Korábban kellett volna rápirítanom a télre, akkor talán hamarabb szégyenli el magát. Reggel már a napsugár ébresztett, aztán lent, a nappaliban sugárzott minden: a bútorok, a parketta, a tévé nagy üvegfelülete mind-mind a napot tükrözték vissza. Gyors gyümölcsreggeli (no sonka, kösz), aztán amíg vártam arra az öt percre, amíg ázik a kávé, ledőltem a kanapéra, végül magamra csavartam a pokrócot és a minden irányból betűző napsugarak özönében elbóbiskoltam, mint a tavaszi légy.
Így telt el a délelőtt.
A gyönyörű idő továbbra is kitartott, így végre nekiugorhattam a kajakom átmadzagolásának. Még a Balcsi körbeevezésénél szakadt el egy gumikötél, azóta csak tákolgattam. A mostaninál jobb alkalom nincs: süt a nap, öröm a szabadban tenni-venni, kipihent vagyok, a szívemben béke. Ez különösen fontos, mert gyerekkorom óta fóbiáim vannak a madzagoktól, idegesen nem is nyúlok hozzájuk.
Éppen ebédeltem (kevés sonka, azért csak húsvét van), amikor szólt a lányom, hogy nem tud nyomtatni, viszont nagyon sürgősen kellene neki. Felhő borult az égre, egy egyszemélyes, kifejezetten nekem szóló. Otthagytam a kaját, nyomtató kikapcs/bekapcs, printer spooler restart, szerver restart. Semmi nem segített, sőt, a szerver sem indult el, a sokadik próbálkozásra sem. Egyszemélyes felhő? Inkább zivatar, jégesővel.
A szerver indulási problémáját szerencsére hamar megtaláltam. Belehallgatóztam az usb diszkek szekrényébe, az egyiknek elég csúnya, kattogó hangja volt, kikapcsoltam, rögtön indult a szerver. Szóval a diszknek kampec – nyugtáztam – ez bizony probléma, de ráérek vele később is foglalkozni.
A nyomtatás persze nem javult meg az újraindítástól. Volt már ilyen, akkor a driver uninstall/install segített. Nosza. Nyilván egy csomó újraindítás. Az idő persze telt, én pedig lélekben rálegyintettem a kajakszerelésre. (Sőt, a várhatóan sikeres kajakszerelést egy teraszos szivarral terveztem megünnepelni. Na, ettől olyan, de olyan messze voltam ekkor…)
A legfurcsább az volt, hogy ránézésre minden tökéletesen működött. A szerver szerint a nyomtató ennél jobb állapotban nem is lehetne, a driver a legfrissebb és hibátlan az állapota. A nyomtatón ég a zöld lámpa. Szétszedtem, hátha beleszorult valami, megráztam a tonert is, hátha… de semmi. Sőt, ahogy néztem, a nyomtatnivaló cucc még a queue-ba sem megy át. Akkor?
Kiszereltem a nyomtatót, átraktam a desktop gépemre. PnP, driverek telepítése… és ekkor jött a szikra. A PnP ugyanis két drivert telepít: egy USB Printing drivert és csak utána a nyomtatóét. A dög természetesen hibátlanul működött a gépemen.
Gyorsan visszaraktam a szerverre, leszedtem a drivereit, kitöröltem a device-ok közül, nyomtató kikapcsol, szerver újraindít. Majd miután stabilizálódott a szerver, bekapcsoltam a nyomtatót, a PnP egyből észrevette, újratelepítette mind a két drivert – és voilá! Működött. Ugyanazzal a printer driverrel, amellyel korábban nem. Persze még minden gépen újra fel kellett venni a hálózati nyomtatót, de ez volt a legkevesebb.
Ez egyfajta személyes bosszantás lehet a sorstól. Amikor már azt hiszem, hogy az élet szép, sőt, kifejezetten élhető, akkor idetol egy ilyen megmagyarázhatatlan jelenséget. Mitől romolhat el egy működő szerveren az USB Printing driver? Amikor semmi, de semmi olyan akció nem történt rajta, mely érintette volna a szerver mélyebb rétegeit?
Utána rákapcsoltam a sérült külső vincsesztert, harmadikra el is kapta a motor, beröffent. Valószínűleg ez lehet az utolsó nekibuzdulása, neki is álltam lemásolni róla mindent. (Szerencsére semmi kritikus dolog nincs rajta. Anno 2008-ban Seattle-ben kaptam a diszket ajándékba az Exchange csapattól, az addigi optikai lemezes archívumomat másoltam fel rá. Igaz, ez több száz CD/DVD, de ha végképp bekrepál a diszk, a lemezek azért még megvannak.)
Óra. Délután három. Belefér még a kajak? Háát… Ismerem magam, tudom azt is, mitől szoktam parázni: az ismeretlen területen elvégzendő feladatoktól, ha szoros a rendelkezésreálló idő, azaz nem szabad hibáznom. Márpedig most pont ilyesmiről lesz szó, ráadásul madzagok, nem is akármilyenek: gumikötelek.
Nagy levegő. Holnaptól megint többnapos esőt igérnek, ezt pedig már régen meg kellett volna csinálnom.
Már az első lépés sikerélményt adott: a két műanyagszékből remek kajakszerelő állványt raktam össze, azaz végre kényelmesen tudtam szerelni, nem kellett a sáros földön csúsznom-másznom. Valószínűleg ezzel nyertem meg az egész műveletet, mert visszaállt a lelki békém: fütyörészve fűztem a madzagokat, húztam fel a műanyag golóbisokat, kötözgettem a duplacsomókat. Jobb lett, mint eredetileg volt. (Őszintén szólva, elég kókány megoldás volt korábban, elég csak annyit mondani, hogy a tulaj telenyomta sziloplaszttal az összes golyó belsejét.)
Hozzáteszem, ez csak a minimális program volt, tervezek egy teljes madzagcserét (pontosabban hálócserét), de azt majd már a biztos jó időben. Evezni anélkül is lehet.
Elpakolásztam. Délután négy. És a nap még mindig úgy sütött, mintha sohasem akarná abbahagyni. Felmelegítettem a reggel óta értetlenül ázó-álldogáló kávémat, felébresztettem a téli álmot alvó teraszt és ezt az írást már kávé és szivar mellett potyögöm a teraszon, az új laptopba.
Az élet mégis szép.
Recent Comments