Meghajlás. A mikrofon átvétele. Fejgép rám áll, fénye megcsillan a szmokingomon.
Szóval ezzel az írással szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki nagyot fordított, vagy lódított az életemen. A családot, a közvetlen rokonságot, a barátaimat most nem részletezem, magától értetődő, hogy sokkal tartozom nekik. Inkább nézzük azokat, akiknek igazából nem is kellett volna… aztán mégis csinálták.
Nem, nem mindenki lesz kedves ember. Ez nem része a munkaköri leírásnak.
~oOo~
Az első ember, akitől nagyon sokat tanultam, egy öreg apáca volt. Általános hetediktől kezdve két éven keresztül jártam hozzá hetente egyszer-kétszer németet tanulni. Alkalmanként másfél óra volt kifizetve, de ennél sokkal-sokkal többet voltam nála. Idős testvérével élt együtt, gondolom örült ő is a társaságnak. Miután befejeztük a németezést, beszélgettünk az életről. Okos, pontosabban bölcs öreg hölgy volt. Mélyen vallásos. (Akkoriban ez némileg tiltott volt.) Én pedig koromhoz képest művelt kölyök, nem kicsi egóval. Elolvastatta velem az Újtestamentumot. Majdnem a fejéhez vágtam. Jókat nevetett a szigorúan logikus levezetéseimen. Ha lehet ilyet mondani, barátokként váltunk el: ő, a 85 körüli matróna és én, a 14 éves kiscsikó. Aztán mentem Kazincbarcikára, kollégiumba.
~oOo~
Ha az időrendet nézem, nem is őt kellett volna először említenem. Hanem Dancsnét. Ha el tudtok képzelni rossz tanárt, nos, ő az volt. Akaratos. Prűd. Nem ritkán hisztis. Vonalas. Biztos vagyok benne, hogy utálta az iskolát, azzal a sok neveletlen gyerekkel.
Élővilágot tanított. Volt egy munkafüzetünk. Az egyik feladat az volt, hogy rajzoljunk le egy piócát. Lerajzoltam. Csak éppen úgy, hogy a tekergő féreg alakja leírta a nevét. Megböktem a padtársamat: ezt nézd meg! Dancsné észrevette, rámkiáltott, hogy ne mozduljak, majd hozzámsietett. Igyekeztem kiradírozni, de nem sikerült. Kikapta a kezemből a munkafüzetet. A Pioca névből annyi maradt, hogy Pi és az o betű első fele. Az a szerencsétlen prűd tanerő nyilván arra gondolt, hogy a Pina szó volt odaírva. Akkorát ordított, hogy majd kettészakadt a feje.
– Egyes! Ezért a disznóságért egyest kapsz! Meg egy fekete pontot is! Ezt nem úszod meg! Azonnal gyere ki a táblához felelni!
Persze a felelet is egyes lett. Sőt, a fekete ponttal kitelt még egy egyes. Tíz percen belül kaptam hármat. Miközben addig (ez hetedikben volt) négyesnél nem nagyon volt rosszabb jegyem.
De ezzel még nem elégítette ki a bosszúvágyát.
– Meg foglak buktatni! Azt hiszed, téged nem lehet kivágni ebből az iskolából? Hát majd meglátod!
Beszartam, na. Habár mind az igazgatónőnek, mind az igazgatóhelyettes nőnek személyes kedvence voltam, de a fene tudja, mire képes egy bedühödött tanerő. Én akkor már a középsulis felvételin gondolkoztam, rohadtul nem hiányzott egy évismétlés. A biológia nem tartozott az erősségeim közé, ha ki akar vágni, akkor bizony ki is fog.
Nekiálltam bioszt tanulni. Az egész tananyag úgy volt hülyeség, ahogy volt, egy csomó tény, kategorizálás, logikával kezelhetetlen katyvasz. Nem volt jobb ötletem, bebifláztam. A memóriám korábban sem volt rossz, a leckék memorizálása nyilván még csak javított a helyzeten. Dancsné nem tudott sehol megfogni. Bakker, szószerint megtanultam az egész tankönyvet. Év végén ötös lettem belőle.
De nem csak ebből a tantárgyból. Eddig az eseményig ugyanis gyakorlatilag nem tanultam. Az órákon odafigyeltem… és ennyi. Ha volt házi, akkor azt gyorsan, amíg a fejemben voltak a dolgok, megcsináltam otthon. Tankönyvet még csak véletlenül sem fogtam a kezembe. Ez a technika bőven elég volt egy 4-es átlaghoz. Ezt minden félévben hoztam is. Ennyi tartás volt bennem. A tanerők folyamatosan rágták a szüleim fülét: ebben a gyerekben sokkal több van. Vegyék már rá, hogy rendesen tanuljon! Szüleim próbálkoztak is, időnként még a tettlegességtől sem visszariadva. (Első gyerek voltam, ha mond ez valakinek valamit.) Nem használt semmi. Meg voltam róla győződve, hogy jól csinálom. Ember, hozom a 4-es szintet, mi itt a baj? A maradék időmben pedig olvastam.
Azt, amit a teljes tanári kar, a szüleim, a nagyanyám nem tudott elérni, azt a bevadult Dancsné elérte. Brutális terrorral. Ugyanis miután elkezdtem foglalkozni a biológia tankönyvvel, hamarosan elkezdtem olvasgatni a többi tankönyvet is. És ha nem is olyan szigorúan, de bebifláztam a biflázni valókat, és ez remekül kiegészítette a logikus dolgokat, melyeket az órán szedtem fel.
Év végére 4,8-as átlagom lett. (Az a fránya testnevelés és ének.) Majd utána minden félévben, végig. Pont abban a szakaszban, amikor a jegyek beleszámítottak a felvételibe.
Nem mintha bármi jelentősége lett volna. Ugyan Barcikára még felvételiznem kellett, elméletileg nézték is a jegyeket, de valahogy kiszivárgott, miszerint olyan kevés volt a jelentkező, hogy mindenkit felvettek. Egy évvel később meg már nem is volt felvételi.
De a lényegen mindez már nem változtatott. Tanultam.
~oOo~
Középiskola. Zoli bácsi. Egy nyüzüge, 170 centi magas, kortalan, erősen kopaszodó tanár. Mindig ugyanabban a nadrágban, ugyanabban a kinyúlt, kötött mellényben járt. Még barlangászni is. A legfélelmetesebb tanár volt az egész iskolában. Mindenki fosott tőle. Akkora tekintélye volt, mint együtt az összes többi tanárnak. Se.
Róla már régóta tervezek egy külön írást, így most csak a lényeget emelném ki. Vegyipari technológiát tanított, azaz a legkomplexebb szakmai tantárgyunkat. Mert szép dolog a matematika, a fizika, a kémia, a géptan, a munkavédelem, a vállalati gazdaságtan… de ezek mind a technológiában állnak össze. Márpedig Zoli bácsi nagyon tudta az anyagot. (Tankönyvszerző is volt.) Gyakorlatilag függetlenítette magát minden más tanártól: ha azt látta, hogy akár kémiából, akár fizikából még nem vettük azt, ami egy konkrét technológiához kellett, leadta az illetékes tanár helyett. Ha megtudta, hogy lyukas óránk keletkezett, berohant és tartott egy rögtönzött technosz órát.
Tőle tanultam meg a rendszerben gondolkodást. Hogy szép dolog az építőkockák ismerete, kell is (soha nem bifláztam a középsuliban annyit, mint az ő tantárgyában), de ez mind azért kell, hogy később az alkotó, kreatív ember szárnyalhasson a nyersanyag/céltermék/gazdasági lehetőségek fázisterében.
Ha Dancsné vett rá arra, hogy tanuljak, Zoli bácsitól tanultam meg, hogyan kell tanulni.
~oOo~
Érdekes módon az egyetemről nem tudok megemlíteni senkit. Pedig egész biztosan volt ott is bőven szürkeállomány, de én bűn rossz diák voltam. Előadásokra nem jártam, a kislétszámos szemináriumokra már igen (délutánonként voltak, addigra felkeltem), a féléves anyagot az addigra tökéletessé vált biflázós technika segítségével egy hét alatt beemeltem. Ami új tapasztalat volt számomra, hogy ezzel a bemagolt tudással úgy tudtam előadni magam a szóbeli vizsgákon, mintha teljesen képben lennék. Megtanultam blöffölni. Összességében hoztam egy 3-as átlagot és ez nekem nagyjából meg is felelt. Különösen, miután másodikban megismerkedtem a számítástechnikával. Onnantól a vegyipart elkussoltattam a sarokba.
~oOo~
Első munkahely. Veszprém, távfűtés. Informatikai vezető. Én. Nemröhög. Volt olyan is, amikor két beosztottam volt. De egy, az elég sokáig. (Miután eljöttem, a srácot sikkasztásért börtönbe vágták. A cégvezető pedig miatta bukott meg.)
De nem ez a lényeg. Magára a munkahelyre semmi panaszom sincs. Hiába végeztem az egyetemen vegyészmérnökként, a cégvezető elhitte, hogy értek az informatikához. Én pedig az évek során, ezen a munkahelyen, meg is tanultam. Mert teljesen más programozni mondjuk az egyetem kiber tanszékén, mint kint az életben alakítgatni egy cég informatikai tevékenységét. Kezdve onnan, hogy odakerülésemkor semmilyen számítógépünk sem volt.
A pénz viszont elég vékonykán csordogált. Tanácsi, később önkormányzati cég. 1995-ben havi bruttó 36e forintot kerestem, ez a prémiummal (ha meglett) hónapra vetítve 50e forint körül jött ki. Nej pedig masszívan gyeden. És két gyerek. 1995 őszén eladtuk a húszéves Ladánkat, hogy tüzelőt tudjunk venni télire.
Nem volt fényes a jövőnk.
Szilveszteri buli 95-ben a cégnél. Olyan szolídka. Délután kezdtük, hidegtál, pezsgők, csapódó beszélgetések. Az én szobám volt a dohányzó, elmentünk Józsival egy cigire.
Józsi a veszprémi tömbfűtőmű korábbi igazgatója volt. Okos, villogó szemű, értelmes ember, nem is maradt sokáig a távfűtésnél. A cigaretták során, pezsgőzés közben, mindketten kiöntöttük a bánatunkat. Én elmeséltem, hogy mennyire reménytelen az anyagi helyzetünk. Ő pedig elpanaszolta, hogy mindkét gyereke felköltözött Pestre, egyedül maradtak. Mert Pesten annyival magasabbak a bérek. Mennyivel? Tényleg? Hmm.
Este tíz körül mentem ki az utolsó buszhoz. Rendesen bepezsgőzve. Az ólmeleg buszban belecsavarodtam a télikabátomba és félig elaludtam. De csak félig. És ebben a félkómás állapotban minden összeállt egy kerek egésszé.
Fél tizenkettőkor értem haza. A gyerekek már aludtak. Pezsgőt bontottunk Nejjel a konyhában.
Én pedig belekezdtem:
– Figyelj Gabi, van egy elképzelésem…
Nem vitatkozott.
~oOo~
Ez a felköltözés nem volt sima ügy. Januárban elolvastam egy csomó írást (nem, akkor még nem volt internet), ezek alapján összeraktam egy elfogadható önéletrajzot, meg egy motivációs levél vázlatot, melyet mindig az adott helyzethez igazítottam. HVG, Népszabadság. Februárban elkezdtem pályázgatni. A cég tök rendes volt. Különösen a főnököm/cégvezetőm, Károly. Aki ránézésre egy smirgli modorú varacskos disznónak látszott, de valójában a legérzőbb szívű főnököm volt mindegyik közül. A rendszeres heti pesti fuvarral jártam fel én is, interjúzni. Meg olykor vonattal. Volt, amikor a vonaton hoztam elő valami nagyon mélyről a német nyelvet, mert azon ment az interjú. Április elején, habár még nem volt fix helyem, de hivatalosan is bejelentettem Károlynak, hogy hosszútávon ne számítson rám.
– Igazad van, Józsikám. Ha nem lennék ennyire öreg, én is mennék.
Aztán megjött a tuti munkahely (kettő is), április végén kiléptem, a május ment a kutyáknak, júniusban már az új helyen kezdtem Pesten. (Istenem, hogy ez mennyire nem volt ilyen egyszerű… de ezeket már megírtam korábban.)
~oOo~
Az új hely… maga volt a mennyország, és egyben a pokol is. Azt számoltuk ki Nejjel, hogy minimum nettó 60e kell, hogy sikerüljön az ugrás. Ez akkor bruttó 100e volt. Az egyik cégnél pont ennyit adtak volna. A másiknál… kicsit félszegen jelentették be, hogy 150e lenne, de a próbaidő végén 160e. Ez nagyjából négyszer annyi volt, mint a veszprémi bruttóm. El sem hittem, hogy ennyi pénz létezik. Persze, hogy a másodikat választottam.
Felvettek. Örültem. Aztán felvettek egy másik embert is. Pont arra a munkára, amire engem is. Próbaidő alatt. Eléggé elkámpicsorodtam. Közöltem Nejjel, hogy a felköltözés elmarad. Ilyen helyzetben a véglegesítés előtt nem csinálunk semmit. Három hónap. Ők hol a Bakonyban nyomorogtak, hol a szülőknél próbálták átvészelni az időszakot. Egy húszéves Trabantunk volt, azzal rohangáltam minden hétvégén hol Úrkútra, hol Szoboszlóra, hol Egerbe.
Nagyon sokat jelentett nekem abban az időben Béla. Ő volt az infrások csoportvezetője. (Ja, Veszprémben egy személyben voltam kóder, infrás, hálózatos és IT vezető. Pesten ebből egyedül az infrás tudásra tartottak igényt, a többi ment a kukába.) Ha röviden kellene definiálnom az úriember kifejezést, akkor az ő nevét mondanám. Pedig igazából nem is csinált sok mindent. Pusztán mindig kedves volt, nyitott, maximálisan segítette a beilleszkedésemet, mind a technológiába, mind a cégbe. Egyengette a dolgaimat. Az, hogy ilyen vadul sodródó körülmények között is meg tudtam kapaszkodni Pesten, az jelentős mértékben neki köszönhető. Ha visszaemlékezem, a cég nem igazán kelt bennem pozitív emlékeket. Béla igen.
~oOo~
Aztán, ahogy mondani szokták, dolgok történtek. A cég agonizálása közben kirúgtak. Tíz hónapig voltam munkanélküli. Ez nagyon sok idő, bőven elég ahhoz, hogy egy ember önbizalma teljesen összezuhanjon. Végül belefutottam valami tinglitangli, ismeretlen cégbe, akik annyira meg voltak szorulva, hogy nem csinálták végig a HR köröket (angol tudás, MCP vizsga megléte), hanem felvették az első embert, aki másnap tudott kezdeni. Valami borzalmas munkakörbe. Csináltam. Fogcsikorgatva. És erősen, de borzasztó erősen elhatároztam, hogy még egyszer ilyen esélyt nem adok a sorsnak. Ha kell, én leszek a legjobb. A monoton munka kiszedett belőlem mindent, de ráfeküdtem az angolra és miután felhúztam magam valamennyire (addig világéletemben németes voltam, angolt semmilyen formában nem tanultam, a tíz hónapnyi munkanélküliség is leginkább emiatt volt), elkezdtem gyúrni a vizsgákra. Egy év múlva megvolt az első két MCP vizsgám (igen, GT, én is a Windows 2000 szerver vizsgával kezdtem, istenem, de be voltam szarva az IQJB előtti parkban), egy év múlva hoztam az MCSE+M-et. És természetesen nem álltam meg, 2003 MCSA/MCSE upgrade-ek, meg egy csomó minden, azóta is. Hülye fejjel azt gondoltam, hogy ez talán már elég lesz a munkahelyemnél, hogy a futószalagszerű rabszolgamunkából kikeveredjek, de láncban vagy háromszor el lett adva a cég, persze hogy nem fért bele az, hogy kategóriát ugorjak. (Végül csak kilépéssel fenyegetőzve jött össze.) Szar időszak volt.
Egy fénysugár volt csak. Ekkor volt a magyar Microsoftnál az az időszak, amikor azt mondták Budai Petinek, hogy figyelj öcsém, kapsz pénzt, paripát, fegyvert, kovácsolj össze lécci valami magyar közösséget a Windows körül. Határozottan nagy szerencsémnek tartom, hogy bekerülhettem abba a csapatba, akik nyakukba kapták ezt a feladatot. Utólag elmondhatom, nem az MVP cím volt a nagy dolog (sem a cégemnél, sem a szakmai életemben soha senki nem használta ki, hogy nekem 5 évig megvolt), hanem az, hogy benne voltunk valamiben, hogy éreztük, hogy csak akarni kell és tényleg nagyszerű dolgok kerülnek ki a kezünk alól. Hogy én könyveket akartam írni és Peti megkérdezte, hogy Józsi, nem írnál néhány könyvet? Hogy GT-vel annyira egymásra találtunk. Hogy amikor Péterváron elmeséltük a cseh, meg a lengyel MVP-knek, hogy nálunk hogyan néz ki az általunk pörgetett szakmai élet, csak sápadtak az írígységtől.
Remek száguldás volt. Végre éreztem, hogy nem csak a levegőben lógva tanultam, hanem használom is a tudásomat, meg az egyéb tehetségeimet. És maga a csapat is csupa jó emberből állt.
Aztán persze vége lett. A Microsoft elvette a pénzt/paripát/fegyvert, később Petit is, az utódai allokálható erőforrás híján nem sok mindent tudtak kezdeni, az egész bedőlt, úgy ahogy ilyen esetekben lenni szokott.
De ez az időszak adja jelenleg is a szakmai egóm alapját. Ami, jelzem, nem kicsi.
~oOo~
Aztán ezzel zárul is a sor. Vedd észre, hogy nem olyan listát akartam írni, hogy hány jó emberrel találkoztam. Soha nem lenne vége az írásnak. Sok barátom van, rengeteg jó haverom, a kollégáimat is csak dicsérni tudom mind a két munkahelyemen, tényleg nagyon sok jó ember mozog a közelemben és örülök is nekik.
Itt olyan embereket, olyan eseteket szedtem össze, amikor egy ember, egy találkozás, egy esetleges beszélgetés megfordította a sorsomat.
Recent Comments