Ezt sokszor mondogatom itthon is, mégsem veszi senki komolyan: az az ember, aki befejezett egy jó könyvet, már nem az az ember, aki elkezdte olvasni azt. Kinézetre persze olyan, és ebbe a csapdába mindenki bele is esik, de az illető akkor már máshogyan gondolkodik egy kicsit.
Ha most matekozni támadna kedvem, akkor a Kalman-féle modellel így irhatnám le: f(könyv)=élmény, ahol az f() függvény az adott illető pillanatnyi állapota, fogékonysága, hangulata, előítélete, azaz a rendszer időben változó állapota. A könyv az egy fix érték (megírták, kinyomtatták, nem változik), az élmény pedig azon a bizonyos f() függvényen múlik.
Ez nem csak azt jelenti, hogy nekem más az f()-em mint a szomszéd Gézának, tehát ugyanaz a könyv teljesen más élményt nyújt neki, mint nekem. Ez egyben azt is jelenti, hogy az én f()-em is függ egy csomó dologtól, tehát ugyanaz a könyv más életkorban, más hangulatban, más szellemi érettségben más és más élményt fog jelenteni. (Azaz az input ugyanaz, de a rendszer állapota más. Nagyon más.) Arról már nem is beszélve, hogy az élmény vissza tud hatni az f()-re.
Elmesélek egy egyszerű történetet. Gyerekkoromban faltam a betűket. Természetes, hogy egy idő után rászálltam a szülők könyvesszekrényére is. Érdekes kaland volt, hogy mást ne mondjak, az újságpapírba kötött Káma Szutra hetekig izgalomban tartott. Itt találtam egy vékony, papírkötésű füzetet. Vicces katonasztorik voltak benne, a Magyar Néphadsereg adta ki. Imádtam. Vagy húszszor elolvastam, néhány részletét már fejből is tudtam.
Aztán vagy tíz évvel később magam is bevonultam. A füzetet bedobtam a táskámba, csak jó lesz valamire. Mégsem én olvastam el először, egy szintén betűőrült szobatársam elkérte.
– Mi ez a könyv? – kérdezte.
– Ez egy kurva jó anyag. Katonasztorik. Összefosod magad rajta – biztattam.
Nem ez történt. Sándor egy óra alatt végzett vele, és indignáltan adta vissza.
– Te, ez egy halom szar – összegezte.
– Mi van? – lepődtem meg.
Nekiugrottam és én is elolvastam. Csak most már felnőttebb fejjel. Kritikusabban. Olyan emberként, akinek ez nem mese, hanem a valóság, amelyben éppen él. Tényleg szar volt. A poénok ültek, meg a stílus is laza volt, de ez akkor is egy Néphadsereg által szponzorált propagandaanyag volt. Ezt egy gyerek nem látta, de a kopasz baka már igen.
Tanulság? Gyors nincs. Hacsak azt nem tekinted annak, hogy minden könyvet akkor kell elolvasni, amikor a leginkább fogékony vagy rá, de egyben a leginkább kritikus is. Húszévesen érdekelt a világ, érdekelt, hogyan látják mások. Embertelen könyveket olvastam, kíváncsian, élvezettel. Vitatkoztam velük, az akkori könyveim tele vannak margóra firkálásokkal. Néhány, akkortájt fontos könyvre ott nem jutott időm, félretettem, hogy majd. Aztán teltek az évek és reggel, amikor felkelek és ránézek a polcomon például Heidegger Lét és Idő című könyvére, szégyenlősen elfordítom a fejemet. Már nem érdekel. Sem a lét, sem az idő. És nagyjából ugyanez van a nappaliban is: van egy polcom, ahol azokat a “fontos” könyveket tartom, melyeket _muszáj_ elolvasnom. Miközben sejtem, csak még nem merem bevallani, hogy ezeket a könyveket már a büdös életben nem fogom a kezembe venni. Elmúlt az az időablakuk, amikor le tudtak volna kötni. Amikor olyan olvasmányélményt tudtak volna nyújtani, amely megéri a befektetést. Amikor az f()-et még érdekelte ez a fajta input.
Recent Comments