Month: August 2012

Ezt csak úgy megjegyzem – mert nem hiszem, hogy mindenki olyan sasszemmel olvas, mnint Hvala – hogy összedobtam egy oldalt, ahonnan az Endomondo-ra feltöltött tracklogjaim elérhetőek. (Az oldal linkje bele is került a bal oldali linkboxba.) Nem akartam mindenkinek a képébe tolni a Facebook-on, mert az nem igazán elegáns, inkább ideraktam ezt a linket. Fogalmam sincs, kit érdekel, kit nem – akit nem, az nem kattint rá.

Az aktualitását az adta, hogy ma, szokás szerint a teraszon vertem a billentyűket, amikor két turistát láttam. A kert végében haladtak el, túrabottal, hátizsákkal. Érted, túrabottal! Azon az úton, ahol én a leghétköznapibb módon megyek el a leghétköznapibb boltba. Ezen azért elgondolkodtam. Egyrészt, hogy de jó helyen lakom, ha más már túrázni jár ide, másrészt pedig, hogy de fura, hogy ha én túrázni akarok, akkor elmegyek innen, ahová mások már túrázni járnak, oda, ahová én járok túrázni. Mert itt a boltba megyek ezen az úton.

Nyár elején főleg az apró legyek domináltak a teraszon. Pici, de szapora népség és a végtelenségig pofátlan: határozott életcéljuk, hogy a környéken ülő ember teljes testfelületét bejárják. Most, a nyár vége felé eltűntek. Helyettük óriási legyek látogatják a teraszt. Akkorák, hogy a macskák is inkább arrébb húzódnak, minthogy megtámadják őket. Ezek a legyek másképpen idegesítőek: nem másznak rá az emberre, csak éppen körbedöngicsélik, aztán leszálnak elé az asztalra és nézik. Az óriási összetett szemükkel. Alattomosan és gonoszul. Kibírhatatlan. Ezek ellen nem is jó a légyölő spray, az extra gyorsan ölő darázsirtót szoktam használni. Félek, hogy ha csak megsebzem, akkor leharapja a fejemet.
A darázsirtó természetesen mindig a kezem ügyében van. Legtöbbször csak egyszerű németdarazsak szoktak rámrepülni, de tavaly valahogy elszaporodtak a lódarazsak. Azóta a Protect darázsirtó olyan, mint a mobiltelefon: sehová sem megyek nélküle.
De ezeket legalább lehet valahogyan kezelni. Az alattomosan támadókat viszont nem. Senki nem mondta nekem pl, hogy a szeder ennyire vonzza a mezei poloskákat. Pedig igen. Van egy csomó bokrunk, de ahány szem szeder, annyi poloska. És nem érik be a szederrel, kíváncsian portyáznak is. Rendszeresen a napernyő tetejéről szoktak belepottyanni a hajamba. Nem mellé, nem az asztalra, nem a földre… a hajamba. Tuti, hogy direkt csinálják. Agyonnyomni nem lehet a dögöket, mert irgalmatlan büdösek, kénytelen vagyok valami indiántánccal kirázni a hajamból, majd a terasztól jó messze papuccsal agyonütni a támadót.
Másik kedvencem az éjszakai molylepke. Akkora, mint egy kolibri. Az még a jobbik fajta, amelyik nem vacakol, hanem ahogy megjelenik, rögtön belerepül a szemembe, fülembe, orromba. Akár egyszerre is. A gonoszabb leszáll valahol és vár. Akár napokig is képes beleolvadni a durván vakolt fal mintázatába. Aztán amikor éppen teljesen ellazultam, vagy éppen nagyon töröm a fejem valamin és kizártam belőle a külvilágot… na, ekkor támad. Szembe, fülbe, orrba.
De az idei nyár csúcs élménye a múlt héten történt. Este üldögéltem a teraszon, éppen megszállt az ihlet és vadul gépeltem, amikor az ablak fölötti redőnyházból a fülem tövére ugrott egy sáska. Egy kib@szott nagy sáska. Először reflexből levertem és csak amikor megláttam a földön, mi volt a fülemen, akkor kezdtem el sikoltozni. Lendületből akkorát rúgtam bele, hogy azóta is azon csodálkozik, hogyan tudott ekkorát ugrani.
Végül, hogy teljes legyen a kép, elmesélem, mit látok, ha lenézek balra az asztal alá. Itt van a híres gyíktemető. A macskák, a sok kajáért cserébe nyár eleje óta szakmányban hordták ide a gyíkokat. Eleinte kultúráltan lekezeltem, vécépapír, kuka. De annyi volt, hogy végül hagytam a fenébe és csak berugdostam a tetemeket a fal mellé. Most itt sorakoznak a csontvázak, némi bőrfoszlányokkal, a hangyák nagy örömére.

Persze, mindezek mellett félelmetesen jó hely egy ilyen terasz. De arra nem szabad számítani, hogy csak az ember érzi magát itt kellemesen.

Reggelire pirítós kenyér, vajjal. Ahogy melegen kijön a sütőből és a rákent vaj ráolvad az enyhén őzbarna kenyérre. Két sütés. Rárakod a négy szelet kenyeret egy tányérra, kiülsz az étkezőbe.

Milyen sorrendben eszed meg a kenyereket?

1. Pedáns
Szigorúan abban a sorrendben eszi meg a kenyereket, ahogy azok a sütőből kijöttek, azaz az első sütéssel kezdi, mely már egy kissé kihűlt. Mire megeszi a két kenyeret, addigra a másik kettő is kihűl, így a pedáns ember egyenletesen fogyasztott el négy szelet, közepesen kihűlt kenyeret.

2. Carpe Diem
Először a még meleg, friss sütéssel kezdi. Igaz, mire végez, addigra az első sütés teljesen kihűl, de végül lett egy maximálisan finom és egy teljesen kihűlt köre.

Te melyik típus vagy?

Én, bevallom, egy harmadik: a stílustalan praktikus. Miközben a konyhában sül a második sütés, én már akkor, állva, mint a lovak, már ott megeszem az első sütést, majd amikor elkészült a második, azt kávéfőzés közben fogyasztom el, szintén a konyhában. Így nekem mind a két kör maximálisan finom – cserébe viszont nincs meg az étkezőben étkezés esztétikai élménye.

Emigráns orosz könyve, amely beszámol a szovjet társadalom belső, mindennapos erkölcséről. Azt mondja, amit sokan, akik nem hallomásból ismerik, hanem belülről élték meg ezt a rendszert: előadja a korruptságot, amely áthat mindent, hivatalt és magánéletet, bizonygatja az intézményesített rablást és tolvajlást; a feltétlen, pőre cinizmust, ahogyan állást, pozíciót pénzért osztogatnak; a fegyőr és a fogoly összjátékát – és az emberek tökéletes közönyét minden iránt, ami más, mint a pillanatnyi anyagi lehetőség.
…
Hasonlót mond egy látogató, aki Magyarországon járt: szerinte az embereket most már elsőrendűen csak az érdekli, hogyan lehet megjavítani a mindennapos életlehetőségeket – politika, világnézet, mindez közömbös számukra. Egy társadalomban, ahol az egyénnek nincs módja és joga részt venni a közös tervezésben, ahol megparancsolják számára, hogyan éljen, mit higgyen, mit mondjon, olvasson – elkövetkezik a fásult közöny ideje, amikor az emberek már nem várnak semmit, nem félnek semmitől, csak a mindennapot akarják élvezhetőbb formában túlélni.

– Márai Sándor: Napló, 1975 –

– Eszméletlenek ezek a kölykök, a legártatlanabb dolgokkal is képesek megsebezni magukat – panaszkodik a fiam, miközben a dinnyével együtt szórakozottan elvágta az ujját is.