Month: October 2016

Olvasónapló

Igen! Végre megtaláltam. Üdítő volt, léleknyugtató. Minden percét élveztem.

Eduard Uszpenszkij: Krokodil Klub.

Életem első könyve volt. Hatévesen. Hat évesen saját könyvem volt. Keménykötésű. Olyan rajzokkal, hogy lementem tőlük hídba. (Réber.) Imádtam. Szinte minden héten elolvastam, az elsősök kissé bizonytalan olvasási tudásával.

És most ehhez tértem vissza. Az abszolút, az ösgyökérhez. Oké, most már nem tartott tíz percig sem… de az a tíz perc napokra feldobta a kedvemet.

A kéményseprő egója

Még februárban indult a történet. Találtam a postaládában egy üzenetet, hogy ekkor meg ekkor legyek otthon, mert jön a kémyényseprő ellenőrizni. Vakartam a fejemet. Azon a héten pont oktattam. A gyerekek akkor még külön laktak, Nejnek pedig állandóan szabadságproblémái vannak, biztosan nem fog ellőni egy nap szabit a kéményseprő miatt. Hagytam a fenébe. Elmúlt az a bizonyos nap, a kéményseprő bedobott egy újabb papírt, hogy ejnyebejnye, legközelebb ekkor meg ekkor jön. Mondanom sem kell, megint beletrafált, akkor voltam másfél hétig Zakopánéban. Nézegettem a papírt, hátha van rajta egy telefonszám, hogy egyeztessünk időpontot (itthon dolgozom, amikor nem oktatok és nem utazok el valahová, bármikor jöhetett volna a seprő), de nem találtam. Megint vállat vontam. Ha ti ilyen keményen játszátok a hatóságot, hogy nem vagytok hajlandóak a párbeszédre, én nem fogom törni magam.

Katasztrófa. Legalább olyan jó, mindent elsöprő indok, mint a terrorveszély. Erre hivatkozva mindent ki lehet kényszeríteni. Lehet szolgáltatóból hatóságot játszani. Lehet egyszerű, erre alkalmatlan emberek kezébe kezelhetetlenül nagy hatalmat adni.

Hét évig dolgoztam annál a cégnél, amelyhez Veszprém és környéke kéményseprése tartozott. A folyosón velem szemben volt az irodájuk. Jó két évig üzemeltettem maszekban az Ajka-Tapolca körzet kéményseprésének az informatikai rendszerét. Tudom, miről beszélek.

Teltek-múltak a hónapok. Aztán augusztusban kaptam egy nagy, négyoldalas dörgedelmet. Hivatalosan végzés volt, gyakorlatilag vádirat. A lényege az volt, hogy ki kellett töltenem a mellécsomagolt vallomást űrlapot, miszerint nem, nem engedtem be a kéményseprőt és nem, azóta nem rendeltem meg rendkívüli kéményellenőrzést. Túl sok lehetőségem nem volt, kitöltöttem, aláírtam. Másnap bevittem a katasztrófavédelemhez. (Kicsi a világ, anno az ő levelezőrendszerüket is én raktam össze.) Leadtam az önfeljelentéssel egyenértékű űrlapot. Megkérdeztem a hapsit, hogy mi a további teendőm. Közölte, hogy menjek fel a weblapjukra és rendeljek meg rendkívüli kéményellenőrzést. Hazajöttem, megrendeltem. Megkaptam a visszaigazolást. Majd keresni fognak.
Három hét múlva felhívott egy hölgy.
– Üdvözlöm. Megkaptuk a benyújtott papírt. Szeretnék Önnel időpontot egyeztetni.
– Üdvözlöm. A helyzet az, hogy én még aznap kértem a weblapjukon kéményellenőrzést.
– Ja, Ön már elindította a folyamatot? Akkor ne szervezzünk keresztbe. Annyit kérek csak, hogy amint megkapta a kéményseprőtől az igazolást, szkennelje be és küldje el nekem.
– Természetesen.

Azóta eltelt három hónap. Az elindított folyamat ott áll, hogy várom az ügyintézőt – mármint azt, akit a webes feliratkozás triggerel – hogy hívjon fel időt egyeztetni. Lassan november, és ez az egész ugye februárban indult. Nem akarok itt rosszmájúskodni, de szerintem ebből az lesz, hogy jövő februárban a kéményseprő megint bedob egy papírt, miszerint.
Remélem, itthon leszek.

Olvasónapló

Gondoltam, kihasználom, hogy most ilyen vonaton vagyok. Hogy mostanában olyan könyvek kerülnek a kezembe, melyek valamilyen formában üzenni akarnak. Felmentem az emeleti közlekedőre és elkezdtem nézegetni a faltól-falig könyvespolcot. Hoppá. Ezt még nem olvastam. Mándy Iván: Mi az, öreg? Mondjuk úgy, hogy elsőre elsápadtam. Az író leírja azt az időszakot, amikor az (alteregója) anyja meghalt, apja pedig megbolondult.
Na.
Aztán a visszaemlékezésekből jött – egy érdekes montázstechnikával – az író gyerekkorának bemutatása. 72 oldalig bírtam, aztán visszatettem a polcra. Egyszerűen beugrott, hogy mi a bajom a realizmussal. Nem, nem az, hogy realista. Hanem az, hogy valamiért azt értjük realizmus alatt, hogy a világ összes szarát összelapátoljuk egy óriás hordóba és az olvasó nyakába borítjuk. Ez egyszerűen nem igaz. Nem igaz, hogy mindig, minden annyira elviselhetetlen, amennyire csak elképzelhető. Ez egyszerűen érzelmi manipuláció. Fellini… a realista filmjeit képtelen vagyok megnézni, de számomra éppen a meseszerű filmjei a realisták. Mert – szerintem – ezek sokkal közelebb állnak ahhoz, ahogy a világot megéljük.
Nem csak fekete szín van azon a palettán.