Kevélyek és sarasak

Péntek: tél. Vasárnap: tél. Szombat: tavasz.

Legalábbis ezt mondta a levelibéka. Mi meg elhittük.

Szombat. Reggel 7:00. Gurulunk Pilisborosjenő felé. Szakad az eső.

Pilisborosjenő. Reggel 8:00.
A napocska résnyire felemelte a felhők redőnyét és lehajolva bekukucskált alatta.

Elindultunk. Csak lesz ebből a napból valami.

Azt írtam volna, hogy elindultunk? Ádehogy. Elkorcsolyáztunk. Az éledező nappal a hátunkban, nyugat felé, egy bravúros páros kűrrel a mély dagonyában.
A Rittbergert én szúrtam le. Először. Később Nej is.

Pedig ekkor még csak alig voltak szintek, hiszen először az egri várhoz igyekeztünk.

Semmi szél. Süt a nap. Ideális idő drónozásra.

Ja. Éppen kormányoztam hazafelé a gépet és azon gondolkodtam, hogy el kellene küldeni egy körre a vár körül, amikor valahonnan a semmiből leszakadt az ég. Miközben sütött a nap. Pánikszerúen összecsomagoltam a felszerelést (nem, nem ázott el semmi), és mondtam néhány kedveset az időjárásfelelősnek. Csak szólok, ha a dupla szivárványt Pilisvörösvár fölött kompenzációnak szánták, akkor nagyon elszámolták magukat. Egész nap csak itt volt lehetőségem drónozni, később vagy a tömeg, vagy a feltámadó viharos szél miatt nem lehetett. Ja, több eső nem volt egész nap. Csak ekkor. Tíz percig.

Utána iszapbirkózás.

Az a baj ezzel a kifejezéssel, hogy el lett csépelve. Minden kis sárra rámondjuk. Aztán amikor belefutunk egy ilyenbe, mint mi ma, nincs rá kellően erős szavunk. Iszapbirkózásabb? A legiszapbirkózásabb? Valami ilyesmi.

Kezdjük ott, hogy a nap során nem volt vízszintes. Azt otthon felejtettük. Vagy felfelé kaptattunk, vagy lefelé botladoztunk.

Felfelé volt könnyebb. Meg arra túraútvonalon mentünk. Viszont a Kis-Kevély túlsó felén nincs hivatalos, azaz jelölt lejárat, csak egy jelzetlen ösvény. Éreztem én, hogy ekkora sárban nem kellene, de Nej vidámkodott, hogy menjünk csak a tervezett úton. Mentünk. Halálos volt. Túrabottal, ágakba kapaszkodva, lelkünket Istennek ajánlva csúsztunk egyik kőről a másikra. Azt hiszed a dagonya csúszik? Nos, igen, csúszik, de a saras szikla ezerszer csúszósabb. Ezen a szakaszon többször is volt olyan, hogy megálltam, mert elfogyott a lépésem. Konkrétan nem tudtam előrébb letenni a lábam sehová. Ilyenkor vagy vetődtem, a végén szorosan átölelve egy fatörzset, vagy visszafordultunk és az út helyett mentünk oldalt a susnyásban. Eleinte csak lefelé ereszkedtünk a fák között, később viszont oldalazva, egy kitett ösvényen. Biztos szép volt odalent Csobánka, de nem sok figyelmet kapott.

Aztán visszaértünk a jelölt útra és innentől már élveztük a túrát. Visszamásztunk a nyeregbe, megebédeltünk, utána fel a Nagy-Kevélyre.

Eddigre eltűnt minden felhő, remek kilátást kaptunk Vörösvár és Budapest felé. Álltunk, néztük. Csak ezért megérte küzdeni.

A Kis-Kevély meg kapja be.