Világéletemben remek memóriám volt, időnként cikiztek is miatta. Számítottam rá, hogy ahogy öregszem, romlani fog, de ezt a romlást valahogy nem így képzeltem el.

A napokban jöttem haza egy bringatúrából és mondtam volna a szöveget a mikrofonba. Konkrétan az útitervemről beszéltem és hivatkozni akartam a Szerémi útra, de nem jutott eszembe a neve.

Ahogy elképzeltem a romlást

– Hé, Memória, hogy hívják azt az utat, tudod, nagyon forgalmas és a Budafoki úttal párhuzamos.
– Bocs, nem tudom.
– Ne b@sszál már fel! Rendszeresen szoktunk arra járni, Buda egyik fő útvonala.
– Akkor sem tudom. Bocs haver, megöregedtem.

Ehelyett ez van

– Hé, Memória, hogy hívják azt az utat, tudod, nagyon forgalmas és a Budafoki úttal párhuzamos.
– Huh, most nem tudom. Várj egy kicsit!
– Igen?
– Megvan! Szemere.
– Hülye vagy, ez biztosan nem jó.
– Márpedig Szemere.
– Nem érted, hogy nem? Keressél még!
– Dehogyis keresek. Öreg vagyok, elfáradtam. Vagy Szemere, vagy semmi. Örülj neki, hogy ezt is megtaláltam. Elégedjél meg a majdnem jó megoldással.
– Ez nem majdnem jó, ez szar!
– Elmentem aludni.

Így itthon néztem meg a Google Maps-ben.