Habár csütörtökön lelkendeztem, hogy végre tudok enni, de korai volt. Már aznap este megtörtént a baj, a körhíd, miközben kereste a helyét, megfeszült, leghátul pedig megpattant és egy fogról levált a porcelán. (Állítólag ez normális ebben a fázisban.) Csak éppen olyan szerencsétlenül tört le, hogy belül egy éles perem maradt, mely folyamatosan sebezte a nyelvemet. Emiatt húsvétkor se beszélni, se rágni, se nyelni nem tudtam rendesen, azaz tudtam, de fájt. Mindez a világvégén, Szlovákiában.
Kedden rendelt először a doki, elmentem, lecsiszolta az éles peremet, majd – örvendezve azon, hogy milyen jól felvette a rács az alakját – ideiglenesen beragasztotta a hidat. Innentől nem lett volna szabad, hogy érzékeny legyen. Itthon tesztcsoki… aztán azt hittem, falramászok. Valahogy csak bediffundált a fogsor alá, csak éppen ekkor már nem lehetett kimosni. Órákig kinlódtam, annyira voltam képes egyedül, hogy időnként pálinkával öblögettem (nem sokat használt, de nem is ártott), utána meg néztem a plafont.
Majd estére elkapott egy nátha, ma az egész napot végigtüsszögtem, taknyom-nyálam folyik. Most már a torokfájás miatt nem tudok nyelni.

Akárhogy is nézem, immár négy hónapja kinlódok a számmal és a torkommal. El sem tudom képzelni – és ez most nem túlzás – milyen lehet az, amikor valaki megkíván egy ételt és mindenféle félelem és parázás nélkül megeszi.

Ha mosolyognék, nem lennék őszinte. Ha mosolyognék.