– Jó napot kívánok! Szemét leadásához kérnék időpontot.
– Hétfő 10.15 jó lesz?
– Tökéletes.
– Lakcímkártya, FKF számla igazolás. Kesztyű. Maszk. Maximum 150 kilogram.
– Rendben.
– Negyedórája lesz kipakolni.
– Kizárt.
– Hogyhogy?
– Rengeteg lomot viszek. Olyan 2 köbmétert.
– De uram! Maximum 150 kiló.
– Tudom. Benne is leszek. De térfogatban rengeteg.
– Akkor hozza, elbánunk vele.
– Hát, jó.

Hétfő

Hajnali 4.50-kor ébresztő. Eredetileg vasárnap délután terveztem megpakolni a kocsit, de ottragadtunk Egerben. Kicsit hűvös reggel volt, de apránként kimozogtam.

10.13. Ledobtam a kocsit a hulladékudvar bejáratától nem messze. Káosz. A sorompó előtt hosszú sor, kilógott a forgalmasabb főútra. Csomó autó, utánfutó, hatalmas mennyiségű lom.

Porta.
– Időpontra jöttem. Be kell állnom a sor végére?
– Mondja a rendszámot?
– XXX-111
– Igen, itt van. Akkor maga lesz a következő. Előzze le a sort.

Na most egy ekkora batárral ez nem volt olyan egyszerű, de előrefurakodtam. A bőrömön éreztem, mennyire gyűlölnek. Emberek, majd akkor szóljatok, ha meglátjátok, mennyi szemetet hoztam.

Nyílt a sorompó. Mutatták hová parkoljak.
Aztán kinyitottam a hátsó ajtót.

Szó bennszakad, hang fennakad.
– Hát, de… hát, de…!?
– Igen?
– Ez mindenféle!
– Igen, pontosan ez a lom definíciója.
– De ez olyan… vegyes!
– Nahát.
– Nem tudjuk megmérni!

Megvontam a vállam. Komolyan, egyáltalán nem akartam balhézni. Szószerint puskaporos volt a levegő, ideges volt a tömeg, idegesek voltak az alkalmazottak, Ki akartam szórni mindent egy konténerbe, aztán menni haza. De ezzel a “nem lehet megmérni” dumával nem tudtam mit kezdeni.

Kezdjük azzal, hogy ennek a két hónapos bezárásnak az égegyadta világon semmi, de semmi értelme sem volt. Bemész. Egy pacák, biztonságos távolból rámutat, melyik konténerbe szórd be a cuccot. Beszórod. Visszaszállsz a kocsiba. Kedvesen integetsz, miközben felhúzzák a sorompót.
De nálunk bezártak. Az összes városban. Magyarországon két hónapig megszűnt a lomleadás. Miközben a kijárási korlátozás és a tömérdek kényszerszabadság miatt egy csomóan álltak neki az évek óta húzódó otthoni lomtalanításnak. Aztán most meg szívnak a szakik, mert a horizontig állnak a sorok és mindenki ideges, türelmetlen.

Akkor nézzük ezt a mérlegelést. Ahol voltam, az egy pár éve épített modern hulladékudvar. És nincs benne autót is mérő mérleg. Azaz ha lomot viszel, akkor csak az az egy megoldás van, hogy kipakolsz mindent a kismérlegre, megmérik, majd visszapakolsz mindent, elgurulsz 30 métert a konténerig és újra kipakolsz. Érted már, miért kaptak a szívükhöz a szakik?
Az persze más kérdés, hogy ezzel nekem mennyire kell foglalkoznom? Vittem a lomot, le szeretném adni. Bármennyire is soknak tűnt, én pakoltam, tudtam, hogy nincsenek benne nehéz cuccok, belül vagyok a 150 kilós limiten. Mi közöm van ahhoz, hogy el lett cseszve a hulladékleadó?

Végül megtörtént a csoda, beengedtek a konténer mellé. Mérés nélkül. Szórjak be mindent, lehetőleg jó hátra. És siessek. Ekkor azért elég csúnyán néztem. Nem én csesztem el tíz percet azzal, hogy mi legyen. De azért igyekeztem. Mert tényleg látszott, hogy feltartom a sort. A végén már alig láttam, mert az izzadtság folyamatosan belecsorgott a szemembe.
Viszont nem kis elégtétellel hallottam, hogy esettanulmány lettem. Valami kisfőnökszerűség nem messze tőlem cseszte le mobilról a telefonkezelőt, hogy máskor faggassa ki jobban a jelentkezőket. És ne engedjen be senkit, aki nem zsákolva, hanem ömlesztve hozza a lomot. Szóval emberek, ha legközelebb nagy autóval szeretnétek darabos lomot vinni a hulladékudvarba és nem engednek be, az miattam van.

Nos, ott jártam, hogy dobáltam befelé a cuccokat a konténerbe, a kisfőnök meg 3 percenként odajött és nyomatékosan figyelmeztetett, hogy pakoljak gyorsabban. Amikor a tökömet is elhagytam, olyan tempóban rohangáltam. Mókás volt. De minden jó véget ér egyszer, elpakoltam mindent, minden konténerbe. Udvarias intés a sorompónál. Szabad voltam. 35 perc alatt végeztem és azt kell mondjam, megköszönhetik. Tíz percig ők vacakoltak, azaz azt a rengeteg szemetet, melyet itthon 2 óra alatt pakoltam be, ott 25 perc alatt szórtam ki.

Kevertem egy fröccsöt, majd csörgettem egy másik hulladékudvart. Holnap délre megyek hozzájuk. (A megoldás: nem mindenhová lehet mindent vinni, így kapnak ők is egy autónyi szemetet.)
Ebéd után újabb pakolás.

Ez már jóval kevesebb, viszont a súly érzésre több, mit 150 kiló. Holnap is izgalmas napom lesz.

Kedd

Amennyire tartottam tőle, annyira simán ment minden. Reggel még elszaladtam fodrászhoz.

Ízlelgessük a kifejezést. Emberek közé. Egy bevásárlóközpontba. Egy fodrászszalonba. Ahol egy tök idegen csajszi sürgölődött körülöttem, jócskán belül a másfél méteren. Szokatlan volt.

Aztán beleültem a kocsiba, benyomtam, a Waze-t és elkocogtam.

Szerencsére van olyan is, amikor nem csak egyenként, hanem sorban jönnek a jó dolgok. Az autóban ugyanis a vásárlás óta szar volt a hifi. Kábé egy óra hallgatás után resetelődött, aztán csak nehezen tért magához. Utána pedig kereshettem – naná, vezetés közben – hogy hol jártam. Nem volt vidám. Amennyit szidtam hol az olaszokat, hol a franciákat, hogy még mindig képtelenek egy olyan autós mp3 lejátszót gyártani, amelyik képes lenne 16 gigás pendrive-ot kezelni. Aztán kipróbáltam kisebb usb kulcsokkal. Ugyanaz. Nem mondom végig, mennyi kísérletet végeztem, míg végül vasárnap estére meglett a bűnös: a _telefon_, igen jól látod, a telefon USB-C kábele volt a gyilkos. Mondanom sem kell, ezen a kábelen nem történt semmi, csak áramtöltés, a telcsi Bluetooth-on van összelőve az autóval, a pendrive meg egy másik usb csatlakozóba van bedugva. És mégis. Másik kábellel immár két napja megy minden, hiba nélkül. A ‘rossz’ kábel meg hibátlanul működik az itthoni töltővel.
Hülye szakma.

Na szóval, messze volt a hulladékudvar, korábban indultam, félórával korábban érkeztem. Egy kicsit morogtak, de bevettek a sor elé. Piros pont. Aztán itt már volt mérleg, rögtön rá is állítottak.
– Nem csak lomot hoztam, van benne festékes cucc is, meg szelektív is.
– Nem gond. Mérés után pakolja ki a lomot, aztán jöjjön vissza, lemérjük mennyi volt csak a lom.
– Rendben. Még egy kérdés. Pakolás közben próbáltam besaccolni a súlyt és olyan 150 kiló körül lehet. Mi történik, ha több?
– Ha csak egy kicsivel több, maradhat. Ha sokkal, akkor visszamegy a lomos konténerhez és visszapakol.
– Nem mondja! Mi van, ha én a konténer belsejébe hajigáltam a cuccaimat?
– Mindenképpen hagyjon elől is egy-két dolgot.
– Értem. Csak tudja, nem szívesen vinném haza, amit már elhoztam idáig. Az nem működik, hogy a többletért fizetek?
– Nem. A vírushelyzet miatt nincs készpénzkezelés.
– Aha. Így már minden világos.

Odaálltam. Kipakoltam. Visszamérés.
– Mennyi lett?
– Pont 150.
– Azannya. Akkor jól éreztem.

Utána a festékesvödrök és a nagy zsák. Itt a limit 30 kiló.
Mérleg. 29 kiló lett.
– Huh. Ez is ki lett centizve.

Aztán még szórtam ki egy kevés műszaki cuccot, meg szelektívet és félóra alatt itt is végeztem.

Széles mosollyal fordultam ki az utcára. Kész. Vége. Három fullra pakolt autó, az olyan 5-6 köbméter szemét. Ez mind le lett adva.
Még lesz egy nagy takarítás a teraszon és a nappaliban, na meg fel kell vinni a padlásra mindent, melyeknek a végén még megkegyelmeztem, a kocsit is be kell adni egy mosóba, de utána tényleg mindennek vége.
Újra lakásban lakunk.

PS.
Pakolás közben odajött hozzám egy hölgy.
– Azt beszélik a környéken, hogy maguk elköltöznek. Ez igaz?
– Dehogy – vigyorodtam el – Csak egy óriási lomtalanítás közben vagyunk.
– Aha értem.

Továbbment, én meg megcsóváltam a fejemet. Az, hogy egy lomtalanítást költözésnek néznek, az vicces. Amin meglepődtem, az az “azt beszélik” kitétel volt. Oké, laktunk falun hat évig, nem idegen a dolog, de azért városban, különösen Pesten, egy alvós kertvárosban, azért még szokatlan, hogy az emberek a környéken lakókról beszélgetnek. Nem zavar, csak fura.