Search: “"Gravelteszt:"”

Felsőpakony talán szép hely (nem, nem az), de egy biztos: még egy méter szintet sem kell odáig mászni. Én viszont úgy köszöntem el tegnap, hogy nagy mászás lesz. Akkor?

Kicsúsztam az időből. Éjjel fél egykor feküdtem le, úgy, hogy a bringával nem is tudtam foglalkozni. Reggel legkésőbb kilenckor indulnunk kellett volna a lányommal, ez nekem a bringaszerelés, pakolás miatt 6.00 órai ébresztőt jelentett. Fel is keltem. Olyan zombi módra. Főztem egy kávét. Ültem a székemben, néztem a megrongált faliújságot. 900 méter tüdőkiköpős szint. Kell ez nekem?
Ránéztem a Garmin Connectre. A 7/24 monitorozó részleg gyakorlatilag megírta a nekrológomat. 10 pontos alvás (a 100-ból), rögtön reggel 18%-os feltöltöttség. Meg ne moccanjak egész nap. Miközben a sport részleg meg nagyot lelkendezett: akkorát sportoltál haver, hogy kis híján beledöglöttél, csak így tovább!
Töprengtem, mérlegeltem, majd a túlélés mellett döntöttem. Nem ma mászom meg a nagy hegyet. Majd holnap. Meg holnapután. Ma csak egy 45 kilométeres kóricálás lesz. A homokos Alföldön. Miért kérded? (Igen, emlékszem, hogyan fejeztem be tegnap.)

Szóval varia. Mára került át a keddi pihenőnap, hétfő-keddre meg két mászás. Aztán szerdától mehetek az elfekvőbe.

A pihenőnap pedig úgy nézett ki, hogy ha már itt lakunk a város szélén, nézzük már meg, mi van kint a határban. Tudom, homok. De hátha akad más is.

Ez például egy echte falusi környezet. Csak éppen Pesten belül, konkrétan Pestimrén.

És persze a homok.

Összesen három kutyatámadást kaptam. Eleinte morogtam is miatta, de aztán rájöttem, hogy nincs igazam. A városnak a legeslegszélső peremén bringáztam. Itt már nem jár senki, csak aki itt lakik, vagy rosszban sántikál. Azaz alapállás, hogy a kutya szabadon van és egyből támad minden idegenre.

Felsőpakonynál fordultam vissza. Térkép alapján szántóföldet vártam (sok homokkal), ehhez képest meglepetés volt az erdő.

De aztán itt is homokos lett az út. Megnyugodtam.

Később pedig rácsatlakoztam egy patakra. Teljesen nem vagyok biztos benne, de úgy rémlik, mintha az lenne a neve, hogy Gyáli csatorna. Szép hosszú, a végén az RSD-be folyik bele a Molnár-szigetnél.

Na, itt azért kellett egyensúlyozni. Az út eleinte nagyon, később járhatatlanul dzsuvás lett, az ösvény közvetlenül a magas patakpart mellett tekergett, paráztam rendesen.
Ezen a részen konkrétan inkább toltam. (A háttérban látható híd az M5-ös hídja.)

A híd után egy másik világ fogadott. Szép, rendezett patakpart. Nem mondom, hogy könnyű lett volna tekerni, mély, süppedős avar borította az utat, de legalább már attól nem kellett paráznom, hogy vízbeesek.

Ez az idill Péterimajorig tartott. A patakparti földút belefolyott a nyaralóstó körútjába, onnan bementem a településre (mely Soroksár-Péteri néven Budapest része), majd a víztoronynál megint lementem a patakpartra.

Ez a rész már gyakorlatilag hazai pálya, trekinggel egyszer már végigmásztam. Akkor is tetszett, most is. Elmentem a golfpálya mellett, a Jáhn ferenc kórház mögött bejártam az eddig mindig kihagyott parkot, utána egy újabb puszta, Tesco, majd nagy bátran betekertem a Bozsik akadémia mögötti senkiföldjére. Gyalog már jártam arra, bíztam benne, hogy bringával is ki tudok jönni a patak partján. Sikerült. Itt meg már a házi erdőnk kezdődik.

Összességében jó kis pihenőnap volt. Délben indultam, nem kapkodtam. Meg is ütött volna lapos guta, ha ilyen jó időben megfogadom a sportóra tanácsát és egész nap csak olvasgatok egy fotelben.

Reggel nekiálltam beüzemelni a drónt. Régen volt már bekapcsolva, kapott is két firmware frissítést.

Visszatérő vesszóparipám. A gyerekek a Mikulást nem értik, hogyan tud egy éjszaka elmenni kábé kétmilliárd gyerekhez. Minden évben. Én meg James Bondot. Hogy minden kütyüje mindig frissítve, mindig feltöltve, mindig egyből jól működik. Csak a gyakorlás, csak a karbantartás, csak a naprakészség simán elvinné egy felnőtt egész napját.

Nos, éppen befejeztem, amikor észrevettem, hogy aktív a Felszállás gomb. A nappaliban. A ferihegyi tiltott zóna közepén. Nyilván megnyomtam. A drón felszállt. Már elindultam a fényképezőgépért, amikor észrevettem, hogy a drón lassan sodródik a faliújság felé. Hmm. Oké, akkor tegyük le. Nem lehet. Nem tetszik neki a leszállóhely. Ahonnét felszállt. Oké, van egy-két dolog az íróasztalon, de ettől még nem kellene ennyire finnyáskodnia. Éppen azon gondolkodtam, hová is tereljem, amikor bájosan libbent egyet és lebontotta a faliújságot.
Ez a nap is jól kezdődik.

Tegnap a ruházatot teszteltem, ma a kormánytáskát. Belepakoltam az összes technikát, melyet vinnék egy átlagos túrához. Jó fejnehéz is lett a bicó. Na, ezzel kellene akrobatizálni a homok- illetve sárcsapdákban. Majd kiderül.
(Végül jól sült el. A nagy súly lehúzta a táskát. Egészen addig, amíg a vészkeresztrúd meg nem fogta. És ez pont jó lett, végre el tud világítani a lámpa a táska fölött.)

Pécelig eltekertem, ahogy kell. Utána pedig fel, fel egy nagyon kicsi, nagyon meredek utcába. Majd le, le. Aztán vissza és ezt háromszor újra. Fene szűk utca volt és mindig jött szembe egy autó. De végül csak fellihegtem magam. A továbbiakat nem részletezném, durván meredek szakasz jött, 10-12%. Szűk utcán, autóforgalomban.
A dombtetőn ott figyelt egy trianon/56/jézuskrisztus emlékmű. Kinek mi jön be. Drónozgattam egy kicsit, de nagyon erős volt a szél.
Aztán indult az offroad. (Már persze mit is értünk road és legfőképpen off alatt.) Maradjunk annyiban, hogy a göröngyös, kátyús, de kemény földút már ajándéknak számított.

A mászás végén találtam egy geodézia tornyot. remek kilátást és… két alagutat. Gondolom, az egyik oda, a másik vissza. A semmi közepén.

Innen egy meglepően meredek és sajnos igencsak rossz minőségű úton leereszkedtem a völgybe. Ennek a túrabringázásnak van egy nagy hátulütője: mászunk, mászunk, majd jön a lejtő, ahol nem kapunk vissza semmit. Maximum a féktárcsa melegszik.
De ez még hagyján. Amitól rosszul lettem, az az volt, hogy megláttam a következő gerincre vezető utat.

Nem, a fénykép nem adja vissza. A valóságban 12%-os emelkedésű, mélyen homokos földút volt. Várjál, mutatom.

Az első emelkedő a péceli domb volt. A második, melynek már majdnem a tetején van a fekete pont, az pedig a földutas emelkedő. 12%. 120 méter szint.
Az egy dolog, hogy kiköptem a tüdőmet. Arra számítottam. Arra viszont nem, hogy megint nem tudok váltogatni. Pedig már nagyon jól ment. Le is, föl is. Viszont éles helyzetben, amikor gyorsan kellett sokat lekapcsolni, összedőlt a rendszer. Egyszerűen sokkal hajlamosabb felfelé váltani, mint lefelé. Ezen még dolgoznom kell. Mindenesetre ott álltam a meredek emelkedő kábé 20%-ánál, a legerősebb fokozatban. No way. Menjek vissza? Na ne. Hívjak taxit és repüljek el a Bahamákra? Hmm, nem is rossz. De az meghátrálás lenne. Végül lekaptam a táskát, fejrefordítottam a bringát és kézzel beállítottam a megfelelő fokozatot. Végül is… működik, de azért nem túl hatékony. Utána már csak fel kellett szenvednem magam a tetőre. Bagatell.

Ezekben a túrákban az a legvicesebb, hogy amikor legyőzöl egy kemény akadályt és arra számítasz, hogy most már lazíthatsz. Nos, nem. Rögtön jön az újabb, nagyobb szívás kihívás.
Itt például tengeribetegség következett. Szántó mellett, le, majd föl. Olyan 15-20% meredekséggel. Lefelé pontosan akkora szopás volt, mint felfelé.

A második képen már látszik a völgy, amelyben a Sápi-patak folyik. Vártam már. Elegem volt a durván faragott szintekből, a homokból. Bringázni egy völgyben, a patak melletti ligetben. Jó lesz.
Szerinted?

Ez egy gázló. Ott megy rajta keresztül az út.
Fejvakarás.
Végül letámasztottam a bringát és elsétáltam keresni egy járhatóbb gázlót. Szerencsére találtam. Vállravettem a bicót – hja, a cyclocross örökség – és átlépkedtem a köveken. Ez is megvan.

Nem, nem lett jobb. Mintha tank gyakorlópálya lett volna, akkora gödrök voltak az úton. Ja, és sár. Itt abszolváltam a nap egyetlen taknyolását is. Nyilván sárban, tankcsapdában.

Később a kis patakot felduzzasztották, ebből lett a Sápi horgásztó. A horgászok finom emberek, innentől megszelidült az út is. Hamarosan feltűnt Kistelek, majd Tápiósáp, végül Sülysáp. Huh. A túra első fele teljesítve. Bekaptam ebédre egy zabszeletet, majd irány a hegyek. Pontosabban, dombok, bár valamikor hegyeknek tűntek. Csak azóta felszívtam magam.
Úgy terveztem, hogy Úrinál elmegyek jobbra, be a dzsuvába – ugye, erről szólt az egész túra – és elvergődök Péteriig, utána tovább a homokban, végül Üllő. Onnan lefordulok Ócsa felé, de nem megyek el még a felsőpakonyi elágazóig sem, hanem egy hosszú-hosszú földúton gyakorlatilag majdhogynam az utcánkig el tudok vergődni. Ambiciózus terv.
Mely már rögtön Úrinál megbukott. Megláttam a bekötőutat. Nem, nem a minősége riasztott el. Sokkal inkább a meredeksége.
Az Úri – Gomba közti szakasz dombok, dombhátak sorozata. Az aszfaltozott út enyhe ívekkel megy át a szakaszon, maximum 7-9%-os emelkedőkkel. Jól járható. Szemben a földutakkal. Azok egyből szaladnak neki a domboknak, meredeken, hol homokos, hol durván sóderes utakon. Igen, tudom, nekem az ilyeneket szeretnem kellene. Nézd el nekem, hogy egyelőre még nem megy. Egyszer majd. Talán.
Most mindenesetre megkönnyítettem a dolgomat. Az aszfaltozott úton tekertem el majdnem Gombáig, onnan pedig egy ránézésre is jóval járhatóbb úton mentem be a dzsuvába. Gyakorlatilag ott bent, a semmi közepén fogok ráfutni az eredeti trekkre.

Azt írtam volna, hogy megkönnyítettem? Nos, időnként nekem is botlik a kezem. Lónak a farát. Egy ideig tényleg könnyű volt, de aztán belefulladtam a homokba. Komolyan, a Szaharában nincs ennyi átkozott homok, mint az Alföld pesti szélén. Nem, nem taknyoltam. Ugyanis megtanultam, hogyan kell leugrani a bringáról közvetlenül a taknyolás előtt.

Egyszerűen képtelenség volt haladni. A homok olyan mély volt, hogy nemhogy bringázni, de bringát tolni sem lehetett benne. Néha, amikor elég széles volt a perem, felmentem az út melletti gyalogakác szélére és ott tekertem. Legtöbbször a vetésben toltam a bicót. Kész szenvedés volt az egész.
El is keseredtem. Oké, van most ez a nagy lelkesedés. Gravel. Túrázás, a legdurvább módon. Oké. De hol is lakom? Dél-Pest. Gyakorlatilag az Alföld csücske. Merre mehetek? Délre Kiskunság, Keletre Alföld. Nyugatra Csepel, mely ugyanaz, mint az Alföld. Ez mind-mind egy gigantikus homokcsapda. Egyedül a budai hegyek, illetve a Gödöllői dombság jöhet szóba, de ezek eléggé messze vannak. Már Pécelig is egy órát bringáztam.

Na, mindegy. Nem voltam túlságosan feldobva. Kifejezetten örültem, amikor beértem Péteribe. Térkép. Rohadjon meg a kinézett homokos átkötő. Megyek a régi 4-es úton. Amennyire szar, arra is gravel kell, akkor meg már mindegy. Viszont Üllő után azt a hosszú földutat még bevállalom. Biztos, hogy utálni fogom, de kíváncsi vagyok rá.
Móricka. A terveivel.
Üllő előtt defekt. Ez ugye a harmadik túrám ezzel a bringával. És a második defekt. Nem túl jó jel.
Eltoltam a bicót a legközelebbi benzinkútig. (Bé volt zárva. Mennyetek a Molhoz, írták.) De a kompresszor működött.
Másfél tetves órát szoptam a kútnál. Eleve még nem megy készség szinten ennek a bringának a szerelése. (Bár a defekté mától már igen.) De egyszerűen vannak átlagos defektek és vannak rohadtmocskosgecirohadék defektek. Na, ez ilyen volt. Kivettem a kereket, kiszedtem a belsőt. Megtaláltam a lyukat, megtaláltam az akáctüskét. Kiszedtem. (Valószínűleg akkor kaptam be, amikor a mély homok miatt az út szélén tekertem.) Betettem a tartalék belsőt, a régit pedig kidobtam a kukába. Felpumpáltam. Volna. Egyből leeresztett. WTF? Újból szétszedtem. Lyukkeresés. Meglett. Azaz volt még egy tüske. Csak sokkal kisebb volt, az első taperolásra nem lett meg. Jó. Csak éppen több tartalék belsőm nem volt. Azaz ragasztás jön. 3 fokban. Egyszerűen a ragasztó nem köt meg. Belemásztam a kukába, kiszedtem a kidobott belsőt. Valahogy összekókányoltam a másodikat. A kereket még azelőtt felpumpáltam, mielőtt betettem volna. Vártam öt percet. Szuper. Leeresztettem. Beszereltem. Felpumpáltam. Két perc múlva leeresztett. Miabüdösfranc? Szerencsére várakozás közben elkezdtem megragasztani a másik belsőt is. (Ja. Közjáték. A ragasztótubust nem lehetett kiszúrni. Sem a kupakjával, sem csavarhúzóval. Kemény. Kész szerencse, hogy volt másik tubus.) Összeraktam a másik belsővel, felpumpáltam. Öt perc várakozás. Fasza. Ekkor már gyanítottam, hogy a gond ott lehet, hogy amikor leeresztem a gumit, akkor a folt a külsőhöz ragad és elmozdul. Csakhogy a kerék berakása előtt le kell ereszteni a gumit. Majd a fejemre csaptam. József, te nagyon hülye. A V féknél kell leereszteni, a tárcsaféknél már nem. Így a második ragasztás végre jó lett.
Ekkor már délután öt volt. Nyilván borult az egész túraterv. Volt még háromnegyed órám sötétedésig. Dehogyis mentem földutakra szopni. Sem időm, sem toleranciám nem volt már rá. Hazatéptem. Szerencsére elkapott egy barátságos hátszél, gyorsan otthon voltam. Sőt, az utolsó négy kilométeren még be is mentem egy dzsuvás ösvényre és még élveztem is. Egy picit.

Persze ez csak duma. Holnap újabb nap lesz. Jó mászós. És – remélhetőleg – egyáltalán nem homokos.

(Az utolsó 4 kilométer lemaradt.)

Nem biztos, hogy minden este lesz kedvem, erőm irkálni a napról. Ma még van, elvégre gyökérkefe, beszoktató túra volt. (Bár a tömérdek homokcsapda nem tette egyszerűvé az életemet.) Holnaptól viszont keményebb túrák jönnek, utána, mint mindig, a digitális tartalmak terelgetése, aksitöltések, kajasör, bringaszerelések, szóval simán eltelik a nap, mire a végén ágybaszédülök.
Na mindegy, ma még ma van.

Indulásra készen. Gyakorlatilag minden csak ideiglenes a bringán, másik kerékpárokról, dobozok mélyéről előszedett mindenfélék, a lényeg, hogy el tudjam pakolni a felszerelést.
Van egy régóta dédelgetett trekkem. Úgy terveztem, hogy valamelyik hétköznap egyszer Nejjel végigtoljuk, viszek mindenféle kamerát (minusz drón, ugye Ferihegy), kirándulunk is, videó is lesz belőle, kész haszon. Egy évnek kellett eltelnie, mire beletörődtem, hogy ebből semmi sem lesz. És egy gravel bringát kellett vennem ahhoz, hogy egyedül bevállalljam. Sokkal keményebb útvonalon, mint eredetileg terveztem.
Az indulás nem változott. Kispest, Wekerle-telep, Kőbánya, Óhegy-park, horgásztó, Újhegy sportliget, hangulatos kör, annak ellenére, hogy Kőbánya. Ezen a szakaszon gyakoroltam be a SRAM váltót, jelentem tiptop. Meglett mind a két mozdulat, sima. Utána már cifrázódott a helyzet: köztemető, Keresztúri-erdő. Annyira persze nem, ez a környék nagy kedvencem, rendszeresen járok arra, ismerem is. Viszont tény, hogy a kisebb ösvényekre eddig nem mertem bemenni bringával. Eddig. De úgy általában is mázlim volt, a futókörön gyakorlatilag senki nem volt, megküldtem a bicajt 27-tel. Végig az orromon keresztül szívtam vissza az adrenalint.
Utána átvonultam a másik helyszínre, a Merzse-mocsárhoz, illetve a tágabb környezetéhez. Ez egyszerűen hihetetlen környék. Bent vagyunk Budapest határain belül, mégis olyan, mintha kint lennénk valahol a Hortobágyon. Hatalmas rétek, szántók, vastag homokos földutak, ligetek. Na jó, meg repülőgépek.

Nos, ha kihívásokat kerestem, itt megtaláltam. Kezdjük a jó hírrel. Az a homok, amely ellen a XX. század elején védekezésül körbetelepítették Pestet egy erdősávval, nos az a homok még mindig megvan és köszöni szépen. Várja, hogy a Pilisi Parkerdő kivágja végre az összes fát. Aztán hajrá, irány Budapest.

Ami viszont elképesztett, az az, ahogy a bicaj át- meg áthámozta magát a homokcsapdákon. Többször is azt mondtam, hogy itt van a vége, leszállok és tolom. De nem. Tény, riszálta a seggét, nem kicsit, nagyon, de valahogy mindig kimászott a szmörtyiből. Én pedig egy idő után direkt kerestem a mélyebb homokot. Drifteltem a bringával.

Aztán a Merzse-mocsár.

Felmásztam a kilátóba, konstatáltam, hogy se madarak, se víz, sebaj, lesz majd jobb is egyszer. Irány vissza a homok derbybe. Komolyan, meg se lepődtem volna, ha egy dűne homokféreg túrja ki magát előttem a földúton.

Most komolyan, szerinted ez Budapest?

Aztán jött egy emelkedő, mély homokkal, felmenni még valahogy felmentem, csakhogy a tetőn beszántották az utat, de frankón, se jobbra, se balra, se előre, csak hátra, de ott meg az a mély homokos domb, na mindegy, csak lemegyek rajta, ma úgyis minden sikerül, nos, minden azért nem, középtájon akkorát taknyoltam, hogy még a gilice-téri meteorológiai állomás is regisztrálta. Fénykép nincs róla, de a kamera be volt kapcsolva, a videón szépen látható, milyen mély homokban fordult keresztbe a kerék.
Ez sem volt kispálya, de úgy általában a környék egyébként is tele volt kihívással. Eleve aki arra adja magát, hogy alig jelzett, vagy jelzetlen dűlőutakon, ösvényeken haladjon, számíthat rá, hogy az út eltűnik, benőtte a gaz, lecsúszott a domboldal, beszántotta a téesz, lekerítette a gazda, szóval nem, nem lehet továbbmenni az otthon megrajzolt trekken, és ilyenkor jön az improvizáció. Na, ma ezt is gyakoroltam. Volt beszántás és volt magánút jellegű lezárás is.
Végül addig tekeregtem, amíg ki nem lyukadtam Ferihegyen, közvetlenül a Skycourt-tal szemben.

Hát, innen sem láttam még. Meg ennyire koszosan, csapzottan… és boldogan.

Aztán a kerítés mellett vissza a civilizációba, onnan megint a Keresztúri-erdő, ahol megint taknyoltam egyet, vicces, mert már éppen biztonságban éreztem magam, de volt egy homokos kereszteződés, balra kellett fordulnom, amivel nem is lett volna gond, ha nem lett volna a homok alatt keresztben egy faág, na az kidobta oldalra a kereket én pedig megint bukfenceztem egyet.
Viszont innentől már tényleg nem történt semmi, ez már gyakorlatilag az ütköző zóna köztünk és a külvilág között.

Tapasztalatok. Mert a szerdaiak még csak kóstolgatások voltak.
Baromi jó. Egyelőre nagyon élvezem. Olyan utakon járok, amelyekre korábban eszem ágában sem volt bemenni. Most meg simán. Itthon kérdezgette Nej, milyen volt, nem fáztam? Én meg csak néztem. Nem is érzékeltem az időjárást. Az út felétől még a kesztyűt is levettem, mert úgy jobb volt. 4 fok? És? Nem érdekelt. Nem is éreztem.
Leginkább a mostani autónkhoz, a Fiathoz tudnám hasonlítani az élményt. Amíg az öcsém meg nem győzött, hogy nekem egy kilenc személyes kisbusz kell, eszembe sem jutott. Amióta megvan, pontosan tudom, hogy tényleg ez az én autóm. Soha nem lesz jobb. Na ugyanez van a gravellel. Persze, itt mocorog már évek óta a figyelmem perifériáján, de valahogy nem tört át. Most, miután meggyőztem magam és vettem egyet, egyszerűen lubickolok. Egy csomó, eddig bezárt ajtó nyílott ki.

[PS]
Hazajöttem, ment ezerrel az anyagfeldolgozás, amikor levelet kaptam, miszerint Foxpost. Ha hétfőig nem veszem át, akkor kuka. Na most, terveim szerint hétfőig minden nap valami extrém túrát fogok tolni, tuti, hogy egyik nap sem tudok elmenni érte. Csak ma. Sóhaj. Előástam a trekinget. (A gravelen még nincs lakat.)
Nagyon jó ötlet volt.
A treking ficánkolt, száguldott alattam. Én pedig elszégyeltem magam. Annyira belezúgtam a gravelbe, hogy fejben lehordtam mindenfélének a trekinget. Ma például egész nap azon törtem a fejemet, milyen kompromiszumokkal tudnám kiváltani teljesen a trekinget. Hiba. Mind a kettőnek megvan az egzakt felhasználási területe. Az a terület, ahol jó, ahol komfortos.
Együtt kell élniük.