Month: May 2012

Az éjjel egy rockoperát álmodtam. Arról szólt, hogy van egy orosz hapi, aki ha kényelmetlen helyzetbe kerül, mindig azt választja, hogy elutazik. A darabnak úgy lesz vége, hogy egy túláradóan érzelmes, eleinte lassú, de aztán begyorsuló, tipikus orosz dalban a Nő ezt a fejére olvassa, és miközben a szám halad a katarzis felé, a hős szótlanul nekiáll pakolni a bőröndjébe, majd amikor már teljesen vad a zene, akkor – nem foglalkozva a Nő egyre erősödő szemrehányásával – kisétál a színpadról, gurulós bőröndjének kerekeivel verve a taktust. A katarzis az, hogy eddig teljesen érzéketlenül lépett le a különböző színhelyekről, de itt, ezzel a kerékzörgetéssel jelzi, hogy most először hallja és érzi a szemrehányást, érzi, hogy nem szemlélője, hanem résztvevője a jelenetnek – de neki akkor is mennie kell, mert itt hirtelen elromlottak a dolgok.
A zene egyébként nagyon jó volt, még most, a reggeli utáni kávénál is ezt dúdolom.
Néha kifejezetten kellemes dolog nemnormálisnak lenni.

Szeretem, amikor ennyire nem vagyok itt, a valóságban.

Azért van az, ami már túlzás. Ma beletettem a mákoskiflit a szemüvegtokomba.

Márai Sándor írta 1955-ben a naplójába, New Yorkban.

“…bizonyos, hogy a “népuralom” Amerikában eltorzult, mint mindenütt, ahol a demokráciát nem az oligarchák, tehát a “kiválóak” vezetik.”

Azért csócsálgassuk egy ideig ezt a félmondatot. A megállapítás lényege igaz, de mintha megváltoztak volna azóta a fogalmaink.

Terasz, olvasgatás. Csendesen esik az eső. Kialszik a szivarom. Bedobok valamit könyvjelzőként a könyvbe, leteszem az asztalra, leveszem az olvasószemüveget, leverem a hamut, keresem az öngyújtót – és égen-földön nincs.
Naná, azt tettem bele könyvjelzőként a könyvbe.
Szeretem, amikor ennyire nem vagyok itt, a valóságban.