Elkezdek beöltözni futáshoz. Jön a futózokni. Ez egy olyan zokni, melyen jelölve van, melyik a ballábas és melyik a jobb.
Ülök a széken, készülök rá, hogy a jobb lábamat fogom megemelni, felveszem magam mellől az egyik zoknit, és… bal. Hangsúlyozom, még nem mozdultam meg, simán megemelhetném a bal lábamat, de fejben már arra készültem, hogy a jobbot fogom. És a furcsa az, hogy ekkor nem a bal lábamat emelem meg és húzom fel rá a zoknit, hanem visszateszem a balos zoknit és a jobbost fogom meg. Azaz ha már döntöttem, akkor ahhoz ragaszkodok, még akkor is, ha közben úgy alakulnak a dolgok, hogy a másik megoldás hatékonyabb lenne. Még akkor is, ha valójában még nem történt semmi.
Tényleg nem történt?
Egy külső szemlélő szerint tényleg nem. Valójában persze történt.
Áthelyeztem bal oldalra a testsúlyomat. Fejben összeraktam, milyen mozgássorozat következik. Erre a mozgássorozatra rákészültek az izmaim. Az agyam leképezte, milyen ingerek fogják érni, felkészült arra, hogy ha nem ezek jönnek (mittudomén, leesek a székről), akkor be kell avatkoznia. Egy lábcserénél ezeket mind le kellett volna nulláznom és újra felépíteni a másik lábra. Nos, ennél volt hatékonyabb megoldás kicserélni a zoknit.
Bonyolult az élet. És még csak most fog indulni a futás.