Ez a fénykép nemrég jött velem szembe az ‘Eger anno’ (vagy valami hasonló nevű) Facebook csoportban. 1970-ben készült, az akkori strandbejáratot ábrázolja. Igazából nincs benne semmi különös, tulajdonképpen alig látszik valami a környékből.
Csakhogy. Az ember képes arra, hogy bármihez, akár egy kavicshoz is emléket rendeljen, ha a gondolatvilágában létrejött a kapcsolat.
Nagyjából ekkor – valószínűleg pár évvel később – sétáltunk este anyámmal haza a városból, kicsit sötétedés után. (A háttérben lévő toronyházak közül a bal szélsőben laktunk.) Felnéztünk a csillagokkal zsúfolt égre és valahogy felvetődött köztünk a téma, konkrétan itt, a strandbejárat előtt (piros kereszt), hogy ki mitől fél, pontosabban, mi ijeszti leginkább a létezésben. Anyám azt fejtegette, hogy őt a halál. Nem tudja elképzelni, milyen is lesz az, hogy valaki egyszer csak él, utána meg nem lesz. Évmilliókig. Ezt nem tudja felfogni és erősen fél is tőle. Erre azt válaszoltam, felnézve az égre, hogy engem meg a világmindenség végtelensége ijeszt. Hogy már az ismert világmindenséghez képest is micsoda kis jelentéktelen szarok vagyunk, pedig ez valójában elképzelhetetlen távol van akár az egymilliószor nagyobb világmindenséghez képest is, de valójában tök felesleges ilyenekről beszélni, hiszen a világmindenség végtelen, azaz nem tudunk olyan szorzószámot mondani, amelyik akár csak meg is közelítené a végtelent. És hogy mi mindenfélét képzelünk el az életünkről, azt hisszük, hogy fontosak vagyunk és fel sem fogjuk, micsoda kis egydimenziós légypiszkok vagyunk valami jelentéktelen térben… és persze semmi jelentősége sincs annak, hogy élünk.
Aztán ennyi. Anyám már nem él, én pedig megértettem, hogy mindenkinek a saját dimenziója számít, felesleges a végtelenbe tekintgetni. De ez a beszélgetés nagyon megmaradt az emlékeimben.
Recent Comments