a Tihanyi-félsziget, de a töve, azaz a sajkodi rész már nem. Ilyenkor ott figyel egy nagy sziget a tó közepén. Aztán persze közelebb haladva feltűnik a sziget végén a fasor, a tövében az erdők, majd lassan kibontakozik a szántódi oldal is. Ehhez viszont kell másfél óra evezés és amikor azt mondom, hogy kibontakozik, az nem azt jelenti, hogy élesben látszik, ugyan már, ilyenkor még csak a kontúrja vehető ki.
– Látod, hogyan formálódik a táj?
– Látom. De azért az még nagyon messze van, ugye?
– Tulajdonképpen igen.
– Elmegyünk odáig?
– Izé, az ott a mai szakasz fele.
– Jézus.

Az indulás tényleg ilyen. Amikor a sportóra bepittyenti az első kilométert.
– Óh! Akkor már csak 184 kilométer van hátra!
Ez egyszerű ésszel felfoghatatlan. (Sík vízen a kajak egy futólépésben közlekedő ember sebességével halad. Szembeszélben, hullámzásban meg reumás csigáéval.) Viszont ami igazán furcsa, az az, hogy egyszer így is elfogy. Tény, hogy nem szabad a kilométereket számolni. Úgy egyáltalán, az alapnavigációtól eltekintve nem is kell a távolsággal foglalkozni. Csak – jó esetben – evezni a semmiben, nem foglalkozni semmivel, gyakorlatilag zen, a számítógép borzasztó messze van, az összes munkahelyi szarság meg a számítógépen, szerencsére a mobiltelefon is elérhetetlen, nincs más, mint a természet, egy egyenletes testmozgás és tág körben a haverok.

Rossz esetben meg küzdeni kell az elemekkel, ami nem annyira kellemes, de az is kivesz a hétköznapokból. Utólag pedig lehet sztorizgatbni a társaságban.

Az első megálló Balatonszárszó, strand. 25 kilométer, amiben az a vicces, hogy a kajakos társaságban ez már egész napos túrának számít. Itt csak ebédszünet. Ezt is fel kell dolgozni. Agyilag, meg hólyagilag is. Ez ugyanis kábé 4,5 óra, addig nincs pisi. Illetve. Péter kidolgozott egy speciális technikát arra, hogyan lehet kajakban, akár viharban is pisilni. Nekem szerencsés biológiám van, én ennyit simán kibírok. (Lehet, hogy az egy vese miatt.) A csajok viszont… szívnak. Orsolya a leggyorsabb közülünk, ő időnként kicikázik a nádasba, majd utolér minket. Nej… nos ez megoldandó feladat volt. Az északi part az oké, ott partközelben megyünk, ki tud szállni. A déli partnál viszont… maradtak az összeszorított fogak. (Legalábbis a gyakorlatban úgy alakult, hogy első nap nem nagyon szálltunk ki, viszont az utolsó nap, amikor megint a déli part jött, akkor már jobban ráértünk, jóval többször ki tudtunk szállni.)

Szárszón természetesen nem volt nyitva semmi. Nem kicsit álságos a helyzet. A vendéglátósok sírnak-rínak, hogy jajdejó lenne egy jó utószezon… aztán alig vannak nyitva. Pedig olyan szép, napos, meleg időnk volt, mind az öt napon.
Na mindegy, ettünk-ittunk a kajakból.

Minden napot úgy tervezünk meg, hogy van egy minimális és egy maximális cél. (Lásd Marx és Engels munkásságát.)
(Bocsánat, ez Lenins volt.)
Sok múlik az induláson, az időjáráson, a váratlan helyzeteken de azért általában ebédkor már látszik, melyik terv lesz a nyerő. Ilyenkor szoktunk odatelefonálni a kempingbe és foglalni valami mobilházat. (Mert öt embernek foglalva sátorárban kapjuk és csak jobb azért.) Az összes kemping telefonszáma el van mentve, csak fel kell hívom.
Ja.
A mai kiszemelt a Szabadi-sóstón lévő Aranypart kemping. Ha láttál már szutykos szar kempinget, akkor ez az.
Az elmentett telefonszámra azt a választ kaptam, hogy ilyen szám nincs.
Jó, nézzük meg mobiltelcsiről a weblapot. A Kapcsolat alatt nincs telefonszám. Meg semmilyen más elérhetőség sem.
Foglaljunk online. Olyan nincs. Ha elindítom, akkor azt írják, hogy először küldenek egy ajánlatot és ha elfogadom, akkor mehetünk tovább. Ember. Ebédszünet. Utána megint órákon keresztül vízen leszünk. Mindegy, elindítottam. Megadtam egy időpontot, rányomtam a next gombra… nem történt semmi.
Az ajánlatkérésnél volt olyan opció, hogy kérhetjük Messengeren, vagy Viberen. Nej elindította mindkét chat-et (nekem ilyen szutykok nincsenek a telcsimen), egyik helyen sem történt reagálás. Még most sem, pedig azóta eltelt tíz map.
Közben Péter kitúrt egy telefonszámot a netről. Hívogatta. Kinyomták.
A Google Maps feldobta, hogy lehet a Szallas.hu-n keresztül is foglalni. Nézzük. A feladott lehetőségek közül hiányzott a Sun mobilhome, de volt helyette azonos áron ötszemélyes faház. Végszükségben jó lesz. Megrendeltem. A visszaigazoló levélben ez állt: “Ha kérdésed merült fel, a szállásadó készséggel válaszol a visszaigazolásban megadott elérhetőségeken.”
A lónak a faszát. A megadott számot gyakorlatilag folyamatosan hívogattuk az ebédszünetben. Állandóan kinyomták.
Na mindegy, végülis volt valami foglalásunk. Mehetünk.

Míg kajáltunk, odakint valaki kicserélte a vízet. Egy kellemetlenül böködő, bal hátulról támadó, 20-30 centis hullámokkal operáló vízre. Én nagyon zokon vettem. Valahogy egyszerűen nem tudtam kezelni és ettől kezdtem ideges lenni. Mondtam is, először magamban, aztán a többieknek, hogy ha a tihanyi cső után még vacakabb lesz a víz, akkor én kiszállok Zamárdiban. Hiszen eleve az volt a mondás, hogy csak akkor megyünk el Szabadiig, ha jó lesz a víz. Nos, ebből azért volt megütközés. Péter szerint ez lófütty, nem rossz víz, de még Nej, az újonc is csak csodálkozott.
Végül szerencsére megoldódott a helyzet, Szántód után kisimult a víz is, meg az arcom is. De a háttérben ott zakatolt az aggódógép, hogy mi a szar volt ez?

Aztán Széplak körül Nej pukkant ki. Erre számítottam is. Nem először evezünk együtt, tudom, hogy olyan 32 kilométerig jön velem szó nélkül, utána viszont gyorsan elfárad. Nos, a mostani túra megmutatta, hogy már nem így van, szó nélkül tolta velünk a napi negyveneket. Csak éppen… a mai napot eltaktikázta. Konkrétan az történt, hogy végig attól parázott, hogy a sok szupermen elhúz mellette, ő meg ott marad egyedül a Balaton közepén. Emiatt úgy döntött, hogy nem engedi le a kormányt, mert az lassítja. Viszont egész nap volt valami alattomos vízmozgás, még akkor is, amikor látszólag sima volt a víz. Én például az első pár csapás után leengedtem a kormányt és végig azzal is mentem. (Ennek majd később lesz jelentősége.) Ő viszont buta kezdőként erőből, karizomból korrigált, folyamatosan. Aztán persze, hogy egyszer csak kipukkadt a bal bicepsze. Ismerem az érzést, engem a Narancssárga kajakom szokott büntetni a Kajner péklapát evezővel, ha nem figyelek oda és nem evezek teljesen szabályosan.

Borzasztó egy érzés ez, mintha késsel szúrták volna át az izmomat, nemhogy húzni nem tudok, de a kezemet felemelni sem. Egyszer 5 kilométerről jöttem haza így, gyakorlatilag 50 méterenként megállva és megpihenve.
Most viszont mennünk kellett, innen még 12 kilométerre volt a cél. Ami borzasztó sok ilyen állapotban, gyakorlatilag teljesíthetetlen. De a legközelebbi kemping, Zamárdi is 5 kilométerre volt. Végül hirtelen ötlettel előbányásztunk egy Voltaren Dolo Rapid tablettát. Tényleg Rapid volt, negyedóra múlva elmúlt a fájdalom. Ha nem is olyan tempóban, mint eddig jöttünk, de végül megérkeztünk az Aranypart kempingbe.

Irány a recepció. A friss infók szerint 0-24. Ja. Már ha ott van a recepciós. Aki baszott bent üldögélni a pultnál, inkább elcsalingázott mindenfelé, az ajtóra meg kirakott egy táblát, miszerint Technikai Szünet, majd jön negyedóra múlva. Velem ki is váratta (pedig korábban kellett elmennie), de mire visszajött, már vagy négyen dühöngtek mögöttem. A recepciós egyébként egy nyikhaj húszéves kölyök volt, ahogy a vendégekhez hozzáállt, szinte biztos voltam benne, hogy ő volt az, aki délután kinyomkodta a telefont és leszarta a chat-es kommunikációt.
Aztán töltsek ki egy bejelentőlapot. Mind az ötünkről. Itt. És minden adatnak igaznak kell lennie.
– Akkor ezt most elviszem és kitöltjük.
– Azt nem lehet.
– Mondom, ezt most elviszem és kitöltjük.
– Hát, jó. De maximum egy óra.

Mire elintéztem a recepciót, megérkezett az utóvéd is. A kiskocsival felhúzogattuk a kajakokat. Ez úgy még kellett a nap végére. Igazából ekkor már elengedhettük volna magunkat (ember, 47 kilométer leevezése nem gyenge mutatvány), de még itt volt ez a rohadt papír. Rögtön az elején kiakadtunk. A tervezője szemmel láthatóan csak egy modellt ismert, a családmodellt. Azaz a papíron volt egy családfő (nálunk Orsolya lett), neki kellett megadnia a lakcímét, a többieknek (a gyerekeknek) már nem.

Visszasétáltam a recepcióra, Megint a Technikai Szünet tábla fogadott. Anyád. Te cseszel dolgozni, én meg játsszam itt a jófiút? Beszúrtam a papírt a kilincshez, és kész. Ha megtalálja, oké. ha nem, akkor meg remélem, tényleg jól seggbebasszák egy salakmotorgumiból készült óvszerrel.

Sörpálinkavacsora. Alvás.

Leutazás
2021.09.02; csütörtök

Kitűzött indulási időpont: 14.00. Tényleges indulás: 14.05. Nem hittem a szememnek. Recepció 16.00-ig van, mondjuk annyira nem gond, mert lesz, aki átveszi helyettünk a szobát, de még az is lehet, hogy mi is elérjük. Persze sok múlik az M0-n.
Jelentem, büfé. Simán áthúztunk, az autócsempészek éppen ebédelhettek.

M7 a Balaton mellett. Sorban a leágazások.
– Figyelj, Kicsim. Ezek az elágazások most nem mondanak neked semmit. De amikor jövünk vissza és mindegyik névhez tudsz majd társítani egy élményt a vízről, az már teljesen más lesz.

Végül még sorompóval súlyosbítva is pont leérkeztünk 16.00 előtt. Megérte, az új gondnok klasszisokkal kedvesebb és dekoratívabb teremtés, mint a régi.

Vezetés közben gondoltam végig, hogyan is állunk ezekkel a kerülgetésekkel. Tavaly a vírushelyzet már augusztus végén kezdett bedurranni, oltás ugye még nem volt, inkább kihagytuk. 2019-ben tulajdonképpen lementünk, de egy csúnya másnap és egy még csúnyább vihar miatt nem indultam el. Végül Péter egyedül vágott neki és csinálta végig, Attila pedig beszállt a Keleti-medence megkerülésébe. Én akkor parti egység voltam, de csak az első két napon. (Péter amennyire őrült, négy nap alatt tolta végig, úgy, hogy az első és a negyedik napon igen cifra vihar volt.)
Szóval utoljára 2018-ban volt teljes kerülés, az ún. Balaton-maszatolás. (Mert Orsolya szerint az nem volt igazán kinyalás, inkább csak maszatolás.)

Jó régen volt. Történtek változások. Fonyódon például elbontották a régi, egyáltalán nem kajakbarát stéget és lett helyette egy kifejezetten barátságos stég, sólyával felszerelve. (Meg épült egy kajaktároló, egy csomó bérelhető sit-on-top példánnyal.) Faház helyett pedig közös konyhával ellátott apartmanokat kaptunk, mely ránézésre visszalépés, de valójában nem. Ezek ugyanis friss építésű, szépen összerakott szobák, mindenkinek saját vizesblokk, a konyha is szuper, meg kaptunk hozzá egy nagy teraszt is. Egyedül a zajszigetelés maradt ki. Kicsit kényelmetlen volt, amikor mindenféle hangkibocsátások után meghallottam, hogy a szomszéd megvakarta a fejét.

Kiültünk egy sörrel a stég végén lévő padra. Szép volt a táj. Még úgy is, hogy tudtuk, legalábbis ketten, hogy véres verítékkel fogunk hamarosan ezen a terepen evezni.

Majd bementünk a konyhába vacsorát készíteni. Ketten estefelé érkeznek, addigra jó lenne készen lenni.

Nagyon hamis sztrapacskát terveztem. Ez úgy néz ki, hogy apróra vágott kolbász, szalonna, ezen megsütöttem egy kiló hagymát. Mellette főztem tésztát. A végén fűszerek, összekeverés, egyhén ropogósra sütés. Mellé pedig reszelt füstött sajt.
Hogy ez miért sztrapacska? Mondtam, hogy _nagyon hamis_ sztrapacska.

Sör, bor, pálinka. Mármint nem egyszerre, én sörözgettem, a többiek borozgattak, nagyritkán pálinkával dekorálva a sormintát. Jó társaságban repült az idő. Este megjöttek a többiek, egyelőre a Balaton helyett a lábast nyalták ki, Lajos elővette a pálinka arzenált, nem volt gyerekjáték, egy szakasz katonát ki lehetett volna vele végezni, méghozzá úgy, hogy végig élvezték is volna.

Aztán 11 körül mentünk el aludni. Gyakorlatilag reggelig tudtunk volna beszélgetni, de 2019-ben már kiderült, hogy nem ez a nyerő stratégia.

Amikor vissza fogunk emlékezni erre az időszakra, büszkén mesélhetem majd az unokáimnak, hogy a nagyfater igencsak kimaxolta a vírusrohamok közötti időszakot.

• Kedden érkeztünk haza Ausztriából. Minimális pakolászgatás. Egy kis pihenés, majd a digitális tartalmak begyűjtése. A videók meglettek, felkerültek a nasra.
• Szerdán bringa szervízbe. Délelőtt egy beígért telefon. Délután gyűlés a Római-parton, megemlékezés egy korán és tragikusan elhunyt kajakos cimborára. (Bakker, egy kicsit túl sokat csapkodott mostanában a villám az ismerőseink, barátaink között.) Előtte még kimenni bringával kötélért a Maritime-ba, mert a kajakon sürgősen cserélni kell a kötélzet egy részét.
• Csütörtökön leginkább dolgoztam, meg az addigra összegyűjtött fényképek utófeldolgozásával foglalkoztam, illetve a trekkeket rendeztem. Hajnali háromig.
• Péntek délelőtt tízkor álltam neki blogbejegyzéseket írni. Nem kicsit aggódtam, hogy mire fogok emlékezni az egy héttel korábbi kalandokból? Mert hogy jegyzetelni nem jegyzeteltem semmit.
• Szombat hajnali fél ötkor dőltem ki. Közben elfogyott ipari mennyiségű mogyoró és négy üveg bor. Tízig aludtam. A sportórám lehangoltan közölte, hogy sikerült újabb negatív rekordot beállítanom, 37-es értékkel. (Eddig 40 volt a legpocsékabb alvásom.) Ébredés után nem sokkal telefonáltak a szervízből, hogy mehetek a bringámért. Elhoztam. Aztán visszavittem. A világítás immár simogatásra sem működött. A hapsi izzadt vele egy félórát, majd abban maradtunk, hogy otthagyom, aztán majd szólnak. Délután kajakszerelés. Na, ez vicces volt. A kötelet ugyanis úgy vettem, hogy levágtam a régiből mintának egy kétcentis darabot, majd vettem belőle a biztonság kedvéért tíz métert. Csakhogy szerelés közben vettem észre, hogy itt kétfajta kötélről van szó. Amit vettem, abból speciel elég lett volna csak negyven centi. Emellett kellett volna a másik fajta kötélből négy méter, csak hát ilyenem nem volt. Aztán végülis találtam, fasza decathlonos hegymászó kötelet. Elég idiótán néz ki vele a kajak, de működik. (Remélem, a Balaton körbeevezése után is ezt fogom mondani.[1]) Este még finomítások az írásokon, aztán tízkor ágyba dőlés.

  [1] Igen. A kötélzetnek _ez a része_ jól működött.

• Vasárnap fél kilenckor keltem. A sportórám közölte, hogy minden meg van bocsájtva, minden idők legkiválóbb alvását sikerült produkálnom, tele vagyok energiával. Remek. Szükségem is lesz rá. Kajaktartók fel a kocsi tetejére. (Utálom.) Ebédfőzés, mert ma rajtam maradt. Utána rendet kellett vágnom Augiász istállójában a nappaliban, addig ugyanis mindent csak úgy leszórtunk, majd a végén kiterítettük a kupac tetejére a külső és belső sátrakat. A rendrakást bonyolította, hogy ez egyben már a kajaktúrára készülő pakolás kezdete is volt. Este újabb íráscsiszolgatás.
• Hétfőn a sportóra megint megsimogatta a bucimat. Nagyszerű alvás, még jobb, mint a múltkori. Soha nem elég, el kell rakni, mint a befőttet. Aztán meló. Meg bringaszervíz. Meg kajaktúrára pakolás.
• Kedd. Szomorú nap. A család egyik nagyon régi barátjának temetése Veszprémben. Korai és tragikus halál. Tudom, egyszer mindenki meghal, de ennyire korán, az… az annyira értelmetlen és elkeserítő. Ilyenkor szoktam elgondolkozni azon, hogy mi is az értelme ennek a tömérdek gürizésnek, akarásnak… egyszer csak jön egy véletlen és elvisz mindent.
• Szerdán… rengeteget szerveztem, hogy ez a nap részben felszabaduljon. Túl sok volt az utóbbi napokban, túl sok lelkileg/szellemileg megterhelő dolog, egyszerűen ki akartam bringázni magamból minden beragadt szart, azt akartam, hogy felülök a kerékpárra, lenyomok százegynéhány kilométert és egy másik ember lesz, aki leszáll a bringáról. Ez rögtön ott bukott meg, amikor ránéztem reggel a meteorológiára: 30 km/h alapszél, 60 km/k széllökések. Hát, nem egy bringás idő. Jó, legyen egy bulis tekerés, 60 km, benne a kedvenc sörözőm. Aztán 8 kilométerrel a lakásunk előtt defekt, pumpa persze nincs, mert az osztrák túra után a bringás cuccokhoz még nem nyúltam hozzá, nyilván, mert a túrabringám még szervízben van, csakhogy a biztonság kedvéért abba lett átrakva az országúti sokkal jobb pumpája is, szóval itt vagyok a rák farkán, pumpa nélkül, az egyetlen útbaeső benzinkútnál nincs kompresszor… akárhogy is nézem, nincs más megoldás, mint két óra séta haza. Aztán az utolsó két kilométert már mezítláb toltam egy sóderes ösvényen, mert a bringáscipő feltörte a sarkamat. Valamiért az Univerzum sportot űz abból, hogy minél kisebb belepiszkálással minél nagyobb kárt okozzon. Most például sétáltam két órát. Oké, időben nagyon nem fért bele, de ezt most hagyjuk. Viszont a bringáscipő feltörte a sarkamat. Érted? Egy héttel ezelőtt Bécsben ugyanabben a cipőben 12 kilométert sétáltam, ugyanebben a zokniban. Semmi nem történt. Most viszont, amikor volt tétje, 8 kilométernél feltörte a sarkamat. Holnap meg indul egy 5 napos kajaktúra, ahol 5 napon keresztül napi 8-10 órában a sarkamon támasztom a kormányban a lábam. Miközben a jobb lábamon pont ott lesz egy vízhólyag.
  Egyébként meg… estére persze nyakamba szakadt a naptár. Ja és persze elkezdtem a túra szervezését. Mert valamikor azt is el kell.
• Csütörtök pedig… az már újabb írás. Elindult a kaland.

Ja és ez most egy családias túra lesz. Ez az első Balaton-karika, amelyre Nej is meg lett híva. Kíváncsian várom, milyen lesz.
Egy biztos, idén a kurvázások elmaradnak.

Hideg, meleg
2020.07.25; vasárnap

Elméletileg ezen az éjszakán kellett volna kipihennem magamat. Elméletileg. A sportórám reggel kínjában röhögött. Meg én is itthon, amikor átnéztem részletesen. (Meg fogom írni.)

Este jött egy társaság, éjszakai fürdőzni. Ez még rendben is volt, igaz, dumálgattak, de nem túl hangosan, meg nem is voltak sokáig.
Na de utána! Olyan 23 körül kijött egy 5-6 fős női banda. Horgászfeleségek. Ritka büdös parasztok voltak, már ahogy beszéltek, az is elég sokat elárult róluk, ráadásul padló részegek voltak. Másfél órán keresztül ordibáltak, rikácsoltak, sikoltoztak. Hoztak ki whiskyt, időnként fürödtek, ilyenkor a vízben lévők természetesen ordítva beszélgettek a parton lévőkkel. A legvégén jöttek ki hapsik is, aztán egy csomóan összevesztek, nyilván rikácsolva, végül olyan 1 óra tájban vitte el őket az ördög.

Alvás.

Hajnal ötkor ébredtem meg arra, hogy megdördült az ég. Nem mozdultam. Reménykedtem, hogy csak egy repülőgép. Nem az volt. Hamarosan jött a második dörgés. Kifejezetten vihar jellegű. Windy. Ez jött.

Ez a kép már azt mutatja, amikor a vihar a fejünk felett tombolt. Mi vagyunk a kék/fehér pötty.

A második dördülésnél hallottam, hogy Péter forgolódik.
– Helló! Ébresztő! – kiabáltam ki.
– Miva…?
– Kurva nagy vihar jön! Kábé tíz percünk van.

Soványmalacvágtában pakoltunk össze. Péternek volt teli spricója, én a kocsiban hagytam, így az én kajakomat a lezárások után hasra fordítottuk. Gyorsan magamhoz vettem a kajásszatyrot és mentünk a kocsmába. Annak van fedett terasza. Igaz, zárva volt, de a kerítés fél méter magas, átléptük. Vészhelyzet van.

Az a nyomorult vihar másfél órán keresztül tombolt a fejünk fölött. A terasz valamennyire jó volt, de az erős szél oldalról is befújta az esőt. Tegnap még kiröhögtem Pétert, hogy melegítőt is hozott. Ma meg már irigykedtem rá. Úgy készültem, hogy két kánikulai nap lesz, gyakorlatilag alig pakoltam ruhát. A zsákomban volt egy törcsi, egy póló és egy száraz rövidnadrág. Semmi melegítő, semmi esőkabát, de még egy nyomorult zokni sem. Lábbelinek is csak egy laza szandált dobtam be. A teraszon konkrétan megvett az Isten hidege. Kocogtak a fogaim. Szenvedtem. Elképzelni sem tudtam, hogy ezen a napon még cudarul melegem lesz.
A kajászsákban volt pogácsa, azt rágcsáltuk. Amilyen hülyék voltunk, egyikünk sem hozott ki sört, a kajakokhoz meg a szakadó esőben már esélytelen volt kimenni. Jól esett volna egy kis pálinka is, de meglepő módon Péter most nem hozott. Nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára. Ez annyira durva hiba volt, mint az, hogy nem dobtam be az extra kicsire hajtogatható kajakos dzsekimet.

Aztán minden jó véget ér egyszer, szerencsére a rossz is, hét óra körül elállt az eső. Kicsomagoltuk a lezárt kajakokat, kipakoltunk, bepakoltunk. Nyilván bontottunk egy sört.
Aztán azok a dolgok, melyekről az emberek nem szoktak beszélni. Klotyi.
A felderítő körúton szúrtam ki, hogy a Tassig tartó partszakasz tulajdonképpen végig számozott horgászparcellákból áll, párszáz méterenként zöld fabudikkal. Ez több, mint elég. De ha valamiért nem lenne jó, a reggeli indulást kilencre terveztük, akkor már van kocsma, a reggeli sör mellett lehet használni a hely vécéjét is.
Hát, mindebből semmi sem lett. A horgászok úgy telepedtek le, hogy telepként vették körbe sátraikkal a budikat, kisajátítva ezeket maguknak. A vihar meg elrendezte, hogy ne legyen érdemes kilencig várnunk. Jobb híján maradt az erdő a töltés túloldalán. Elég hülye helyzet. A kocsmában nem engedik be a horgászokat és a pereputtyukat a vécére, csak ha fogyasztanak. (Gondolom, nincs csatorna, a szippantósautót meg nem akarják sűrűn kihívni.) A horgászok viszont kisajátítják a pottyantós budikat. Azaz az üzemeltető hiába próbálta megoldani a helyzetet, ha nincs kocsma, a strandolóknak csak az erdő maradt.

Nyolc körül rúgtuk el magunkat a parttól. Gyakorlatilag ugyanolyan mosott szar állapotban voltam, mint előző reggel. Finoman szólva sem regenerálódtam sokat a rövid, de annál zajosabb éjszaka során.

A terep alapvetően barátságosabb ma, mint tegnap. A nagy Dunán a 60 kilométeren van összesen két kocsma, de ott sem tudtunk hosszabban megpihenni, mert igyekeznünk kellett a tassi zsiliphez. Ma már nincs időkorlát. A tavalyi tempóból kiindulva kábé tíz óra lesz a feljutás, beleszámítva a kikötéseket is, azaz bőven világosban érünk fel Dunaharasztiba. Meg tudunk állni az összes jó helyen.

Csakhogy. Ma este mindketten vezetni fogunk, azaz a sörivásnál figyelni kell a 2-3 órás korlátra. Ennyi idő alatt tűnik el egy sör a szervezetből. Azaz vagy nem állunk meg mindenhol, vagy egyes helyeken nullás radlereket kell innunk. Az élet szigorú és igazságtalan.

Dömsödi strand. Mert kellett a sör, de leginkább a vécé.
A pultnál panaszkodó yachtos. Hogy borzasztó ez a sebességkorlátozás a vízen. Hogy nem tud törvényesen padlógázzal száguldozni. Hogy egyem a szívét. Mert egyébként száguldoznak. A kutya nem szól rájuk.

Kora reggel vízgereblyéző hapsik a strandon. Szedik ki a kósza vízinövényeket. Szemmel láthatóan élvezik a munkájukat, egész nap strandolnak és még pénzt is kapnak érte.

Rengeteg a motorcsónak, yacht, tengeri yacht. Összesen talán négy fékezett, amikor elment mellettünk. A többi paraszt leszarta a szabályokat. Persze a tegnapi piros tolóhajóhoz képest mindegyik lepkefing volt, de ha a Narancssárga kajakommal lettem volna, végigparáztam volna az utat. És ne felejtsük el, ezen a vízen kifejezetten sok a K1-es kajakos is.

Ráckeve. Megint a gyilkos gyros tál. Mint kiderült, Péternél is quamatel az altató, neki is veszélyesen ég a gyomra. Ehhez képest mindketten úgy kértük a gyrost, hogy mehet rá minden, sőt, lehet több a hagyma is, meg a csípős is.

– Néha meg szokták kérdezni, hogy ha ennyire vacak a gyomrom, hogyan merek ilyen durván kajálni? – jegyeztem meg.
– És?
– Azt szoktam válaszolni, amit Bruce Banner a Bosszúállókban. Az én titkom az, hogy mindentől ugyanolyan erősen ég a gyomrom.

Szigetszentmárton. A kölcsönzőnél négy ember pumpálta egymás mellett a SUP-ját. Távolról úgy nézett ki, mint egy sornégyes motor működés közben.

Szigetcsép felé az egyik helyen megbeszéltük, hogy melyik spiccet célozzuk be. Aztán nem tudtam keresztülmenni az RSD-n, annyi motorcsónak jött folyamatosan. Végig kellett eveznem a hosszú és rosszabb íven.

Szigetcsépen óriási tömeg. Hát, ja. Kánikula, vasárnap és egy jó szabadstrand. Kikötni sem volt egyszerű, de érdekes módon az útban lévő kiskölyök észrevett. Arrébb mondjuk nem ment, de jól elbeszélgettünk arról, hogy mi is ez, amiben ülök. A Kodiakból meg gond nélkül kiszállok a mélyebb vízben is.

Szigethalomnál benéztünk a múltkor is említett baráti családhoz, itt már nyilván szigorúan nullás radlert kortyolgattunk a kellemes beszélgetés közben.

Szigetszentmiklósnál, amikor már összeszűkült az RSD, volt egy szakasz, amikor hosszú percekig nem volt sehol motorcsónak. Nem látszódott, nem hallatszódott egy sem.
– Mennyire békés és megkapó a táj! – lelkendezett Péter.
– Ja.
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen is lehet!
– Ja.
– Szerinted nem?
– Ember. 15 éve járom ezt a vizet. A motorcsónakok csak az utóbbi 3 évben szaporodtak el ennyire. Előtt szinte mindig ilyen csendes és békés volt, mint ebben a váratlan 5 percben.

Aztán már fel is zúgott előttünk egy hajómotor.

Végül megérkeztünk. Nem mondanám, hogy üdén és frissen, de alapvetően meg voltam elégedve magammal. Ez azért nem kis teljesítmény volt.
Kipakolás, bepakolás, felpakolás. Hazakocogtunk. Itthon átpakolás, bepakolás. Kicsit már monoton robotstílusban.
Elbúcsúztunk Pétertől.

Utána egy háromcentes Nejjel. Megünneplendő, hogy érmekkel jött haza az evezős OB-ról. Meg megünneplendő, hogy hazajöttem. Még egy sörnyi beszélgetés, majd mindenki ágybaszédült.
Hétfő reggel, amikor már úgy éreztem, csak pihentem valamennyit, jó pihepuha ágyikóban, ránéztem a sportórára, láttam, hogy lófasztmama, még mindig kifacsart zokni vagyok szerinte. De úgyis megírom.