Month: February 2024

Vége lett az intenzív időszaknak, jöttek a hétköznapok.

Felhívtam a körzeti orvost. Eleve le kell jelentkeznem, illetve meg kell beszélnünk a gyógytornászt meg a gyógyszerezést.
– A gyógytornász fontos – szögezte le az asszisztens.
– Tudom, de elvagyok magam is.
– Pont ez a baj. Túlhajtja, túlerőlteti magát.
– Én?
– Maga. Ismerem magát már régóta.
– Óh.

Ezek után kiváncsi vagyok, miket szokott mondani Nejnek, aki _tényleg_ egy szuicid terminátor. Na mindegy, nicht ugri-bugri, langsam spazieren… szószerint. Szerencsére időközben megoldódni látszik a vérhígító injekciókkal kapcsolatos probléma is, azaz egyáltalán nincs extra mozgáskényszerem, rá kell állnom egy nem túl lusta, de nem is túl harcos életmódra.

A vécéülőke-magasító nem kicsit lett félretervezve. Legalább 25 centis farok kell hozzá (lankadtan!), hogy a delikvens ne pisiljen ki belőle erőlködés közben.

A lehangoltság nem is igazán megfelelő kifejezés. El van téve megnézésre kábé tíz-húsz bringás videó a youtube-on, mindegyik olyan, amelyikre szükségem lett volna a nyári túrák tervezéséhez. Ezekre most rá sem tudok nézni, de nem is kell, tök feleslegesek. Pont annyira, mint a rendszeresen érkező bortesztek.
Meg hát… először arra gondoltam, legalább lesz időm összevágni a 2023-as év összes bringatúráját. Nos, idő az tényleg van… de nehéz úgy videót vágni, hogy az embernek fátyolos a szeme.

Más szempontból is nagyon kellemetlen a helyzet. Jó öt éve vagyok masszívan benne egy – teljesen jogos – kapuzárási pánikban. Hatvanéves létemre 100-200 kilométeres napi távokat bringázok, alpesi kerékpártúrákra járok és felettébb élvezem, miközben azért sejtem, hogy ez sokáig már nem lesz fenntartható. Minden nap számít. És ennek megfelelően élek: minden nap elveszett, amelyiken nem bringáztam.
Most viszont hirtelen minden a feje tetejére állt. A borzalmasan drága idő, amelynek minden múló másodperce egy tűszúrás, hirtelen elpazarolandó lett. Ki kell bírnom tétlenül ezt a fájdalmas három hónapot. Jó dolog egészen biztosan nem lesz benne, fájdalmak, kinlódások annál inkább. Legszivesebben lehibernálnám magam és csak három hónap múlva kelnék fel. Érted? Amikor minden elpazarolt másodpercért üvölteni tudnék, most ki kell dobnom minimum három hónapot. Felfoghatatlan veszteség.

Van, aki azt hiszi,
Múlatja az időt.
Nem esik le neki
Hogy az múlatja őt.
– And Friends –

Hétfőn (01.29) megvolt a varratkiszedés. Maga a művelet kábé 5 percig tartott, négy szálat húztak ki, négy apró tűszúrásnyi fájdalom. De mire bejutottunk (belső Nyócker, hétfő reggel nyolcra legyünk a rendelőben a 121-es szoba előtt, parkolóhely, besántikálás, a lift nem volt elérhető, másfél emeletnyi lépcsőzés, egy óra várakozás, mert az orvosoknak kilencig dolga van (de akkor mi a francért kellett nyolcra mennem?)), megkinlódtunk rendesen, hogy mást ne mondjak, a fájdalomcsillapító két óra után kezd hatni, de nem lehet egyből bevenni, előtte legalább félórával kell savcsökkentő is, azaz hajnali ötkor keltem, miközben az egyik legfontosabb dolgom a jó alvás lenne, hatkor bevettem a gyógyszert, majd utána néztem a plafont az indulásig és azon szurkoltam, hogy útközben ne kelljen vécére mennem. A varratkiszedést végül nem a doki csinálta meg, azaz még át kellett mennem utána a kórházba, fel az emeletre, ahol feküdtem, levadászni a dokit, hogy megtudjam, mi merre. Ez is volt vagy egy óra, utána persze visszasántikálás a kocsihoz, majd itthon be. A legfurcsább az egészben a sportórám mérése volt: szerinte ezen a napon annyira alacsony volt a stresszértékem, hogy a kórházban gyakorlatilag töltődtem is. Előtte is, utána is, azaz itthon, folyamatosan az egekben van a stressz. A fene sem érti.

Ami szintén furcsa, az az, hogy mennyire megváltozott a helyzet a varratkiszedés után. Innentől már csak éjszakára vettem be fájdalomcsillapítót, napközben nem kellett. (Nem mondom, hogy nem fájt, de elviselhető volt.) És belelkesedve a kutyaszaros sétáktól a Nyóckerben, elkezdtem kijárogatni az erdőbe. Elsőre komoly 900 métert tettem meg, két mankóval, teljesen kikészültem, mire hazaértem, de akkor is, szabadság.

Vannak ezek a fantomérzések. Sétáltam az erdőben, nagyjából a futópályán, aztán nagyon elgondolkodtam valamin, majd közben beugrott, hogy mi a francot sétálok annyit, bele kellene futnom és már majdnem el is löktem magam a földtől, amikor észrevettem a két könyökmankót a kezeimben. Vagy ugyanez a lakásban: fotelben ülve nagyon elmélyültem egy jó könyvben (Presser I-II), amikor Nej szólt valamit, én meg fel akartam pattanni, aztán a durva benyilallás rántott vissza a földre.

Amik nem mennek: zokni felhúzása, cipőfűző megkötése, leesett könyvjelző felvétele a földről. Viszont tudok dartsozni. Amíg ki nem esik a nyíl a táblából.

Péntek (02.02) reggel van. Tegnap este leszedtem az összes kötést és végre rendesen zuhanyoztam. Délután mentem pár métert mankó nélkül. Cefettül fájt, de nagyon jó érzés volt. Ma reggel tök egyedül felkinlódtam a zoknimat és befűztem a cipőmet. Na, ez is fájt rendesen, de megcsináltam, mehetek sétálni. Ja, és felvettem a földről a könyvjelzőt is és a dartsnyilat is. Apró győzelmek ezek, de nagyon kellenek.

Az éjszakáktól viszont még mindig félek. Egyik borzalmasabb, mint a másik. Valószínűleg az van, hogy a napközbeni legénykedés árát éjszaka fizetem meg.

Szombat. Kimondtam a fatvát az ágyra. Nem mintha olyan nagyon zavart volna. Az, hogy itt van a nappaliban, befordítva a térbe, az maximum esztétikai probléma. A reggel korán munkába menők úgyis a konyhába mennek, nem a nappaliba. Én meg egészen hozzászoktam.

Sokkal inkább jelképes dologról van szó. Ha az ágy visszamászik az emeletre, az egyben azt is jelenti, hogy hatalmasat lépünk visszafelé, a korábban megszokott, az ún. normális élet felé. (A lényeg, hogy a betegség-tudat halványuljon. Eleinte nem tudtam lehajolni a mosogatógéphez, így természetessé vált, hogy mások pakolnak utánam, mások kezelik az eszközt. Ez egy úri élet, kedvem lett volna fenntartani, de ahogy le tudtam hajolni, visszaálltam. Ugyanígy, ahogy ráállt a kezem, felmostam magam után a fürdőszobát és sorolhatnám sokáig, a lényeg, hogy igyekezni kell normálisan élni, nem hagyni, hogy magatehetetlen, beteg emberként kezeljenek. Jó, persze, akad még bőven olyasmi, ami egyelőre megoldhatatlan számomra, de fogynak.)

Szóval, ültem a fotelben, aztán letettem egy pillanatra a könyvet és elgondolkodtam. Miért is van még mindig lent az ágy?
– A lépcsőn fel-alámászkálás elkerülése végett. Nos, ezt ügyes optimalizálással le lehet csökkenteni napi két menetre, annyit meg már bőven tudok. Igaz, a reggeli lejövet kicsit necces, mert akkor nincs fájdalomcsillapító, de legfeljebb jobban figyelek. (A sok mászkálás miatt vissza kellett állnom napi három szemre.)
– A lenti mosókonyhában alacsony kád van, abba bele tudok lépni, az emeleti fürdőszoba sarokkádjába viszont nem. Álprobléma. Simán meg tudok zuhanyozni lent és csak utána megyek fel aludni. Fogkefém mindkét helyen van.
– A lenti vécén van az ülőkemagasító. Álprobléma. Pisilni bárhol tudok és amikor a magasítóra van szükség, akkor pont lent vagyok, nagyjából a reggeli kávé után.
– Éjszakai zene (Barclay James Harvest) az automatikus visszaalváshoz. Laptopról megoldható.
– Öltözködés. A lenti ágy nagyon jól működött, itt sajnálom egyedül, hogy felmegy. Cipő. Cipőfűzés. Megoldom máshogy, persze, de az nem annyira komfortos.
Viszont holnap jön a lányom barátja és Nejjel ketten valahogy felviszik az ágyat. Eldöntetett.

Mindent akarok, de azt most rögtön,
Mindent akarok azonnal
Mindent akarok,de azt most rögtön, hé, még ma!
– Bikini –

Igaz, így lekerült az összes bringa az íróasztalom mellé. Nézegethetem őket. A szívem szakad meg. Viszont folytathatom a decemberben megkezdett átszereléseket. Egyszer úgyis szükség lesz rájuk.

Türelmet akarok, de azonnal!

Az első probléma a hazautazás, mint komplex folyamat. Lehetett volna kérni mentőt, pontosabban betegszállítót, de nagyon leterheltek, időnként több órát is várni kell rájuk. Maradt a saját erő. Személyautóba nem tudok beszállni, illetve beszállni még tudnék is, hiszen ekkor a gravitáció segít, kiszállni… na az nem ment volna olyan mélyről. Maradt a mikrobusz. Igaz, abban egy jó nagyot kell fellépni, de bőven van hozzá hely, van kapaszkodó és van egy egészséges lábam. Bizakodtam. De a teljes folyamat ennél jóval komplikáltabb volt. Nejnek kellett bejönnie a kisbusszal a belvárosba (parázott rendesen), parkolóhelyet keresnie, lehetőleg a közelben, aztán feljönnie az osztályra, kölcsönkérni egy kerekes kiskocsit, eltolnia az autóig, majd miután beszálltam, visszavinni a kiskocsit, hazavezetni… itthon meg majd lesz már valahogy. Az a következő problémakör. (Kreatív napjaink lesznek.)
A programjaink szerencsésen illeszkedtek: amíg Nej hétfő délelőtt a megbeszéléseit pörgette, addig én odabent a leszerelést. Mindketten délre végeztünk, indulhatott a művelet.
Amikor beleültem a kiskocsiba, mindketten egyszerre röhögtük el magunkat. Teljesen egy srófra járt az agyunk.
– A francba, elfelejtettem hozni ilyen kis zácslócskát, melyet lengethettél volna, miközben tollak! – közölte Nej.
– Bakker, pont erre gondoltam! Hogy amikor megírom ezt az egészet, ide kellene majd valami Svejk referencia!

Aztán később már nem röhögtünk annyit, a nyócker járdái borzalmasak, kutyaszar bőven, az utak forgalmasak, parkolóhely csak messze volt, a minuszok ellenére rajtam nem volt se cipő, se kesztyű, a kiskocsin nem volt lábtartó, így végig nekem kellett kinyújtva tartanom a lábaimat, ha behajlott, beleakadt a járdába, Nej meg ugye folyamatosan tolta a kocsit, ilyenkor diszkréten ordítottam. De végül túllettünk rajta, hazakocogtunk. Itthon minden lefagyva, a kertvárost ugye nem szokták takarítani, oldja meg mindenki maga. Szóltam is Nejnek, hogy szórjon ki egy kis zeolitot a ház elé. Aztán járókerettel besétáltam, meglepő módon a lépcsőket is simán vettem.

Háát….

Sorházban lakunk, az alsó a közösségi szint, itt van a konyha, étkező, nappali, a hálószobák pedig a tetőtérben. A lépcső viszont kifejezetten rosszindulatú. Magas lépcsőfokok, az egész szűk és kanyargós, kapaszkodó csak az egyik oldalon, de az se túl stabil. Látatlanba nem mertem bevállalni(1), így a család átalakította a lakást. Lecipelték fiam elhagyott szobájából az ágyat, felvitték helyére az összes nem használt bringát, az ágy pedig a bicajok helyére került.

(1) Csütörtökön, azaz nyolc nappal az esés és három nappal a hazaérkezés után sikerült először felmennem az emeletre. Mankóval és fájdalomcsillapítóval.

Így amikor beléptem, rögtön egy menekülttábor jellegű nappaliban találtam magam. Egy ágy, bent a térben, körbe mindenfelé mankók, járókeret, vécémagasító (ezt még nem volt idejük felszerelni). A macskaalom átkerült a szerszámosszekrény elé, mondván, hogy most úgysem fogok barkácsolni, nem a fenét, mire az összes járássegítő eszköz összerozsdált lábain beállítottam a megfelelő magasságot, kellett hozzá rendesen wd40, kalapács, kombinált fogó, franciakulcs.

Minden összefügg mindennel. Nem írom le az összes variálást, inkább csak néhány példán keresztül bemutatom.

Nagyjából tudok egyedül öltözködni, de a zokni kifog rajtam. Pár centi hiányzik hozzá, de nem tudom beleakasztani a lábujjaimat. Nej felvetette, hogy reggel, mielőtt elmegy, felad rám egy zoknit. Ez működhetne is, csakhogy a reggeli után jön a klotyi és jelenlegi állapotomban csak akkor érzem magam tisztának, ha utána lemosdok a kádban. Oda viszont nem jó a zokni. Hmm? Nej vett mamuszt, de nem jött be, nem igazán tudom felvenni. Ez csak úgy működne, ha a mamuszvásárláskor én is ott vagyok és próbálgatjuk. Mi legyen? Végül az lett, hogy vettünk nedves vécépapírt és a száraz/nedves kombinációval már elfogadhatóan rendbe tudtam tenni magamat alvázmosás nélkül, azaz jöhetett reggel a zokni. (Aztán végül mégis a mamusz győzött, mert a fene tudja mitől, de elromlott az alvásom és úgy döntöttünk, hogy fontosabb az, hogy ne ébredjek fel kora reggel a zoknihúzásra.)

Járókeret, vagy mankó? Nyilván mindkettő. (Szerencse a szerencsétlenségben, hogy szinte mindenkinek van olyan ismerőse, akinek valamikor be kellett szereznie ilyesmit, de ma már csak feleslegesen áll a szekrényében és természetesen kölcsön tudja adni.) A járókeret ugyanis a teherautó (habár a szlengben Trabantnak hívják), a mankó meg a sportautó. Bármit is kell cipelni, vagy ráteszem a járókeretre, vagy egybefogom vele, vagy csak fél kézzel kezelem a járókeretet, a másik kezemben pedig cipekedek. (Egyik nap bemutatót tartottam: lannisztereztem egyet.)

Mi lanniszterezésnek nevezzük, amikor valaki egy kristály borospohárral a kezében hanyagul sodródik a társaságban. Jelen esetben bor persze nem volt, de az izotóniás italomat borospohárban kevertem ki, majd az egyik kezemmel a járókeretre támaszkodva, a másikban a borospoharat vállmagasságban tartva flangáltam, rendes, azaz nem béna járással.

A mankó ellenben kicsi, gyors, jól manőverezhető, járásgyakorláshoz nagyon jó, de a használata során nincs szabad kezem. (Azóta már vittem vajaskiflit a zsebemben.) Nej ráadásul valahonnan szerzett macskaszemes mankót is, hátha járkálok majd sötét országúton.
De a legabszurdabb jármű nem ez, hanem a zöldségtároló. Ugyanis felmerült, hogy oké, főzök magamra (a kicsi konyha előnyei, beállok középre és mindent elérek, úgy, hogy bármibe tudok kapaszkodni), de mi lesz utána? Hogyan viszem ki a kaját az étkezőbe? Vagy eszek állva a konyhában? A megoldást a zöldségtároló kiskocsi nyújtotta. A zöldségek át lettek pakolva én pedig kaptam egy zsúrkocsit, melyet járókeretként használva komolyabb dolgokat is tudok magammal vinni.

Így kell járni, úgy kell járni, azaz a nézését és a járását.
Akár járókeret, akár mankó, a legfontosabb, hogy kiverjük a fejünkből azt, hogy betegek vagyunk. Ha ugyanis azt mondom, hogy a bal lábam béna, használhatatlan, akkor mindent a jobb fog csinálni, a bal csak asszisztál. Ebből alakul ki a sánta járás, mely képes a gyógyulás után is megmaradni. És hát a gyógyulás sem lesz az igazi.
Először is ki kell egyenesedni. Segédeszközzel az ember hajlamos görnyedni, mindig a lába elé nézni. Kiegyenesedünk, nem a földet nézzük.
Egyensúlyozni kell. a penge élén. Gyakorolni a járást, úgy hogy még az elviselhető fájdalomig terhelni kell a rossz lábat is. (Egy kis fájdalomcsillapító még nem csalás.) A járás alatt azt értem, hogy figyelni kell, pontosan hogyan is működik a jó láb és ugyanúgy lépni a másikkal is. Vagy ha valaki mentálisan elég erős, akkor el kell felejteni, hogy sérült és megpróbálni hanyagul úgy járni, mintha semmi sem történt volna. A beteg lábbal előre kell lépni; nem szabad húzni, sőt, a beteg lábbal kell húzni magunkat. Meg ilyenek. Ki kell menni az utcára, gyalogolni orrvérzésig. Nagyon hatékony.

Bringáskesztyű a járókerethez. Mert elkezdte törni a kezemet.
– Veszek fel hozzá motoros szemüveget és sisakot is! Mit szólsz? – fordultam Nejhez.
– Lefényképezem!
– Akkor legyen nálad hajszárító is, hagy lobogjon a hajam!
– Mid?

Baszki, ma akkora szélvihar volt, hogy letépte a kerti állólámpa gömbbúráját és vitte magával. Én meg járókerettel rohantam utána.

Még nem kezdett el hatni igazán a fájdalomcsillapító, amikor megjött az orvosi vizit.
– Hogy érzi magát?
– Nem túl jól – suttogtam.
– Mi a baj?
– Most múlt el a műtét érzéstelenítője és még nem hat a frissen beadott.
– Aha. Hát, ilyen van. Hamarosan jobb lesz.
– Persze. Viszont ez nagyon rossz. Kérhetném, hogy amíg bent vagyok, rendszeresen kapjak fájdalomcsillapítót?
– Természetesen – bólintott, majd odafordult a jegyzetelő nőhöz – Írj fel a betegnek fájdalomcsillapítót. Ja, meg írd fel, hogy a gyógytornász jöjjön fel ebéd után megsétáltatni a fiatalurat.

Nekem fél méterre kigúvadt a szemem. Megsétáltatni? Öt órája műtöttek! Milimétereket sem merek mozgatni a lábamon, nemhogy súlyt helyezni rá. Ez biztos csak valami betegszivató orvosvicc lesz.

A délelőtt eseménytelenül telt. A társamat hazaengedték, egyedül maradtam egy háromágyas kórteremben. Nemsokára megérkezett Nej, hozott csomó mindent, leginkább jókedvet. Szükségem is volt rá, ez az egész nem csak fizikailag viselt meg, hanem mentálisan is. (Ezt egy héttel később írom, de még mindig, ha eszembe jut, hogyan éltem az előtt a szerencsétlen esés előtt és hogyan fogok most, könny szökik a szemembe.) Persze hozott mindent, amit jónak látott, meg mindent, amit a kórház megkövetelt. Addig semmim sem volt. Ruhám sem, pucéran feküdtem a lepedőm alatt (takaróm sem volt), de még órám sem, tényleg semmi. Teljesen elveszettnek éreztem magam. Azért ha az ember közelében van legalább egy mobiltelcsi, sokkal nagyobb biztonságban érzi magát, dehát az sem volt.

Az ebéd meglepően jó volt. Utána nem sokkal bevigyorgott a gyógytornász csajszi.
– Akkor most tornázzunk! – javasolta.
– Csinálja. Majd nézem.
– Haha! Maga fog tornázni!

Nem is maradt időm tiltakozni, lerántotta a lepedőmet.

– Hoppá. Vegyen fel valamit.
– Én ugyan nem. Ott van az asztalon egy sporttáska, abban talál alsónadrágot. Legyen kedves, adja fel rám.

Felöltöztetett. Majd elkezdte csavargatni a lábfejemet. Azzal nem is volt semmi baj.
– Most feszítse meg a combjait!
Igazából azzal sem volt gond, a fájdalomcsillapító ekkor már hatott.
– Eddig nagyon jó. Most pedig felülünk!
Ez már nem ment olyan könnyedén, a bal lábamat ő emelte meg és mozgatta, miközben én a maradékot kormányoztam, hátsó madárfogással az ágy vasába kapaszkodva. De végül ültem az ágy szélén.
– Remek! – ujjongott a csajszi – Most pedig kapaszkodjon bele ebbe a járókeretbe és álljon fel!
Ekkor már nekem is kedvem támadt a játékhoz, belekapaszkodtam és a jó lábammal felálltam.
– Erről van szó. Felállt! Mit szól hozzá?
– Nem hiszek a szememnek.
– Ugye? Most viszont üljön vissza, mára elég ennyi.
Leültem, közös munkával vissza lettem hajtogatva az ágyra, betakaróztam a lepedőmmel.
– Holnap is jövök. Addig gyakoroljon! – búcsúzott el.

Azannya. Pár percnyit éltem! Másfél napnyi totál mozgásképtelenség után volt pár reménykeltő pillanat.
Nyilván nem hagytam ennyiben. Kifújtam magam és egy félóra múlva már kúsztam is lefelé az ágyról. A béna lábamat nem tudtam mozgatni, de azt találtam ki, hogy a jó lábammal nyúltam alá és úgy emeltem le az ágyról. Ültem. Utána rátámaszkodtam a járókeretre. Álltam. Szédültem, mint az állat, hányingerem volt, fejfájásom… de álltam. Sőt. Megmámorosodtam és megpróbáltam járni. A technikát hamar kitapasztaltam és simán el tudtam sétálni a vécéig. Aztán ha már ott jártam, pisiltem is egyet. Éljenéljenhurrá. Viszlát kacsa(1), ágytál pedig most már biztos, hogy nem is lesz. Feltéve persze, hogy rá tudok ülni az ülőkére, de csak megoldom valahogy.
Visszaaraszoltam az ágyig és visszafeküdtem. Ez volt a legszarabb rész, nem részletezem. De megcsináltam. Tíz órával a műtét után önállóan felálltam, mentem pár métert, majd visszafeküdtem. Talán megmaradok.

~oOo~

(1) Essen pár szó erről a szárnyasjószágról. A megfigyelőben nyomta a kezembe egy megtermett nővér.
– Ez mi? – kérdeztem.
– Kacsa – nézett vissza meglepetten.
– És ezt hogyan kell használni?
Teljesen zavarba jött. Egy nővér.
– Hát fogja és beledugja azt, amit bele tud dugni, aztán pisil – oldotta meg végül.
Na most nem vagyok annyira debil, amennyire látszok, meg a csajszit sem akartam szivatni, de elsőre tényleg nem értettem a dolgot. Mentségemre szóljon, hogy ekkor még azt hittem, ez az egy eszköz jó mind a két anyagcsere-folyamatra. Aztán a szobatársaim meséltek az ágytálról és így már minden világos lett.

Praktikus megjegyzés: a zöld teára figyelni kell. Hatékony vízhajtó, mely simán produkál olyat, hogy egy éjszaka megtelik az edény, márpedig ezt használat közben nem igazán lehet észrevenni. Az álmoskönyv szerint ez nagy takarítást jelent a következő napon.

~oOo~

Délután kaptam egy szobatársat, innentől végig ketten voltunk. De ez még így is luxusnak számított.

És tulajdonképpen így teltek a napok. Az éjszakák mind vacakok voltak, nem bírok háton aludni, máshogy meg nem lehetett, a külső ajtó éjszaka is nyitva volt, bejött a fény, bejött a hang, szívszorító volt hallgatni, hogy demens emberek mekkora cirkuszokat produkáltak, az egyik például állandóan azért ordibált, hogy azonnal vigyék kórházba. Szóval alvás, az nem volt. Szombatról vasárnapra jutottam el oda, hogy váratlanul álmodtam.

Tökéletes volt. Egyrészt azért, mert álmodtam. Ez már a negyedik éjszaka volt és a sportóra ma regisztrált először alvást és ott szerénykedett benne 6 perc REM fázis. (Ez mind azért mert megpróbáltam oldalra fordulva aludni és sikerült.) De maga az álom is remekül illeszkedett, bringázás közben történt a baleset, a következő rész lehet a kórházi kálvária, úgy fogok hazamenni, hogy Nej jön be értem a Fiat furgonnal, naponta egyeztetünk, mi mindent kell venni otthonra, az alsógatyám meg… folyamatosan veszekedés tárgya volt a kórházban, a gyógytornász szerint viselnem kell, az éjszakás nővér szerint meg tilos és rendszeresen levetette.

Szabályos, de nem szigorú menetrend szerint éltünk. Voltak vizitek, voltak mérések, reggeli-ebéd-vacsora, takarítások, ágyáthúzások, este fürdetés, de én az első után leváltam, megfürödtem magam a lavórból, szurik, gyógyszerek, mindennek megvolt az ideje.

Emberek, sportoljatok! Mindenhol meglepődtek, hogy a koromhoz képest milyen jók az értékeim. Még a röntgen és – értelemszerűen – a műtét előtt is már 110/80-as vérnyomást, 49-es pulzust és 5.9-es vércukrot mértek. Aztán a gyógyulási folyamatom is érezhetően gyorsabb volt, nem győztek csodálkozni. Egyszerűen a sportos életmód, a jó erőnlét ilyen helyzetben kincset ér.

Az ággyal nem voltam kibékülve, de nagyon nem. Sajnos a részlegen nem volt olyan társalgóféle, ahová ki lehetett volna ülni. Oké, traumatológiai kórház, valószínűleg nem volt rá nagy igény, viszont az sem volt frankó, hogy kaptál egy ágyat, ahol tartózkodhattál és… ennyi. Abban kellett ülnöd/feküdnöd egész nap, éjszaka meg benne aludni. Nem ment. Fájt a derekam, elaludtam a nyakam, fájt a fejem, egyszerűen nem találtam kényelmes pozíciót. Az utolsó éjszakámon a sportóra szerint három órát aludtam, szerintem egyet sem. Az gondolom elég sokat elárul, hogy éjszaka elolvastam mobilról a Titán Szirénjeit. A maradék időben aludtam.

A másik, ami nem igazán akart a helyére kunkorodni, az a széklet volt.
Aztán négy nap után megérkeztem a nagy csomóponthoz.

Kezdjük ott, hogy nem készültem erre az egészre. A cetlimre már régóta felírtam, hogy rendeznem kell az ebook-okat a mobilomon, de csak halogattam. Most meg itt vagyok egy kórteremben és annyi az összes dolgom, hogy gyógyulgassak, ne okozzak gondot. Valami jó olvasnivaló kellett volna. Nej behozott két frissen vásárolt Pratchett könyvet, ezek hamar elfogytak, a mobilon viszont nem volt könnyű olvasmány. Jobb híján nekiálltam Stephen Hawking Az Idő Rövid Története című könnyed krimijének. Megjegyzem, ezt már régóta el akartam olvasni, csak eddig vagy az idő, vagy a kedv hiányzott. Ugyanis szerettem volna végre már megérteni a relativitáselméletet. Megérteni. Ismerni ismerem, tananyag is volt, megtanultam, később elolvastam Einstein írásait is, tehát nagyjából képben voltam vele, nagyjából mint háziasszony a mikrohullámú sütővel, azaz tudtam mi az, tudtam mire jó, de nem tudtam, hogyan működik.
Aztán Hawking könyvének már a bevezetőjéből megértettem. Ez az a bevezető, melyet a tudományos tárgyalásoknál vagy elhagynak, vagy túlbonyolítanak.

És akkor beszéljünk egy kicsit a bélműködésemről.
Szerdán még bringázás előtt voltam vécén. Utána viszont… mintha elvágták volna. Csütörtök hajnalban műtöttek, onnantól elképzelésem sem volt, mi lesz ebből. Kimászni az ágyból, ráülni a vécére, kinyomni, kitörölni, felállni, visszamászni… és mindezt túlélni… lehetetlen.
Aztán szépen alakulgattak a dolgok, ment a felállás, a mászkálás, a visszafekvés, de ekkor meg már nem kellett vécére mennem. A szervezet úgy döntött, hogy feladja, inkább nem.
Végül vasárnap reggel tört meg a csend.
Először kimentem vécére és kiszenvedtem két mogyorót.
Aztán visszafeküdtem, olvastam és megértettem a relativitáselméletet.
Ekkor viszont ki kellett rohannom vécére.
És miközben hosszú tízpercekben folyamatosan pakoltam tele a fajanszot, gyakorlatilag tudomást sem vettem az egészről, mert a fényvillanásként jött megértést kellett belehajtogatnom a fejemben lévő rendszerbe.
Csodálatos, amikor nagy dolgok találkoznak.

Mint céloztam is rá, remekül gyógyultam. Egyre több kört sétáltam a folyosón, kimerészkedtem a lépcsőre is, de azon látszott, hogy jócskán később jöhet csak szóba. Minden értékem tökéletes volt, a gyógytornász sem tudott olyat mondani, amit ne csináltam meg, a vécével kapcsolatos összes folyamatom rendbejött, egyedül az alvás nem ment, de az konkrétan a kórház miatt nem, így semmi akadálya nem volt, hogy hétfőn hazaengedjenek. Nejjel már lázasan tervezgettünk. Volt mit.