Balaton Karika 02/05

2012.09.16; vasárnap
Dönteni a kajakot a kanyarban

A túra adatai:
– Távolság: Fonyód-Badacsonytomaj, 52,85 km
– Idő, beleértve a pihenőket is: 10 óra 28 perc.
Tracking log

Este abban állapodtunk meg, hogy a lehetőségekhez képest igyekszünk minden reggel hétkor kelni és kilenckor már a vízen hasítani. Ennek megfelelően hétkor már kukorékolt is a mobilom. Én már kevésbé, de nagyok a távolságok, különösen az első nap, muszáj volt.

From Balaton Karika 2012
From Balaton Karika 2012
From Balaton Karika 2012
From Balaton Karika 2012
From Balaton Karika 2012
From Balaton Karika 2012

Az előjelek nem voltak túlságosan biztatóak: elsőfokú viharjelzés, közepesen erős szél, érdekesen borult ég, itt-ott tarajos hullámok.

From Balaton Karika 2012

A víz extrém alacsony, legalább kétszáz métert kellett a kajakokat az iszapban vontatni ahhoz, hogy beszállhassunk: márpedig egy ilyen kajak megpakolva nagyjából 70 kiló. Na jó, konkrétan az enyém. De örök mondás, hogy minden expedícióba kell egy teherhajó, azaz Kodiak.

From Balaton Karika 2012
From Balaton Karika 2012

Csak egy jellemző példa: amikor kivettem a kedvenc kalapácsomat a kajakból, Péter röhögve huppant az iszapba.
– Bakker, Józsi, én percekig dilemmáztam azon, hogy a fém, vagy a műanyag evőeszközöket hozzam el, te meg csak úgy előrántasz egy kaszott nagy kalapácsot!
– Miért? – csodálkoztam – Elfér, a kajak is bírja, sőt, minél nagyobb a súlya, annál jobb a merülése.

De végül időben indultunk. Az első beszállásnál még vigyáztam is, nehogy iszap kerüljön a beülőbe. Kackac.

Az első 15 kilométer viszonylag eseménytelen volt. Viszonylag. A közepesen erős szél ugyanis hátulról fújt, északról, olyan 45 fokban, a víz pedig még mindig extrém alacsony volt, a hullámok pedig jó nagy lendületet tudtak venni a vízen az északi szél miatt. Akik esetleg nem jártasak a kajak terelgetésében, nekik elmondom, hogy minél alacsonyabb a víz, annál jobban tapad le a kajak, azaz annál nehezebb haladni vele és értelemszerűen annál nehezebb kormányozni is. A 45 fokos hátsó hullámok pedig a legkellemetlenebbek, állandóan igyekeznek befordítani a kajakot. Nem is nagyon ment másképpen, végig le kellett engednem a kormányt, ami kábé 1 kmh mínuszt jelent. Az egyébként is leglassabb teherhajón. Simán felvettem a ‘fülből vérspriccolős’ tempótartást, de így is a menet végén kullogtam. Kifejezetten örültem a kiszállós pihenőnek Máriafürdőnél.

Ritka nagy hiba volt.

From Balaton Karika 2012

Déli part. Alacsony víz. Megint az iszapban rángattuk ki a kajakokat. De itt voltak olyan szakaszok, hogy térdig süllyedtünk a trutymóba, miközben a kajak makacsul felfeküdt. Nem is vacakoltunk vele, egy idő után otthagytuk az öbölben mindet. Persze így meg a kicuccolás, becuccolás volt durva. De nem annyira, mint a visszaülés. Nagyon eltaktikáztam magamat. Húztam, húztam befelé, aztán egy ponton úgy gondoltam, beülök. Volt benne rizikó, mert bármikor jöhetett egy homokpad, amikor ki kell szállni, megint vonszolni, aztán visszaülni. Emiatt nem is szereltem fel magam különösebben, csak terelgettem befelé a kajakot, az iszapba bökdösve a lapátot. Én is meglepődtem, de egyszer csak kijutottam a tiszta vízre. Ez lehetett olyan 30 centi mély. A szél induláskor vált közel viharossá. Az alacsony vízen tomboltak a törőhullámok, ahhoz is komolyan erőlködnöm kellett, hogy irányban tartsam a kajakot, nemhogy a spricót felvegyem. Anélkül viszont minden hullám belocsolt egy-két liter vizet a beülőbe. Megpróbáltam leengedni a kormányt, hogy stabilizáljam a kajakot, de nem akart megmozdulni, az erősebb rántásra pedig elszakadt a madzag és kezemben maradt a műanyag golyó. Valami hihetetlen szenvedéssel végül bepattintottam a neoprén hullámkötényt, ekkor megszűnt végre a vízelárasztás, kormány nélkül kiverekedtem magamat az öbölből, kint már kisebbek – de azért még tarajosak – voltak a hullámok, megkértem Pétert, hogy kézzel engedje le a kormányomat, így már legalább tudtam haladni a többiekkel. De láttam, hogy a keszthelyi pihenőnél komoly javítások várnak rám.
Nem is élveztem a következő szakaszt, igaz eleinte nem is volt mit. A durva szél és a hullámok még vagy öt kilométerig kitartottak, addig erősen paráztam a kormány miatt. Végül Balatonberény után minden elcsendesült, a Zala torkolatánál már élveztem is az evezést. No, annyira azért nem, hogy erős tempót is menjek, 24 kilométer kinlódás kiszedte rendesen az erőmet. Itt külön is váltunk, a három gyorsabb kajakból álló egység “kinyalta” rendesen az öblöt, én inkább bentebb evickéltem, Attila pedig társult. Harminc kilométernél jött az újabb pihenő, Keszthely. Én ebéd helyett kajakot pucoltam, illetve szereltem. Sikerült valahogy visszagyömöszölnöm a madzag két végét a műanyag gömbbe, úgy, hogy meg is tartsa… ettől persze a le/felhúzó kötél nem lett üzembiztos, de ha nem a golyónál húztam, hanem egy maroknyi távolságra mögötte, akkor működött. Azért erősen bíztam benne, hogy innentől már nem kell sokszor a kormánylapát. Újabb kackac.

From Balaton Karika 2012

Az ebédszünet végén nekiálltunk számolgatni. Fél négy. Sötétedésig van még 3,5 óránk és kábé 22 kilométer távolságunk, az annyi mint 6,28-as átlag. Nagyon kemény, még sima vízen, kipihenten is. Egyik sem állt fenn. Itt a változatosság kedvéért virtigli szembeszelet fogtunk ki, saccra olyan 25 kmh-sat, 20-30 centis hullámokkal. Nem az a terep, amelytől egy tengeri kajakos sírva fakad, viszont a sebességből simán visszavesz 1 kmh-t. Eveztem, eveztem… és majdnem elsírtam magamat, olyan alacsony értékek táncoltak a GPS kijelzőjén. Szerencsére a lassabb kajakok korábban indultak el, így legalább az üvegszálasok tempója nem frusztrált. De minden más igen. Aztán egyszer beugrott, hogy a szembeszélben nem kell kormány, felhúztam, a kajak megugrott én pedig a váratlan nyereségtől tűzbe jöttem. 6.2, azt mondjátok? Akkor annyi lesz. Péter szintén felhúzta a szkeget, gondolom, Attila is, aztán kilőttünk. Abban a szutyok ellenállásban simán hoztuk a 6,5 körüli tempót. Legjobban az üvegszálasok döbbentek meg: korábban akkora volt a sebességkülönbség, hogy Zoltán időnként tett egy-egy nagy kört, megkerülve a hátsó kajakot – azaz engem – majd visszaállt az elejére. A fogcsikorgatás szemmel láthatóan nem zavarta. Aztán időnként elment hattyúkra vadászni, majd visszajött. Hattyú nélkül. Most is így készültek… aztán teljes erőből kapartak, mire olyan 10 kilométer után, a györöki pihenőnél utolértek minket. De itt sem szuszogtunk sokat, nyomtuk tovább. Egy seggel toltuk végig 4 óra alatt a 23 kilométert, ez 5,75-ös átlag, nyilván a pihenőket is beleértve. Végig szembeszélben, szembehullámban. (Ugye, Györök és környéke.) De fél nyolckor még pont annyira volt világos, hogy fejlámpa nélkül is ki tudtunk kötni. Tíz perc múlva pedig már teljesen sötét lett – de ez már senkit nem érdekelt. Őszintén szólva, fogalmam sincs, honnét merítettem ehhez erőt, hiszen már Keszthelyre érve is éreztem, hogy nekem végem. A sört is csak úgy tudtam meginni az ebédszünetben, hogy vállmagasságig emeltem a dobozt és alátettem a fejemet. (A többiek egyből a sajtkrémemre gyanakodtak, hogy vegyész létemre abba kevertem valami doppingszert.) Én inkább arra tippelek, hogy egy jól sikerült motivációs csúcs lehetett: egyrészt ott volt a kényszer, hogy még világosban megtaláljuk a kempinget és partraszálljunk, másfelől pedig nagyjából itt lehetett tele a hócipőm, hogy én már mindenhol (Maros, Balaton) csak a hátát látom a többieknek, hát legalább egyszer mutassam már meg, hogy nem vagyok annyira puhány. De mindegy is, a lényeg, hogy sikerrel zártuk az első napot.

Beszélgetés evezés közben két GPS tulajdonos között.
– Benne van a kemping koordinátája a készülékedben? – kérdeztem Pétert.
– Persze, benne. Már Robin Hood nyila után megyek.
– Az se rossz. Akkor én bekapcsolom a vonósugarat.

From Balaton Karika 2012

Végül partra szálltunk, kicibáltuk a kajakokat. Sötét volt, fújt a szél, lehűlt a levegő… mi pedig ott álltunk a parton a csuronvizes ruháinkban. Ja, a Balcsi 16 fokos volt. Nekem egészen hallhatóan kocogott a fogam. Nem is vacakoltam a szállással, felmarkoltam a ruhás vízhatlan zsákot és elügettem a vizes blokk felé. Beugrottam a második kabinba, levetkőztem, elrendeztem mind a vizes, mind a száraz rucikat, végül megnyitottam a csapot. Nem volt meleg víz. Szerencsére annyira át voltam fázva, hogy a hideg vizet langyosnak éreztem, a gyors zuhany után alaposan áttöröltem magamat, na ekkor kezdtem melegedni, végül beöltöztem talpig polárba és helyreállt végre a hőháztartásom. Később kiderült, hogy csak a második kabinban nem volt meleg víz, a többiben igen, de az élet ugye nem mindenkinek egyformán könnyű.

Immár teljes komfortérzetben elsétáltam a recepcióra, ahol sok minden kiderült: például az, hogy a vízpart az strand, ott nem lehet sátort állítani, csak az erre kijelölt helyen, mely jelen esetben a kemping túlsó felében, valahol a rák farkán túl volt található, emellett az 5 sátor 5 személy kábé 10e forint lett volna, ellenben egy négyszemélyes vízparti faház öt személyre 15e, pont a dögnehéz kajakok mellett. Túl sokat nem is variáltam, egyből kivettem. Péter volt a lovag, bevállalta a földön alvást. Orsolyának és Zoltánnak már voltak horkolással kapcsolatos tapasztalataik, ők igyekeztek minél távolabb helyezkedni tőlem, így maradt az, hogy Attilával mi bújtunk be a szülőknek fenntartott franciaágyba. De ez zavart ekkor a legkevésbé bárkit is. Kaptunk saját vizesblokkot, konyhát, ágyban aludtunk, volt áramunk (én marha, nem töltöttem fel az aznap elhasznált elemeket a GPS-ben, ezt később remekül meg is szívtam), nem kellett vacakolni vizes sátrakkal, igéretet kaptunk, hogy reggel nyolckor nyit a büfé meleg kajával, kávéval, szóval kifejezetten szép, kerek lett estére a világ. Vacsora után kiültem a kerti hintába egy szivarra, még jó egy órát beszélgettünk, vigyorogtunk, aztán alvás.

This entry was posted in Kajak.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *