Univerzum, hogy simogassanak halálra rózsaszín krokodilok

Micsoda hülye hétvége.

Úgy kezdődött, hogy idén nyáron elegem lett abból, hogy akárhányszor előveszem a kajakot, mindig azzal kell kezdenem, hogy kipucolom belőle a meztelen csigákat és a pókokat. Eddig autógumikra bakolva tároltuk a kajakokat, mely megoldás komfortos a kajaknak, csak éppen a gumikban megáll a víz, ideális hely a szúnyogoknak és mindenféle állatnak. Innen meg már csak egy lépés, hogy beköltözzenek a kajakba.
Azaz kajaktároló. Nem zárt, de azért alulról murvás, felülről tetős.

Ezen a hétvégén terveztem, hogy elvégzem a talajmunkát (még a fagy előtt, bár azok a hülye mínuszok csak megjöttek pénteken), illetve mindent összerakok annyira, hogy amint megérkeznek a vasak, már csak csavarozgatni kelljen. Nem kevés munka, kell rá két nap.

Szombat. Viszonylag korán keltem. Megreggelizve, bekávézva, beöltözve indultam volna az udvarra, amikor láttam, hogy van egy komment a blogon, gyorsan válaszolni akartam rá valamit… és paff. A blog megdöglött. De erről már írtam. Mindenesetre délután kettőig kinlódtam WordPress oldalon, sikertelenül, utána átadtam a terepet az üzemeltetőknek. Frankón elment a fél nap.
Szétszedtem a régi tárolót, kiástam az alapot. Jött az első cövek.

Ezek ilyen 50 centi hosszú ékek, a tetejükön egy aljzattal, amelybe bele lehet majd állítani a fa oszlopot. Elég kemény munka leütni a földbe, azért az 50 centis mélység tartogat meglepetéseket.

Meglepő módon az első cövek gyorsan lement. Szerencsém is volt, a talaj csak a szokásos módon tartott ellent, az erdőben meg találtam egy jó kis dudust.

A dudus, amennyire mesteremberektől tudom, egyfajta beütőfa. Egy ilyen fémcöveket nem lehet csak úgy ütni, mert elgörbül a tartója. Ehelyett bele kell tenni a tartóba egy fadarabot és azt kell csapkodni.

A kis dudus pont kibírta az első cöveket, utána hasadt csak szét. És innen indultak a gondok. Hiába jártam az erdőt, nem találtam még egy olyan remek hulladékfát. Vastag volt. Korhadt volt. Az első ütésre széthasadt. Kinlódtam. Ráadásul csak későn vettem észre, hogy más baj is van. Olyan 20-25 centinél elakadt a cövek és kész. Ha tovább ütöttem, inkább kilazult, inkább hasadt a fa. Ekkorra már a fél erdőt behordtam az udvarra. Dekopírfűrésszel szeleteltem a fatörzseket, mert nem volt más. Gondolhatod. És ennyi. Besötétedett, de nem tudtam leütni a második cöveket. Ellenben a tenyerem tele lett vízhólyaggal, a hüvelykujjam tövében lévő ki is fakadt. Este már a borosüveget is csak a bal kezemmel tudtam megfogni.

Nem örültem. A második napra már csak finom munkát terveztem, meg festést. (Előtte megnéztem a meteorológiát, egész hétvégére nem mondtak esőt, így bátran mertem vasárnapra tenni a festést.) Durcásan feküdve az ágyban meg is született a döntés: vasárnap reggel irány az OBI és veszek egy samukalapácsot, meg egy láncfűrészt.

Láncfűrészt már évek óta tervezek venni, de valahogy mindig sajnálom rá a pénzt. Hiszen olyan ritkán kell. Aztán jönnek a kinlódások.

Ja, a blog délután ötre megjavult. Magától.

Vasárnap. Korai kelés. Kilenckor már indultam is az OBI-hoz. A kalapács meglett egyből. Láncfűrész. Háát… tragikus. Én egy kínai gagyi elektromosat akartam venni, max 15e forintért. Nekem az is elég. Nos, az ebben a kategóriában lévő fűrészek doboza mind fel volt tépve, szorgos kezek kilopkodták belőle a láncot. Végül találtam egy elég kicsike, gyengécske Bosch-t, ráadásul 26e forintért, de végülis csak neves márka. Meg ebből is csak egy darab volt. És legfőképpen sértetlen volt a dobozon a plomba. Hogy hogyan találtam hozzá láncolajat, azt inkább el se mesélem. Mindenesetre az OBI-ban ne vegyél láncfűrész starter pack-ot (csillió pénzért), mert gonosz emberek abból is kiemelnek ezt-azt. Különösen, ha az OBI b@szik láncolajat tartani, anélkül meg ugye nem megy a fűrész.
Haladtam a pénztár felé, amikor bemondták, hogy bocs, lúzerek, de jelenleg nincs bankkártyás fizetés. Nálam viszont nem volt annyi kápé. Félretettem a kosarat – benne az utolsó Bosch láncfűrésszel és az utolsó utáni láncolajjal – és átmentem az Auchanba.

Ott ugyanis a szokásos őszi borvásár van. Ki nem hagynám. Ilyenkor szoktam televásárolni a kocsi csomagtartóját. Nagyjából egy árkategóriát esnek a borok, mi pedig dőzsölünk. Karácsonyig. Elvoltam, amíg válogattam.

Aztán vissza az OBI-ba. Még mindig nincs kártyás fizetés. Az üzletben már feltorlódtak az otthagyott kosarak, a pénztáraknál rendszeressé váltak a hisztérikus jelenetek, amikor kiderült, hogy a vevő nem tud fizetni. (Persze ilyenkor kasszafőnök, sztornó, a sor meg anyázott.) Veszíteni tudni kell: visszaraktam a láncfűrészt és a láncolajat, a samukalapácsot meg megvettem készpénzből.

Hazajöttem, elpakoltam. Átöltöztem. Mit saccolsz, mit mutatott az óra? Délután kettőt. Megint elment egy fél nap. Amikor már tegnap is összeszedtem egy félnapos csúszást. Vidám.

Ennél vidámabb már csak a cövek leverése volt. Míg tegnap a kis fejszével 3-4 ütés kellett ahhoz, hogy egy szar dudus széthasadjon, a samuval elég volt egy is. Kipróbáltam mindent. Egyik ötlet rosszabb volt, mint a másik. Az egyik cövekbe beszorult a dudustoldó fadarab. Gondoltam, kivésem. Beletört a véső. Kuka. Mármint a cövek is, meg a véső is. Másik cövek. Kipróbáltam fektetve egy dudust. (Tavaly így toltam le hat cöveket, igaz, fejszével.) Nos, a samu bemutatkozott, az első ütésre használhatatlanra görbült a cövek. Kuka. Ekkor már látszott, hogy redukálnom kell az elképzelésemet. Eredetileg négy cövekes rögzítést terveztem, kettő oszlop lett volna a fő tartó, velük szemben két kicsi fatönk az alsó szint megtámasztója. Na, ez nem ment, két cövek kikukázódott, maradtak egyedül a fő tartóoszlopok. Melyekből még csak az egyiknek volt leverve a cölöpje.
Nos, annyira én sem vagyok makacs hülye, természetesen eszembe jutott, hogy lehet, pont egy szikla, vagy valami keményebb tufás talaj van ott, ahol be akarom verni a cöveket. Próbáltam tíz centivel jobbra. Aztán tíz centivel balra. Ugyanaz. Potyogtak a dudusok. Végül nagy bátran kipróbáltam húsz centivel balra, és hoppá, megindult lefelé. Igaz, ez már nem lesz ideális a kajakoknak, de leszarom. Nem lehet mindenkinek minden ideális. Bírják ki.
A gond csak az volt, hogy gyakorlatilag az összes hazatermelt fát felszeleteltem. (Dekopírfűrésszel, persze. Miért kérded?) Elindultam bátran az erdőbe. Hamubasült pogácsával. Addig nem jövök haza, amíg… aztán rámmosolygott a szerencse, az egyik bokor alatt találtam pont egy olyan fadarabot, amilyen a tegnapi jó dudusom is volt: frissen kidobott, kemény faág, pont a jó méretben. Ráadásul kijött belőle kettő dudus. Szükség is volt rá. És, csodák csodája, lement a második cölöp is. Több nem lesz.

Ebéd. Bor.

Utána pakolás. Ugyanis most jön a festés, ahhoz meg üres terasz kell.

Elpakoltam. Előkészítettem mindent. Kesztyű fel. Festékes doboz kupakja lepattint.

Ekkor kezdett el esni az eső. Az az eső, amelynek egész hétvégén elméletileg nem volt jelenése.
Értelemszerűen ilyenkor nincs festés. A teraszon ugyan van napernyő, de nem zár jól. Gyorsan bemenekítettem a nappaliba a festendő cuccokat, visszazártam a festéket. Nej meg akart vígasztalni, mutatta, hogy az időkép radar szerint Budapest felett nincs esőfelhő. Én meg kimutattam az ablakon. Hogy mit fűztem hozzá, azt most hagyjuk.

Bontottam egy üveg bort és szivarral kiültem az esőbe. Nem félek tőled, kabbe. Erre, csakzértis, Soroksár fölül elment a felhő, így a laposan sütő délutáni nap pont a pofámba világított. Persze fölöttem meg szakadt az eső.

Így múlattuk az időt. Aztán elfogyott a szivar. Elmentem, kiszórtam a murvát, elgereblyéztem. Aztán bementem vacsorázni. Végül csak elállt a dög. A festés már csak egy órányi szopás volt. (Ne tudd meg, milyen ocsmány munka gyalulatlan tetőléceket festegetni.)

És, hoppá, ismét délután hat. A munkának vége, nem is állok rosszul, csak éppen a nap már elment, ha ki akarok ülni a lugasba pihenni, akkor pufajka alul, pufajka felül, polár kesztyű és sok bor. Meg lehelni a laptop monitorját, mert a hidegben hajlamos bezsizsásodni.

Nos. Így utólag tulajdonképpen szavam sem lehet. Megcsináltam, amit akartam, igaz, egy redukált változatban, de úgy nézem, ez is elegendő lesz. Akkor mi a bajom? Az ellenszél. Szokták mondani, hogy ne tudatosítsd a frusztrációidat, mert ráülnek a lelkedre. Törekszem is erre. De egyszerűen ez már fáj. Hogy minden szarság, amit csinálni akarok, amit el akarok érni, az mindig ekkora ellenszélben történik. Lécci, mondjátok már, hogy időnként/mindig ti is szívtok és ez a világ normális rendje.
Mert akkor nem piszkálom tovább az Univerzumot.

Adminisztrativa

Délután volt egy meglehetősen érthetetlen üzemzavar, a blog rejtélyesen fejreállt. Sem én, sem az üzemeltetők nem tudtunk vele mit kezdeni, pedig WordPress újratelepítéstől kezdve volt minden. Aztán kimentem fát vágni az udvarra és mire este lett, minden megjavult.
Már csak a romeltakarítás maradt hátra, mert azért eléggé szét lett keffentve a konfig. (Ja, meg volt pár tucat tesztkomment, azokat töröltem.)

Tisza-tó utánlövés

Micsoda kép!

IMG_7720

Úgy néz ki, hogy éppen teljes erőbedobással küzdők ez erős és veszélyes áramlatokkal, közben persze feszülten koncentrálva a megfelelő evezőtartásra.

Hát, nem.

Egyszerűen arról volt szó, hogy a sekély vízben szálltam be, aztán egy motorcsónak hulláma kilökött a part felé, pont annyira, hogy a kajak megfenekeljen egy homokpadon. Én pedig próbáltam magamat a lapáttal letolni a padról. (Sikertelenül. Végül Attila húzott le.)

PS.
A képet András lőtte.

Mit csinálnál?

Bevásárlóközpont, egy kis üzlet. Mindegy, hogy milyen. Direkt kora délután mész, hogy ne legyenek sokan. Az üzleten lehúzva a roló. Azt látod kiírva, hogy nyitvatartás 09-20, közte két félórás szünet, de egyik sem akkor, amikor ott vagy. Vársz. Eltelik tíz perc. Az eladó sehol. Lehet. hogy vécére ment, lehet, hogy inni egy kávét és beszédbe elegyedett a szintén nem túl leterhelt presszós csajjal.
Ha görög lennél, elmennél te is inni egy kávét. De tegyük fel, hogy sietsz.
Mit csinálnál?
Felhívnád a tűz esetén értesítendő számot, aki valószínűleg az üzletvezető? Vagy csak várnál tovább türelmesen?

Kétségek között

Valahol éreztem. Nem lehet ez az egész ilyen egyszerű. Ha ilyen egyszerű lenne, akkor nem lenne túlsúlyos ember a Földön.

Szóval az a bizonyos csodálatos zsírégető zóna. Amikor hosszú, de enyhe intenzitású igénybevétel után leolvad rólunk a háj. Csak időt kell szánnunk rá.

Nos, két hét után belefutottam a túlinformáltak csapdájába. Mert mi is az, számszerűleg, hogy enyhe?

Írtam már a közelmúltban, nem akarom túlságosan részletezni. A lényeg, hogy mindenkinek van egy egyedi maximális és egy nyugalmi pulzusa. Az utóbbit ki lehet mérni otthon is, az előbbihez sportorvos kell, annak híján mindenféle képletekből meg lehet saccolni. Utána pedig jönnek a fenti adatokból számolható különböző pulzuszónák: ezeknek az intenzitástól függően más és más az élettani hatásuk.

A neten és a mértékadó fitnesz oldalakon teljesen elterjedt nézet, hogy a zsírégető zóna a maximális pulzus 60-70%-a között van. Ez nálam 107-125 közötti zónát takar. Világos, mint a vakablak.

Mi lehet a baj?

Hát a túlműveltség. Nézzük, mi mindenbe futottam bele az utóbbi egy hétben.

A Polar – mint egy közismert fitnesz cég – a következő limiteket használja:
– Zsírégető zóna: 0 – 112
– Aerobik, azaz fitnesz zóna: 112 – végtelen.

Erről már leírtam a múltkor a véleményem.

Nézzük most az Endomondót.
– Zsírégető zóna: 127 – 139
– Aerobik, azaz fitnesz zóna: 139- 151.

Hoppá. Még csak nem is hasonlít, nemhogy a Polar leegyszerűsített világára, de még a közhiedelemben elfogadott értékekre sem. Kicsit matekoztam. Rájöttem, hogy az Endomondo úgy számol, hogy a maximális pulzusból levonja a nyugalmi pulzus értékét és az így kijött intervallumot osztja – a már elfogadott – százalékokra. Azaz nálam a zsírégető zóna alsó határa (60%) úgy jön ki, hogy 50+(178-50)*0,6=126,8, azaz 127.

Hát, nem mindegy. A közhiedelemben a zóna _felső_ határa 125, az Endomondónál a zóna _alsó_ határa 127. Aztán legyél okos.

Az új órámhoz kaptam Decathlon Coach hozzáférést. Ez egy Endomondóhoz erősen hasonló oldal. Ők a következő zónákkal dolgoznak.
– Zsírégető zóna: 127 – 140
– Aerobik, azaz fitnesz zóna: 140 – 153.

Látható, hogy ezek az értékek erősen hajaznak az Endomondó értékeire, csak egy picit mások.

És akkor most mi van? Melyiknek higyjek? A közhiedelmbe is belerögzült, az összes fitneszpápa által hirdetett értékek a jók? De hát az Endomondó is, és a Decathlon is hiteles fitnesz cégek.
Márpedig nem mindegy.

Márpedig mindegy.

Ugyanis nyomozás közben ráakadtam az antikrisztusra. A csajszi világosan leírta a véleményét. És azt kell mondjam, hogy elolvasva a többi írását is, egy tájékozott, nyitott, naprakész embert ismertem meg, akit hitelesnek tartok.
Csak éppen teljesen mást mond, mint amiben én eddig gondolkodtam.
Nem, nem mondja azt, hogy a zsírégető zóna nem működik. Csak azt mondja, hogy a zsírégető zónában végzett sporttevékenység nagyon hatékonytalan. Eleve az első 30-40 perc hatástalan, hiszen a szervezet ekkor a szabad tartalékaiból dolgozik. (Ezt tudtam.) Az embereknek a mai világban jó, ha napi egy óra mozgásra van idejük, viszont húsz perc alacsony intenzitású mozgás, hiába van a zsírégető zónában, szart sem ér. A csajszi szerint 2-3 óra mozgás kellene, hogy az egésznek érezhető hatása legyen. Na, annyi időnk nincs.

Szépen vagyunk.

Én, hiába nagy még az elszántság, de a napi egy órák mellett maximum hetente kétszer tudok megengedni magamnak 1,5 órát. Ami még mindig lófütty. Arról nem is beszélve, hogy elmondhatatlanul taszít a maximum 125-ös pulzus. Ilyen lassan egyszerűen nem lehet sem futni, sem bringázni.

Érzed már a kétségeimet? Most lassan odáig jutottam, hogy szarja össze magát az egész fitnesz tudomány, egyszerűen sportolok úgy, ahogy _jól_ érzem magamat. Bringázok, olyan tempóban, ahogyan szoktam és ahogyan jól érzem magamat, futok úgy, ahogy nekem tetszik. Oké, rögzítem a pulzusomat. De leszarom a zónákat. Az egyedüli érték, amit figyelembe veszek, hogy ne sokszor menjek 140 fölé.

Ja, meg lehet, hogy kipróbálom az intervallum edzést. Lehet, hogy van benne valami. (Nem futásban meg bringában, mert azt már nem bírja a térdem, de mondjuk súlyzóban, kettlebell-ben lehet érdemes lenne nyomulni.)

Mondjuk, így utólag elolvasva, simán adhattam volna az írásnak azt a címet is, hogy ” A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései“.

A Tisza-tó még mindig jó hely

Leutazás, buli
2016.09.30; péntek

Váratlanul időben tudtunk indulni – és ez később nagyon jól jött ki. Mi még pont lejutottunk az M3-ason Füzesabonyig, de rögtön utána jöttek a hírek, hogy egy csomó tömegkarambol van a sztrádán, meneküljön, aki tud. (Sajnálatosan érintettünk is volt a balesetben, Lászlónak ripityára tört az autója az egyik összecsúszásban.)

Az egészben számomra az volt a legfélelmetesebb, hogy a balesetek már kora délután benne voltak a levegőben. Én a három kajakkal amikor csak lehetett, mentem ki a külső sávba, de az emberek mintha hisztérikus pszichopatákká váltak volna. Egyszerűen senki nem engedett be előzni a belsőbe. Senki. Ha utolértünk egy hosszú kamionsort, kitettem az indexet, megvártam vagy tíz autót, aztán amikor láttam, hogy semmi hatása, az első kicsit is nagyobb lyukba kivágtam. Tudom, hogy balesetveszélyes, de most mit csináljak? A belsőben majdnem folyamatos volt a sor. Kajakokkal maximum 120-130 a tempó, azzal kivillogtak, letoltak, ha folyamatosan ott mentem. Na mindegy, én azért figyeltem arra, hogy ne legyen vészfékezés belőle, de arra tippelek, hogy nem mindenki járt el ennyire óvatosan, mert vagy 5-6 blokkolós fékezés így is volt a belső sávban. Aztán néhányból később tömegkarambol lett.

Megérkeztünk. Recepció.

– A másik szemely is felnőtt?
– Néha – néztem ki a kocsira.
Aztán odabent elmeséltem.
– Te most engem leinfantiliseztél? – háborodott fel Nej.
– Jaa… de milyen finoman!

Tényleg nagyon korán érkeztünk, a tegnapiak még a vízen voltak, a maiak még sehol. Kiszámoltuk, hogy ebből még sokára lesz bogrács, így ettünk pörköltnokedlit. Aztán szép lassan beindult az élet, megjöttek a túrázók, szállíngóztak a friss földrajzi ismeretekkel rendelkezők. (Ők voltak azok, akiket letereltek az M3-asról az Alföldre.)

Nagyjából a szokásos: a csajok nekiáltak pucolni, felvágni (bár Sándornál jobban senki nem tud szeletelni, ez tény), a hapsik meg a tűz körül babráltak. Nekem már csak egy pozíció maradt: én voltam az, aki nem csinált semmit. Elbírtam a feladattal.

Aztán odajött András.
– Józsi, szeretnék bekerülni a blogba.
– Az nem fog sikerülni – vont vállat mellettem Justin – Én Lengyelországban még a kajakomat is eltörtem ezért, aztán semmi.

Én meg csak pöfékeltem szótlanul. Hogyan nagyarázzam el, mennyire szigorúan veszem azt, hogy senki kivülálló nem szólhat bele a blogba, nem határozhatja meg, hogy miről írok és miről nem? Legyen az bármennyire jó barát, derék cimbora. Itt van például Albin, aki bedobott mindent, évekkel ezelőtt faragott nekem grönlandi evezőt, most hozott ajándékba egy masszív lilaakácot földlabdával, de nem, akkor sem fogom leírni, hogy Albin. (Jut eszembe, anno Albin faragott evezőt Andrásnak is és Justin-nak is.)

Szóval ment a szokásos bográcsolás. Valaki tüzet gyújtott, aztán András átvette. A megcélzott vacsora tárkonyos csirkeraguleves volt, a főszakács pedig András felesége. Justin is derekasan kivette a részét, bár most, ha agyonütnek sem ugrik be, mivel foglalkozott. A többiek is csináltak valamit.

A leves kifejezetten jól sikerült, az elfogyasztása közbeni elhalkulás pontosan jelezte a minőséget. Vagy az éhségünket. Utána hosszas beszélgetések, némi alkohol, pöfékelés. Kifejezetten sokat beszélgettem az András mellett álló emberrel, Justin-nal valahogy elkerültük egymást. Jó hangulatú este volt.

Tisza-tó
2016.10.01; szombat

Habár most 10 órai indulás volt előirányozva, inkább már hétkor felkeltem. Szeretem, ha mindenre bőven jut idő. Gyors reggeli, kávé csapvízből (megint nem vittem le a gázfőzőt, minek is, nagyon jól mutat a fiókban), persze utána megtaláltuk a közös konyhát, de ekkor már túlvoltunk a kávén. Fél tízkor lementünk a partra, és mint a mutatványosok, vártuk azokat, akik ki akarják próbálni az új kajakot. Másodiknak András vetődött rá, ügyes volt, nem borult ki. Aztán minimális késéssel, de elindultunk. 48 egység. Ebből négy darab kettes kajak, egy darab kettes kenu. Plusz négy kutya. Azért erre még a sokat látott tiszai horgászok is felkapták a fejüket. (Mást úgysem tudtak. A beszálláskor tuti, hogy Vásárosnaményig zavartuk fel a halakat.)
Előző este Andrással, mint önjelölt diktátorral megpróbáltuk egyeztetni az útvonalat, de nagyon jól rezonál az idők hangjával, mert egyből letagadta, hogy diktátor lenne. Anyiból igaza is volt, hogy a felvázolt útvonalnak köze sem lett a ténylegeshez. Ügyes fiú, jól álcázza magát.

Mindenki örült, amikor Justin barátja, a tegnapi balesetben érintett László végülis reggelre befutott. A kocsija ugyan darabokra tört, de a – Justin által – készített kajaknak semmi baja nem esett. És szemmel láthatóan László jókedvének sem.

Eveztünk. A sok hajóból álló mezőny erősen széthúzódott, a horgászok és a motorcsónakosok nagy örömére. Volt olyan motoros is, aki inkább visszafordult. Mindig mondtam, hogy errefelé találhatók a legudvariasabb vízi népek.

Poroszlón nem a megszokott helyen – a Csicsman kikötőben – kötöttünk ki, ennyi kajak oda sem fért volna a stéghez.

G0031148

Elindultunk kaját vadászni. Mi a lángos szekcióhoz csatlakoztunk. Többet kellett gyalogolnunk, de a lángos tényleg finom volt. Velünk tartott András felesége, Justin felesége és fia is. Jól megharcoltunk a darazsakkal, minden érdekelte őket: a lángos is és a lekváros fánk is. Illetve, mint később kiderült, Botond szája is. Őt belülről csípték meg. Alig volt darázsérzékeny, de szerencsére András feleségénél volt hisztamin.

Hazafelé nyílt vizen vágtunk át, a szél is feltámadt, de azért tengerélmény még nem volt. A Tiszavalki medence végén betepertünk a Szartosba, onnan pedig a klasszikus labirintus.

GOPR1160

GOPR1167

Ez egy nagyon szép útvonal, csak az a baj vele, hogy szinte mindegyik szezonzárón erre szoktunk menni. Ezért próbáltuk meggyőzni Andrást, hogy most más legyen, de kiderült, hogy ő csak a publikum elé kilökött hamis diktátor volt. Egy ideig még bizakodtunk, hiszen Poroszlóig bármi lehetséges volt, de később rájöttünk, hogy hiúak voltak a reményeink, ugyanazt az utat jártuk be, mint máskor, csak most fordított irányban. Ettől függetlenül mindenki elégedett volt, az útvonal még a kevésbbé edzetteknek sem okozott problémát, délután négy körül már visszaértünk, így volt idő bőven az újabb esti bográcsolásra.

Kikötéskor nem vettük észre őket, de mint utólag kiderült, volt rajtunk kívül más érdekesség is a strandon. A kempingben a szomszéd faház lakói freestyle kenusok voltak. Tudom, most hülyén nézel rám, de először én is úgy néztem rájuk. Ha jól értettem, ez egyfajta kenu-balett. A pacák beül a kenuba tüllruhában valami öltönyben és figurákat mutat be – magával is, a kenuval is – a pontozóbírák meg pontoznak. Hihetetlen. Még csak nem is hallottam erről a sportról, erre belefutok olyanokba, akik űzik.

Vasárnap reggel mondtam Péternek, hogy kikkel találkoztunk.
– Hogy mondtad, Józsi? Mit csinálnak?
– Freestyle kenu.
– Az mi?
– Gondolom, ülnek a kenuban és teljesen szabadon eveznek.
– Óh, nálunk a Lazafröccs csapat ezt már a marathon startjakor is tudja!

Vissza a szombatra. Sikerült a kikötés után szerencsés pillanatban elkapnom Justin-t, hogy megnézze az új kajakom ülését, meg belepróbáljuk az általa ajánlott ülést. Úgy néz ki, stimmelnek, szóval valamikor ősszel elvégezzük a mútétet. Tibortól is kaptam tippeket a háttámaszra. Jó, ha az embernek ilyen lelkes barátai vannak.

Aztán szombat esti buli. Most János főzött. (Igen, ez egy ritkaságszáma menő hétvége volt, László csak nézte a bográcsot.) Babgulyás volt megcélozva, ez sem sikerült rosszul. Kevesebbet kellett dolgoznunk (mondom én, aki megint a semmit nem csinálók táborát gazdagítottam), mert János a munka nagy részét már otthon elvégezte. Itt is tízperces néma csenddel adóztunk az ételnek. Utána szabadfoglalkozás. Attila elhozta az uniciklijét, melyre óriási lelkesedéssel vetette rá magát a kajakos csapat, kocsiról kocsira pattogva a kempingben. Mindig volt kin röhögni.
A magam részéről nem maradtam sokáig. Előző este rosszul aludtam, elálmosodtam, fél tízkor elsétáltam a faházunkhoz. Ennyire futotta.

A vasárnapról túl sokat nem tudok írni, a partról még integettünk a többieknek, utána viszont indultunk haza. Vendégünk van. Az a hülye holland, a Van Dógom.

Búcsúzóul álljon itt egy kép. Az a kép, amikor 48 egység partra száll, miközben a Nap, átérezve a pillanat nagyszerűségét, laposan sütve csodálatos fényeket varázsolt a tájra.

GOPR1178m