Jó régi, talán olyan húsz évvel ezelőtti sztori. Nem egy nagy történet, de erősebb hőhullámoknál mindig eszembe jut.
Akkor is tombolt a hőség, klímánk nem volt és a lakásban sem igazán lehetett kereszthuzatot csinálni, nem mintha a forró levegő képes lett volna bármire is. Estefelé mentem ki a konyhába és láttam, hogy fiam a kitárt hűtőajtó előtt áll félmeztelenül és nagy levegőket vesz. Én, aki valamikor a Joule-Thompson effektussal keltem és a Carnot-ciklussal feküdtem, harsányan elkezdtem röhögni.
– Te nagyokos, mit csinálsz?
– Melegem van.
– Figyelj, tudod te egyáltalán hogyan működik a hűtőgép? Az a hőmennyiség, melyet kiszipkáz a hűtőből, a hűtő mögötti hőcserélőn jelenik meg, azaz semmit nem fog hűlni a konyhában levegő.
– Nem érdekel a konyha levegője. Az érdekel, hogy itt a hűtőajtóban jó.

Nekem pedig tágra nyílt a szemem. Én itt mérnökösködök, automatikusan a konyhát tekintve rendszernek, a fiam meg, józan paraszti ésszel, csak magát. Mit érdekli őt a konyha? Neki jó – és tényleg jó, benne áll a hidegben – más meg nem számít. Ha ő maga a lehűtendő rendszer, akkor minek foglalkozzon mással?