Volt itt egy bemutató az apple vblogon, melyen elgondolkodtam. Tulajdonképpen nekem is tollal rendelkező tabletem van. (Samsung Galaxy Note 10.1 Tab.) Valamikor én is sokat rajzoltam. Papíron is, digitálisan is. (PC-hez kapcsolt tablettel, illetve őskori MS TabletPC-vel.)
Hogyan történhetett meg, hogy még csak szét sem néztem, milyen rajzolóprogramok vannak Androidra? Hogyan történhetett meg, hogy immár 7-8 éve egy vonalat sem rajzoltam? Hiszen itt van egy polcnyi akvapapírom és egy fiók, tele csábító rajzeszközökkel?

Tudod, egy időben ez volt az életem. 2002-ben nagyon komolyan gondolkodtam, hogy hagyom a fenébe az informatikát és megpróbálok grafikusként boldogulni. Csak szólok, akkoriban volt egy nemzetközileg (sőt, inkább nemzetközileg) ismert karikatúramagazinom, heti frissítéssel. (Tkp valamilyen szinten már az is blog volt.) A romok itt találhatók. (A saját rajzaim pedig a letölthető könyveknél.)

Szóval hogy múlik pontosan? Hogyan lehet eldobni valamit, amit valamikor egyéniségünk egyik legfontosabb elemének tartottunk? Mert el lehet, az látszik.

Hát, legfőképpen a hányinger. Mindennel kapcsolatban, ami sajtó. Nem, most nem csak a magyar helyzetre gondolok, bár elismerem, a miénk kiváltképpen gusztustalan, de nálunk már tíz éve kihalt a karikatúra, mint műfaj. Nem igényli senki, elszoktunk tőle.
Inkább nézzük meg, mi van a külvilágban.

  • Editorial cartoons. Elég nehéz lefordítani. Olyasmi, mint a vezérkarikatúra. Azaz a vezércikk gondolatát illusztráló, időnként önálló vezércikként funkcionáló rajz. Mindenképpen az újság álláspontját tükröző, erős rajz. A legtöbbször torzított, demagóg, egyoldalú. Leggyakrabban karaktergyilkosságokhoz használják. Értelemszerűen az alkotónak esélye sincs, hogy a saját véleményét rajzolja meg. Az újság megrendeli, hogy kell egy Hillary-t gyalázó rajz, legyen valahogy belekeverve az email. A rajzoló pedig leveszi a Hillary-sablonokat a polcról és már rajzol is. Feltűnt például, hogy anno az összes George W Bush képen egy ember-csimpánz sablon szerepelt? Na, erről van szó. Sárdobálás, de kitartóan. (Én anno a Bakonyi Betyárnál tapasztaltam ezt meg. A szerkesztők ugyanis állandóan azzal kapacitálták a rajzolókat, hogy fűtsenek már be annak a &@xx@ önkormányzatnak. Azaz a rajzok fegyverek voltak, a rajzolók pedig katonák.)
  • Sorozatok. Ezek egyértelműen a brazil tévésorozatok karikatúraváltozatai. Ki kell találni valamilyen közösséget. Lehet egy család (a leggyakoribb), lehet egy gyerektársaság, lehet egy kutya és a gazdája, lehet egy munkahely és persze lehetnek extrém közösségek is. Mindegy. A szerző kitalálja a karaktereket és mindenféle szituációkba helyezi a szereplőket. Ez önmagában nem baj, ettől még lehetne jó is. De ekkor jön be a képbe a PC. A rajzolókat egy jogi szindikátus fogja össze, a szindikátus pedig pénzt akar keresni. Sokat. Azaz azt szeretnék, ha egy rajzot minél több újságba el lehetne adni, függetlenül az újság törzsolvasóitól. Azaz nem rajzolhatsz olyat, ami bántja az X közösséget, az Y közösséget, a Z közösséget, stb. Mi marad? Üres, színtelen, szagtalan, humortalan valami. Egy rakás szar. (Két kivételt tudok mondani: Scott Adams a Dilbert-tel (mert nagyon régi motoros és a geek humorba sok minden belefér), illetve Stephan Pastis a Pearls before Swine sorozattal (Pastis ügyvéd és ráadásul elég agresszív egyéniség, rendre sikeresen küzd meg a szindikátusokkal)).
  • Egyedi táblarajzok. Ezekből vannak a fenti sorozatokhoz hasonlóak, nagyjából ugyanolyan szarok. (A New Yorker híres a minden számban megjelenő karikatúra válogatásairól. Tudod, melyek a legsikeresebb albumaik? Amikor a kicenzúrázott rajzokat jelentették meg külön albumokban. De mindhiába, a hülye John Doe miatt a lapba ezek nem kerülhetnek bele.) (Valamikor Wiley Miller nagy volt ebben a műfajban, de később elsikkadt egy családi sorozatban.) Ha viszont eltekintünk Amerikától, láthatjuk, hogy ezen a téren nem ők a legerősebbek. Táblakarikatúrákban kifejezetten dominánsak az egykori Szovjetunió utódállamai és – most kapaszkodj meg – az arab országok. (Ideértve Törökországot és Iránt is. Tudom, tudom.) A nemzetközi karikatúrapályázatokat – melyeken kizárólag táblarajzok szerepelnek – rendre ők nyerik. Más náció csak elvétve szerepel. Nos, ezekkel mi a baj? Ugyanaz, mint a sajtófotókkal. Az a minimum, hogy a képen drámának kell lennie. Agyonlőtt oroszlánnak. Éppen éhenhaló kisgyereknek. Erős, tömör üzenetnek. Árnyalni nem lehet, nem is szabad. Pasztel? Felejtsd el. Minél erősebb, minél durvább a véleményed, annál jobb a rajz, feltéve, hogy ráérzel a zsűri értékrendjére. Nekem valamikor ezek a rajzok még bejöttek – magam is indulgattam pályázatokon – de aztán elegem lett. Hirtelen minden fekete-fehér lett. A rajztollat magadba kellett szúrnod és envéreddel égre mázolni a mindent megoldó igazságot. Minden nap. Minden rajzban.
  • És akkor nézzük meg, mi van itthon. Csönd és hullaszag. Több, mint tíz éve. Minden elismerésem a Párkockának, próbáltak valami csinálni. Belehaltak. Innen is ezer csók és ölelés Grafitnak, jelenleg ő tartja egyedül magasba a karikatúra zászlaját az országban. Amíg az Index is úgy gondolja.

Másfelől pedig a hatékonyság. Ha jó a tollad, pár perc alatt felvázolod ugyanazt a képet szövegben, melyet 1-2 óra alatt hoznál össze rajzban. És az emberek nem értenék a finomságokat. (Tapasztalat.) Ugyanazokat a finom célzásokat, sejtéseket, melyeket szövegben fognak, grafikában elengedik. Akkor érdemes? Nézd meg Csordás Dani blogját. Mikor frissült? Hát, izé. Valószínűleg elege lett, már nem érte meg neki az idő, melyet beleölt.

Szóval ez van, nem rajzolok. Mert minek. Amit mondani akarok, elmondom írásban. A rajzokra – nem az én rajzaimra, hanem úgy általában az értelmes, erős, de mindenekfelett groteszken elgondolkodtató rajzokra – nem vevő a közönség. Egy mémet ezerszer könnyebb összerakni és ezerszer sikeresebb, mint egy karikatúra. Mutass ma egy Gary Larson-t, vagy egy Don Martin-t.
Na ugye.