Tisza-tavi oda-vissza #04/07

Lusta disznók hemperegnek
2021.09.30; csütörtök

Fél tíz körül feküdtünk le, reggel fél kilencig még vécére sem mentem ki, utána pedig még egy óra alvás. A sportóra persze húzta a száját, hogy oké, a 12 óra elég sok, de a minőségével nem lehetek elégedett. De, bazmeg, elégedett vagyok és fogalmam sincs, miért kell elővezetni ugyanazt a hisztit minden egész napos túra után.

Kinéztem. Még nem esett. A Windy 11-re igérte az esőt. Radar. Valami nagy ocsmányság kavarog a Duna mentén, de errefelé még semmi, sőt, mintha az a szutyok északkelet felé menne, felettünk meg lyuk van. Nehogy már ne legyen szar idő errefelé, a végén még megtépem magam.

Aztán megjött a szél, a beigért 20-30 km/h sebességű. Kiadós, nagy eső, melyet ígértek délig nincs, van helyette szitálás, de az erős, hideg széllel éppen elég ahhoz, hogy még házon belül is hálózsákba csavarva olvasgassunk. Nem szívesen lennék ilyen időben kint a vízen, különösen úgy, hogy egész nap szembeszelünk lett volna

Harcmező csapatépítő pálya, közvetlenül mellettünk.

De egyébként is olyan helyen lakunk, ahol autó már nem jár, csak traktor.

Beüzemeltük a csocsót. Nyomtunk néhány kört. Szeretem azokat a játékokat, melyekben nagymester vagyok, Nej pedig életében először próbálja ki.

Gyerekkorban volt otthon csocsónk. Az a pici vacak. Nekünk a legnagyobb királyság volt. Nem ám csak úgy gólra játszottuk, az a gyökerek tempója volt. Mindketten fogtunk egy kockás papírt és írtuk, melyik játékos mennyi gólt rúgott. A csatároknak fejenként tízet kellett, a középpályásoknak ötöt, a hátvédeknek hármat, a kapusnak meg egyet. Az nyert, akinek hamarabb betelt a táblázata.

Délben kimentünk sétálni a szabadstrandra, hátha találunk nyitvatartó strandkocsmát. Sörünk még van, de lassan jó lenne a kolbász helyett valami más. Az eső nyilván ekkor kezdett el erősebben szitálni, de most inkább ez töltött el elégedettséggel, nem a jó idő.

Hát, olyan izé. Az egyik hely nyitva volt ugyan, elég sokan ittak is, ettek is, de a kutya nem foglalkozott velünk, még annyira sem, hogy megkérdezzék, kik vagyunk, mit akarunk. Az látszott, hogy ez a sok ember mind a személyzet, szóval úgy értékeltük, hogy a hely publikusan nincs nyitva.

A kikötőben legalább szóba álltak velünk, elméletileg hamarosan kinyitnak. Jó. Akkor vacsira kisétálunk, feltéve, hogy az özönvíz engedi.

Van mellettünk egy furcsa képződmény, egy Sulyom tájétterem nevű. Nej már volt bent a barátnőivel, azt mondta, meglehetősen rongyrázó hely. Bejutni csak előzetes foglalással lehet, nekem, aki vízitúrázásra készült és a két garnitúra melegítőjét csak a koszosság szintje különbözteti meg, szóval nekem meg sehogy. A vicces persze az, hogy annyira kint vagyunk a falu szélén, hogy az út túloldalán már végtelen szántóföldek húzódnak, eleve a telep már nem is kötődik szorosan a faluhoz, külön neve van, Sarud-sziget, 500 méterre van a Tisza-tó és a szabadstrand. Na most ilyen helyre berakni egy ilyen flancolós helyet, elég fura.

Pálinka.
– Bátorvadász!
– Bátorvadász!

Nem érted, mi?

Így néznek ki a szálláson a háromcentes poharak.

Délután visszasétáltunk a kikötőbe, ahol azt igérték, nyitva lesznek. Ekkor már rendesen esett az eső. Elméletileg 13 fok volt, de ennél sokkal hidegebbnek érződött. (Ja, a szálláson nincs fűtés. Csak pálinka.)

Nos, a kikötőben is besokalltak, bezártak. Annyira nem vettük zokon, a kiírás alapján elméletileg is csak hotdog, meg hamburger volt, anélkül meg bőven lehet élni… csak éppen már kezdjük unni a kolbászos kenyeret. Két napja kizárólag ezen élünk és már a vécében is masszív kolbásszag van. (Nem hülyéskedek. Kolbászszagút pisilek, sőt, amikor leveszem az izzadt pólómat, annak is kolbászszaga van.)

Hazasétáltunk. Vacsoráztunk. Nem mondom el, hogy mit. Ki fogod találni.

2 Comments

  1. Ez a Fenix lassan egy rossz feleseg kategoria, allandoan porol valamin…

Leave a Reply

Your email address will not be published.