Azok a szürke hétköznapok
Ez volt. És igen, nagyjából így.
Most mi Nejjel önkéntes karanténban vagyunk, a gyerekek hivatalosban. De a héten egyszer már kocsiba vágtam magamat és az erkély alól beszélgettem a lányommal.
Ne tudjátok meg, a jövő hétvégén mekkora őrületesen nagy családegyesítő sparheltpartit fogunk tartani.
Lassan itt az ideje, hogy újraolvassam Vonnegut Börleszk című regényét. Tudjátok, azt, amelyikben az emberiséget gyakorlatilag kipusztítja egy vírus, amelyről később kiderül, hogy valójában a túlnépesedés ellen mikroméretűre zsugorított kínai emberekből áll.
Nej állapota napról napra javul. Én egyelőre tünetmentes vagyok, de igazából péntek este nyugodhatok meg komolyabban. Meg hát reménykedhetek abban, hogy én is megúszom annyival, mint ő. (Egy nagyon erős éjszaka, utána enyhülés.)
Ami igazából bosszantó, az az, miszerint így, hogy erősen sanszos, hogy fertőzés van a lakásban, így is képtelenség eljutni a tesztelésig, illetve elolvasva az eddigi tapasztalatokat és mérlegelve a kockázatokat, inkább mi sem erőltetjük. Pedig nem mindegy, hogy ez korona volt, vagy sem, hogy nekem, illetve a fiamnak is megvan-e, vagy nem, és ha megvan akkor meddig lesz.
Szóval inkább meghosszabbítjuk az önkéntes karantént.
De legalább jól néz ki a statisztika.
Recent Comments