Month: August 2022

Schlögen – Passau – Schlögen
2022.07.31; vasárnap

Egyike volt azon reggeleknek, amikor semmi dolgunk nem volt, azon kívül, hogy időben felkeltünk és időben felpattantunk a bringákra. Nem kellett tábort bontanunk, nem kellett új tábort építenünk, nem kellett hosszasan autóznunk. Sőt, a napi túra után sem kellett hasonlókat csinálnunk, azaz tök laza napnak ígérkezett a vasárnap.
Eltekintve attól az apróságtól, hogy vasárnap minden zárva van. Ez a kempingben nem volt gond, egyrészt jól megpakoltuk a kocsit étellel, itallal, másrészt nyitva volt a kempingbolt is, szóval elvoltunk. Csakhogy a tervek között szerepelt az, hogy Passauban kiülünk a három folyó – Inn, Duna, Ilz – összefolyásánál a félsziget csúcsára, bontunk egy hideg sört és valami ebédet (szenyót vagy péksütit), majd csak ülünk és nézzük, hogyan úszik el a dinnyehéj. Ezt tavaly már kipróbáltuk és mindenkinek tetszett. Ja. Csak tavaly nem vasárnap volt, azaz meg tudtunk mindent venni valami közeli boltban.
Nem volt egyszerű.
Nézzük magát a túrát. Schlögentől Passau olyan 40 kilométer. A Duna mindkét oldalán az osztrák elvárásoknak megfelelő, kiváló kerékpárút húzódik, azaz adja magát, hogy az egyik oldalon felmegyünk, a másikon vissza. De hol van bolt? Mint írtam, vasárnap sehol. Illetve majdnem sehol. Ahol ugyanis a benzinkút egyben van valamelyik élelmiszerlánc mini boltjával, azaz nem lehetséges külön lezárni, ott lehet élelmiszert, konkrétan sört és szendvicset is vásárolni. Ez egy glitch a mátrixban. Ott, ahol a benzinkúthoz tartozó boltnak külön ajtaja, külön helyisége van, ott már zárva van a bolt.
Addig túrtam a gmaps-et, amíg nem találtam Passau határában, 4.5 kilométerre a félsziget csúcsától egy megfelelő benzinkutat. A Duna – folyásirányú – jobb partján. Oké. Akkor menjünk felfelé a jobb parton, jöjjünk visszafelé a bal parton. Csakhogy a bal partról Schlőgennél csak kompon lehet átjönni a jobb partra, én pedig nem szívesen hagyok kompot a túra végére. Jobb szeretem, ha a kompoláson már korán átesünk. Ráadásul a német határ előtt van a bal parton egy szimpatikus kocsma, pont elsőpihenő távolságra, tavaly is nagyon bejött mindenkinek. Ezek mind azt sugallják, hogy a bal parton kellene elindulnunk.
A végső megoldás a nyolcas formula lett. Azaz kora reggel komp, fel a bal parton a kocsmáig, utána az erőmű (Haus am Strom) hídján át a jobb oldalra, Passau előtt levadásszuk a benzinkutat, hesszolás a folyók összefolyásánál, én közben elmegyek a városba bankautomatát keresni, utána bringatolós városnézés, majd vissza a bal oldalon, egészen az erőműig, ekkor megint átmegyünk a hídon és végül a jobb parton érkezünk Schlögenbe. (Ha leírva túl bonyolult, akkor nézd meg a térképen.) Elméletileg a boltoknál segítséget jelenthetett volna, hogy habár a jobb parton Passauig húzódik az osztrák határ, a túloldalon viszont csak az út feléig, de nem érdemes reménykedni, vasárnap a németeknél is szigorú boltstop van.

A vicces az, hogy ez egy bemelegítő, pimfli túra volt, mégis ennyit kellett agyalni rajta. Amikor agyalásra egyáltalán nem volt időm.

Na mindegy, szóval reggel. Este úgy feküdtünk le, hogy vacak 80 kilométer, lazázva is maximum 5-6 óra, azaz ha elindulunk kilenckor, akkor legkésőbb háromra visszaérünk. Akkor meg miért ne mászhatnánk fel reggel a kilátópontra, bele fog férni a napba.

Sajnálom, nekem ez a kilátópont nagyon beragadt. Úgy képzeld el, mintha ennek a Dunakanyarnak ez a kilátópont lenne a Prédikálószéke. Azaz az a pont, ahonnan a kanyar a legszebb formáját mutatja. Mert lentről, a Duna szintjéről gyakorlatilag nem látszik semmi.
Most voltam itt negyedszer. Minden korábbi alkalommal átutazóban. Azaz jöttünk, megálltunk tíz percre, majd mentünk tovább. Mert az első nap Passau után hosszú, nem érünk rá hegyet mászni. Most lett volna itt az alkalom. Hiszen most itt laktunk, közvetlenül a kilátópont lábánál.

Ebbe szólt bele az esti időjárásjelentés. Délelőtt 11-ig normális lesz az idő, utána viszont megjelenik egy viharos szél Passau felől. Azaz szemből. Ez nyilván kilőtte a reggeli hegymászást. El kell indulnunk időben és soványmalacvágtában feltekerni 11-ig Passauig, utána pedig hátszéllel haza. Majd délután mászunk fel a kilátópontra.
Reggel körbenéztünk és végképp meg lettünk győzve. Kora reggel ekkora ködben volt a kilátási pont.

Oké. Bolt, reggeli, vakarózás, végül időben indultunk. Valószínűleg benéztük a kompolást, de egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egymástól 500 méterre működik két, teljesen egyenértékű bringás komp. A távolabbit minden térkép feltüntette, a közelebbit meg csak néhány, így végeredményben kerültünk egy kilométert. Nem ezen csúsztunk el.

Kellemesen hűvös volt, szél alig, a bringaút hangulatosan váltogatta a vízpartot a parti erdőkkel, a kerékpárok repültek, hamar elértünk az első pihenőnek kinézett határmenti kocsmához. Zárva volt. Fél tizenegykor. Mint jeleztem, a túra egyik rákfenéje pont ez volt: hiába voltunk jó helyen, jó időben, egyszerűen a helyek nem voltak nyitva. Csak.
Mentünk tovább az erőmű melletti kocsmáig. Ennek is vannak jó dolgai, de tavaly itt olyan szinten vesztem össze a pincér csajjal, hogy megfogadtam, soha többet. Nos, soha ne mondd, hogy soha. Az egóm ugyan bedurcázott, de mindenki szomjas volt, ráadásul a túra során egyedül itt lehetett inni csapolt barna búzasört, szóval bekussoltattam az egómat és beültünk. A kölykök rácsodálkoztak a vécében az erőmű kivilágított tervrajzára, ugye mindent az edukációért.
A következő lépés volt átmenni a hídon. Jogos lehet a kérdés, hogy mi ebben a kunszt? Háát… elsőre nem találtuk meg az átjárót. Lányommal körbetekertük az épületeket, de sehol nem lehetett elmenni mellettük. WTF? A megoldás az volt, hogy be kellett tolnunk a bicót egy ajtón. Amögött volt egy lépcső, bringatolós sínnel, azon feltoltuk, végigmentünk egy folyosón, utána lefelé egy másik lépcsőház, szintén bringatolós sínen, egy másik ajtón kimentünk és ekkor kerültünk rá a hídra. Lenyűgöző volt. Egyszerre láttuk ugyanannak a folyónak négy(!) szintjét. Az erőműhöz ugyanis zsilipek is tartoztak, egy kisebb és egy nagyobb. Azaz láttuk a zsilip előtti (magas) Dunát, láttuk a zsilip mögötti (alacsony) Dunát és a két zsilip eltérő magasságú vizét.

Innen különösebb gond nélkül feltekertünk a benzinkútig. Egy oázis volt, hideg sörrel, jégkrémmel, szendvicsekkel és klotyival. Mindezt vasárnap. Jól megtömtük a bringákat, meg előkerültek a vészhelyzeti tornazsákok. Mehettünk az összefolyási ponthoz.

Az első elgondolkodtató tény az volt, hogy az utolsó tíz kilométeren telibe kapott minket a viharos szembeszél. Azaz a rendelkezésünkre álló két óra alatt nem tudtunk negyven kilométert tekerni, hanem csak olyan harmincat, így az utolsó tíz kilométer elég harcosra sikerült.

Áttekertünk az Inn hídján. Itt váltam el a többiektől. Ők kisétáltak a csúcsra, én viszont tekertem fel a városba, automatát keresni. Nagyon elszoktam már az ilyesmitől, de gyors és teljes siker kísérte a ténykedésemet. A Sparkasse automatája felismerte mind a két kártyát és mindenféle extra költség nélkül kiadta a betervezett összegeket. Gazdagok lettünk. Kigurultam a csúcsra, regisztrálva, hogy a vasárnapnak is megvannak az árnyoldalai. (Sőt, szvsz csak azok vannak, de ezen nem akarok vitatkozni.) A város teljesen megtelt. Hiába volt kerékpárút, az a gyalogosokkal vegyes fajta, bringázni nem lehetett, tolni kellett. Mindenfelé fogalmatlan, bamba turisták, eszetlenül fel-alá rohangáló aprókölykök, nem volt értelme kockáztatni. Ugyanezt láttam a csúcson is. A kis csapatunknak első rénézésre nem jutott pad, a fűben ültek, egy bokor előtt. Mondom, egy bokor előtt. A bokrot nézték, ahelyett, hogy az Innben gyönyörködte volna.
Közelebb mentem.
– Miért ültök a fűben, amikor ott van egy üres pad? És miért a bokrot nézitek?
– Mert csak itt van árnyék. A bokor mellett meg el tudunk nézni.
És tényleg. Ezt nem vettem észre. Szó se róla, elég vadul sütött a nap. Leültem melléjük. Aztán a sör után hátradőltem, lehunytam a szemem. Nagyon jól esett. Nem tudom, észrevetted-e már, de az egyik legjobb érzés, amikor az ember kényelmességből gátlástalanul elpazarolja a lehetőségeit. Itt voltunk a világ egyik csodálatos pontján, azért nem gyakori, hogy két nagy és egy közepes folyó egy helyen folyjon össze, és ott pont legyen egy félszigetcsúcs, ahová ki lehet ülni és gyönyörködni a látványban, és erre mi esett felhőtlenül jól? Elheveredni a fűben, behunyni a szememet, hallgatni a többieket, hallgatni a hátulról rohamozó kacsát (komoly) és élvezni, hogy most pont nem múlik rajtam semmi, most pont nincs semmi felelősségem, most egyszerűen csak vagyok.
Jó, persze, nyilván később vetettem néhány pillantást a tájra, de már negyedjére vagyok itt, már nem aléltam el tőle. Szép, persze, szép, de ismerjük be, a világ legszebb nőjét is unja már valaki.

Sétáltunk a városban, azokban a szűk, macskaköves utcákban, ahol korábban mindig áttekertünk, csak hát most egész nap vasárnap volt. Majd a bal parton visszaindultunk. Az erőműig tombolt a nosztalgia, hiszen eddig mindig ezen az oldalon mentünk lefelé. A kocsmába most nem mentünk be, ehelyett rábuktunk a jégkrémautomatára. Nem fogod elhinni. Nem ám a klasszikus automata volt, hogy bedobod a pénzt, elindul egy spirál és lelöki a jégkrémet, nem. Az üvegfal mögött egy nagyméretű hűtőláda volt. Bedobtam a pénzt. Egy motor kinyitotta a láda tetejét, ahol kis dobozokba voltak rendezve a jégkrémek. Fentről leereszkedett egy porszívó dréncső, odatraverzált a megfelelő dobozhoz, teljesen lement a dobozba, felkapta a kiválasztott jégkrémet, áttraverzált a kiadó nyíláshoz és elengedte a jégkrémet. Tátott szájjal néztük és természetesen mindenki ki akarta próbálni. (Fénykép nincs, de a videóban benne lesz.)

Miközben ettük a jégkrémet, jött a második csoda.

A fenti pacák ezzel a penny-farthing velocipéddel tolta a Passau-Bécs távot. Eleve ahogy megjelent, én pont ott álltam a kerékpárút mellett, leesett az állam, majd barátságosan intettem neki, a hapsi pedig, mint egy uralkodó, méltósággal bólintott egyet a magasból. Egyértelműen ő volt a Király.

Egy kis bringás fejtegetés. Gondolom, te is egyből látod, hogy ez bizony egy versenykerékpár. Ha mégsem látnád, akkor nézd meg ezt a sebességrekordra épített bicót. Láthatod, hogy az első lánckerék brutálisan nagy, a hátsó pedig nagyon picike. A velocipédeknél még nem volt se lánckerék, se lánc, ott a nyomatékot az első kerék átmérője határozta meg. Azaz a fenti kis piros jószág egy kifejezetten nehezen beindítható, de utána piszok gyorsan tekerhető gép.

Átevickéltünk újból az erőmű kacifántos hídján, majd meglepően sok domboldalt megmászva, végül visszaértünk a kempingbe. Este fél hat körül. Mondanom sem kell, a kilátóba megint nem másztunk fel. Napközben 30 fok körüli meleg volt, kiszedte az erőnket, arról nem is beszélve, hogy a lányok főzőcskézést terveztek, nekem meg befigyelt egy másfél órás pakolás, ugyanis holnap átköltözünk egy másik kempingbe, nagyon ki lesz számolva az időnk, azaz amit elő lehet készíteni ma, azt meg is kell csinálni.

Ja, hogy miért csúsztunk meg ennyire? Az egyik ok a nagycsoportos dinamika volt. Most vezettem először ekkora túrát, meg is lepett. A másik pedig a cefet meleg. Egyszerűen tíz kilométerenként meg kellett állnunk hűsölni, ha nem akartuk felforralni az agyunkat, a megállókban megindult beszélgetéseket meg nem szívesen vágtuk volna el, különösen azért, hogy visszamenjünk a kánikulába, na meg nem is a sportra gyúrtúnk, hanem a jó hangulatra. Így alakult ki, hogy a továbbiakban olyan 10 km/h átlaggal kellett terveznem, ha a teljes időt néztem. Ez egyben azt is jelentette, hogy a keddi napra tervezett 120-130 kilométeres túrát lecseréltem egy jóval rövidebbre, és a csütörtöki nap miatt is szívtam a fogamat, de azon már nem lehetett módosítani.

Maga az este, pont olyan volt, ahogy írtam korábban. A lányok konzervből, zöldségekből főztek valamit, én a gyomrom miatt külön koszton voltam (leginkább sör), és amíg a kaja készült, addig kipakoltam mindent a kocsiból, utána beraktam a bringákat, majd visszapakoltam mindent a kocsiba. Ha megnézed a tegnapi képet, láthatod, hogy a bringák nagyon szorosan egymásba lettek ágyazva. Muszáj volt, mert csak így fért el mellettük minden más is. Csakhogy ekkor nagyon gondosan kellett eljárnom, hogy a bringák ‘puha’, sérülékeny részei (küllők, váltó, váltókar, féktárcsa, lánc, hajtómű) ne érintkezhessenek ‘kemény’ részekkel (pedál, váz, kormány), még akkor sem, ha erősen rázkódna az autó. Ez egy tökörészős, időrabló tevékenység volt, na meg motivációgyilkos is, ha belegondoltam, hogy a kilenc nap alatt hatszor kell megcsinálnom. A meleg kocsiban. Görnyedve.
Nem is húztam sokáig, ahogy beszórtam minden táskát, szatyrot, zsákot, mentem is aludni. A lépegető exkavátorok ezen az éjszakán sem zavartak.

Kiutazás
2022.07.30; szombat

Nem számítottam stresszmentes utazásra, de a végeredmény minden elvárást alulmúlt.

Ahogy terveztük, reggel nyolckor elindultunk. Irány Schlingen am Schlögen, azaz a dupla Duna-kanyar Schlögennél. A GPS 13:13-as ETÁ-t írt ki. Remek. Felverjük a tábort és még bőven lesz időnk felmászni a kilátóba. Sőt, akár a nagyobbik túrát is meg tudjuk csinálni. Az élet szép.

A tankolásra dolgoztam ki stratégiát. (Azért ez milyen már. Mint a nyolcvanas években.) Bábolnán valószínűleg nem lesz tömeg, ott teletankolok. Mosonmagyaróvárnál meg majd meglátjuk. Ha nem lesznek sokan, tankolok. Ha sokan lesznek, akkor nem. Elméletileg mindkét verzióban elég lesz a gázolaj a fordulóra, de Mosonmagyaróvárral biztosabb.
Ehhez képest Tatabányától akkora felhőszakadás zuhant a nyakunkba, hogy az utat is alig láttam. Nyilván elmentem a bábolnai benzinkút mellett. Győr környékén váltott át az eső szemerkélősbe, de ekkor már csak a mosonmagyaróvári kút maradt. Tippeld meg, mennyien voltak? Igen. Sokan. 45 perces tankolás lett belőle.

A továbbiakhoz kell egy kis előzmény. Az autó. A majdnem új autócska. 4.5 éves, 65e kilométerrel. Először valamikor februárban jelzett a hűtővíz, éppen túrázni mentünk lányommal a Kevélyekre, nyilván beszartunk, amikor nekiállt sikítozni a komputer. Szerencsére volt a közelben benzinkút, vettem bekevert hűtőfolyadékot, rátöltöttem olyan egy litert. Mentünk tovább. 3000 kilométerrel később ugyanez. Akkor a Csóványosra mentem volna bringával. Benzinkút, hűtőfolyadék. Persze ez már kiverte a biztosítékot. Szerviz. Elmondtam, mi a baj, mi a dinamika. Megvizsgálták. Azt mondták, lyukas az olajhűtő. Kicserélték. 150e pénz. Indulás előtt pár nappal néztem át az autót. A hűtővízből megint hiányzott egy liter. Bakker. Akkor mégsem az olajhűtő volt. Viszont az időbe már nem fért volna bele egy újabb szerviz, feltöltöttem, az eltelt távolság megint olyan 3000 kilométer volt, az egész kirándulás lesz kábé 1000, bele kell férnie, nyaralás után meg megy vissza a szervizbe. A biztonság kedvéért tettem be két liter hűtőfolyadékot és egy csomó vizet.

Ott jártam, hogy kifordultam a mosonmagyaróvári kútról, alapvetően nyugodtan, az ég ugyan szürke volt, az eső meg szemerkélt, de haladtunk. Ekkor sikoltott megint a komputer. Nem idézem, mit mondtam. Felfogtad, ez mit jelent? A hűtővíz-riasztás hatótávolsága 3000 kilométerről leesett 200 kilométerre. Kimentem a leállósávba, feltöltöttem, visszaültem, majd közöltem a csapattal, hogy a nyaralásnak vége. Ha egy feltöltéssel 200 kilométert tudunk menni, akkor én nem szívesen megyek neki egy Németországba átnyúló, sokmászkálós csavargásnak. Most arra kell koncentrálnunk, hogy egyáltalán hazajussunk, ne kelljen trélert hívnom.
Ja, a helyzetet komplikálta, hogy ezen a hétvégén volt az F1 Hungaroring, óriási dugók voltak befelé. Nekünk ezekben a dugókban kellett volna hazaaraszolnunk, folyamatosan eltűnő hűtővízzel.
Egyáltalán, megfordulni sem tudtam, csak Parndorfnál. Itt kaptam a következő gyomrost. Megint sikított a komputer. Azaz a hatótávolságunk 200 kilométerről leesett olyan harmincra. Kész. Passz. Ez tréler. Félreálltam. Feltöltöttem. Nyilván ekkor már csak ioncserélt vízzel. Visszaültem a kocsiba. Néztem a plafont. Miért?
Barna közben vadul guglizott.
– Apa, van itt 12 kilométerre egy szerviz.
– Ne bassz fel. Szombat délután egy óra van. Ausztriában ilyenkor már a fű sem nő.
– Azt írja, hogy délután kettőig vannak nyitva. Még meg tudjuk csípni.
– Hmm. Nem mondasz hülyeséget. Van esély rá, hogy valami pimfli kis szarság, egy cső, vagy egy bilincs a hibás. Ennyi esélyt még adhatunk.
Átautóztunk Bruck an der Leithába. Városzéli ipartelep. Szerviz. Ledobtam az autót, besétáltam. Szimpatikus fiatal srác. Beszél angolul? Nem. Hjaj. Akkor marad a német. Kühlerwasser kaput. Álljak rá a csáposra. Megnézte. Lyukas a hűtő. Nem kicsit. Nagyon. Kühlerdichtung? Nem értette. Pedig pokolian büszke voltam rá, milyen német szókincsem van. Aztán kézzel-lábbal nekiállt magyarázni valamit, ami szerintem pont a dichtung, azaz tömítő volt. Próbáltam kiszedni belőle, meddig bírja a tömítés, azaz mondjuk hazáig, vagy még belefér-e +800 kilométer, azaz maga a nyaralás, de nagyon nem ment. – Magyarok? – kérdezte meg. – Ja – esett le az állam. – A feleségem magyar – közölte, majd felhívta. Tolmácsolni. De úgy, hogy előtte valami vad szláv nyelven beszélgettek. Itt azért már pislogtam. Mi van itt? De a lényeg, hogy a hölgyön keresztül megbeszéltünk mindent. A hűtőtömítő szuper anyag, kibírja a plusz 800 kilométert. Meg van mentve, nem csak a hazajutás, de a nyaralás is. Aztán elszaladt megvenni, beborította, elmentünk egy 15 kilométeres körre. Közben megtudtam, hogy szerb, az asszonypajtás szabadkai magyar, ő pedig autókrosszozik, a tömítőfolyadékot rendszeresen használja, nem kell fosni. Hát, így.

Előljáróban közlöm, hogy én ennyit még sohasem káromkodtam egy héten. Aminek külön bájt kölcsönöz, hogy fiam barátnője először túrázott velünk. Hát, remélem nem utoljára.

Volt még két egészen durva felhőszakadás, köztük megálltam hűtővizet ellenőrizni, egy kicsit utána kellett töltenem, ezt a szerelő jelezte is, szóval rendben volt. Próbáltam a benzinkút melletti automatából pénzt kiszedni, de egyik kártyámat sem ismerte fel. Fasza. A cash stratégiánk arra épült, hogy feltöltöttem a Wise, illetve a Revolut kártyámat és erről fogjuk kivenni a maximális mennyiségű ingyenes készpénzt. Erre az automata fel sem ismeri egyiket sem. A gyomrom megint összerándult egy kicsit. Schlögenben nincs automata, majd csak a következő napon lesz, Passauban. Én ugyan váltottam ki itthon annyi készpénzt, hogy ki tudjam fizetni a kempinget, akkor is, ha előre kell és nem fogadnak el kártyát, de ebből fizettem a szervízt, azaz ha nem is sok, de van némi esélye, hogy este megszívjuk. Az optimizmusom meg már elfogyott, évekkel ezelőtt, szóval ha van esély a szívásra, akkor fogok.

Na mindegy, mentünk tovább. Az ETA ekkor már 18:00 körül járt, a kilátópontra mászást nyilván kukáztuk. Felállítjuk a tábort, megiszok 1-10 sört, aztán beájulás a sátorba. Legalábbis ez volt a terv.

Kemping. A recepciós nem tud angolul. Hjaj. Német. Letisztáztuk, de amikor megkérdeztem, kérhetek-e parcellát, elhomályosult a tekintete. Recepciós balra el. Jött egy újabb. Ő már tudott angolul.
Ezzel a kempinggel otthon voltak fenntartásaim. Átnéztem a weblapjukat, átnéztem a Google Maps-re felrakott fényképeiket, de egyáltalán nem láttam sátrat. Nagyon hülyén lehet ám járni lakóautós kempingben sátorral. Nos, a recepciós pacák elmagyarázta, hogy nem, nem kérhetek parcellát, az a lakóautóké, de van szabadsátras rész. Viszont sikerült tisztáznunk, hogy fizethetek távozáskor is. Szuper. Ami még szuperebb, hogy vasárnap délelőtt nyitva lesz a kempingbolt. Ez valami elkpézelhetetlen extra. Vasárnap ugyanis egész Ausztriában nincs nyitva semmilyen élelmiszerbolt sem. Pont. Erre már egy csomószor ráfaragtunk a korábbi túrákon, a gyerekek először nem hitték el, majd amikor a Google Maps-on látták, hogy tényleg, akkor beletörődtek. Úgy kellett pakolnunk, hogy hétfő reggelig legyen elegendő inni- és ennivalónk. Szerencsére sikerült bepréselni a kocsiba – az öt bringa mellé – a hős hűtőtáskát is. (Persze ez nem oldott meg mindent, lásd később.)

Sasszeműek kiszúrhatták, hogy ezek bizony országúti bringák, plusz egy gravel. Úgy van. Ezzel is volt rengeteg varia (hja, a bravúros szervezés), ezeket majd az adott túránál elmesélem. A lényeg, hogy két nap kivételével csillagtúráztunk, akkor viszont lánctúráztunk, na oda túrabringa kellett volna, cuccal, de megoldottuk.

Vissza a kempingbe. Eldöcögtünk a szabadsátras placcra. Csak lakóautó volt rajta, de annyi, hogy alig maradt hely a három sátrunknak. (Ugye Nej és én, fiam és a barátnője, meg a lányom.) Hát, izé. Állítsunk sátrat. Legszívesebben ittam volna egy sört, de eleredt az eső, nem lehetett lazsálni. Azért felnéztem az égre, eléggé csúnyán. Legalább tudják meg, mi a véleményem. Ugyanis ez lett volna az a táborállítás, amikor mindenki _megtanulja_, hogyan lehet felállítani a sátrát. (Mind a három a miénk volt, a fiatalság most találkozott velük először.) Nyilván beleszaladtam egy extra szopásba, ugyanis kértünk áramot (ugye a hős hűtő), csak éppen nem sima konnektor volt az oszlopon, hanem lakóautóba való háromlyukú, amelyhez kellett volna egy adapter. Visszasétáltam a recire. Persze van. 25 euró. Szinte ingyen. Írják a számlához. Nem lehet. Készpénz. Most azonnal. A pénztárcám a kocsiban. Az eső esik. Minden perccel pont egy percet tolódik el az az idő, amikor sört ihatnék végre.
Visszasétáltam a kocsihoz. Közben az esőcseppek szolídan füstöltek el a hajamból fejem tetejéről. Szóltam Barnának, hogy menjen vissza a recire adapterért, én meg állítottam a sátrunkat. Megjött az adapter. Összedugdostam. Bevezettem az áramot a kocsi belsejébe, rádugtam az elosztót. Kapcs. Az elosztó nem világított. Fasza. Vagy nincs az oszlopban áram, vagy szar az adapter. Az eső továbbra is esett, a sátrak továbbra is félkész állapotban darvadoztak. Barna megint el. Reciről izmos villanyszerelő medve ki. Ide dugjuk. Oda dugjuk. Másik oszlopcsatlakozó. Van másik elosztónk? Van. Annak sem világít a kapcsolója. Miafasz van? Dugjunk rá fogyasztót. Rádugtuk. Működött. Na ugye, jó ez! Ja, csak az elosztók kapcsolóinak a lámpáját nem tudta meghajtani. De a lényeg, hogy végre volt áram a kocsiban, összeraktam pakskettőt, felállítottuk a sátrakat, addigra az eső is elállt.
Sör.

Ekkor már alig volt fény, én pedig elsétáltam szétnézni. Tök jó lett volna hamarabb eljutni idáig, még ha nem is mentünk volna fel a kilátóba, de kiülhettünk volna a Duna partjára, biztosan vannak itt is padok. És tényleg, voltak. Aztán kiderült, hogy mindenki hasonlóan gondolkodott, összefutottunk a padnál, leültünk, időnként visszaszaladtunk sörért és elvoltunk sötétedésig, mint a befőtt. Utána még valami vacsora a sátornál, már aki tudott enni, én csak a söröket nyeltem, majd beájulás a sátorba. Pár méterre ment el tőlünk egy főút, kamionokkal, traktorokkal, lépegető exkavátorokkal, de úgy aludtam, mint akit agyonvertek.

Előkészületek
2022.07.

Az eredeti írásnak az volt a munkacíme, hogy ‘Az Elátkozott Nyaralás’, de aztán meggondoltam magamat, nem akartam, hogy ráégjen ez a név a – balszerencséktől eltekintve – egyébként remek kis túrára.

Csak a szőrszálhasogatók kedvéért jegyzem meg, a végső cím sem teljesen korrekt, hiszen Schlögen már Felső-Ausztria, Passau meg Németország, de egyszerűen nem találtam olyan címet, amely minden túrát lefedett volna

Viszont tényleg minden volt. A nyaralás előtti két hét pokolian alakult, darabokra tépte az idegrendszeremet, bőven nem tudtam úgy felkészülni, ahogy szoktam. Pedig most öten mentünk egy kifejezetten bonyolult kilenc napos túrára. Aztán magán a túrán meg sorban mentek tönkre dolgok, nem győztem kapkodni a fejemet.

Nézzük részletesen.

Magát a programot még tavasszal raktam össze. Úgy nagyjából. Hogy mindenki eldönthesse, érdekli-e, vagy sem, illetve hozzá tudja-e tervezni a szabiját. Éreztem, hogy zsúfolt lesz, de nem tudtam belőle semmit sem elhagyni. Az érintett szakaszt (Passau-Bécs) már többször végigbringáztam és minden alkalommal csorgott a nyálam, hogy milyen utak ágaznak le róla jobbra-balra, el kellene ezeken csavarogni, de sohasem volt rá idő. Most ezeket az utakat fogtam össze… és hát ennyi lett. Ahogy a matekban mondják, az ortogonális vektorok kifeszítik a teret, nem lehet velük alkudozni. Jött velünk új versenyző is: fiam barátnője (Réka) még nem járt erre, az ő kedvéért – na meg persze a miénkért is – kimazsoláztam a dunaparti rész kellemesebb túráit és hozzácsaptam azokat is a programhoz. Külön kérték, hogy jó lenne egy héten belül maradnunk, mert a fiatalságnak kevés a szabija, szóval így lett végül szombattól vasárnapig egy kilenc napos, eléggé feszített túra.
A szervezés finomhangolására az utolsó két hetet hagytam meg. Korábban nem érdemes elkezdeni: zavaros időket élünk, minden változik. Ami úgy általában igaz, de most minden sokkal gyorsabban változott. Például a forint-euró árfolyam. Kábé egy hónappal az utazás előtt a forint kilőtt és 360-ról felszáguldott 390-re. Anyád. Egy szög a koporsómba. Nem részletezem, a végén kifejezetten bravúros volt, hogy nem sokkal az utazás előtt abban a félórában sikerült váltanom, amikor 402 volt az árfolyam. Előző este még 420 körül kóválygott, aznap délután már 415 körül, de jó ritmusérzékkel sikerült elkapnom a egy bukófordulót. Ahogy a – nemlétező – kínai átok mondja: Éljél meg változatos időket.

Tudom, rendszeresen szoktam mondani, hogy nyaraláskor nem szabad foglalkozni az euró árfolyamával, mert kevés kell belőle. Azaz ha váltani akarok 400 eurót, akkor 10 forintnyi eltérés gyakorlatilag nem jelent semmit, hiszen a végösszegben ez csak 4000 forint bukó. (Ugyanez pl. kunában sokkal fájóbb, hiszen kunából 3000 darab kell ugyanennyi forinthoz, ott már 5 forint eltérés is 15000 forint bukás.) Nos, jelen esetben kábé 1500 eurót kellett váltanom és itt azért már érdemes volt figyelni az árfolyam dinamikáját, meg rágcsálni a jövendőmondó gombát.

Aztán mi történt az utolsó két hétben? Az első héten Orbán ledobta a KATA bombát. Ez kifejezetten erősen érintette az egzisztenciámat.

Mielőtt bárki jönne a kata-csalással, először is kapja be, másodszor pedig gondoljon bele, hogy több cégnél is rendszermérnökösködök, emellett más cégnél oktatok is, ezeket egyszerre, alkalmazottként képtelenség lett volna végezni.

Nyilván ez elvitte a hetemet. Beszélgetés a könyvelővel. Adótörvények alapos áttanulmányozása. Kiszámolni, mi történne az alternatív adózási módokkal. Új úzleti terv készítése. Mennyivel kellene emelnem az óradíjamat? Utána felhívogattam az ügyfeleimet és próbáltam elmagyarázni, hogy miért lesz jó nekik, ha árat emelek. Egyelőre nem tűnnek boldognak.
Majd fel sem eszméltem, amikor Orbán ledobta a rezsibombát.

Ennek kivételesen örültem. Míg a katások csesztetése nettó szopatás – gondold el, a sportolók/focisták adókedvezménye saccra az a nagyságrend, ahol a katások átkényszerítéséből remélt plusz bevétel mozog – addig az árak piacivá alakítása szvsz jó irányba tett lépés. Egy üzenet, miszerint minden arrogáns hazudozásunk ellenére látjuk a szakadékot. Sőt, még azt is el tudom fogadni, hogy a gáz piaci ára jóval magasabb, mint Európában bárhol. Ez egyszerűen matek: egy bizonyos értékig a valódinál jóval alacsonyabban adjuk, afölött viszont a valódinál drágábban kell adnunk, ha nem szeretnénk nagyot bukni. Ez egyfajta súlyozás, hogy a bukó elsősorban a nagyobb fogyasztóknál jelentkezzen. Az már más kérdés, hogy ez szociálisan rendben van-e, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a nagy fogyasztók egyben a jobb módúak is, és természetesen órákig tudnék hőbörögni az utóbbi évek mulasztásai, az ellopott támogatások miatt, de ezt már megtették mások. Nekem annyi elég volt, hogy másfél éve kondenzációs kazánunk van, a távfűtési előélet miatt télen nem csinálunk szaunát a lakásból, gázból átlag alatt vagyunk, áramból nyilván nem, de összességében kábé 10e forinttal nő a rezsiszámlánk, ennyi belefér.

Persze ez sem jött magától, megint napihírek, kommentárok, jogszabályok böngészése, az össze-vissza nyilatkozatokból kihámozni, mi a szösz van. Idő. Ideg.
Ráadásul ezen a hétvégén volt nálunk egy nagyszabású kertiparti, azzal is egy csomót kellett foglalkozni. Túraszervezésre sem idő, sem energia nem maradt.
Sebaj. Majd az utolsó héten.
Aha. Móricka.
Van egy nagy ügyfelünk, ahol van egy nagyobb Exchange projektünk. Eredetileg félév volt rá, most járunk úgy nagyjából a harmadik évben. Ahogy egy multinál ez menni szokott. Csak éppen pont ezen a héten eszmélt fel valahol egy közepes hatótávolságú főmufti, hogy veszélyben a bónusza, és hirtelen megrántotta az összes madzagot. Megbeszéléshegyek, ezekre koncepciók, tervek kidolgozása, elmagyarázni, hogy mi is van (nagyjából harmadjára), közben persze a régi emberek rotálódtak, az újak meg újak. A nap elment a megbeszélésekkel, a délután és az este meg az új anyagok elkészítésével.
A túratervezésre megint nem jutott idő.
Pedig kellett volna.
Ilyenek, hogy mikor nyit, mikor zár az adott kemping. Mikor van checkin, checkout, azaz meddig van recepció. Van-e áram? Van-e parcella? Kell-e foglalni? Igen, ne röhögj, volt olyan kemping, ahol előre kellett foglalni parcellát, melyet így sem kaptunk meg. Kedvenc kocsmáink nyitvatartása. Ez megint felfoghatatlan lehet itthon, de kint nagyon durva a helyzet. Például az egész cidervidék – Mostviertel, egy kábé 100 km hosszú, 30 km széles enyhe dombság – gyakorlatilag alig van nyitva, hétfő-kedden minden pince zárva van, de a többi napok is elég neccesek. Mikor mentünk ide bringázni? Kedden. Mikor derült ki? Közvetlenül indulás előtt. Már vezettem kifelé, amikor fejben próbáltam áttervezni az egészet, hogy jobb legyen az időzítés, de ilyenkor már nyilván eső után köpönyeg.

Mit mond a meteorológia? Ezt is már nézegetni kellett volna két nappal az indulás előtt. Hátha át kell variálni a túrák sorrendjét. Ez is elmaradt. Annyit láttam, hogy a hosszú kánikula után jön egy hidegfront, durva viharokkal, szerencsére pont szombaton, amikor utazunk, utána pedig lassú melegedés, azaz akár jó is lehet. (Nem lett.)

Miről nem írtam még? Ja, az egészség. Hát… bicegett. Az utolsó héten vagy elcsaptam a gyomrom, vagy csak a gyomorideg, de a lényeg, hogy teljesen kicsináltam a pocakomat. Minden este ülve aludtam, nehogy megtréfáljon egy éjszakai reflux. Koplalnom kellett volna pár napot, de idegileg annyira kivoltam, hogy képtelen voltam rá. Indulás előtt meg egy többnapos szorulás, pont ahogy egy kilenc napos félnomád túrára kell.

Hát így.

Már sötétben fejeztem be pénteken a pakolást a kocsiba. Egy pohár bor, félóra plafonnézegetés, közben DDT, némileg feltekert hangerőn, aztán alvás.
Rövid idő alatt sokat.