Deseda-tó kajakkal
2022.06.26; vasárnap
Mielőtt bármibe belekezdenék, leírom, szerintem hogyan működik a szintugrás.
- Fejcsóválva nézem a másik ember produkcióját. Ez nem lehet igaz. Ez az alak elmebeteg.
- Megvizsgálom a saját eszközeimet. Hogyan lehet ezekből ilyesmit kihozni? Sehogy.
- Talán, ha ezt lecserélem valami kisebbre, könnyebbre. Ezeket meg el lehet hagyni, nem annyira fontosak.
- És a kondim? Fasorban. Erősebben kellene edzenem. Abból nem lehet baj.
- Toljuk meg egy kicsit a távot, lássuk, mi történik?
- Huh, ezt nagyon megtoltam. Meghalok.
- Nem is volt ez olyan sok. Próbáljuk meg még egyszer.
- Alakul ez. Karcsúsítsuk a felszerelést.
- Mi lenne, ha lecserélném az eszközt? Valami masszívabbra, valami gyorsabbra.
- Azannya. Ez kényelmetlen. Ez instabil. Akarom én ezt? Komfortzóna, hol vagy?
- Nyomjunk egy próbakört.
- Ez még vacak volt, de már látszik, hol kell változtatni.
- Igen, megvan! Ez már szuper kör volt.
- Elkapom, hogy a hátam mögött összesúgnak: – Ez az alak elmebeteg!
- Mosoly.
Messziről kezdem. Engem kifejezetten zavar, ha úgy érzem, nem uralom a kajakomat. Ez úgy jelenik meg, hogy parázok a nagy hullámokban. Persze, ez nyilván lehet pszichés is, de valahol tökmindegy: a kiút úgyis az, hogy sokat kell gyakorolni, magabiztossá kell válni. Csakhogy – Gödel bácsival analóg módon – úgy gondolom, hogy egy adott rendszeren belül nem lehet tmegtanulni tökéletesen uralni egy kajakot. Ahhoz ki kell lépni a rendszerből. A Kodiakban akkor lettem magabiztos, amikor az eggyel instabilabb MP7-et kezdtem gyűrni. Logikus, hogy ha az MP7-ben szeretnék magabiztos lenni, akkor tovább kell lépnem. Jó kérdés, hogy hová?
Ezért örültem annak, amit Péter mondott: a csónakházban magunk leszünk, bátran vihetünk ki a vízre portya hajókat is. A portya ugyanis _lehet_ a következő lépés.
Pro
- Általánosan elterjedt, hogy a mindenféle tengeri kajakok és a K1 között a portya az átmenet.
Kontra
- Az MP7 kajak tervezőjétől kaptam egy diagramot. Abból azt lehet kiolvasni, hogy 110 kilogram terhelésnél a kajak stabilitása portya kategóriájúvá csökken. Én 108 kiló voltam, amikor vettem a kajakot.
- Kabai szerint a Mistral (az MPxx kajakok utódja) és a Spirit51, azaz a kipróbálandó portya stabilitási indexe megegyezik.
Ezekből azt lehet kiolvasni, hogy nekem logikus következő lépés lenne egy portya, de lehet, hogy az MP kajakommal már meg is kaptam. Ha igen, akkor… hjaj… a K1 irányába kellene lépnem. Ha nem, akkor viszont kisebb ugrás jön, egy portya.
Ezeket fogjuk a tónál letesztelni.
Aztán nem teljesen így történt. Az egyik Spiritnek elromlott a kormánya, a másikat megkapta Nej, volt még egy Pörnyeszi portya, de azt Péter nyúlta le, mondván, hogy nagyon alattomos fajta. Nekem meg maradt a magammal cipelt MP7. Cifrázta a helyzetet, hogy ezen a napon horgászverseny volt, melyhez lezárták a tó felső részét. Azaz eleve nem nagy elánnal indultunk neki, maximum négy kilométernyi evezés jöhetett szóba. Nejt beszállítottuk, Péter beszállt és elviharzottak. Mindketten feltételezték, hogy én már be tudok szállni a saját kajakomba.
Hát, nem. Ez egy úgynevezett kriptonit stég volt. Én nem a hagyományos módon szoktam beszállni stégről. Hogy is tudnék a hagyományos módon beszállni, soha nem jártam edzésre, magamtól tanultam meg mindent, aztán ilyen lett. Szóval a lényeg, hogy én beledugom mind a két lábamat és egy gyors mozdulattal belehuppanok. Működik. Kivéve akkor, amikor annyira alacsony a stég, hogy a kajak beülőjének teteje jóval magasabban van a stégnél. Ekkor át kellene dobnom a beülő felett a seggemet, csakhogy ilyenkor már nem működik a belecsusszanás, ehelyett a kajak kisodródik a stégtől és jön a beborulás. Persze még így is meg lehetne oldani, ha lenne valami, bármi apró kis kapaszkodó a stégen, nem kell sok, elég, ha két deszka közé be tudom egy picit dugni az ujjamat, de ez egy öntött műanyag stég volt, mindenféle kapaszkodási lehetőség nélkül. Kriptonit. Kétszer-háromszor megpróbáltam, a kajak mindig besodródott. Többször nem tudtam, mert jöttek kajakbérlők, tele lett a stég mászkáló, magyarázó, kajakozást oktató emberekkel. Én meg nem akartam az orruk előtt bénázni, arról nem is beszélve, hogy elég erősen mozgott a stég.
Na ebből lettek érdekes beszélgetések.
– Józsi, miért nem jössz be? – ordított ki Péter párszáz méterről.
– Nézem a tájat! – ordítottam vissza.
– Micsoda?
– Nagyon szép a táj! Gyönyörködöm benne!
– Tényleg, miért nem indulsz el? – érdeklődött a kajakokat bérbeadó hapsi.
– Megvárom, amíg visszajönnek.
– Aha. Vissza fognak?
– Igen.
Péter már tekert is vissza.
– Józsi, ne szopass már! Szállj be és menjünk! – ordította.
– Még egy kicsit üldőgélek!
– Már visszajöttek. Miért nem szállsz be? – kérdezte a hapsi.
– Jó itt üldögélni.
Végül eltűnt mindenki a stégről, Péter is közel jött, fel tudtam vázolni kilométeres ordibálások nélkül a helyzetet, megfogta a kajakomat és beültem.
Aztán menetközben kiderült, hogy a horgászok nem zárták – nem zárhatták – le a tavat, azaz ha a keleti parthoz közel evezünk, akkor szavuk sem lehet. Így viszont már előttünk az egész tó, és ha szabad, akkor nehogy már ne nézzük meg az egészet. A teljes kör 15 kilométer, olyan 2,5 óra. Nem kentük be magunkat nap ellen, nem vettünk kesztyűt. Hiszen csak 4 kilométert evezünk. Mondanom sem kell, szarrá égett a combom és feltörte az evező az ujjaimat. Nejnél dettó, de ő ezeket alig észlelte, mert a portyával küzdött. Persze ezek tipikus kajakos kényelmetlenségek, elég sűrűn bele szoktunk futni. Most sem hagytuk, hogy elrontsa az élményt. A tó ugyanis szép. Elég sok helyen kinyúl az erdő a vízpartig, itt érdemes bokorszinten centizgetni. (A horgászversennyel szemben tilos volt horgászni, azaz nem lehett pecás a fák között.) Ott voltak a fahidak, a vízről is jól néztek ki. A kajakos versenypályán Péter oktatgatta Nejt, hogyan lehet portyával száguldani. Szóval jól elvoltunk. De azért annyira nem, hogy lemenjünk a tó teljesen érdektelen alsó részéig, különösen ilyen körülmények között.
Kikötöttünk.
Gond nélkül. Kifelé nekem már nem gond az alacsony stég, Nejnek meg segítettünk.
Kajakmosás, pakolás.
– Te, Péter – morfondíroztam – Kipróbálnám én is ezt a portyát.
– Vigyed.
Vittem. Rátettem a vízre, egy kicsit nézegettem, majd mielőtt bárki odajött volna segíteni, beleültem. Nejnek kigúvadt a szeme. Kettőnk közül neki jobb az egyensúlyérzéke, ráadásul ő az evezősklubban folyamatosan reszelgeti. Péter is csak indult volna segíteni, de lefagyott. Ellöktem magam a stégtől. Álltam a vízben.
– Evezzél! Akkor lesz stabil! – kiabált Péter.
– Egyelőre csak próbálom megérezni a stabilitását!
– Ha állsz, akkor úgy fogod megérezni, hogy beborulsz!
Csaptam néhányat előre. Nem tetszett. Piszkosul instabil. Most komolyan, ezzel menjek be a tó belsejébe? Visszatolattam.
– Baszki… miket csinálsz? – értetlenkedett Nej.
– Igazából nem tudom, mit csináljak. Helyezkedek.
– Nem úgy! Én egész idő alatt úgy be voltam szarva, hogy nem mertem abbahagyni az evezést, hátra meg véletlenül sem próbáltam.
– Ja, ez? Nincs ebben semmi.
Majd nekiindultam. És valahogy egyszer csak bekattant. Elkezdtem érezni a kajakot. Kanyarodtam. A pöcköt nem értem el rendesen, de élezéssel, széles csapásokkal meg tudtam fordulni. Nej szótlanul nézett. Majd visszaeveztem és kiszálltam a kajakból, még azelőtt, hogy bárki odaért volna megfogni.
– Egészen jó kis kajak ez – morogtam.
De valójában össze voltam zavarodva. Először is, a Kabaiék menjenek a fenébe. Méghogy egyforma a Spirit51 és a Mistral stabilitása! Maximum egy olimpiai versenyző számára, akinek mindkét kajak egyformán unalmasan stabil. Másfelől viszont annyira nagyon-nagy, mondhatni klasszis szintű különbség tényleg nincs közöttük. Ha most vennék egy ilyen portyát, akkor kábé két-három hónap után belaknám. Jó, persze, ez sem lenne rossz. Biztosabban ülnék az MP7-ben és lenne egy még gyorsabb kajakom. Versenyezni meg úgysem akarok.
De.
Ismerem magam. Amíg van hová fejlődni, addig izgatni fog a dolog. Azaz előbb-utóbb K1 lesz belőle. Annyira meg nem állok jól sem anyagilag, sem hellyel, hogy most vegyek egy portyát, majd jövőre egy K1-et.
Nehéz döntés. Meglátjuk.
Innentől már nem variáltunk, mármint a Desedánál. Elpakoltuk a csónakházi kajakokat, felraktam a kocsira a sajátomat, és indultunk. Akartunk kajálni, de a tó körül kitört az eXtremeMan113 Kaposvár verseny, később pedig az eXtremeManQ30 Kaposvár Quadrathlon Világkupa futam, illetve az eXtremeMan25.75 Kaposvár Sprint Triatlon verseny, a lényeg, hogy a büfésor melletti parkolónak még csak a közelében sem tudtunk leparkolni, meg nyilván az összes büfé előtt tömeg lehetett. Így elautóztunk Toponárba, beültünk egy ordas kocsmába, ittunk valamit, beszélgettünk, érzékeny búcsú, aztán hajts. Az M7 éppen kezdett beállni, de még hazaértünk. Ledobtam Dunaharasztiban a kajakot, elmentem tankolni (ugye az a fránya 50 literes limit, ekkora autóban azért szopóka), itthon még elpakoltunk mindent, kész, hulla.
De már bebújtunk Klíma Anyuci ölébe, nagy baj nem lehet.
Recent Comments