Gonosz

Pista és László a csajokat lesték a kolesz ablakából. Ekkor lökte be az ajtót Tibor és Andrea.
– Csá, skacok! – harsogott Tibor – Van egy kurva jó hírem!
– Hoztál egy sporttáska sört? – csillant fel Pista szeme.
– Ezt hogy találta ki? – nézett értetlenül Tibor Andreára.
– Wishful thinking – vont vállat Pista – Nekem mindig ez a legjobb hír.
– Na de srácok, az igazi jó hír nem ez! – vigyorgott Andrea – Tibor tegnap délután megkérte a kezemet!
– Pfrrhhrrrr! – köpte ki a sört Pista – Ne bazd már meg!
– Ne legyél már bunkó! – pirított rá László – Andrea közülünk való. El lehet venni.
– Gratulálok! – állt fel László és megpuszilta mindkettőjüket.
– Naná, hogy én is – vigyorgott Pista és átölelte a barátait – Aztán jót ne halljak rólatok!

A városon kívül állt egy romos kastély, melyhez tartozott egy romantikus kápolna is. A társaság rendszeresen kijárt oda. Vittek bort a közeli kocsmából, estére tüzet raktak az udvaron. Pöfékeltek. Néha cigarettát is. Hatalmasakat dumáltak, időnként kísértethistóriákkal szórakoztatták egymást.
Ezt a kastélyt sikerült megszerezniük az esküvőre. Egész éjszakára az övék lett.

Az esküvő délutánján bejárták a terepet. Velük volt a polgármester, aki kiadta a kastélyt és az esketést végző pap.
– Te, Tibor – rohant le Andrea – Kurva nagy gáz van!
– Micsoda?
– Véletlenül kihallgattam a polgit meg az atyát!
– Ez tényleg gáz. Nem illik hallgatózni.
– Hülye. Tudod, mint mondott a pap?
– ?
– Hogy pont ma este démonok fognak gyűlést tartani a kastélyban!
– Ó, te kis drága! – vigyorgott Tibor – De szépek is voltak azok a bedzsinázott éjszakák! Örülök, hogy neked még az esküvönkön is ezek a közös élmények jutnak eszedbe.
– Te világ barma, te! Ez most komoly!
– Csakis. Máshogy nem is szabad ilyesmit előadni.
– Nem érted? EZEK TÉNYLEG MONDTÁK!
– Nagyon megható a lelkesedésed, de tényleg. Viszont most már mennünk kell átöltözni. Lassan érkeznek a vendégek.

Autók fékeztek a főbejárat melletti murván. A vendégek a kastély halljában gyűlekeztek, csócsálták az aprósütis tálakat. A bátrabbak sört is kértek.

Tibor és Andrea egy emeleti szobában a ruhájukat igazgatták, amikor nyílt az ajtó. Egy bikafejű, nagydarab, öltönyös fickó nyitott be, szarvai hegyén diszkrét csokornyakkendőkkel. Mellette egy kócsagnyakú hölgy lépdelt, bordó nagyestélyiben, a csőre végén harsányvörös rúzzsal. Mögöttük pedig mindenféle szedett-vedett társaság lihegett, kurrogott, hörgött.

Tibor keze megdermedt nyakkendőigazgatás közben.

Andrea a bikafejűre mosolyodott, majd Tiborhoz fordult – Látod, megmondtam!
Tibor elszürkült, szája tátva maradt. Keze még mindig a nyakkendőn.

Egy ideig nem történt semmi. Csak álltak, némán. Aztán Andrea felemelte a kezeit, égnek fordította az arcát és lassan elkezdett körbeforogni. Két dudor nőtt a homlokán, nőttek, nőttek, majd két csinos, spirál alakú szarv lett belőlük. Apró pocakja eltűnt, mellei kigömbölyödtek, megfeszültek. Bőre fehér lett, a haja hosszú fekete.
– Ah! – csúszott ki a száján. A hangja norvég hörgőmetálosra változott.
– Szervusz, kislány! – mosolygott rá a bikafejű.
Andrea csodálkozva nézett végig magán.
– Ez mi?
– Nem tudtad? Közénk tartozol.
– Mii?
– Mindig is közénk tartoztál. Csak egy kicsit kipróbáltad, milyen más környezetben élni.
– És ti kik vagytok?
– A rokonaid. A barátaid. Esküvőre jöttünk.
– Ez nagyon szép tőletek. Bár nem tudom, Tibor mennyire fog örülni.

Tibor még mindig tátott szájjal nézett. Keze a nyakkendőjén.

– Ez az izé, itt? – bökött rá a bikafejű – Él ez egyáltalán?
– Ez az izé itt konkrétan a vőlegényem! – mennydörögte Andrea.
– Azt te csak hiszed, lányom.
– Miiii!?
– Démon nem házasodik emberrel. Megölni, azt lehet. Kiszívni az életerejét, na azt is, csináljad bármelyik testrészeddel. De házasodni, azt tilos. Szabály van rá.
– Akkor milyen esküvőről beszélsz?
– Hát, a tiédről, lányom!

Andrea szeme szikrát szórt, orrán tüzet fújt.
– Most már elég ebből a komédiából! Ne játszál velem! Magyarázatot követelek!
– De szép is vagy, te leány, amikor haragszol! – gyönyörködött a bikafejű – Az én Paliszomnak igazán nem lehet egy szava sem, milyen szépség lesz a párja!
– Palisz?
– Igen, a fiam. Ő lesz a férjed.

A tömeg széthúzódott. Egy lakli magas, fekete kamaszöltönyös, vékony démon hajladozott előre. Rengeteg foga volt. És mindegyikkel vigyorgott. Idétlenül.

– Ő? – nézett nagyot Andrea.
– Igen, ő – bólintott a bikafejű.
– Szó sem lehet róla!
– Dehogyisnem!

A bikafejű intett egy kört a kezével, a levegőből egy pergamen bújt elő.

– Olvasd lányom!
– Mi ez?
– Házassági szerződés. A szüleiddel kötöttem. A tanúk a polgármester és a pap. Arról szól, hogy 20 földi év külszolgálat után visszatérsz és hozzámész az én szerelmetes fiamhoz.
– Öööö. Ezt végig fogom olvasni.
– Olvasd csak.

Pár perc múlva Andrea leengedte a kezét.
– Ez valódinak tűnik – sóhajtotta.
– Tűnik? Nincs ennél valódibb.
– De én akkor sem akarom.
– Ez nem akarás kérdése. A démonokat erős szabályok kötik. Ezeket követned kell! Egyébként megszűnsz.

– Hjaj. Akkor hogyan tovább?
– Elfogadod?
– Van más lehetőségem?
– Nincs.
– Akkor?
– Akkor jöhet az elhálás!
– Micsoda?
– Tudod, a kufirc!
– De az az esküvő után van!
– Az embereknél. Nálunk viszont pont fordítva. Tudod, nem szeretünk zsákbamacskát venni.

Andrea ránézett a bárgyún vigyorgó Paliszra. A vőlegényjelöltnek nyál csorgott a szája szélén.
– A zsákbamacskáról inkább ne is beszéljünk – közölte – Na, gyere te kotorék.

Pista és László az aula fölötti galériáról pásztázták a vendégeket. Aztán egyszer csak elakadt a szavuk.
– Láttad? – mutatott a túloldali galériára Pista.
– Hogy a kurvaéletbe ne láttam volna! – morrant fel László.
– Ez Andrea volt!
– Igen.
– És egy krapek, aki nem Tibor volt!
– Igen.
– És Andrea a sliccénél fogva húzta be a szobába!
– Igen.
– És Andreának szarva volt!
– Igen, bazdmeg, igen!
– Menjünk át. Hátha kihallatszik valami.

Álltak az ajtó mellett. Kicsit előrehajoltak, hogy jobban koncentráljanak. Odabentről furcsa hangok jöttek. Dobbanások. Falnak csapódások. Csontreccsenések. Vérfagyasztó sikoltások.
– Azannya, tudtam, hogy nem hétköznapi a csaj, de hogy ennyire vad, azt nem néztem ki belőle! – dörmögte Pista.
– Közönséges vagy.
– Neked voltak a szobatársaid. Ezek mindig így dugtak?
– Tulajdonképpen… – kezdett bele László, de hirtelen elhallgatott.
– Te! Te meg ki vagy? – sikoltott bent Andrea.
László és Pista összenéztek.
– Ne hazudj! – ordította bent egy földönkívüli hang.
László és Pista szemgolyói kitágultak.
– Nem lehet! Hány éves is vagy akkor? – folytatta a dübörgő hang.
László és Pista óvatosan maguk mögé néztek. Egy nagydarab, bikafejű alak hajolt közvetlenül rájuk. Majd egy kócsagnyakú, bordóestélyis hölgy. Majd egy szekérderéknyi idióta. Mindenki igyekezett minél hatékonyabban hallgatózni.
László és Pista lassan visszafordultak.
– Láttad, amit én?
– Igen.
– És?
– Baszki, nem akarok beszélni róla!

Ekkor felszakadt az ajtó. A vastag, alaposan vasalt tölgyfaajtó. Kirepült rajta egy elsőre vattacsomónak látszó valami, amit ha jobban megvizsgált volna egy arra járó elfogulatlan szemlélő, akkor láthatta volna, hogy egy roppant bárgyú, idióta mosolyú valaki volt, amíg az összes csontját apró darabokra nem törték. Az ajtón pedig kinézett egy izomkolosszus. Egy lófejű izomkolosszus. Láthatóan arra a látványra számított, ami fogadta. Bólintott, majd visszahúzódott.

Végül kibújt az ajtó romjain keresztül Andrea.
– Sziasztok! – pukedlizett egyet kényszerű mosollyal. Óvatosan lesimította a ruháját.

Néma csend.

– Akkor gyertek be – fordult a démonokhoz.

Óvatosan besétáltak. A magas, nagy terem közepét a dupla nászágy foglalta el. Csatakosan véresen. A falakról is vér csorgott.
Andrea továbbra is zavart háziasszonyként mosolygott. A terem túlsó végében állt karbatett kézzel a lófejű kolosszus.
– Hadd mutassam be a jövendőbeli férjemet – mutatott rá Andrea.
– De hát ez… ez… – hördült fel a bikafejű.
– Itt van az anyja is.

Az egyik befüggönyzött baldachin alól előcsoszogott egy megfáradt gebe.

– Hé, ez az én lovam! Rosinante, te hogy kerülsz ide? – háborodott fel a bikafejű.

A szomorú ló elkezdte rázni fonnyadt üstökét. Sörénye nőtt, nőtt, végül beterítette a fejét és a nyakát, szabadon repkedett a levegőben. Termete váratlanul kétszeresére nőtt, gyérülő barna szőre sűrű éjfeketére változott. Amikor abbahagyta a fejrázást, egy hatalmas termetű, délceg paripa állt előttük, hatalmas aranyszínű sörénnyel. Szomorú, mélyrehatoló szemében mindentudás rejtőzött.
– Cacicandriera vagyok – közölte halkan.

A démonsereg lefagyott. Az értelmesebbek óvatosan elkezdtek az ajtó irányába araszolni, de egy hatalmas dübbenéssel az összes kétszárnyú ajtó, még a darabokra tört is, becsukódott, a zárak hangos kattanással csúsztak a helyükre.

– Fenség! – hajolt meg a bikafejű.
– Hagyd ezt, Minos – csóválta a fejét a ló – Hibáztál.
– Már miért?
– Hamis szerződés. Összejátszás az emberekkel. Megpróbáltad belekényszeríteni ezt a lányt egy házasságba a szerencsétlen fiaddal. Így volt?
– Persze. Hiszen tudod, nálunk ez így megy.
– Igen, tudom. A hiba az volt, hogy nem tudtál arról, hogy Andrea a fiam jegyese!

– Tibor! – kapta kezét szája elé László.
A háttérben a lófejű alak vigyorogva bólintott.

– Elnézést – hajtotta le a fejét Minos.
– El van nézve. De zavartok.
Intett egy kört a fejével. Az összes démon apró kukaccá változott, akik villámgyorsan fúrták bele magukat a fapadlóba.

– Ezekkel mi történt? – érdeklődött László a ló felé fordulva.
– Hogy merészelsz megszólítani? Tudod, ki vagyok?
– Valami főgóré.
– Hát, ja. Na jó, a létezés egy másik síkjára küldtem őket.
– De nem tettek rosszat nektek. Vagy nálatok muszáj gonosznak lenni?

A ló megütközve nézte egy darabig.

– Te tényleg nem tudod, kivel állsz szemben. Most egy tűzcsóvával hamuvá kellene, hogy égesselek.
– Lehet. Azt viszont nem fogom mondani, hogy elnézést. Azt már láttam, hogy hová vezet.

A ló felhorkant. Ezt lehetett nevetésnek is venni.

– Jól választottál – fordult a fiához – Feleséget is, barátokat is.

Aztán Lászlóhoz fordult.

– Nálunk ismeretlen fogalom az, hogy gonosz. Ismeretlen fogalom az, hogy hálás. Szigorú szabályaink vannak. Nagyon szigorúak. Amíg azon belül vagyunk, addig jó, amit csinálunk. Ha megszegjük, az rossz. Minos is a szabályokon belül volt és én is. Azaz mindketten jól viselkedtünk. Csak éppen én voltam az erősebb. Gonosz? Tcc… nem tudom, miről beszélsz.

László zavartan nézett a lóra, majd Tiborra, aztán vissza.

– De… – vágott bele.
– Ne élj vissza a türelmemmel!
– De… hogyan lehet ez? Tibor, amióta ismerjük, egy jámbor, jókedvű srác. Olyan mosolygós, mindenki kedvence. Hogyan lehet ő egy pokolbéli fődémon?
– Így. Javaslom, ne bosszantsátok fel. Még nem ismeri az erejét.
– Ahem… – gondolkodott hangosan László – Hacsak nem az apuka…

A ló üres tekintettel nézett.

– Tényleg, megkérdezhetem, ki az apuka?

A ló szeme megkeményedett.

– Jó, jó – emelte fel a kezét László – Hülyeséget kérdeztem. Hiszen ez teljesen egyértelmű.

A ló nem válaszolt.

– Szerintem most jobb, ha mentek – sétált előre Tibor – Elég sok megbeszélnivalónk van. Magunk között.
– Oké.
– Ja és bármikor szívesen látott vendégek vagytok.
– Kösz. Be fogunk nézni.
– Várunk.
– Jövünk.
– De tényleg jöjjetek.
– Naná.
– Ne foglalkozzatok vele, hogy démonok vagyunk.
– Ugyan már, ez a legtermészetesebb.
– Sziasztok.
– Szia. Csá, Andi, szép a szarvad!

Szó nélkül sétáltak a keskeny földúton a város felé.

– Te, ez elég bizarr volt – törte meg a csendet Pista.
– Az nem kifejezés – bólintott László.
– Mit gondolsz, ezek után vissza kell majd őket hívnunk a saját esküvőnkre?
– Persze. Láttad, van nekik emberi alakjuk is.
– Csak ne lovon jöjjenek.
– Mert?
– Összeszarnám magam.

– Te…
– Igen.
– Azt mondtad, egyértelmű, ki az apa.
– Ja.
– Hát, nekem annyira nem. Áruld már el!
– Használd az eszed. Segítek. A pata egy jó kiindulási pont.
– Asztakurva.

– Te…
– Igen.
– Ez az anyuka nem tűnt se kedvesnek, se barátságosnak.
– Pedig az volt. Hiszen még élünk.
– Oké, de gondolj már bele, Tibor milyen. Jámbor. A légynek sem tudott ártani. Az utolsó fillérjét is megosztotta, ha sörözni mentünk.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Hát, ha az anyuka nem ilyen, akkor nem lehet, hogy az apukától örökölte?
– Arra célzol, hogy mindeközben mi az apukát a világ leggonoszabb teremtményének tartjuk?
– Arra.
– De éppen most mondta a kanca, hogy nem ismerik azt, hogy gonoszság. Érted? Azt sem tudják, mi az. Egy szabályrendszer szerint élnek, azon belül minden elfogadott.
– És szerinted ez jó így?
– Nem tudom – vont vállat László – Esetleg kérdezd meg azt, aki a szabályokat hozta.