Search: “"Gravelteszt:"”

We found 9 results for your search.

Gravelteszt: Tesztek

2022.03.26; szombat

Pénteken vittem vissza a bringát szervízbe. Ez volt a klasszikus vásárlás utáni utóbeállítás, gyakorlatilag rutinmunka, minden kerékpárnál kötelező. A szerelő szépen be is állított mindent, laborkörülmények között leteszteltük, frankó.
Éles körülmények között viszont képtelenség volt kipróbálni. Mintha mindenki aznap akart volna Ából Bébe jutni: az utakon, a lakótelepeken, a kerékpárutakon, mindenhol akkora tömeg volt, hogy nem tudtam a váltóra koncentrálni. Hogy teljes legyen az örömöm, az Árpád-híd feljáróján kaptam egy defektet (üvegtörmelék), hát, nem ideális hely szerelésre. Végül valahogy hazavergődtem, de éreztem, hogy ennél azért jobban meg kellene hajtani a gépet.

Legnagyobb meglepetésemre még aznap délután csomagot hozott a posta. Németországból. Egy héttel hamarabb ért ide, mint ígérték.

Bigyó Felügyelő.

Megvan? Na, ebbe az irányba haladok.

Ahhoz, hogy egy akármilyen túrázós/kirándulós videó jó legyen, audió fronton három dolognak kell egyensúlyban lennie: zene, csend, emberi hang. Csendből gyakorlatilag végtelen mennyiséggel rendelkezem, zenéket is jó érzékkel tudok válogatni (általában), az emberi hang viszont gond. Kajakkal is, kerékpárral is az elsődleges kamerám egy gopro7-es, márpedig ehhez a mikrofon… problémás. Nagyon problémás. Csak fusd végig ezt az írást. És ez már előrelépés, mert nagyon sokáig ilyen összefoglaló írás sem volt. Mim is van? Hero 7 black. Az írásból kiderült, másból eddig nem, hogy konkrétan a 7-esnél az egész teljesen máshogy működik, más konfiguráció kell a black, illetve a silver/white verziókhoz. Szerinted a webes kereskedések foglalkoztak ilyen részleteséggel a témával? A külső mikrofon iránti igény évek óta megvan nálam, de itt meg is állt a mutatvány. Ilyen adapter, olyan mikrofon, de nem mindegy a jack tipusa sem, egyébként pedig minden csillagászati áron megy és semmit nem lehet kapni Magyarországon. Aztán legyél okos. És lehetőleg ne csessz el százezreket, mire megtalálod a megoldást. Nem is volt külső mikrofonom. Igaz, anélkül csak értelmezhetetlen motyogás van a nyersanyagon. Oké, nyilván lehet utólag is rábeszélni a felvételre, de az más. Nagyon más. Mert azt még meg lehet csinálni, hogy szélzajt vágok a beszéd alá, meg madárcsicsergést, de teljesen más kerékpáron ülve beszélni, mint gép mellett a forgószékben. A különbség átmegy. Komolyan, már egy normálisabb diktafon is szóba került.
Aztán végül egy újabb nagy roham és kitúrtam két eszközt: egy adaptert és egy mikrofont. (Igen, mert mint ahogy a fentebbi cikk is írja, a fiúk a Goprónál úgy gondolták, hogy az emberek nem akarnak ezzel az izével hangot felvenni, ezért inkább kihagytak belőle minden ilyesmit.) A lényeg persze az volt, hogy drasztikusat estek az árak, ez a kettő még szállítási költséggel együtt is belefért a játékpénz kategóriába, azaz némi morgással le tudom nyelni, ha a konfig valamiért mégsem működik.

Nos, ez a csomag érkezett meg azon a napon, amikor a váltót is beállították. Mindez tesztért kiáltott.
Este gyorsan összedugtam a technikát. Vett valami hangot, de hát az a nappali. A kérdés az, mit csinál kint a menetszélben.

Másnap egyébként is el kellett mennem a dunaharaszti csónakházba szerződést módosítani, adta magát, hogy mindent teszteljek.

A váltó volt egyszerűbb. Tekintve, hogy az út oda-vissza tükörsima, semmi emelkedő, így terhelés alatt nem tudtam tesztelni. Terhelés nélkül viszont szépen mászkált fel-alá a lánc.

A mikrofon már húzósabb volt. Szépen összeraktam, gyorskötözőkkel rögzítettem mindent (bakker, tényleg Bigyó Felügyelő), aztán igyekeztem pofázni. Különösen erős szembeszélben. Nem hülyéskedek, a teszt kedvéért még énekeltem is.

  • Ezt most rögtön tegyük helyre. Ha ismernék, akkor Ukrajna könyörögne az énekhangomért. A felvételen én is filóztam, hogy szabad-e ezt, így, mindenféle figyelmeztetés nélkül betenni? De végül arra jutottam, hogy mivel a dal részlet volt egy Neoprimitív feldolgozásból, a Neoprimitív pedig az a zenekar volt, amelyikbe még én is befértem volna, szóval igen, szabad volt. Viszont határozottan kijelentem, hogy soha máskor nem fogok ilyesmit csinálni, azaz nyugi van, nem kell úgy nézned a videóimat, hogy folyamatosan a hangerőszabályzó potméteren van az egyik kezed.
  • Nos, lement a kör. Hazaértem. Kíváncsian vártam, milyenek lettek a felvételek.
    Semmilyenek. Semmi hang nem volt. Nulla. Nem vett semmit, sem a gopro belső mikrofonja, sem a külső.
    Pedig voltak jó részek. Hazafelé az RSD mellett jöttem és elkaptam Nej kis csapatát, ahogy eveztek.

    Jó kis monológot adtam elő. Elveszett. Az énekkel együtt. (Nyilván amikor egyszer majd videó lesz ebből az anyagból, akkor valamit rá fogok dumálni otthon, de az nem lesz az igazi. Nem, énekelni nem fogok.)

    Este természetesen nekiálltam gyűrni a felszerelést. Mi volt ez, öreg? Most sem vett semmit. Még annyit sem, mint előző este. Kipróbáltam így. Kipróbáltam úgy. Bedugtam így. Bedugtam úgy. Nem vett semmit. Utánaolvasás. A fenti cikkben azt írták, hogy PnP. Azaz csak be kell dugni és működik. Hát, nem. Széttúrtam a setup menüit, próbálkoztam mindenféle beállítással. Semmi. Aztán egyszer normálisan indítottam a felvételt.

  • Igen, úgy, ahogy senki nem szokta. Ehhez ugyanis két gombot kell megnyomni, úgy, hogy közben nézni kell a kijelzőt. Na most ez egyáltalán nem életszerű. Lehet definiálni gyorsgombot, nekem erre van rárakva a videófelvétel indítása.
  • Szóval bekapcsoltam és onnan indítottam a felvételt. És működött a mikrofon. Sőt, onnantól kezdve a gyorsgombra is működött. Magyarázat, az nincs. Igazából leírás sem volt, azon kívül, hogy PnP.

    Viszont van egy apró(?) kellemetlenség. Az adaptert a kamera usb-c aljzatába kell dugni. Melyet alaphelyzetben egy fedél takar el. Ha bedugom, akkor lőttek a vízállóságnak. Hogy még cifrább legyen a helyzet, a kamerát csak kerettel lehet rögzíteni, akár sisakra, akár fejpántra, akár bringakormányra szerelem. A kereten van lyuk a kábelnek, de nincs elég lyuk az ajtó kinyitásának. Azaz le kell tépnem a helyéről az ajtót, eltenni valahová, összedugni a ketyerét és menni. Aztán ha megjelenik az első esőfelhő, félre kell állni, szétszedni az egészet, valahogy visszaerőszakolni az ajtócskát a helyére, mindent elpakolni valahová és menni tovább.
    Most gondold el, hogy ha olyan napon túrázol, amikor egész nap lóg az eső lába.

    Nem értem. Tényleg nem. Hogy a Goprónál nem volt senki, aki ki merte volna mondani, hogy emberek, ez így nem fasza?

    Nyilván a gyakorlat majd kiadja, mi lesz ebből. De sanszos, hogy borultabb napokon el fog durranni az agyam és hagyni fogom az egész mikrofonozást a fenébe.

    2022.03.27; vasárnap

    Eddig nem túl jó a teszt. A váltót ki kellene próbálni kemény emelkedőn is, a mikrofon meg… hát, izé.
    Hegy… az a közelben nincs. Még Gombánál van a legtöbb szint, de ott is csak 5-8%-os emelkedők vannak. Marad Buda. Másszunk fel a Normafára. A sasadi út alsó fele 5-6%-os, a második fele 10-11%-os, a Farkasréti temető után meg van 15%-os rész is. Ha itt nem kell leváltani az alsó lánckerékre, akkor sehol.

    Reggel gyors mikrofonpróba a nappaliban. Még működik.

    Aztán végigpofáztam az utat. Mintha jó lenne a mikrofon. Kifejezetten kerestem a szeles, zajos terepeket.

    A tesztnek nem volt része, de azért ez egy bitang jó kerékpár. Őrmezőn, a pályaudvar után van egy kacskaringós, meredek babakocsi-feltolós rész a lépcső mellett. Ezen már mindenféle bringával mentem fel, a trekinggel kifejezetten nehéz, az országútival könnyebb, de azért oda kell figyelni, a gravellel pedig… semmi. Úgy mentem fel, mintha egy sima, egyenes úton mennék.

    A Sasadi út középtájon belémharapott, pontosan úgy, ahogy vártam. Szépen váltogattam lefelé, lementem egészen a legalsó lánckerékig, de az már túl gyenge volt, így visszamásztam egyel feljebb, na az pont jó lett. Érted? Egy 11%-os emelkedőn kényelmesen variálgattam az első, illetve második fokozat között, nem dobta le a láncot, úgy mászkált fel-alá, mint a kisangyal.
    Teszt kipipálva.

    Igen, tudom, Normafa, mehettem volna tovább, de már megkaptam, amiért jöttem. Jelenleg se távolság-, se szinthiányom nincs, sőt, szóval úgy döntöttem, hogy innen inkább hazacsorgok és buzerálom otthon a kamerát meg a mikrofont.

    És ahogy a mesében van: minden jó, ha a vége jó. Működött a mikrofon. Minden alkalommal. Azt mondjuk meg kell szokni, hogy a kamera bekapcsolása után 5 másodperc kell neki a felébredéshez, de ez bevállalható. Különösen úgy, hogy elképesztően jól szűr. A felvételeken nincs se szélzaj, se környezeti zaj (autók, teherautók, villamosok), tisztán hallatszik a beszédem. (Kicsit dobozban szól, olyan visszhangos, de ezt majd megadjusztálom a vágóprogramból.)

    Huh.

    Vége a háromhetes, pörgős tesztidőszaknak. 700 kilométert raktam az új bringába, főleg durva terepen. Öt defekt, hogy mást ne mondjak.
    Most majd ki kell próbálni többnapos túrán is, de az még arrébb van.

    Három hete az első nap, amikor délutánra nincs semmi beírva a naptáramba. A fejemben lévő naptárban annyi van, hogy meg kell inni egy üveg bort, holnap meg kimozogni. Aztán majd lesz valahogy.

    Gravelteszt: Ráadás

    2022.03.23; szerda

    Ennek a sorozatnak az volt a célja, hogy még bejáratási időn belül leteszteljem a gravel bringát, lehetőleg mindenféle szóbajöhető terepen. Ez tulajdonképpen meg is történt, bár pont a legigéretesebb hegyi terepből lett a legkevesebb.
    A szervízig viszont még van pár nap, az idő meg tavasziasan kellemes. Nekem pedig eszembe jutott egy újabb röfögős terep, olyan, ahová még trekinggel is óvatosan mennék be.

  • Mondjuk országútival már kétszer is voltam arrafelé, de mind a kétszer folyamatosan zsörtölődtem. Na jó, káromkodtam.
  • Igazából nem is egy helyet néztem ki. Terv szerint elsőre kipróbálom a Felsőpakony – Ócsa közötti dűlőutat, áttekerek a Nagyerdőbe, Selyem-réti tanösvény, majd Bugyi és onnan a Délegyházi-bányatavak. Ott keringek egy kicsit a harckocsikra méretezett utakon, majd Taksonynál át a hídon és keringek egy másikat a Szigetszentmiklóshoz tartozó Kavicsos-tó partján is.

  • Pontosítok: a Nagyerdő nem volt cél, de aztán mégis úgy alakult, hogy behúztam.
  • Rögtön az indulás nagyon erős volt. A Pilisi Parkerdő úgy döntött, hogy most itt, a kertünk végében irtja ki az erdőt. Az a kellemesen fás erdő, amely mellett rendszeresen el szoktam járni, amely a korábbi napok videófelvételein még szerepel, jelenleg már nincs. Írhatnék róla rengeteget, hogy mennyire aljasul kommunikálnak, hogy mennyire nézik hülyének a környéken lakókat, hogy mennyire pénzéhesek, a nyomorult önkormányzattal együtt, de sajnos felesleges. Az erdő jelenlegi besorolása ipari célú erdő, a tulajdonos az állam, az üzemeltető a fideszes kötődésű Pilisi Erdőgazdaság. Azaz bármikor legyalulhatják az egészet, törvényes lesz. Az egy dolog, hogy ez a kerület egyetlen nagyobb erdeje és mindenki parkerdőként tekint rá, de hivatalosan nem az. Lófasz a seggünkbe. Az a miénk.

  • Elméletileg a jelenlegi időszakban madárköltés miatt tilos lenne minden nagyobb erdei fakitermelés. Leszarják. A helyi Fideszt nem érdekli, mert állami erdő, az ellenzéki önkormányzat meg cinkos.
  • Na mindegy, vissza a túrához. Ahhoz képest, hogy Felsőpakony soha nem érdekelt különösebben, soha nem is jártam arra, zsákfalu és egyáltalán nem esik útba, az utóbbi időben kétszer is megfordultam ott. Mind a kétszer egy-egy érdekesnek ígérkező dűlőutat akartam bejárni. Mostanra mind a kettő meglett, szóval a következő párszáz évre Felsőpakony kipipálva.
    Ja, a dűlőutak. Semmi különös. Tényleg léteznek, jelentős rövidítések az aszfaltozott úthoz képest, kár, hogy a mély homok miatt traktoron kívül minden mással járhatatlanok. Így utólag nem is igazán értem, mit vártam: innen, ahol lakom kelettől délig minden nem aszfaltozott út homokcsapda.

    Furán van összerakva az ember. Senki nem kötelez arra, hogy ilyen járhatatlan utakon járjak, magamtól megyek erre, kalandra éhesen. Aztán – mint ahogy várható – cuclizok egy nagyot, végül már kifejezetten örülök annak, hogy vége. Ezen az úton is hangos ujjongással fogadtam az ócsai víztorony látványát.

    Majd 5 kilométerrel arrébb újra kalandvágyóan döngettem be a következő földútra.


    Ez az Ócsai Tájvédelmi Körzet. Az erdőnek az a trükkje, hogy jelentős része ingoványban áll. Emiatt érdemes megfontoltan bolyongani benne. Én is alapos tervezés után megrajzolt trekkel érkeztem. Mely rögtön az elején befuccsolt: egész egyszerűen nem volt út ott, ahol a térképen igen. Tervezhettem újra. Mobiltelcsin. Egy ingoványos erdőben. De végül összejött. Öt kilométer kerülő, a Nagyerdő érintése és egy hosszú, beszántott földút helyén történő kinlódás után egyszer csak feltűntek a Selyem-rét asztalai.

    Ebéd. Drónröptetés. (Az utóbbinak túl sok értelme nem volt, fentről egy nagy kiterjedésű, sík területen álló sűrű erdő látszott. Pánikszerűen hoztam is vissza a drónt. Egyszerűen fentről egybemosódott minden, képtelenség volt megtalálni a tisztást, ahol álltam.)

    Kifelé a tanösvényen meglepődtem. Az egy hónapos szárazság után nem is reménykedtem abban, hogy az út mellett fogok találni látványosan vizes ingoványt. Nádasok akadtak, szárazon… aztán jött ez.

    Innen aszfaltozott út, rengeteg kavicsszállító kamionnal. Hát, ja, errefelé ők vannak otthon. Nem csak azért fűztem fel a Délegyházi-tavakat, mert régen jártam arra, hanem szét akartam nézni a Nomádparton is. Mi van a fizetős stranddal, illetve kempinggel, mi van a szabadstranddal és hogyan is van az étterem? Sehogy. Minden kihalt és ezerrel lezárt, lelakatolt. Jó, persze, március van, nem is tudom, mire számítottam.

    A kihalt terepnek is vannak előnyei. Szabadon lehetett drónt röptetni.

    Innen egy életmentő átjárón keresztül jutottam ki az RSD-hez.
    (A lényeg, hogy az 51-esen tilos a kerékpározás és ezt most illik is komolyan venni. Nem azért, mert tele van rendőrrel, hanem azért, mert nagyon forgalmas az út, rengeteg teherautóval, kamionnal, rossz minőségű úttal. Tényleg életveszélyes. Ha megnézed a térképet, akkor a Délegyházi-tavaktól vagy le kell menni Lacházáig, vagy vissza kell menni Taksonyig, hogy elérd az RSD-t. Mindkettő jó nagy kerülő, ráadásul Taksonynál az 510-es úttal sem vagyunk sokkal kintebb a gödörből.)
    Viszont az 51-es és az 510-es utak kereszteződése mellett van egy nagy ipartelep, és ennek van egy keskeny, rossz minőségű hátsó elérhetősége is. Vacak, de van. A térképen azt is láthatod, hogy az ipartelepről kikanyarodva egyből az 510-es útra tesz ki a járda, de azon is csak 200 métert kell menni és máris a Taksony Vezér hídjánál vagyunk, azaz át tudunk menni a sziget elfogadható forgalmú partmenti útjára.
    Pontosan ezt csináltam.
    Az M0 alatt átbújva most nem tekeredtem fel a hídra, hanem mentem az út mellett. Itt régen egy tragikus minőségú kerékpárút volt. Ma már nincs. Nem, nem javították meg. Lezárták. A bringautat meg beterelték Csepel szélső házai közé.
    Így nézett ki távolról az M0.

    Habár az egykori bányató, a Kavicsos-tó mellett hatalmas üres puszta terül el, de itt már nem lehetett békésen drónozgatni. Kábé kétszáz méterre voltam a házsortól, az ellenkező irányba küldtem a drónt, ettől függetlenül az összes kutya hisztérikusan őrjöngött. Nem is húztam sokáig. Meg a böglyök is tettek azért, hogy hatékony legyek. (Márciusban. Mi lehet itt nyáron?)

    A tó egyébként kifejezetten izgalmas képződmény. Tele van mindefelé tekergő félszigetekkel, ennek ellenére egy darab tó, azaz vízi eszközzel az egész bejárható. A sok félsziget viszont lehetővé tette, hogy sima tóhoz képest sokkal több vízparti telket lehessen kialakítani.


    Délután négy óra, beindult a délutáni csúcsforgalom, mindez a tragikus közlekedésű Csepelen. Nem túl jó előjelek. Valahogy elvergődtem a Rizmájerig.

    Itt összefutottam egy korombéli, szekrény méretű kollégával. Az illető nagyon elhivatott lehet, ugyanis egy erősen oldtimer Csepel Marathon bicóval nyomta. Igencsak szeretni kell ezt a műfajt ahhoz, hogy az ember kitartson egy ilyen öreg kerékpár mellett.

  • Nekem ebből a korszakból egy Csepel Lady bringám volt. Pontosabban nem is nekem, hanem Nejnek, de amíg nem tudtam magamnak rendes kerékpárt venni, addig én jártam vele. Később vettem egy Favoritot, azt imádtam. Nyilván hamar ellopták. Utána vagy tíz évig hajtottam a Csepel Ladyt, de a következő bringám is csepeli volt, egy Adrenalin. Az volt a defektvadász bringa. Ja, és mindegyiket ellopták.
  • Hazafelé dugó dugó hátán. Jól jött a gravel, simán tudtam menni az autók mellett az út szegélyén. (Habár a jelenlegi Kresz szerint szabályosan előzhetem az álló sort jobbról, de mindig van néhány sültparaszt, aki csak azért is kihúzódik szélre, nehogy már egy kerékpáros, érted, egy kerékpáros! el tudjon menni mellette és gyorsabban haladjon, mint ő a tizenötmillás autójában.)

    Aztán itthon pont elkaptam egy videókonferenciát, mert bár egy órát csúsztam, de a konferencia is, szóval mondhatni pontosak voltunk.

    Gravelteszt: Hiánypótlás

    2022.03.19; szombat

    Időközben lemostam a bringát, vékonyan be is olajoztam a lánc belső felét. Korábban szerelőállványon megvizsgáltam a váltót, látszott, hogy beállítási probléma van, be is jelentettem a szervíznek. De azért kíváncsi voltam, mennyit jelent a lepucolás. Nos, valamennyit mindenképpen. Most már csak a két legnagyobb lánckereket nem tudta megmászni a lánc, a kar szépen visszaugrott a helyére, nem kellett rángatni és a le-fel kavarodások is megszűntek. Szóval alapvetően jó, a beállítások után még jobb lesz, bár egy kicsit furcsállom, hogy egy durva terepre tervezett bringának a váltója érzékeny legyen a porra, homokra, sárra.

    Ettől persze még tavasz van, kerékpáros idő, szóval menni kell. Az új gépen akad még bőven tesztelnivaló. Nyilván megint csak lapos terep jöhet szóba. Akkor pótoljuk be az elmaradásokat. A múlt szombaton ugyanis homokundorból kifolyólag kihagytam egy szakaszt, illetve az aljas defekt miatt egy másikat. Nézzük meg.

    Péteriig semmi extra. A faluba tulajdonképpen be sem kellett mennem, a mellékút még a tábla előtt leágazott. Nos, rendesen hümmögtem. Homok ugyanis nem volt. Aszfalt, aztán sóder, utána földút, majd ugyanez visszafelé. De a földút kemény volt. Ettől kár volt parázni.

    De a másiktól! Na attól kellett volna. A sors tréfája, hogy ha nincs defekt, akkor egy fárasztó út végeként kellett volna végigmásznom a terepen. Instant érfelvágás.

    Első ránézésre még hangulatos is volt. Üllő után, nagyjából a Hungaroplant környékén kanyarodtam le. A nagyon távolban látszottak az M0-n araszoló kamionok, addig kellett menni ezen az úton.

    Mely nem sikerült. Párszáz méter után akkora homokdombokba vezetett az út, mint ha a Szaharában lettünk volna. Menekülőút, az nem volt. Mind a vetésben, mind a tarlón ugyanolyan mély homok fogadott. Tolás. Később a tarló felkeményedett, óvatosan tudtam rajta tekerni. (Persze ennek is meglett a böjtje. Defekt. Szerencsére kitartott a gumi hazáig, de a nappaliban már szánalmasan laposan szomorkodott az első kerék.)

    Korábban már lezártam ezt a túrasorozatot, de az igazi zárás most történt meg, ezzel a hiánypótlással. Most lehet levonni a tapasztalatokat is.

    • A bringa jó. Nagyon jó. Mondjuk, meg is kérték az árát, de megérte. A váltót kell még újra belőni, utána már egy szavam sem lehet.
    • Az az elképzelt nagy-nagy szabadság csak álom. Oké, azt sejtettem, hogy ingoványban nem fogok tekerni vele, de homokban többet vártam tőle. A trekingnél azért jobb, az országútinál nyilván, de az elképzeléseimhez képest sokszor akadtam el, kellett tolnom. Azaz alföldi környezetben nem lehet csak úgy nekiszaladni a földutaknak, mert elég sanszos, hogy el fogok süllyedni a homokban. Illetve ha alternatív megoldást keresek a homok mellett, annak nagy valószínűséggel defekt lesz a vége. Egyéni szocprobléma, hogy itt lakom az Alfőld csücskében. Vagy mehetek bringázni a nagyvárosba (nem), vagy az Alföldre. Eh.
    • Ahol viszont nagyon otthon van a bringa, az a hegyek, erdők jelölt kerékpárútjai. Ebben a hat napban méltatlanul kevés ilyen terep volt, de azt nagyon élveztem. Az Alföldet hagyni kell, aszfaltos, maximum sóderes utakat kell választani és kész. De a hegyekben lehet bátran csapatni. Egyéni szocprobléma, hogy hegy viszont nincs a közelben. Marad az, hogy bringa a kocsiba és szolíd autókázás a hegyig. Vagy könnyű – bikepacking – felszereléssel elmenni többnapos túrákra, melyek jellemzően hegyeket fűznek fel.

    Hát, ennyi. Azért így is elég kellemes a jövőkép.

    Gravelteszt: RSD szorosan

    2022.03.15; kedd

    Ma lett volna a vasárnapról átrakott másik nagy mászás, csak hát ezzel a bringával esélytelen. Kifejezetten meredek útvonalat néztem ki, nagy szükség lett volna az alsó fokozatokra. Melyek elfogytak.
    A meteorológia szerint viszont gyönyörű tavaszi napunk lesz, vétek lett volna otthon gubbasztani. Végül azt találtam ki, hogy feltérképezem az egyik fehér foltot a térképemen. Budapesttől délre az RSD mellett nagyon mostohák a viszonyok. Az 51-es útról le vannak tiltva a kerékpárosok, más meg nincs. Illetve valami van, elméletileg ott megy az Eurovelo6 is, de ránézésre járhatatlan az útvonal nagy része. Emiatt nem is szoktam erőltetni, inkább átmegyek a szigetre és ott tekerek délre. A lehetőség adta magát: Soroksártól végigbumlizni a vízparton Ráckevéig, valószínűleg járhatatlan földutakon, sík terepen, ahol hozzá sem kell nyúlnom a váltóhoz. (Ráckeve után már ismerem lefelé az utat.) Hazafelé pedig a túloldalon. Bármennyire is ismerem azt az oldalt, rá kellett ébrednem, hogy a közvetlen vízpartot ott is kihagytam eddig, mindig bentebb mentem, az aszfaltozott úton.
    Szóval jó kis röfögős napnak nézek elébe. Igen, valószínűleg lesz megint homok is. Muszáj lesz megszeretnem, mert eltűnni nem fog és mégis elviselhetőbb, ha szeretem, mint ha utálom.

    Az idő még bíztatóbbnak tűnt reggel, mint ahogy vártam, így nagy bátran a tavaszi ruhát vettem fel. Idén először. Mondjuk, elhamarkodtam, amint elment a nap, fáztam, de akkor is. Tavasz.

    Soroksár, Molnár-sziget. Ahogy vártam, egy csomó sétálgató ember meg bringás család. De valahogy normálisabbak voltak, mint a tegnapiak, simán elfértünk egymás mellett.

    Dunaharaszti. Tavalyi nagy felfedezés, hogy a csónakháztól nem messze nyílt egy Stég nevű “romkocsma”. Egyszer talán sikerül nyitva is találnom.

    Rögtön egy hiánypótlással kezdtem. Tudom, hogy itt van a Paradicsom-sziget (tulajdonképpen az egész környék egy nagy sziget, térképen szépen látszik is), de létezik ilyen néven egy üdülőtelep is Harasztiban. Vízről szoktam látni, de most benéztem bringával is. Tetszett. (Mondjuk eljutni nem volt egyszerű, kellett a gravel. Meg a bátorság. A Duna-Tisza csatorna előtt az út ösvénnyé szűkült az erdőben, a tanyából meg veszettül ugattak a kutyák.)

    Aztán Taksony után nagy-nagy préri. Balra szántóföldek, jobbra – egykori – ártéri erdők, szemből meg a szél. Nem is gyengén. Azért… ötödik napja nyomom, különböző helyszíneken, különböző irányokba… és mindig szembe fújt a szél. Nem tudom, ki szivárogtathatta ki a terveimet.

    A nagy semmi szélén megálltam, mert eszembe jutott valami. Hogy mi, azt nem tudom, mert hiába mondtam rá a kamerára, a szélzaj miatt semmit sem érteni belőle. Viszont amikor elcsomagoltam a felszerelést, akkor vettem észre, hogy ketten vagyunk. Egy nyuszi ült mögöttem, kábé öt méterre és figyelmesen hallgatta, miket süketelek a kamerába. Majd amikor oldalra fordultam, beugrált az erdőbe.

    Nem sokkal később megint megálltam, felvenni a semmit, amikor feltűnt, hogy nyolc őzike kocog a szántásban. Nyilván vettem az egészet a milc kamerával. Nyilván a kamera tíz másodperc után kikapcsolt. Tele van a tököm a technikával.
    A kamera ráadásul eljátszotta ugyanazt a trükköt, mint amit előző este a monitor. Az, amit odacsaptam az íróasztalhoz. A kamerát nyilván nem bántottam, de a jókurvaanyját annak, aki mindenféle gyorsbillentyűvel pakolta tele, melyek hozzáértek valamihez, majd átállították a fénymérési módot és nyilván egyik gombot nyomogatva sem jött vissza, értelemszerűen bele kellene menni a setupba, de az erős napban alig láttam a kijelzőt, meg előtte utána kellene olvasnom, hogyan nevezte el ezt az egészet az a beszívott marketinges, szóval inkább végigkinlódtam a napot ezzel a fényméréssel.

    Úgy terveztem, hogy Ráckevén ebédelek, de Aporkánál találtam egy frankó játszóteret, padokkal.

    Ez tulajdonképpen a Cseke-sziget mellett van. Kajakkal már többször is megkerültem, de eddig nem tudtam a nevét.

    Most viszont emlék is kapcsolódik hozzá. Egy barom kiengedte mind a két kutyáját, az egyik pedig tétovázás nélkül rámtámadt. Ott ültem egy játszótér szélén, a padon. Nem tudom, hogyan lehettem volna ennél jámborabb, ártalmatlanabb. Annyira felhúztam magam, hogy kiugrottam, elbődültem és visszatámadtam. A kutya beiszkolt a házba. Gondolom megérezte, hogy komolyan ketté akarom tépni.

    Kiskunlacháza, üdülőtelep. Itt sem jártam még soha. (Na jó, kajakból egyszer kiszálltam a strandra, de tíz perc múlva már mentem is tovább.) A magyarázat viszonylag egyszerű: országúti kerékpárral képtelenség eljutni ide, kajakkal meg pont nem éri meg: négy kilométerrel lejjebb van Ráckeve, ugyanennyivel feljebb meg Szigetszentmárton, mindkettő jó hely, ahol érdemes megállni, a kettő között meg inkább haladni szoktunk.

    Viszont ha már erre jártam, szétnéztem. Ráckeve – Kiskunlacháza határában van egy sziget, a Balabán, mely régóta érdekelt, de egyszerűen képtelenség volt kideríteni, hogy evezhető-e a belső ág, vagy sem. Hosszú ágról van szó, az RSD-n a felfelé evezés is időigényes, soha nem mertem megkockáztatni, hogy elakadok és vissza kell fordulnom. Nos, most megtudtam, simán járható.

    Sőt, teljesen kiművelődtem. Például megtudtam, hogy ez valamikor Peregi-sziget néven futott, mely nevét a mellette húzódó Pereg faluról kapta. A másik vízparti falu Lacháza volt. Aztán egy idő után mind a két faluban elunták, hogy az árvíz minden évben elviszi a fél falut és feljebb költöztek, sőt, nem csak költöztek, hanem össze is bútoroztak és így alakult ki a Kiskunlacháza nevű település.

    Ráckevén betoltam egy Cerbona szeletet és mentem is tovább. Méghozzá nem az országúton, hanem kisoroltam a vízpartra. És egy újabb meglepetés: gyakorlatilag aszfaltozott úton eljutottam Szigetszentmártonig. Egyszer már jártam erre országútival, véres-verítékes kinlódás volt. Most már nem az. ‘Ide nekem az oroszlánt!’ felkiáltással mentem is tovább Szigetcsép felé. Nos, megkaptam az oroszlánt. Aszfaltozott út, földút… majd kerítés. Át kellett rajta mászni. Nem, nem magamtól voltam ilyen bátor birtokháborító, tábla mutatta, hogy a kerékpárúthoz át kell mászni. És ha esetleg lettek volna kétségeim, a túloldalon két kerékpáros is jött szembe. Az alig egy ember széles ösvényen, mely közvetlenül a Duna szélén lévő csalitban kanyargott. Szó se róla, élveztem, de ehhez a kalandhoz minimum ilyen terepjáró bringára van szükség.

    Aztán meglett Szigetcsép. Kicsit, de tényleg csak egy kicsit reménykedtem benne, hátha a jó időre való tekintettel nyitva lesz, de nem. Ehelyett megint építették, csinosították. Egy kicsit aggódok is, mert mintha már egy kicsit túl lenne építve. De lehet, hogy igazuk van.
    Itt még rámotyogtam a kamerára, hogy hö, hazai pálya, innentől már mindent ismerek, be sem fogom kapcsolni a kamerát.
    Ekkorát is régen tévedtem már.
    Például párszáz méterre találtam egy nyitvatartó, kifejezetten bringás kocsmát. Sajnos utcai árusítás nem volt, nekem meg még nincs lakatom, de csak idő kérdése, hogy megnézzem, milyen belül. Utána áthámoztam magam a monster földúton, majd hirtelen ötlettel kimentem a partra. Nem igaz, hogy nincs ott valami sétány. Volt.

    Tartozok egy vallomással. Évek óta járom a Csepel-szigetet és már többször is egyeztettünk Nejjel, hogy ha egyszer nyugdíjasok leszünk (elnézve a jelenlegi helyzetet, gyk soha), akkor valahová az RSD mellé szeretnénk költözni. Két hely játszik, Somlyósziget, illetve Szigethalom/Tököl, közvetlenül a Tököli-erdő és a Dunapart között.

    Nos, most az utóbbi partot bringáztam végig és azt kell mondjam, hogy igen. Ez sokkal jobb, mint ahogy képzeltem. Csak hát… egyelőre innen rémálom bejutni Pestre, Nej viszont intenzíven jár be, én kevésbé (homeoffice rulz), de azért éppen elégszer, nyugdíjasok meg nem leszünk, mert vagy dolgozunk, vagy éhenhalunk, szóval marad az egész álomnak. De annak nem rossz, meg egyébként is, álmok kellenek.

    Szigethalomnak ezen a részén egymást követik a parti kocsmák. Nem rosszak, vannak kedvenceim is, most viszont folytatódott a szokatlan nap, ugyanis nem ezekbe ültem be, hanem abba az egyetlenbe, amelyik nyitva volt. Wolf Burger. Mondjuk a hambira félórát kellett volna várni, így kihagytam, de egy csapolt szentandrási meggysör belefért. Legalább igényesek. (És mellesleg látszott, mekkorát tarolt az, aki a hosszú hétvégén, ebben a jó időben kinyitott.)

    Innentől már tényleg nem volt semmi rendkivüli. Ezen a szakaszon már bekötött szemmel is végig tudnék menni.
    Az M0 hídon pont elkaptam egy evezős csapatot.

    Erősen figyeltem, nincs-e köztük Nej, de ezek mind hapsiból voltak.

    Aztán délután négyre hazakocogtam. Tökéletes nap volt. Közepesen megerőltető, időnként izgalmas, volt benne újdonság és ezen a sík terepen a bringa is jól viselkedett.
    Meg úgy általában. Most lett vége a hosszú menetelésnek, új kerékpár, 5 nap, 400 kilométernyi röfögés, elhalálozott egy kormánytáska, a bringa váltója és egy kicsit én is, de csodálatos hét volt.

    Gravelteszt: Szentendre – Pilisszentkereszt

    2022.03.14; hétfő

    Ahogy már az elején sejtettem, az események teljesen elsodortak. Egyszerűen nem lehet egy fárasztó túra után mindent elrendezni értelmes időn belül, úgy, hogy időben feküdjünk le a következő, hasonlóan fárasztó nap előtt. Három napig ment, az utolsó két nap leírása már megcsúszott.
    De nem maradt el.

    Két nagy mászást terveztünk, ez lett volna az egyik. Hétfőre már meleg időt jósoltak, a csajok is erre a napra tették a bringatúrájukat. Csak ők végig aszfaltozott úton, én viszont a túra második felében erdei bringautakon. Terv szerint a Lupa-sziget előtti pihenőből indulunk, ők Budakalász felé tekernek, onnan Pilisszentkereszt, de nem mennek el a Két-bükkfa-nyeregig, hanem előtte jobbra, az erdészeti úton át Pilisszentlászlóra, onnan Pap-rét, majd le Szentendrére, végül vissza a kocsihoz. Én viszont pont fordítva terveztem, Szentendre, az erdészeti úton fel, a Dömörkapu érintésével Pilisszentkeresztre, menetközben majd integetünk egymásnak, én megyek tovább Pilisszántó felé, a gerincen ráfordulok a bringaútra, majd a Kevélyek érintésével Budakalász, onnan pedig az autó. Nem tűnt rossznak. Aztán estére mégis jól felhúztam magam.
    Az egyik ok az eszméletlen mennyiségű hülyeember volt. A kerékpárutakon, a járdákon, az ösvényeken, az erdészeti utakon. Valószínűleg persze nem ennyire hülyék, hiszen akkor már etetni kellene őket otthon, sokkal inkább az lehet, hogy bármennyire is értelmes legyen valaki, ahogy kimegy a szabadba, az oxigén megnyomja az agyát és fogalmatlanul szédeleg keresztbe, legyen akármennyire is széles az út. Mindemellett az országút is tele volt autókkal, élveztem, amikor szarakodott a váltó az emelkedőkön, én meg lenézni sem tudtam a fogaskoszorúra, annyira közel mentek el mellettem.
    Igen, ez volt a másik. Rettenetesen szidtam a bringát, lehordtam mindennek. Teljesen szétesett a váltója. Felfelé csak úgy váltott, ha visszarántottam a kart. Magától nem jött vissza. Lefelé meg sehogy. Az alsó három fokozatot az istennek sem vette be. Az utolsó nagyobb kaptatón, Üröm után, csak úgy tudtam felmenni, hogy folyamatosan teljes erővel nyomtam befelé a váltókart. Abban a pillanatban, ahogy elengedtem, visszaváltott felfelé vagy hármat. És ha ez nem lett volna elég, az összevissza beragadások miatt egy csomószor nem abba az irányba váltott, amerre szerettem volna. Márpedig emelkedőn a lefelé váltás helyett a felfelé irány azt jelenti, hogy leszállsz és tolás. (A SRAM-nál nincs két váltókallantyú, csak egy. Attól függően, hogy hogyan nyomod meg, vált felfelé vagy lefelé.)
    Aludva rá egyet, némileg lehiggadtam. Elméletileg minden kerékpárt vissza kell vinni egy-két hónap után utánállítani, mert elmásznak a beállításai. Nálam ez ugyan még egy hét sem volt, de az elég intenzíven telt. Szóval adok neki még egy esélyt. De ha utána is ennyit fog szarakodni a váltó, megy vissza a boltba. Elég hamar lerombolta nálam az imidzsét az Apex1.

    És akkor a túra. Istenbizony, próbálok nem negatív lenni, de nem könnyű. Szentendréig babakocsik, andalgó nagycsaládok (kutya included) kerülgetésével telt el a bringaút nagy része, utána pedig jött a Bükkös-patak melletti kerékpárút. Sokáig abban a hitben éltem, hogy ezt olyan ember tervezhette, aki sohasem ült kerékpáron, de azóta megváltozott a véleményem. Véletlenül nem lehet így kicseszni a bringásokkal. Valószínűleg olyan ember jelölhette ki az utat, aki valamikor sokat tekerhetett, pontosan tudta, mit utálnak legjobban a bringások, majd meggyűlölte az összeset és iderakott valami ilyesmit. A piac mellett annyira durván macskaköves az út, hogy a kormányra szerelt GPS készülékem darabokra esett a rázkódástól, sétálhattam vissza megkeresni a darabjait. Később meg jött a keserű vicc, a patakparti beszakadt, szűk ösvény, meg a gyalog is nehezen járható gyökérkompozíciók. Még tolni sem volt könnyű. (Persze, nyilván meg lehetett volna kerülni az egészet, kimenni az aszfaltozott útra. Csakhogy a kerékpárút túrajelzések _határozottan_ erre az útvonalra voltak felfestve.)

    Ehhez képest az erdei út felüdülés volt. Még úgy is, hogy a lajosforrási elágazásig rengeteg volt az autó, és maradt belőlük a Dömörkapuig is. Utána viszont már csak a gyalogosokat kellett kerülgetni, aztán egy idő után elfogytak ők is, szóval innentől tényleg élmény volt a tekerés. Meg fárasztó is, de ez az a bizonyos kellemes fáradtság volt. Ahogy saccoltuk, itt fent össze is futottunk a csajokkal, vigyorogtunk egy kicsit, aztán ment mindenki a dolgára.

    Pilisszentkereszt, utána kaptató Pilisszántó felé. Egészen eddig a gerincig többé-kevésbé elfogadható volt a váltó, itt viszont teljesen meggárgyult. Az út meredek volt, váltottam volna lefelé, de csak zörgött, csattogott, a lánc észvesztően ugrált, viszont nem ment fel a nagy lánckerekekre. Káromkodtam, próbáltam volna megnézni mi van, de a durván erős autóforgalomban, a meredek úton már az is bravúr volt, hogy a váltó folyamatos basztatása, a lánc ugrálása közben egyáltalán egyenesben tudtam tartani a lépésben haladó bringát az út szélén. Aztán addig csesztettem a váltót, amíg átbuktam a gerincen, elkezdtem gurulni lefelé. Gurulás közben azon pörgött az agyam, hogy mi az istent kezdjek így ezzel a bringával, frankón ki is ment a fejemből, hogy nekem fent, a gerincen kellett volna elmennem balra a kék bringaút jelzésen. Lent meg, amikor bevillant, már fújhattam. Na, ekkor nem szívesen lettem volna magam társasága, nem kellemes látvány egy fröcsögve káromkodó bácsi. Mert hogy ezzel a szarral vissza nem mászok, az biztos. Innen viszont már csak baromira forgalmas autóút vezet vissza, Pilisszántó, Pilisvörösvár, Solymár, Pilisborosjenő, Üllő, Budakalász útvonalon, gyakorlatilag jórészt a 10-es úton. Azaz az erdei élménybringázás helyett egymásba érő autók között szlalomozva.
    Aztán elindultam és… 10 méter múlva volt egy tábla, miszerint zöld kerékpárút balra befelé. Gyorsan újabb térképészkedés. (Fogalmam sincs, a térképem miért bugyirózsaszín szaggatott vonallal jelölte, de csak ez lehetett.) És igen, ránézésre is – értsd, ahol álltam végig látni lehetett a hegyeket – ez egy olyan út volt, amely a hegyek oldalában megy el a Kevélyekig, majd ott, közvetlenül előttük egyesül az eredeti tervben szereplő kék bringaúttal. Huh. Meg vagyok mentve.
    Az indulás nem volt egyszerű, rögtön az elején volt két félreérthető kereszteződés, jelzés persze nulla, trekkem nyilván nem volt, szóval kellett térképészkedni, de végül meglett minden. És végre… végre tényleg élveztem a tekerést.

    Új elem jelent meg. Eddig küzdöttem a homokkal, meg a homokkal, aztán volt sár is. Most megismerkedtem a kövekkel és a gyökerekkel. Élmény volt, pozitív értelemben. Nyugodtan lehetett gépészkedni, akár száguldozni is a mély kátyúk között, nem nagyon járt ezen az úton senki. Két bringás jött összesen szembe… meg egy lovászat. Az út határozottan átvezetett a lezárt területen, bent pedig a lovak legelőjén. Konkrétan keresztbe is állt az úton egy ló. Fura az ilyesmi, mert ha egy babakocsis, kisgyerekes, sokkutyás család csinálta volna, egészen biztos, hogy egyáltalán nem agreszíven, de megjegyeztem volna a szülőknek, hogy lécci, figyeljenek már másokra is, de ez most nem működött, egyszerűen ahogy közeledtem, a ló lassan felém fordította a fejét és elkezdett röhögni. Nyilván nem lehetett mást csinálni, mint visszaröhögni és nagy ívben kikerülni.

    Nemsokára kereszteztem a csobánkai utat és fölém is kevélykedett a hegy.

    Sajnos az áldott állapotnak is vége lett, ahogy közeledtem a Kevélyhez, úgy szaporodtak meg a túrajelzések az úton és velük együtt a turisták is. Mondhatnád, hogy ez lassan már fóbia, de remélem, hogy nem. Azzal ugyanis semmi bajom sincs, hogy jó időben kimennek az emberek túrázgatni. Tegyék. Felettébb egészséges. Csak ne állna mindenki úgy hozzá, hogy mind az út, mind az egész erdő az övé. Egy olyan szélesebb, de meredeken kaptató, apró- illetve nagyköves emelkedőn, amely egyszerre bringaút és túraút is, azért már hallani, hogy bringás jön, liheg a szerencsétlen, meg a kerék is gyűri, teperi az apróköveket… és nem. Ketten sétálnak és nem, az istennek sem lépne be az egyik a másik mögé, hogy el lehessen menni mellettük.
    Engem meg még jobban is lehetett hallani, mert szinte végig fennhangon szidtam a bringát. Megint előjött a váltó hülyesége. Végül ugráló lánccal, végig a váltóval harcolva másztam fel valahogy a Kevély oldalába. De nem sokat adtam volna a bringa életéért, ha lett volna nálam egy balta.

    Pilisborosjenőn meg már kínomban röhögtem. Azon a nyomorult földúton a levendulamező mellett akkora tömeg volt, mint délután a Váci utcán. Nem, egyáltalán nem túlzok. A Váci utcán, de akár a Grabenen is, mentem már végig a tömegben kerékpárral, többször is, úgy hogy se csengetnem nem kellett, se megállnom. Itt néha állóra kellett fékeznem, mert olyan sok volt a bámész sétáló, hogy nem lehetett köztük elmenni.

    Aztán jött még Üröm után a nagy kaptató, ahol végképp besztrájkolt a váltó, egyszerűen felforrt agyvízzel érkeztem meg a kocsihoz. Az Ebihalban vettem egy alkoholmentes sört, vártam a csajokat.

    Akik közben Szentendrén fröccsöztek. De hamar tisztáztuk a helyzetet, nekem meg jót is tett az üldögélés, a sütkérezés a napon, gyönyörködés a Dunában.