A szorulás tisztítja a náthás orrt.
Month: March 2023
Lenni, vagy nem lenni
Ez itt a kérdés. Most, hogy Minden Náthák Öreganyja gyötör már harmadik napja, elég nehéz hitelesen érvelni az élet szépsége mellett. Legalább annyira, mint levegőt venni.
Az orvos és az edző ugyanabban a dobozban
Ami még nem lenne baj, csakhogy ezek egyáltalán nem beszélgetnek egymással.
Arról van szó, hogy a komolyabb sportórákban már több algoritmus is dolgozik párhuzamosan. Az enyémben például van egy folyamatos 7/24 egészségmonitorozás: pulzus, fizikai stressz (ez a pulzus szórásnégyzetéből számolódik), feltöltöttség, oxigénfelvétel, alvásminőség, légzésszám, mozgásmennyiség, mozgásintenzitás, súly és valami HRV, amit még nem sikerült megfejtenem.
Heart rate variability (HRV) is a statistical measure of the specific changes in time between successive heartbeats. Garmin’s HRV status measurement is taken while you sleep, and it provides a 7-day average of your HRV in comparison to your personal HRV baseline.
Ez az algoritmus az orvos. Mér egy csomó dolgot, ezekből statisztikákat készít, majd javaslatokat tesz.
A másik algoritmus az edző. Őt csak a sportteljesítmény érdekli. A csúcsteljesítmény kihozása: még jobban, még magasabbra. Ő elsősorban a rögzített sportaktivitások adataiból él: idő, távolság, szint, energia, pulzuszónák, vo2max, légzésszám, lépésszám, edzésmennyiség, edzésintenzitás. Abszolút nem foglalkozik a dokival. Ha a 7/24 értékekből látszik, hogy a páciens éppen beteg, az edző továbbra is üvölt, hogy ne lazsálj, irány futni. Ha hullára sportoltad magad, akkor az edző halványan megdicsér (vagy még azt se), a doki viszont kapásból lecsesz, hogy a halálodon vagy, mit csinálsz? De az edző már másnap megint hajtani akar, mert zuhan a 7 napos mozgóátlag, hát mi lesz így a csúcsformával? Napokon keresztül meghalsz a terepen, miközben az edző szerint ezek csak karbantartó edzések, semmi fejlődés, a doki meg már rég beadta volna a felmondását, ha lehetne.
Ezt az egészet tegnap gondoltam végig futás közben. Erős hétvége volt, most tartottuk Egerben a nagycsaládos sándorjózsefezést, söröztünk is, persze, de engem nem az vitt padlóra, hanem a rengeteg kaja. Elszoktam már tőle. Aztán vasárnap, immár itthon emésztést segítő gyógysörök. A doki egymás után vágta be a karókat az ellenőrző könyvembe.
Hétfő reggel nagyon laposan nézegettem kifelé a teraszajtón. Semmi kedvem nem volt. Esett az eső, fújt a szél. – Just do it! – förmedt rám az edző. Szerinte az edzettségem peak állapotban van, ami egy nagyon ritkán előforduló állapot, gyakorlatilag a tökéletes csúcsforma. A doki felvágta az ereit.
Jó. Kimentem.
Nagyon jót futottam. Lenyomtam a nagyobb kört, méghozzá az idei legjobb idővel, az adatok szerint különösebb erőlködés nélkül.. Az edző mondjuk nem dicsért meg, nem szokott, de legalább le sem cseszett.
A doki persze megállás nélkül sikítozott. Estére pedig benáthásodtam. Ezt az írást is egy papírzsepikupac alól ki-kinyúlva követem el. Mézestea, strepsils, nasivin. A tréningstátusz értékem felugrott produktívra, a napi fizikai stressz viszont egész nap folyamatosan az egekben, köszönhetően a betegségnek.
Azért megnyugtató, hogy ilyen jó segítségeim vannak. Mindkettőnek igaza lett.
Csak éppen nem ártana, ha néha beszélgetnének is egymással.
Zseb a zsebben
Hogy szomorodna meg, aki kitalálta. Miért…?
Arról van szó, hogy különböző sportruhákban – jellemzően szűk tipusúakban, például futónadrágban, vagy technikai nadrágban – az eleve feszülő, szűk zsebbe beleraknak valami vékony, hálószerű második zsebet. De ugyanez a trükk megfigyelhető munkavédelmi kabátoknál is. Miért…?
Beletennél valamit. Mobiltelefont. Pénztárcát. Papírzsebkendőt. És nem tudod, mert a sarka beleakad a zseb zsebébe és nem, az istennek sem megy bele. Azaz ahelyett, hogy választhatnál a két zseb közül, valójában egyik sem működik. Bele kell nyúlni az egyik kézzel, leszorítani a belső zsebet, hogy utána a külső zsebbe, a másik kezemmel bele tudjam rakni, amit akarok. Miért…?
(H)őskor
Ez az írás is már évek óta porosodott a piszkozatok között.
“A kezdeti időkben az ügyfél gyakorlatilag szóba sem állt a műholdas szolgáltatóval, amíg az nem garantálta, hogy képes összehangolni az ügyféloldali alkalmazásokat a műholdas technológiával. Egy-egy bevezetést így többnyire egy pilot előzött meg, és ennek tapasztalatai alapján lehetett finomhangolni az egyes paramétereket. Volt azonban példa kudarcra is: a novelles fájltranszfer az istennek sem akart összeállni – mivel LAN-ra volt kifejlesztve, a lehető legtermészetesebb környezetként azt tekintette, hogy ott van mellette a másik gép, elküldött egy aprócska csomagot, és csak várt-várt a válaszra… A műholdas kommunikáció szempontjából ez egy meglehetősen zűrös alapértelmezésnek bizonyult. Ezért nagyon jó – mondja Zsakó János –, hogy a TCP/IP-t már eleve ezekre a lehetséges problémákra is gondolva tervezték meg; arra, hogy különböző átviteli környezetekben más és más késleltetési idők fordulhatnak elő, és ehhez a protokoll automatikusan tud alkalmazkodni.”
– 20 éves a magyarországi internet –
A fenti könyv nemrég került a kezembe és fülig érő vigyorral olvastam végig. Ugyan név szerint nem szerepelek benne, de egy csomó dologban azért benne voltam, meg persze a korom miatt át is éltem az egészet.
De most nem történelemkönyvet szeretnék írni.
Egy apró sztori a fenti idézethez. Avagy hogyan változtattam egy ilyen protokollhiba miatt munkahelyet.
A cég neve tulajdonképpen mindegy is, ha jól tudom, már megszüntek. A történet idején próbaidős voltam. Nagyjából ekkor folyt egy projekt, amely során egy vidéki központi irodát kellett nagy teljesítményű wifin közvetlenül összekötni egy másik telephellyel. A cégnek voltak már ilyen projektjei, gond nélkül lementek.
Itt nem.
Az architektúra úgy nézett ki, hogy mind a központban, mind pedig az isten háta mögötti telephelyen Windows klienseket használtak, azokon pedig a cég lelke, egy Clipper alkalmazás futott. Az adatbázis természetesen a központban figyelt egy Novell szerveren. Nos, a központban hasított a program, a külső telephelyen pedig… timeout-tal dőlt a kardjába. A kollégák hiába mutogatták, hogy hálózati teszten, fájlmásolásnál hasít a hálózat, az ügyfélnek csak az számított, hogy a riska.exe (kösz Peka a nevet) fut, vagy sem. Nyilván elmérgesedett a helyzet, különösen úgy, hogy a projekt már eleve feszültséggel indult. Az alkalmazást helyi informatikus vállalkozó fejlesztette, aki szivesen megcsinálta volna az összeköttetést is, a cégvezetés viszont inkább a pesti profikat választotta. Ja. A küzdés, a kudarcszag éreztén nyilván beindult a helyi hangulatkeltés is, a végén már arra is gyanakodtunk, hogy a helyi informatikus szabotál, hiszen semmibe nem került volna beleírnia az alkalmazásba, hogy a telephelyről ne kapcsolódjon.
Ebbe a projektbe kerültem bele, nagyjából abban a fázisban, amikor már mindenkinek a zsebében kinyílt bicskák lapultak. Volt egy szuperképességem: a kilencvenes években hat évig dolgoztam alapvetően Clipper fejlesztőként. Át is bogarásztam a forrásprogramot, de minden hálózatos része rendben volt: lockolt, amikor lockolnia kellett, nyitott, amikor meg már nem. Közben a kollégák sniffelték a forgalmat. Végül összegyűltünk az irodánkban és elkezdtünk átvizsgálni minden begyűjtött cuccot. Sikertelenül. Egyszerűen nem találtunk semmit.
A nap végén bejött a csoport vezetője. Amikor megtudta, hogy nem találtunk semmit, kitört. Hogy mennyire kutyaütők vagyunk. Hogy még ezt sem tudjuk megoldani. Majd közölte, hogy mindenki, aki benne volt a projektben, elbukta a havi zsebbe-pénzt.
Ez még abban az időben történt, amikor teljesen természetes volt, hogy a kicsi/közepes cégek minimálbérre jelentették be az alkamazottakat, a többit meg borítékban csúsztatták a zsebükbe.
Nekem itt azért elkerekedett a szemem. Ez a borítékos rendszer ugyanis cefettül erősen azon áll, hogy lemondok bizonyos jogaimról, azért, hogy a cég megfizethető bért tudjon fizetni. A cég viszont soha, hangsúlyozom sohasem rúghatja fel ezt a szóbeli egyezséget, hiszen a borítékban lévő összeg nem prémium, nem bónusz, hanem a fizetés. Ha ezt megvonják, akkor az gyakorlatilag kirúgás.
Így is álltam hozzá. Másnap közöltem a csoportvezetővel, hogy kösz, részemről vége. És ennyi.
A cég végül elbukta a projektet. Hogy mi lett a történet vége, azt nem tudom. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de valószínűleg el sem lett volna szabad vállalni a munkát, csak hát az a tapasztalat, hogy mit csinál a Clipper/Novell páros vezetéknélküli hálózaton, az nem volt meg a cégnél. Meg úgy általában az informatikusi közbeszédben sem.
Recent Comments