Month: January 2014
Dislike
Van-e értelme? És ha van, akkor hajrá, szabad a pálya?
Nagyon sokáig nem sokra tartottam ezt a fészbúkos marhaságot. Nem használtam, nem hiányzott. Nem véletlenül: kiegyensúlyozott életet élek, ha belémszorul valami, akkor itt a blogon megírom.
De nem mindenki áll ezzel így.
Nekem nagy megvilágosodás volt, amikor összekötöttem Berne elképzelését a fészbúkkal. Mit is mondott a figura? Azt, hogy mindenkinek megvan az igénye X mennyiségű simogatásra. Aztán ezt vagy megkapja a környezetétől, vagy nem. Ha nem kapja meg, akkor jöhet a játszmázás: olyan bonyolult tranzakciókba kezd, melyeknek a végén valakitől/valakiktől erőszakkal csikarja ki az érzelmi simogatást.
Mit segít ezen a fészbúk? Megkönnyíti a gyors simogatások adását, terjesztését. Hiányzik, hogy megsimogasson a világ? Kiposztolom az összehányt vécét (ha fiú vagyok) vagy belógatom, hogy kilógatom a fél mellemet (ha lány vagyok), máris dőlnek a lájkok. Kutya, macska, kisgyerek, orchidea… mind jó. Olvastam egy remek cikket? Megírom. Kirakom. Ebből is lehet lájk, sőt, akár komment is.
És ez hasznos. Gizike a macskás képére megkapja a 10 lájkot, elégedetten dől hátra: van helye a világban, adott valamit az ismerőseinek, akik ezt pozitívan nyugtázták vissza, ma is csinált valami hasznosat. Kapott egy adag simogatást. Könnyen lehet, hogy ezután már nem kezd bele szűk családi körben semmilyen játszmába sem.
Oké. De mi van akkor a dislike gombbal? Ne tudjam jelezni, ha valami rohadtul nem tetszik? Vessünk egy pillantást azokra a “szabályozott” rendszerekre, ahol nincs negatív visszacsatolás: kötelezően divergenssé válnak, elszállnak. Mondja ezt a matematika. De a szociológia mást mond. Ha van egy lehetőség, melyen keresztül anonim módon tudunk bántani másokat, azt az emberek maximálisan ki is fogják használni. Utálom gyurcsorbánt? Csinálok ezer kamu fészbúk felhasználót és reggeltől estig nyomom a dislike-ot minden megmozdulásán. Utálom a macskás csajokat, a mindent utáló macskát, az evangélistákat, az elégedetteket, az elégedett családosokat, a gyerekeket, a már 15 évvel ezelőtt kéretlen emailekben küldözgetett ócska vicces képeket/videókat, az erőltetett mémeket, a politikai hittérítőket, a születésnapi kívánságokat… semmi gond, nyomom a dislike gombot, mint süket a csengőt. És ezzel terjesztem a frusztrációt, pofonokra cserélem a simogatásokat, a játszmák felé terelem az érzelmileg kielégítetlen embereket.
Hát kell ez nekem?
Nos, ez két szembenálló vélemény. Látatlanban nehéz eldönteni, melyik a helyes. Kész szerencse, hogy van gyakorlat is: a fészbúkon nincs dislike, a jutyubon meg van.
Nézzük meg, hogy a videóknál megvalósult-e a dislike trollkodás? Meglepő, de nem, legalábbis a saját tapasztalataimból kiindulva. Eddig három anyag mellé jöttek dislike jelzések:
- Valamikor régen, Korcula környékén kereszteztük kajakkal egy szárnyashajó útját. A hajó söpört, mint az állat, mi pedig, ahelyett, hogy elmentünk volna az útjából, közel mentünk hozzá és videóztunk. A hajó persze dudált, mint egy begerjedt rozmár. Ennek a felvételnek azt a címet adtam, hogy ‘extreme kayaking’ és persze, hogy gyűjtötte a dislike-okat: mindenki azt várta, hogy hegyi patakokon, zúgókon fejjel lefelé kopogó vadvízi kajakosok lesznek rajta, ehelyett két ember ült egy kajakban és elment előttük egy hajó. Ezt később töröltem, pontosabban beleépítettem egy családi videóba, mely tudtommal nincs kint a neten.
- Volt egy nyári Dryvia koncert az A38-on, na, az is gyűjtötte a dislike-okat. Pár hónap után ránéztem és elhűltem: mi ez a szar? Teljesen eltorzult zene, semmi értelmes megmozdulás, tényleg semmi jó. Töröltem.
- Végül egy szintén nyári anyagnál gyűltek még a lefelé fordított hüvelykujjak: amikor Nejjel a Balatonban borulgattunk. Tízegynéhány perc és szinte semmi más, csak egy nő gyötrődik, hogy visszamásszon a kajakba. Itt is jogosnak ítéltem utólag a dislike-ot, leszedtem a videót és újravágtam.
Szóval bármilyen fura, de a dislike-nak még van valami respektje. A kommentek között dúl a háború, jelen van az internet összes barma… de a dislike megússza, ott – a tapasztalataim szerint – tényleg csak azt jelzik vissza, ha valami nem stimmel.
Ez valami olyasmi, ami teljesen felfoghatatlan számomra, de egyben vissza is adja egy cseppet az emberiségbe vetett hitemet.
A hit kinyírása
Nem lehet, nem lehet
Értsétek meg, nem lehet
Hit nélkül sem alkotni
Sem élni nem lehet
Kőműves Kelemen; A hitetlenség átka
Kinyírható?
Évek óta ezen töröm a fejemet. Számomra ugyanis a hit, az egy kellően utált szó, mely mögött egy olyan fogalom áll, mellyel a létező leggusztustalanabbul éltek vissza az emberiség története során.
De haladjunk apró lépésekkel. Mi is a hit?
Hmm, máris megakadtunk. Persze, létezik egy durva definíció: a hit ott kezdődik, ahol a tudás végződik. Jól hangzik, de azért igencsak satnya. Például semmit nem árul el a ‘hit’ szó mögötti kettős jelentésről.
1. jelentés: Elfogyott a tudásunk, a további dolgokban már csak hiszünk.
Ezt utálom. Ez ugyanis szinte kizárólagosan wishful thinking, azaz vágyvezérelt gondolkodás. Meghalok. Mi lesz utána? Felkerülök a Mennyországba/Paradicsomba/Walhallába? Ahol végre olyan életem lesz, melyet a gyötrelmes, megalázó földi élet alapján megérdemelnék? Tudni persze nem tudom, de hiszek benne, hogy így lesz; hiszek benne, mert nagyon jó lenne, hiszek benne, mert a saját értékrendem alapján megérdemelném, azaz jár nekem. Akkor csak így lehet.
Van valamennyi alapja? Semmi. Ismereteink a halállal véget érnek, hogy mi lesz utána, arról semmi, azaz nulla ismeretünk van.
Bajban vagyunk. Amíg tudjuk a dolgokat, addig oké. (Bár ez sem egy túl stabil alap, elég sűrűn változik.) De mi van utána?
Nálam a fuzzy logika, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem ez az általános.
Kis kitérő. Nálam nem csak a hitet váltja ki a fuzzy logika, hanem a teljes világnézetet.
Miről is van szó? Amikor megpróbáljuk formalizálni a világot, első körben egy-egy leképezéseket csinálunk. Egy pohár víz az hideg, vagy meleg. Pedig nem: a legtöbbször langyos, persze különbözőképpen. Azt mondjuk, valami biztosan beletartozik egy halmazba, vagy biztosan nem. Hülyeség. Egy A és B elem közötti reláció nem csak annyiból áll, hogy létezik, vagy sem (azaz az értéke 0 vagy 1), sokkal árnyaltabb megközelítés az, ha a relációhoz egy 0-1 közötti számot rendelünk. Az első megközelítést nevezzük éles megközelítésnek (azaz A és B pontok között vagy van él, vagy nincs), a másodikat pedig életlennek (angolul fuzzy), ekkor ugyanis az élhez rendelt szám jelzi a kapcsolat minőségét.
Linkek:
Elmosódott halmazok logikája
A fuzzy logika és a fuzzy szabályozás
Mit jelent ez a mostani helyzetben? Azt, hogy az én fejemben minden úgynevezett tényhez valószínűség jellegű szám van rendelve. Ha valami betonkemény tudományos tény, akkor mondjuk 0,99. (1 sosem: az éterelmélet is hogy megbukott már.) Ha csak spekulációkról beszélünk (van-e élet a halál után, és ha igen, milyen?), akkor ezek a számok már változatosabbak: a ‘mennyország’ verzióhoz például egész konkrétan egy nullához igen közel álló számom van, míg a ‘majd meglátjuk (ha lesz mivel)’ verzióhoz elég magas.
És nálam ennyi. Amíg tudok valamit, addig a szóbajöhető lehetőségek közül ez egyiknek a valószínűsége domináns. Amikor elfogy a tudás, az pusztán annyit jelenti, hogy megjelenik egy csomó alternatíva, melyek nagyságrendileg megegyező esélyűek. Hogy melyik lesz? Meglátjuk. De semmi esetre sem automatikusan az a legvalószínűbb, mely nekem a legkedvezőbb lenne.
Ebből látható, hogy a hitnek ez a fajta megközeítése – hiszek, mert elfogyott a tudásom – nálam abszolút nem működik, sőt, szerintem ez az egész biznisz egyike a legnagyobb néphülyítéseknek.
2. jelentés: Nem tudjuk, hogy sikerül-e, de hiszünk benne, hogy igen.
Ez már egy teljesen más világ, és ezt el is tudom fogadni. Másoknál.
Ha ugyanis egy ember nincs tisztában a határaival – és nem tudja azt, hogy ezeket a határokat kellő motiváltság esetén mennyivel tudja túllépni – akkor jön ez a fajta önmotiváció: hiszek benne, hogy meg tudom csinálni. Ez alapvetően hasznos dolog: tartalmazza azt, hogy túl nagynak érzem a feladatot, de hiszek abban, hogy felnövök hozzá; és tartalmazza azt, hogy hiszek benne, hogy a külső körülmények kellemesen fognak alakulni és a szerencsével sem fogok hadilábon állni (wishful thinking komponens).
Ez bizony hasznos és támogatandó. Kőműves Kelemen is erre utalt a mottóban. Ha te is úgy érzed, hogy idönként ez a hit lök át legyőzhetetlennek tűnő akadályokon, akkor csak hajrá, használd bátran… és ne olvasd el a következő pár mondatot. :)
Az ember fejlődése egy élethossziglan tartó folyamat. Mindig kapunk új feladatokat és ha szerencsénk van, ezek egyre erősebbek. Ezt régebben írtam, de abszolút illik ide: ha megmásztál egy 1500 méteres hegyet, onnantól az 1000 méteres hegyek kisimulnak. Eltűnnek. Miközben lehet, hogy egy évvel korábban még féltél tőlük. Nagyon tudom sajnálni azokat az embereket, akik beálltak egy adott szintű feladatmegoldásra és életük végéig meg is maradtak ezen a szinten. Semmit nem tapasztaltak meg a lehetőségeikből.
Hogy jön ide a hit?
A méretezésnél. Az önfejlesztésnek ugyanis kétféleképpen lehet nekiugrani. Az egyik az, hogy meglehetősen pontosan tudjuk, hol vannak a határaink. És tudjuk azt, hogy kellő motivációval ezeket a határokat át tudjuk lépni, mondjuk olyan 15%-kal. (És amennyiben sikerül, akkor a határok arrébb is csúsznak.) Ilyenkor nem játszik a hit: ismerjük magunkat, megvan a motivációnk, _tudjuk_, hogy megteszünk mindent a siker érdekében: toljuk, mint az állat. Nem, nem hiszünk; bízunk abban, hogy ez elég lesz. Aztán persze nem mindig, de ez már az utólagos elemzés része.
A másik megközelítés az, hogy nem ismerjük a határainkat, de óriási a hitünk. Ki, ha nem mi? Bevállalunk mindent, függetlenül attól, hogy az mennyivel van túl a jelenlegi határainkon. (Melyeket ugye nem ismerünk.) Semmi gond: a magunkba vetett hit majd átsegít. Természetesen van olyan, amikor ez is működik: a feladat nem igényel többet 115%-nál, sőt, optimális esetben a lehetetlen feladat olyan képességeket aktivál, melyekről addig fogalmunk sem volt. De van olyan, amikor túlvállaltuk magunkat; és ez nagyon komoly veszély.
Jó, térjünk vissza magamra. Én azok közé tartozom, akik – most már – tudatosan építik magukat. Azaz nem a feltétlen magamba vetett hitre számítok, amikor bevállalok egy új feladatot, hanem az önismeretemre. Tudom, hol vannak a határaim, ha megvan a motiváció, túl tudom lépni, ha nincs, akkor lófütty.
És ez megint nem hitkérdés.
Konklúzió? Amikor ez az írás – hónapokkal ezelőtt – megfogalmazódott a fejemben, egyértelműen az volt a vége, hogy a francba a hittel. Véleményvezérek (szónokok, politikusok, papok, tanácsadók) rengetegszer élnek vissza a kifejezéssel: mind az első jelentésével, mind azzal a finom átmosással, ahogy a második jelentést belemossák az elsőbe: rengetegszer fordul elő, hogy mentálisan felkészületlen embereket rángatnak bele köreikbe, vesznek rá cselekedetekre, pusztán hitre való hivatkozással.
Szóval ezt az egészet dobjuk ki a fenébe és használjuk végre a józan eszünket, legyünk cinikusak, ne sajnáljunk utánaolvasni dolgoknak, mindig az legyen az első gondolatunk, hogy “kinek is az érdeke”… szóval hagyjuk a francba a hitet, mint olyat és használjuk helyette az eszünket. Nőjünk fel.
Mostanra ez a harcos hozzállásom finomodott egy kicsit. Látok egy folyamatot, ahol a hit megkerülhetetlen. Konkrétan abban a pillanatban, hogy életünk dolgai kezdenek komolyabbra fordulni, de még nincs pontos önismeretünk, akkor csak a magunkba vetett hit képes arra, hogy továbblökjön holtpontokon, elindítson az önfejlődés útján. Ez később lehet tudatos: de az induláskor kell a hit. Muszáj.
Oké.
És akkor beszéljünk most egy kicsit a placebóról. Mely igazoltan működik… de csak akkor, ha hiszünk benne.
Varázsló vagy kreativitás?
A ‘kreativitás’ pozitívan csengő szó, míg az ‘automatizálhatóság’… fúj, le vele. Emiatt szoktuk utálni is az informatikában a varázslókat. Igazi férfi beparaméterezi a szkriptet, puszta kézzel.
Persze ez valójában nem így van, de a bennünk lakó majom megsértődik, ha kiderül, hogy egy gép is képes arra, amiről azt hittük, hogy csak az emberi kreativitás.
Én inkább egy másik aspektust emelnék ki. Ha személyesen csinálom, akkor az értékes figyelmemből, időmből áldozok, megtisztelve a témát, a címzettet. Ezért tartom értékesebbnek.
De nem biztos, hogy ami így születik, az jobb is. Ugyanis ha erősen mélyen leásunk egy-egy kreatív folyamat mélységeibe, könnyen lehet, hogy az elemi lépések már algoritmizálhatóak. Ha emellé pontosan meg tudjuk fogalmazni az elvárásainkat (célfüggvény), akkor emberi kreativitás ide, vagy oda, sértődős majom meg amoda, az egész simán rábízható a számítógépre is.
Leírok egy konkrét példát. Hosszú lesz, de ráérek.
Slideshow. Van ennél egyszerűbb dolog? Kevés. Egymás után meg kell jeleníteni képeket, mögéjük tenni valami zenét, oszt jól van.
2001-2009 között a Memories on TV nevű csodát használtam erre a célra. Borzalmasan rossz szoftver volt. Betoltam a képeket, betoltam a zenét, aztán variálhattam a sorrendeket. De ha meg akartam nézni, mit csináltam, mindig a legelejéről kezdte a lejátszást. Azaz ha felcseréltem két képet olyan 30 perc környékén, végig kellett néznem 30 percet. Gyorscsévélő nem volt.
Az akkoriban készült anyagok ráadásul mai szemmel irtózatosan fapadosak. Az algoritmus igen egyszerűen működött: egy képre durván két másodpercet számoltam, és ezzel az időzítéssel a zenék 80%-át le lehetett fedni. Mozart requiemje, vagy az LGT gyeregyerekiahegyoldalba című száma nem fért bele, de a többség igen. Azaz egy kétszáz képes albumhoz keresni kellett egy kábé 6 perc 40 másodperces zenét, összehajigálni az alapanyagokat, akár automatikusan, akár manuálisan elrendezgetni a képeket, notesszel a kézben lejátszani egyszer-kétszer, kötegelve elvégezni az átrendezéseket, még egyszer megnézni az egészet, majd videóként elmenteni.
Ezt nagyjából 2009 áprilisában untam meg, onnantól egészen 2013 elejéig nem készítettem képbemutató filmeket. (Slideshow… van rá magyar szó?) Akkor kezdtem el játszani a Movie Maker-rel, és bár kiderült, hogy videóvágásra csak erősen korlátozottan használható, de slideshow-t gyártani vele ezerszer könnyebb, mint az addigi szoftverrel. Például bárhol bele lehetett tekinteni a felvételbe.
Az eleje ugyanúgy ment, mint korábban: bedobtam a képeket. Utána elrendezgettem, tettem elé/mögé szöveges blokkokat, feliratoztam(!), bejelöltem az összes képet, beállítottam két másodpercre a megjelenítést, beálítottam az összes képre ráhúzandó tranzíciós animációt(!), majd alápakoltam a zenét. Pusztán ennyi ráfordítással nagyságrendekkel jobb lett az eredmény. Naná, hogy megjött az étvágy. Jó lett volna, ha a képváltások illeszkednek a ritmushoz. Pontosabban nem is a ritmushoz, hanem a ritmusbéli kiemelésekhez, nyomatékokhoz. (Jut eszembe, van a beat kifejezésre magyar szó? A beütés nem játszik.) Na, itt jött be az, amit én kreativitásnak hittem. Ment a fejemben a zene (segített a zenesávban a hangrezgés megjelenítése), én pedig addig pakolászgattam a képeket, amíg meglehetősen sok váltást sikerült eltalálnom. Gigászi munka volt, de azért videónként 5-10 jó váltás összejött. Meg tudtam volna ölni a családtagjaimat, amikor levetítéskor nem koncentráltak a váltásokra, neadjisten beszélgetni kezdtek. (Ennyit a közönség megtiszteléséről.)
Tulajdonképpen ezzel meg is elégedhettem volna. 2009-ig visszamenőleg legyártottam az összes említésre méltó megmozdulásunk anyagait, öröm, boldogság.
Utána történtek a dolgok. Beleborultam a videóvágásba, kipróbáltam egy csomó szoftvert, végül letettem a voksomat a Powerdirector12 mellé. Átrágtam magam egy csomó doksin és az egyikben volt egy fejezet a slideshow gyártásról is. Úgy kezdődött, hogy ‘varázsló’… én pedig elhúztam a számat. De ha már megvettem, kifizettem, akkor dolgozzon is.
Hát, mit modjak. Beleizzadtam, mire kiismertem.
Ott kezdődik, hogy – minő meglepetés – behajigáljuk a képeket és a zenét. Utána viszont egy algoritmus (beat detection) végigmegy a zenén és bejelöli, hol van a zenében nyomaték, hangsúlyozás. Aztán ezekhez a vonalakhoz illeszti a képváltást.
Az eljárásnak kétségkívül van egy nagy előnye: a képek és a zene együtt élnek. Mindig tökéletes pillanatban váltanak a képek. Nem 5-10 alkalommal, hanem mindig. Viszont van egy nagy hátránya is: képtelenség összefuttatni, hogy a zenének akkor legyen vége, amikor a képsorozatnak is. 200 kép az egyik zenénél lehet, hogy 5 perc alatt pörög le, egy másiknál lehet, hogy 7 perc kell neki. Minden a beat-ek számától függ. Hogy még cifrább legyen a mutatvány, a varázslón belül vagy 12 különböző algoritmus található, ezek között akad kifejezetten pörgős (a csempésnél 200 kép simán lemegy 3 percen belül, de ez lehet akár 1 perc is), és akad lassabb. Kész idegbaj. Van egy elképzelésed, melyik zene illene a képekhez… aztán nem jó, mert vagy túl gyors hozzá a képmegjelenítés, vagy elviselhetetlenül lassú. Vagy a zene ér véget a felénél, vagy a képek pörögnek végig kétszer-háromszor. Viszont, ha hosszas keresgélések és preview kukucskálások után megtalálod a megfelelő átmeneteket és a megfelelő zenét, akkor olyan lesz az eredmény, amilyenről korábban álmodni sem mertél. Te ugyanis nem fogod tudni olyan pontosan hozzáigazítani a képváltásokat a zenei váltásokhoz, ahogy egy jó szoftver. No way. Ez nem kreativitás kérdése. (Arról nem is beszélve, hogy ez a csempés cucc, ahogy fényorgonaként játszik a képmegjelenítéssel, önállóan is igen kreatív: anélkül sugározza a képek mögötti hangulatot, hogy részletesen is áttanulmányozhatnád a képeket.)
Szóval a vége az, hogy akár megtisztelem a témát, akár nem, akár zokon veszem, hogy már megint legyözte az alkotó zsenimet a gép, akár nem, a helyzet az, hogy a gép izgalmasabb, jobb anyagot készít ugyanabból a nyersanyagból, mint amilyet én képes lennék. A kreativitásom pusztán néhány bemeneti adattal való játszadozásra szorul, na meg a zene kiválasztására. Legyen a gépnek halleluja.
A továbbiakat már csak a kifejezetten vájtszemű olvasók számára ajánlom. A kijevi csavargásunkon készített képeinkkel gyakorlatoztam és a fent leírtakat illusztrálni is tudom velük.
- Az első videó hagyományosan, Movie Maker-rel készült. Mindent kézzel csináltam, mint az állatok. Klasszikus kétmásodpercenkénti váltás (melyet az animáció 1,5 másodpercre rövidített), a zene ehhez illően egy, az átlagosnál éppencsak kicsivel pörgősebb anyag. Az illesztés egészen jól sikerült, a képek és a zene ritmusa nagyjából együtt lüktet.
- A második videó a PD12-vel készült. A varázsló készletéből a zoom in/crossfade animációkkal operáló megoldást választottam. Itt már rögtön belefutottam egy kellemetlen problémába: az animáció olyan lassú, hogy pörgősebb zenét (pl. ez előzőt) nem tudtam alátenni: a beat-ek gyorsabban váltották egymást, mint ahogy az animáció kifutotta volna magát. Így lett egy lassabb szám, ebből kifolyólag persze majdnem kétszeresére nyúlt a lejátszási idő. (Melyet egyébként nem bántam, a képanyagnak jól áll a méltóságteljesen lassú megjelenítés.)
- Végül jött a kedvenc, a csempés verzió. Itt pont fordított problémába ütköztem: habár a zene meglehetősen pörgős, nem is túl hosszú, de még így is kétszer körbemennek a képek. Ami persze nem baj, mert szerencsére az algoritmus variál: ami az első alkalommal kicsi kép volt, az a második körben nagy kép is lehet, szóval nem unalmas az összhatás. (Azóta így is kalkulálok: a csempés verziónál akkor jó az időzítés, ha a képanyag 1,5-2 kört megy a zene alatt.)
Olvasni veszélyes
Ez az, amit ti nem tudtok. Hogy amkor félrevonulok egy könyvvel valami sarokba egy órára, akkor mekkora kalandba vágtam a fejszémet. És amikor visszajövök, fogalmatok sincs, honnan jöttem vissza, mit éltem át… és mennyire lettem más ember.
Recent Comments