Month: March 2018

Majdnem Öt Tó Völgye
2018.03.12; kedd

Hatkor ébresztő. Nem olyan durva ez, este nyolc körül már megyünk aludni. Nincs túl nagy éjszakai élet itt, az erdő szélén.

A szokásos reggeli, utána kávé, szivar, csokika. Majd a technika összerakása. 7.59-kor már a kocsiban ültünk.

Régi családi túrát szeretnénk megismételni. Egy rossz emlékű túrát, még 2010 októberéből. Igazából egyikünk sem számított akkor ennyire durva élményre, sőt, egyikünk sem számított erősen téli körülményekre. Odalent semmi hó nem volt még, fent is alig látszott valami. Nekem még úgy-ahogy elfogadható szerelésem volt, de a többieknek nulla. Csak csúszkáltak a szerencsétlenek, meg szenvedtek a jeges ösvényeken. Barna kis híján lezúgott egy szakadékba, Nej pedig egy nagyon hosszú lejtős szakaszon seggencsúszva jött le, melynek következtében jelentős részen lekopott a bőr a hátsójáról. Hetekig nem tudott ülni.
Szóval nem túl jók az emlékeink. De most erős fegyverzettel jöttünk. Durva bakancs, nyuszómuszó talp, botok, hótányérokkal. És nagyságrenddel jobb kondíció, mindkettőnk részéről. Gyere hegy, megeszünk.

Nem is volt baj. A parkolóból az első 3.5 kilométer aszfaltozott sétaút, kezdő turistáknak. (Morskie Oko.) Illetve… Kedd, kora reggel. Biztos voltam benne, hogy alig lesznek az úton. Tényleg alig voltak. Csak egy háromtagú család állt be mögénk, ordítva hisztériázó kisgyerekkel. És nagyjából a mi normál tempónkban haladtak.
Na most én az erdőbe a csendért, nyugalomért, az erdő hangjaiért megyek: patakzúgás, madárcsicsergés, a szél játéka… és igen, időnként a teljes csend. Erre sehol senki az egész erdőben, csak mögöttünk 50 méterre egy ordító gyereket cipelő család.
Sebességet váltottam. Nej persze morgott, mert utálja, ha rohanunk. Ő ugyanis nézelődni szeret. Én sem vagyok oda a futólépésért, de vagy ez, vagy emberhalál.

A hídnál letértünk a műútról, egy keményen jeges, meredek emelkedőre. Helyben vagyunk. De a felszerelés jól vizsgázott, mentünk, mint a gép. Olyan további 5 kilométerig. Utána jött a bevadulás. A fekete kaptató.

Az Öt Tó Völgyéhez két út vezet fel a Roztoka patak völgyéből: a fekete és a zöld. A zöld hosszabb, lankásabb. A kutya sem járja. Mindenki a feketén megy. Hogy miért? Mert csak az látszik. Konkrétan hülyét csináltam magamból, amikor egy mellettem elhaladó csapattól megkérdeztem, hogy a feketén vagy a zöldön terveznek felmenni? A hapsi meg csak nézett bután, majd odavakkantotta, hogy black. Utána néztem meg a GPS-en és láttam, hogy már régen a fekete ösvényen mentünk. A zöld, az valahol elsikkadt útközben.

Mint látható, a fekete út fent kétfelé ágazik. A jobb oldali ága (szlak letni) a nyári út, a bal oldali (szlak zimowy) a téli. (A nyári út nagyon kitett.) Különbség nem csak itt jelentkezik: a nyári út a nagyon gyors szintkülönbséget cikk-cakk úttal küzdi le. A téli… a téli nem. Nyílegyenesen megy felfelé. A bokáig-térdig érő hóban. Igen, teljesen ugyanaz, mint tegnapelőtt a Giewont előtti finálé. Amibe beletörött a bicskánk. Most viszont nem volt akkora tömeg, én pedig használtam a Kis Lépések Technikáját. Azaz nem foglalkoztam azzal, hogy hol van az út vége, mekkora szintet kell még mennünk, nem foglalkoztam semmi mással, csak a következő lépéssel. Hogy az jó legyen. Ne süllyedjek be derékig, ne boruljak se előre, se hátra, sőt, a lendület továbbvigyen a következő lépésre. Lábnyomok nagyjából voltak, tulajdonképpen csak ki kellett választanom közülük a következő legjobbat és belelépni. Aztán húsz lépésenként kifújni magamat és menni tovább.
Egyszer csak elfogy a hegy.
Nej még tapasztalatlan túrázó, nem ismeri ezt a módszert. (Pedig csak így lehet nagy dolgokat véghez vinni. Enélkül a Balaton körbeevezése sem működne.) Nagyjából az emelkedő harmadánál le is állt. Mert látta, mennyi van még hátra, érezte, hogy mennyire fáradt és elijedt.
Látni még láttuk egymást. Zászlójelekkel lekommunikáltuk, hogy visszafordul, majd lent megvár.
Az a pötty ott lent, ő Nej.

Felfelé… voltak kalandok. Egy nagyon meredek részen az előttem megpihenő pacák elcsúszott és megindult lefelé. Reflexből rávetődtem. Ketten valahogy megálltunk. Ültünk a mély hóban. Nagy vigyorgások.

Nej közben lefelé bepánikolt, letért az útról, majd derékig belecsúszott a hóba. Még jobban bepánikolt. Hosszú percekig mozdulni sem mert, félt, hogy még jobban elsüllyed. Majd valahogy kikecmergett, valahogy vissza csúszott-mászott a lábnyomokhoz, majd mint aki a halálból tért vissza, lereszkedett.

Én kis lépésekkel araszoltam felfelé. Durván meredek volt, durván fárasztó, a mély és beszakadós hóban. Azt hittem, sohasem fogy el. Aztán váratlanul felértem. (Az előző illusztráción a piros vonal mutatja, hová. Egy kicsit csalóka a grafika, az út nem a Nizna Kopa tetejeén vezet, hanem mögötte.)

A hágó csúcsának karója és a túrabotom.

Ez pedig a legszélső tó a völgyben. Jobb oldalon az a kis piszok a turistaház teteje, amint kibújik egy mélyedésből.

Nem volt egy nagy élmény. Sajnos. A nap pont elment, a völgy pedig… kifejezetten döglött volt. Ahogy egy téli tengerszem kinéz a Tátrában. Masszív jég, rajta hó, a parton pedig mindenhol vastag hó. Minden fehér. Semmi más szín nincs.
Ráadásul a téli turistaút máshol ment, nem alulról értem el a turistaházat, hanem a fölötte lévő domb tetején bukkantam ki. Néztem. Most le kellene másznom, aztán vissza, pusztán egy sörért. Meg hát nekem sem esne jól az a sör, miközben Nej vacog valahol odalent étlen-szomjan. (A közös hátizsák nálam volt.) Fényképeztem, kameráztam egy csomót, aztán visszafordultam.

Az a baj, hogy a fényképen nem igazán lehet érzékelni a mélységet, különösen, ha minden fehér. De azért megpróbálom bemutatni a domboldalt.
Ez itt már a felső rész, gyakorlatilag egy íves kuloár. A bokrok mögött halványan látható egy törésvonal. Az valójában egy inflexiós pont, utána meredeken zuhan le a domboldal. Ott kellett feljönni és nyilván lemenni is. A völgy alja látszik ugyan, de az arányok nem érzékelhetőek. Nagyjából 200 méterrel vagyunk magasabban.

Ez a kép körülbelül a domboldal közepén készült, azaz ekkor már csak száz méter volt a szint. De azért itt is látszik, milyen kicsinyek a felfelé igyekvő emberek. És látszik az is, hogy nincs kitaposott ösvény, csak mély, beszakadós hó.

Visszatérve a sztoriba. Nos, a lereszkedés sem volt kispálya. Gyermeki örömmel vettem észre, hogyan jönnek elő a gyerekkori reflexeim. Azok az idők, amikor a Bükkben a hó barát volt, játszótárs, nem pedig félelmetes akadály. Belesüppedtél? Nevess rajta. Majd kimászol valahogyan. Őszintén, mi jobb van annál, mint hogy hemperegsz egyet a hóban? Ha már így is, úgy is belesüllyedsz. Volt olyan, hogy térdre buktam, de nem kezdtem el pánikolni, a bal kezemet kitártam, hogy egyensúlyozzak, jobb kezemmel hátravágtam a túrabotot és azzal fékeztem le magamat. Olyan pózban csúsztam lefelé pár métert, mint egy kivénhedt operaénekes. Ollé. A lejtő legalsó harminc méterén pedig, ahol már jegesre volt taposva az ösvény, vettem egy lendületet és lecsúsztam a hatalmas bakancsomon (fiam szerint birodalmi lépegető).

Kicsit furcsa volt, hogy a leegyeztetett helyen álldogáló Nej rá sem bagózott a mutatványra.

Aztán kiderült, hogy amit én Nejnek néztem felülről, az a kötélpálya alján lévő ütéscsökkentő gumiabroncsköteg volt. A leányzót nem láttam sehol. Nos, az történt, hogy a nagy ijedtségben félreértelmezte az sms-eket és elindult lefelé az ösvényen, keresni a kötélpálya végét. Mely fönt volt ugye, a fekete út tövében. De aztán némi nehézségek után megtaláltuk egymást.

Innentől már nem volt semmi extra. Emelkedők, lejtők. Kihasználtam a lehetőséget és nekiálltam tanítgatni az alföldi múltú Nejt. Hogyan kell közlekedni különböző túrautakon: puha havas emelkedőn/lejtőn, jeges emelkedőn/lejtőn. A technikák közül hogyan lehet eldönteni, melyiket használjuk. És legfőképpen mindegyiket begyakorolni, hogy adott esetben tényleg bármelyiket használhassuk.

Ezt legszívesebben megrajzolnám, ha lenne még kedvem ilyesmiket csinálni. Ahogy a Mester folyamatosan magyarázza a Tanítványnak, hogyan kell közlekedni a különböző téli terepviszonyokon, alaposan bemutatva minden technikát, aztán előremegy, hogy a Tanítvány zavartalanul gyakorolhasson, csakhogy egy jeges részen akkorát perecel, hogy beleremeg az Univerzum, de amikor tápászkodik felfelé, csak azt nézi, laposan, sunnyogva, hogy vajon a Tanítvány látta-e?

A túra útvonala:
– Két dimenzióban.
– Három dimenzióban.

Ahogy haladtunk a kocsi felé, úgy lett egyre ólmosabb a levegő. Egyre nehezebb lett a járás, egyre inkább elkezdtek fájni olyan porcikák, melyeknek létezéséről korábban még csak nem is tudtunk. Hazafelé vezetve beálltam egy kényelmes tempóra, harmadikban, emelkedőn, hatvannal. Aztán fel kellett váltanom negyedikbe, és a kuplungolásnál azt hittem belehalok. Mert addigra teljesen elmacskásodtam.

Itthon kettéborítottunk egy sört, mert ennyi azért kell, gyors cipőcsere (mindkettőnk lábát meggyötörte valamennyire az új bakancs) és irány a Kulipintyó.
– Adjatok egy lovat, éhes vagyok – hajtogatta Nej.

Szerencsére volt hely az alsó szinten (azt valahogy jobban szeretem, olyan ólmeleg), elmentem, mutattam a pultnál a csajnak, mekkora csülköt (golonkát) szeretnénk (vigyorgott), magamnak meg kértem egy magyar módra készített tócsnit (vastag tócsi, tejföllel, durva adag csülökpörkölttel). Mert most belefért. Mindkettőnk órája szerint a mai akció 2850 kalóriát ért, mely hozzáadódott a normál 2000 közeli kalóriához, szóval ha hatalmas csülköt akarunk enni, azt tényleg most kell. Nos, necces lett. Nej kapott egy 90 dekás csülköt, mely a csont levonása után 70 deka maradt. 2360 kalória. Azért ez kemény.

Én megúsztam 700 kalóriával, de az órám megint bemutatta, mekkora undok tud lenni. Közölte, hogy oké, tényleg jár nekem a 2850 kalória, de ő inkább levonna belőle 560-at. És le is vont. Ez látszik a Garmin Connect-ben és ezt küldte át a MyFitnessPal számára is. Nem mintha nem lenne mindegy, hiszen ekkora brutális kalóriákat nem lehet csak úgy lefogyasztani, de azért úgy belerondított a jó hangulatba.

Sétáltunk felfelé a szálláshoz.
– Azt hiszem, én még eszek csokit. Jól fog esni – jegyeztem meg.
– Csokit? Ugyan már! Golonka sört kíván! – vigyorgott Nej.

Aztán itthon, miután beírta a kalóriákat.
– Nos, hogyan állsz? – kérdeztem.
– Golonkának a kurva anyját! – morogta. Simán lenullázta vele magát.

Aztán még esti technika. Fényképeztem egy csomót mobillal. Megpróbáltam áttenni a laptopra. Azt hiszed, sikerült? A Dropbox egyszerűen csak wifin keresztül hajlandó fényképet feltölteni (már amikor), hiába mondom neki, hogy nyomjad már mobilneten is, mert nincs más. Cseszik rá.
Oké, akkor Onenote. Egy újabb idióta. Ezt már rá lehetett venni, hogy szinkronizálja fel, akár mobilneten is. Viszont a laptopon lévő kliens az istennek sem szedte le a fájlokat. Mert csak. Egyszerűen nem értem. Miért olyan nagy kihívás egy fájlszinkronizáló klienst írni? Mert szemmel láthatóan az.
Végül dafke bedugtam egy usb kábelt és azon másoltam át a fényképeket. Old school.

Megnéztem a napi felvételeket. Piszkosul hiányzik a fejkamera. Azt a kalandos lejövetelt jó lett volna rögzíteni. Kézi kamerával esélyem sem volt.

Láncban két szivar, két sör. Jól estek. Utána pakolások, blogolások. Pedig megint korán kellene feküdni, hiszen holnap újabb nagy túra lesz.
Kaland az élet.

Zakopane
2018.03.12; hétfő

Éjszaka szélvihar. Reggelre pedig a megszokott, szürke ég, mely eltakarta a hegyeket, cserébe esőt adott. Bőven.

Na, itthon vagyok. Két évvel ezelőtt pontosan ez volt, tíz napig.

Alhatunk, ameddig akarunk, utána pedig csendes délelőtt. Le lehet kezelni a felszerelést, kávézgatás, egy-egy sör. Meteorológia, túrák átnézése.
Kényelmesen megírtam az utóbbi két nap történetét is.
Időközben előtolakodott a nap, de a szélvihar maradt, így innentől oldalról esett az eső. Szerencsére a kunyhó fűtése még sok is.

Délben jobb lett az idő, elindultunk a városba. Mondom, két évvel ezelőtti menetrend. Ebéd a Kulipintyóban, egy jófajta bigos. Gyakorlatilag üres volt az étterem. Csak mögöttünk ült egy család. Ahol a kisgyerek azzal szórakozott, hogy átnyúlt a faragott háttámla rései között és a hátamat ütögette.

Aztán mentünk tovább a belvárosba. A szelek szárnyán. (Nem, nem a káposzta miatt.) Akkora szélvihar volt, hogy ihaj. Nem lettünk volna a hegyekben.
Vettünk hűtőmágnest. (Örület, de zakopánei még nem volt.) Vettünk Nejnek vastag gyapjúzoknit. Én már rutinosan az öklére tekertem egyet, az eladó elismerően bólogatott.
– Ember, megszenvedtem ezért a tudásért – volt a mosolyomban. Majd megkérdezte, honnan jöttünk. Magyarországról. Remek. Akkor hanyas lába is van a hölgynek? – kérdezte meg magyarul. Ennyit a zseniális technikámról.
Aztán vettünk nekem sapkát. Ganxta Józsi.

Innen még jó nagy kerülővel elmentünk a buszpályaudvar melletti Teszkóba és bőven nem bántuk meg. Olyan finom kenyeret vettünk, hogy csak ezért vissza fogunk járni, pedig négy kilométerre van tőlünk. Jól be is vásároltunk, aztán a telepakolt szatyrot ketten közrevettük és úgy cipeltük fel a rohadt hosszú emelkedőn.
– Nagyon jó. Úgy visszük a söröket, mint a fiatalok a gyereküket – jegyeztem meg.
– Vissza a gyökerekhez. Emlékszel, amikor így vittük a koleszba sporttáskában a piát?
– Ja. A porta mellett óvatosan, hogy ne zörögjenek az üvegek.

A telep elkezdett kiolvadni. A napocska ugye süt, a szél ezerrel fúj, Janek meg veri fel a jeget. Délután négykor értünk haza (igen, továbbra is másolva a két évvel ezelőtti menetrendet), ki tudtam ülni a ház mellé egy szivarra. Remek.

A séta útvonala:
– Két dimenzióban.
– Három dimenzióban.

Már azt hittem, hogy mára nem jut semmi technikai indíttatású káromkodás, de aztán persze megjött. A fitnesz órám azt mondta, hogy ugyan szép volt ez a 9,5 kilométer séta, különösen a cuccal kapaszkodás felfelé a meredeken, igazából ez testvérek között is megvolt 750 kalória, de amikor a szoftver lekönyvelte az adatokat, levont kétszázat. Csak. Oké, lehetne rá legyinteni, ha ez az egész mögöttes infrastruktúra nem ezeken a számokon alapulna. Mert ilyenkor elszakad a tényleges valóság az óra által elképzelt valóságtól és idő kell, mire ismét egymásra találnak. Nyilván ez sem tragédia, csak… hosszú. Egyszer majd kifejtem.

Utólagos betoldás. Vasárnap nyomoztam egyet, meg törtem is a fejemet és azt hiszem, már értem. Nem, nem szakad el senki a valóságtól. Csak a modell olyan, hogy időnként furcsa, nehezen értelmezhető számokat dob ki. Az egész mögött a némileg misztikus BMR és az aktív kalória meghatározása áll, de ezeket nem itt fogom kifejteni, hanem – ahogy fentebb is jeleztem – egy másik írásban. Mindenesetre a szövegből már nem vettem ki az órát froclizó megjegyzéseket, még ha utólag nem is jogosak. _Akkor_ bosszantott a jelenség.

Folytattuk a régi menetrendet. Pihi, netezgetés. (Megosztott mobilnettel, mert a wifi ugye elhalálozott.) Vacsora. Utána még bekopogtam a mai nap krónikáját.

Vodka. Alvás. Holnap megint szopunk fent a hegyen. Remélem.

Majdnem Giewont
2018.03.11; vasárnap

Reggelre lemerült a fogkefém akksija. A töltője otthon. Nem valami nagy katasztrófa, persze, apró bosszúság csak, de megadta az alaphangot.

Reggeli, fizetés, korán irány a hegy. A meteorológia szerint reggel még napsütés, déltől viszont elbújik a nap. Nincs mese, ilyenkor menni kell, méghozzá korán.

A körülmények nem igazán nekünk kedveznek. Hanem mindenki másnak. Ugyanis remek idő van és vasárnap. Fél Lengyelország itt van. A hegyen brutál nagy a hó, időnként kilógnak az ösvényen a fenyőfák csúcsának pár centis végei, időnként átsétálunk valamin, amiről kiderül, hogy egy asztal van alattunk padokkal. Ha lelépünk az extrém szűk, kitaposott ösvényről, akár egy métert is süllyedhetünk.

Azaz szűk ösvények, baromi nagy tömeg. Egy hétre jöttünk, akár ki is hagyhatnánk a napot, de a Tátra egy kurva, ha jó az idő, el kell dobni kapát-kaszát és menni kell. Még akkor is, ha fél Lengyelország fent van.

Mental note: leszokni arról, hogy kurva. Az itt is ugyanazt jelenti. Legyen helyette mondjuk örömlány.

Ínyenceknek: a Strava Flyby még 10 embert dobott ki ezen a napon, erre a terepre. Mármint akik ugyanazon az útvonalon jártak, ugyanakkor, amikor mi, és Strava-t használtak. Az eddigi rekordom a Bakonyban volt. Kettő.

Felfelé elcsodálkoztam. Egy csomóan síléccel jöttek. Túrázni. Nem, nem lesiklani. Gyalogolni az erdőben.

Aztán a végén már érthető lett. Mit nem adtunk volna mi is egy jófajta hótalpért.

Tulajdonképpen vettem is még januárban két párat, online. 60e pénzért. Aztán amikor a Decathlonban megláttam, mekkora nagy dögök ezek, inkább visszaadtam. Kizárt, hogy ilyesmivel a hátunkon túrázzunk. Vettünk helyette masszív bakancsokat.

Habár nagyon kellemes látványt nyújtanak a nagy hegyi tisztások, de én nem kedvelem őket. A legjobb hely az eltévedésre. Kilépsz a túraútról, ott van előtted egy több négyzetkilométeres rét – és fogalmad sincs, hol fog folytatódni az ösvény. Na most ez kiegészült azzal, hogy 1400 méter körül vadul csapott le a szél a rétre, a hóréteg vastagsága pedig meghaladta az egy métert. Eddig a fák között, keményre taposott ösvényen jól lehetett haladni, innentől viszont lépten nyomon beleszakadtunk, hol csak bokáig, hol combtőig. (Nem, nem túlzok.) A túrabotom markolatig csúszott bele a hóba. (A magunkkal hozott hótányért nem tudtam rögzíteni. Vagy a felszerelés nem kompatibilis, vagy én.)

Szerencsére a tisztás közepén volt egy kocsma. Leültünk mellette, kifújtuk magunkat. A táj egyébként gyönyörű volt. Ezerrel sütött a nap és ha van elképesztő látvány, akkor egy havas hegyekkel körülvett magashegyi tisztás, tűző napfényben, egészen biztosan az.

Megettük az egyes számú csúcs-csokit, ittunk egy kis vizet és mentünk tovább, a hágó felé.
Annyira szép volt a látvány, hogy úgy gondoltam, egy ideig fejkamerával megyek. Ja. Bekrepált a gopro. Bekapcsolni még be lehetett, de semmi gombra nem reagált, kikapcsolni sem lehetett. Kész. Mikor máshol?

Természetesen a tisztásról kifelé elböktük az utat. Ami jelen esetben nem volt nehéz, mert nem látszott belőle semmi. Mentünk a nyomokon. Mentünk? Harcoltunk. Itt ugyanis nem volt sehol sem keményre taposott ösvény. Még akkor haladtunk a legjobban, ha korábbi lábnyomokba lépkedtünk, dehát ezek is térdig süppedtek. Gabin láttam, hogy végig abban reménykedett, hogy egyszer csak feladom és visszafordulunk, de már nem voltunk messze a hágótól, makacsul mentem előre. Ő meg morogva utánam.

Aztán bevadult a terep. Azt mondod, hová? Hiszen már eddig is vad volt? Nos, rá tudott tenni még egy lapáttal. A GPS szerint nem a túraúton mentünk, az ugyanis egy völgyben araszolt felfelé, a téli ösvényt viszont – a lavinaveszély miatt – felterelték egy domboldalra. Csakhogy itt meg vastagon állt a hó, letaposott ösvény nem volt. Lépésről lépésre szenvedtünk felfelé. Nyilván itt gyűlt össze a legnagyobb tömeg. Azaz nem csak az időjárással kellett küzdenünk, hanem az örömlány lengyelekkel is. Nem, nincs velük született túrakultúrájuk. A vasárnapi túrázók ugyanolyan bunkók, mint a magyarországi megfelelőjük. Tényleg olyan volt, mint az a klasszikus középkori affér, amikor egy patak felett átdöntött fatörzsön egyszerre találkozik két legény és megharcolnak azért, hogy ki mehessen először át. Itt, a hegyen, aki veszített, az derékig süppedt. Nej fel is adta. Megegyeztünk, hogy nem csináljuk meg a körtúrát. Nej visszamegy a kocsmáig, én még felmegyek a hágóra, onnan a Giewont-ra, aztán visszafelé felszedem.

Háát… Mentem felfelé. Harcoltam. Egy idő után én is átváltottam bunkó üzemmódba. De nagyon vacak volt az út. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy mindkét cipőmről elhagytam a nyuszitalpat. (Ez egy olyan fémtüskékkel kivert gumidarab, mely megnöveli a bakancs tapadási képességét.) Megálltam. Ez nem vicc. Még három túrát tervezünk, ebből az egyikről konkrétan tudom, hogy enélkül nem tudjuk megcsinálni. Visszanéztem. Most ezen a meredeken végig kellene verekednem magam lefelé a tömegen azokért a talpakért, a fene tudja, hol találom meg őket, aztán megint végigharcolni magam felfelé, majd ha felértem, akkor ugyanezen a terepen lefelé verekedni. Ez volt az a pont, ahol én is feladtam.
Lefelé a létező legerőszakosabb módon nyomultam, szerencsém volt, két mély nyomban meglettek a talpak. Aztán persze volt olyan is, ahol vesztettem. Mert gyenge voltam. Egy fiatal pár a szűk ösvényen rendezte a szerelvényeit. Vagy három percig vártam, de szemmel láthatóan leszarták a nagyvilágot. Se nem siettek, se félre nem húzódtak addig, amíg elmegyek mellettük. Végül eluntam, kiléptem oldalra húsz centit… és beszakadt alattam a hó, orra estem és elkezdtem csúszni a mélység felé. Széttettem a kezemet-lábamat és sikerült befékeznem magamat. Majd lassan megfordultam, és még mindig fekve visszakúsztam az ösvényre. Felálltam, leporoltam magamat. A pár gyakorlatilag észre sem vett, továbbra is a zsákjaik madzagjait igazgatták.
– Kösz a semmit! – mordultam rájuk. Nem foglalkoztak vele.

Illusztrációként itt van egy nyári kép.

A piros vonal jelzi, nagyjából hol fordultam vissza. Látható az is, hogy a téli útvonal mennyire máshol ment: a hivatalos út a mélyedésben jön fel.

Nejt hamar utolértem. Innentől kettesben araszoltunk vissza a kocsmáig. Most már okosan inkább a fák között mentünk, a nyári ösvényen, így kikerültük a süppedős részt.

A mai nap tanulsága. Hágóvas. Nekem ugyan van, de olyan, mely csak peremes bakancsokra rögzíthető. Sajnos az a bakancsom, melyhez vettem, idővel tönkrement, azóta pedig csupa olyat vásároltam, melyeknek nincs megfelelő pereme. (Elég drága mulatság egy ilyen cipő.) Itt, fent a hegyen figyeltem ki, hogy van olyan hágóvas is, melyhez nem kell perem, ráadásul nálunk is kaphatóak ilyesmik. (Egyik, másik.)
Megvannak a karácsonyi ajándékok.

Utólagos betoldás. Mert én, meg a lustaságom. Itthon előástam azt a régi hágóvasat és dehogyis peremes, sima kötözős. Ráadásul patent felment a réginél három számmal nagyobb bakancsra is.

A pihenőben megettük a második csúcs-csokit. Aztán innentől lefelé már laza séta volt. Legalábbis az eddigiekhez képest.

A túra útvonala:
– Két dimenzióban.
– Három dimenzióban.

A szállásra bedobtuk a cuccainkat, majd átöltözés nélkül mentünk a sarki Kulipintyó étterembe.

– Adjatok egy lovat, meg akarom enni! – jelentette ki Nej.

A Kulipintyó tömve volt. Még a lépcsön is alig tudtunk lejönni az emeletről, olyan forgalom volt. Nejnek lekonyult a szája.

Szerencsére a belvárosi tejbüfé létrehozott itt kint is egy üzletet (még az étlap betűtipusa is megegyezett), jobb híján beültünk oda… és kajáltunk egy hatalmas nagyot. Finomat. Én egy tócsiba csavart pörköltet, Nej egy menüt, húslevessel, meg valami pecsenyhússal. Alig bírta megenni. Ja. Ló.

Aztán kaja közben az órám magától lezárta a track-et. Csak úgy. Később derült ki, hogy valahogy bekapcsolódott az autosave.

Komolyan mondom, minél több technikával mászkálok, annál több a bosszúságom. Aztán a végén meg a technika hőbörög, hogy csökkentsem a stresszt. Amit többek között a technika okoz.

Ja, gopro. A szálláson megvártam, míg felmelegszik és megint összeraktam. Ugyanaz. Ez végképp megdöglött.

Kaja után bolt. Zárva. Nyitva kellett volna lennie, de kiraktak valami lengyel cetlit, hogy bocsi, mégse. Másik bolt. Az emlékeim és a térkép szerint is léteznie kellett volna. Csak az épület volt ott, a bolt nem. Távolabbi bolt. Itt már cetli sem volt. Ja, ennek is nyitva kellett volna lennie. Végül egy kávézóban(?!) vettünk kenyeret, sört és csokit.
Némileg elegünk volt már a hétvégéből.

Séta felfelé a jeges kaptatón. Nej belémkarolt. Hogy ne essen el. Jött velünk szemben egy idős apáca. Széles mosoly suhant át az arcán, látva, hogy egy pár, még ötven körül is egymásba karolva andalog.

Végül csak hazaértünk. Gyógyvodkák. Az órám szerint nem ért semmit a stressz ellen. Aztán hosszú időn keresztül a cuccok karbantartása. Komolyan, kifejezetten várom már a holnapi esős napot. Végre lesz időnk utolérni magunkat.

Este pedig elment a wifi. Nem is jött vissza egész héten.

Az órám megint ugyanazt mondta lefekvés előtt, mint tegnap: meg fogsz dögleni, ha nem váltasz valami kevésbé stresszes életmódra.
Elküldtem az örömlány anyjába.

Előkészületek

Ismét Zakopane. De most nem remeteség. Hanem mászkálás. Lehetőség szerint a Tátrában. Nejjel.

Habár ugyanoda, az egykori kábelfelvonó végállomás telepére épített faházas ligetbe terveztem menni, de a szállásfoglalás nem volt kanyaroktól mentes. Ahogy illik, weblap, foglalási adatok megadása. Másnap jött a válasz, ékes lengyel nyelven. Google translate. Azt írták, hogy a kért időszakra van 80 zloty-ért domek. Kell? Megakadtam. A weblapon ugyanis 100 az ára. Akkor ez valami sufni? Visszakérdeztem. Nem kellett volna. Ezzel tértünk le az ösvényről, bele a dzsungelbe. Egy hétig nem jött válasz. Írtam, hogy sürgős választ kérek. Közben ugyanis a biztonság kedvéért lefoglaltam booking-on keresztül a közeli kempingben az utolsó faházat. Kétszer annyi pénzért. Nyilván a lemondási határidő előtt szerettem volna tisztázni a helyzetet. Jött a válasz, hogy igen, ez az a fajta kunyhó, melyet keresek. Oké, akkor kell. Erre megint nem jött válasz. Vártam egy hetet. Ez így nem oké. Kell a visszaigazolás, meg emlékeim szerint előleget is kell utalni. Rákérdeztem, hogy mennyit kell utalnom. Megint nem jött válasz. Írtam egy határozottabb levelet, hogy most azonnal válaszoljanak. Na, erre megjött a megerősítés, miszerint igen, véglegesítve lett a foglalás és nem kell előleget fizetni.
Huh, megnyugodtam. Tovább is küldtem a levelet Nejnek. A kempingben lévő faházat meg lemondtam.

Aztán idehaza beköszöntött a tavasz, de mi keményen visszakúsztunk a télbe.

Utazás
2018.03.10; szombat

Zűrös hétvége, kapkodós pakolás. Alapvetően laza hetem volt, de valahogy péntekre minden besűrűsödött. Délután négykor még vadul dolgoztam. Hatra meg már öcséméket vártuk. Meg Barnát, aki hazalátogatott.

Szombaton korai indulás. Ha bezár a zakopánei telepen az iroda, akkor a mindenes bácsikától kell elkérni a kulcsot, aki egy kukkot sem tud angolul. Nekem meg voltak előérzeteim.

Jogosan.

Eseménytelen út után délután háromkor érkeztünk meg. Bementünk az irodába. Bemutatkoztam, majd közöltem, hogy van egy foglalásom. A hölgy és a férfi egymásra néztek, majd közölték, hogy nekem nincs olyanom és egyébként is, semmi helyük sincs.
Oké, előszedtem a legelső visszaigazolást.
– Á, ez kevés – kiáltott diadalittasan a nő – Magának még vissza kellett volna jeleznie, nekünk pedig visszaigazolni a visszaigazolást!
– Megtörtént.
– Nem történt meg.
– De, ismerem a dörgést. Direkt rákérdeztem.
– Nem kérdezett rá.
– Maguk válaszoltak is.
– Nem.
– De.
– Nem.
– De.
– Nem.

Huh. A legutolsó visszaigazoló levelet persze nem nyomtattam ki. Elsuttogtam egy fohászt a Mobildata istenéhez és a Roaming istennőjéhez, majd nekiálltam megkeresni a levelet a mobilomon. Nagy szerencsére az a példány meglett, melyet Nejnek forwardoltam.
Odatoltam a nő orra elé.

Hosszú csend. A nő vadul keresett a gépben. Aztán odahívta a hapsit is. Élénken vitatkoztak.

Persze én sem voltam nyugodt. Piszokul nem leszek kisegítve, ha elismerik, hogy igazam van, de szállásom, az nincs.

Végül a nő közölte, hogy ugyan nem tudja, mi történhetett a nyilvántartásukkal, de ez minden kétséget kizáróan egy szabályos visszajelzés, szóval jár nekünk egy domek, kész szerencse, hogy még elő tudnak halászni egyet a vésztartalékból. Megköszöntük, majd kulccsal a kezemben kijöttünk.

– Te, ez most vagy egy szerszámoskamra, vagy egy luxuslakosztály lesz – tippelgetett Nej.

Nos, nem. Sima domek lett, annyi extrával, hogy volt fűtés a fürdőszobában. Meg jó helyen volt.

Bepakolás után egyből toltam egy vodkát. Utálok veszekedni. Nej sóvárogva nézte. Neki még egy nap van hátra az antibiotikum kúrából.

Azt azért tudni kell, hogy ezek a faházak nem túl nagyok. Két évvel ezelőtt egyedül, egy hátizsáknyi cuccal kényelmesen elfértem, de most ketten vagyunk, autóval. Jó két órán keresztül csak pakoltunk, körletet rendeztünk.

Utána meg headbang a falon.
Nem raktam be túrakabátot.

Vastagon áll mindenhol a hó. Négy nagy túrát tervezünk a Tátrába. Az időjárás-előrejelzés szerint akár össze is jöhet.
Erre csak egy könnyű autóskabátom van.
Szombat délután.
Vasárnap pedig menni kell, mert az időjárás nagy úr.

A sarkon Columbia bolt. Hát, ember… ahogy bementünk, rögtön becéloztam a leárazott cuccokat. Mezei akciós kabát 500-700 zloty között. Nem akciós kabátok 1000-2000 zloty között. (Olyan 74,5 a váltószám.)
Megvárom, amíg kiszámolod.
Neked is az jött ki, hogy az akciós kabátok 38e – 52e között vannak, a többiek meg 75e-150e között? Elképesztő. Mindez olyan kabátokért, melyek inkább divatcikkek már, mint valódi túrakabátok.

Nekem tök jó lett volna egy Decathlon, valami 5e forint körüli, szélálló kabáttal. De Decathlon legközelebb Krakkóban van, rohadt messze. (Nem is távolságban, inkább időben.)

Aztán jól felhúztam magamat. Egyszerűen minden szétesett. Bementünk egy tejbárba zsureket enni, már majdnem megrendeltem, amikor kiderült, hogy csak a forintos pénztárcám van nálam. Visszamentünk a szállásra, erre ott jutott eszembe, hogy elfelejtettünk pénzt kivenni az automatából. (Holnap reggel fizetni kell a szállást.) Persze ha korábban jut eszembe, akkor már a tejbárban lett volna nálam zloty. Kifújtuk magunkat, aztán irány vissza a városba. Ekkor már volt nálunk lengyel pénz, ettünk krumplilevest. Végig két ordítozó kisgyerek mellett. Aztán – megint egy váratlan fordulat – még éppen elértünk egy InterSport üzletet, szombaton, késő délután, de annyira későn, hogy kifelé már kulccsal engedtek ki. Itt sikerült vennünk 200 zloty-ért egy fapados Kilimanjaro kabátot. Ez már annyira nem tragikus ár, de ha belegondolok, hogy otthon az előszobaszekrényben van 6, különböző erősségű túrakabátom, kifejezetten bosszantó.
Viszont megoldódott a probléma. Ha nincs ez a húzás, akkor mehettem volna kabát nélkül, sima polárfelsőben. Amitől már előre fáztam.

Aztán még sétálgattunk. Ahogy Nej mondta, tulajdonképpen estére minden rendbejött. Van szállásunk, ettünk zsureket, lett túrakabát, ettünk tejkaramellát, gorál sajtot, ittam sört és vodkát, sétáltunk is. Mi kell még? Hát, ja. Csak nekem annyira kiszőrösödtek az idegszálaim, hogy átütötték a bőrömet.

“You have very few restful moments today. Remember to slow down and relax to keep yourself going.”

Ezt vágta hozzám az órám a nap végén.

És most nincs pihenés, mint két évvel ezelőtt. Holnap rögtön jön a legnagyobb vad, a Giewont.

Habár szívesen feltenném találós kérdésnek is, de az album címe úgyis elárul mindent.