Month: March 2012

2012.03.26; hétfő

7.30-kor ébresztő, skera a boltba. Végre be tudtunk rendesen vásárolni. Vettem 3 üveg cídert meg 3 üveg bordóit.

– Jézusom – hüledezett Nej – Belegondoltál, hogy csak a mai napunk van már ebben a városban?
– Hmm, nem. De majd megoldjuk.
– És a hűtőben lévő borokkal mi lesz?
– Mindig csak ezek a részletek.

Kezdtük ott, hogy a reggelihez elfogyott az egyik literes cíder és az egyik bor. Abban is biztos voltam, hogy az egész napos fárasztó csavargás a tűző napon elintézi majd, hogy az ajtónyitás után 5 perccel már ne maradjon a lakásban cíder: hideg is, szénsavas is, finom is. Az alkoholtartalma kevesebb, mint egy Radlernek, szóval tipikus üdítőital. A többi meg tényleg kialakul, legfeljebb hagyunk egy üveg bort az utánunk jövőknek.

Ejtőzés, kávé – és indulás. Tegnap este kicsit meghúztam az útitervet, a korábbi éjszakai séta megmutatta, hogy nem érdemes minden kiszemelt helyre elmenni. Igaz, jöttek új helyszínek. Elképzelés: levonatozunk a már jól ismert Mars mezőre, megnézzük az Eiffel tornyot nappal is. A Trocadero-n keresztül elmegyünk a Diadalívig, majd végig a Champs Elysees-n, Concorde tér, Tuileriák kertje, Louvre. Királyi Palota. Les Halles. A Pont Neuf-on át az Ile de Cite-re, Notre Dame nappal. Innen elmegyünk Marais felé: zsidó negyed, Place des Vosges, Bastille. (Már az az egy kockakő, ami maradt belőle.) Aztán a Pere Lachaise temető, majd vissza a Szajnához, átkeveredni a Latin Negyedbe, csalingázni a kis utcákban, Pantheon, Sorbonne, végül pihenő a Luxemburg parkban. Amint fel tudunk állni, kényelmesen elsétálunk a Notre Dame melletti RER állomásra, útközben pedig megvesszük az ajándékokat.
Szendvicset csomagoltunk, innivalót nem. Gondoltuk, majd veszünk valamit az útbaeső boltokban.
Aha. A legvégén, tehát már a RER állomás felé menet találtunk csak boltot. Egészen addig semmi. Ez egy akkora, de akkora fekete pont Párizsnak, hogy rá sem fér a képernyőre. Ezzel simán lecsúszott az utolsó helyre a márciusi kirándulások rangsorában. Egész nap tűzött a meleg, mindenfelé zsúfolt és drága kocsmák voltak csak… bolt, az nem. A folyamatos szomjazás rá is nyomta a bélyegét a csavargásra. Nem volt éppen jó kedvünk, le is húztuk a látnivalók egy részét.

De az elején még nem sejtettünk semmit. Méregettük az Eiffel tornyot, próbáltuk felfogni, mekkora böszme nagy. Úgy átfogóan nem is lehet értelmezni, csak úgy, ha megnézzük az egyes részleteket, azokat felfogjuk, majd a végén megpróbáljuk az egészet összerakni.

From Párizs 2012

From Párizs 2012

Barna sokadjára sem akarta elhinni, hogy ezt a tornyot eredetileg tényleg 20 évre építették és csak az mentette meg a lebontástól, hogy időközben kiderült, mennyire tökéletes antenna. Azt meg végképp nem értette, miért utálták ennyire kitartóan a párizsiak. A mostani eszünkkel már tényleg nehéz felfogni, de akkoriban a tiszta vas, mint építőanyag teljesen új, teljesen szokatlan – és valljuk be, ronda is volt, ha a kővel, a márvánnyal és a fával hasonlították össze. El kellett telnie pár évtizednek, hogy elfogadjuk, megszeressük. Ne azt lássuk benne, hogy mekkora rozsdás ócskavastömeg (nyilván nem rozsdás, nyilván nem ócska, de az ember valamiért zsigerből hajlamos a vasra, mint rozsdás és ócska anyagra asszociálni), hanem észre kell venni az íveket, a statikát, a csipkére jellemző bonyolultságot. És persze sokat segített az is, hogy a stílus elterjedt, megszoktuk.

From Párizs 2012

Felmenni eszünk ágában sem volt, legalább akkora sor állt a lift előtt, mint tegnap Versailles-ban. Lehetett volna menni gyalog is, de akkor el is felejthettük volna utána a gyalogtúrát. Meg a lábunkat.

A Trocadero már messziről sem nyerte el a tetszésünket, nem is mentünk el odáig. Előtte bedöntöttük jobbra a gépet és egy kisebb, de követségekkel teletömött utcán értünk el a Diadalívig. Már előre szóltak, hogy szociológiai szempontból sem utolsó az autósok viselkedésének tanulmányozása. Körforgalom, öt vagy hat sáv – igazából senki nem tudja mennyi, hiszen sávok nincsenek felfestve, így tulajdonképpen annyi autó megy egymás mellett, amennyi az adott pillanatban éppen elfér. Ha jól láttam, a behajtóknak volt elsőbbségük, akik ezzel erősen éltek is: jött a kocsi oldalról és egy kövér gázzal már három sávot be is nyomult a tömegbe. Kicsit úgy nézett ki, mintha csupa szuicid lemming tipusú versenyző próbálna behajtani a körforgalomba.
Amíg a férfiak a forgalmat vizslatták, Dóra a tanulmányaival foglalkozott. Hamarosan le kell adnia a szakdolgozatát, melynek témája egy francia körutazás. Nejjel bementek egy közeli hóttelegáns étterembe és elbeszélgettek a pincérrel, kértek menükártyát, meg minden olyasmit, ami jól fest beleragasztva egy szakdolgozatba.

From Párizs 2012

Itt még mindig vidámak voltunk. A Champs Elysees-n kacagott a napsugár, a tömeg is inkább élénk, mint nyomasztó volt. Elkaptunk egy forgatást is, valami sörreklámhoz kapcsolódó álinterjú lehetett, legalábbis a medvebundába öltözött söröző nő eléggé valószerűtlenül nézett ki.

From Párizs 2012

Aztán kezdtünk fáradni, de az út csak nem akart elfogyni. Az a baj a sugárutakkal, hogy a tervezőik legtöbbször annyira beleélik magukat, hogy nem bírják felemelni a ceruzájukat a vonalzó mellől. Határozottan örültünk, amikor elértük a Concorde teret, mert ott végre le tudtunk egy kicsit táborozni.

From Párizs 2012

Concorde tér. Nehéz erről röviden írni, mert hatalmas nagy tér. Kicsit hasonlít a Hősök terére, csak mi nem loptunk hozzá obeliszket Egyiptomból. Az útleírások azt mondják, hogy tömény Párizs, látszódik innen a Diadalív, az Eiffel torony, a Louvre előtti diadalív, középen a luxori obeliszk, a teret egyfelől klasszikus épületek veszik körül, barokk szökőkutakkal, másfelől pedig egy park, a Tuileriák kertje. Ez mind igaz, de a valóságban ezen a téren ad randevút egymásnak Európa távolsági buszainak jelentős része is, melyek utána körbe-körbe vánszorognak a tömérdek autó között. Szvsz a tér inkább zsúfolt és idegesítő, mint pihentető, léleknyugató. (Bár volt, aki kigurított egy babzsákot a betonra és szemmel láthatóan jól érezte magát.)

From Párizs 2012

Az se dobott túl sokat a hely hangulatán, hogy tudtuk, anno ezen a téren folytak a kommün kivégzései. (Bár más források szerint a guillotine a Körhinta téren, a mostani kis diadalív helyén tombolt. Szvsz ott lesz a keveredés, hogy az egyik forradalom során az egyik helyen gyilkolásztak, a másik forradalom után meg a másikon. Nekem meg most nincs kedvem felfejteni, hogy melyik alkalommal pontosan hol is.)

From Párizs 2012

Utána a park… olyan park. Vannak benne sugárutak és kisebb oldalsó utak, szökőkút, nagy medencével, padok, aztán fák, virágok. Valószínűleg bennem van a hiba, az eddigi olvasmányaim mindig úgy hivatkoztak erre a parkra, mint a mennyország egy apró szeletére – ehelyett viszont egyszerűen csak egy park. (Ott lehet a probléma, hogy a kert valószínűleg a Tuileirák palotájával együtt alkothatott nagyszerű élményt, egészen addig, amíg a kommün idióta vezetése 1871-ben fel nem gyújtatta az egész gyönyörű épületet. Néha tényleg nem értem az emberiséget. Hitler az utolsó napjaiban parancsot adott, hogy egész Párizst el kell pusztítani. Kész szerencse, hogy elszabotálták a parancsot.)

From Párizs 2012

Aztán a túloldal, immáron a Louvre előtti tér. Ez az a pont, ahol maximálisan meg tudom érteni az anno morgolódó párizsiakat. Nekem ugyanis nagyon nem jön be az üvegpiramis. Nem csak az anyagával van gondom: az üveg már évtizedek óta elfogadott építőanyag, megszokhattuk. A hangulata, az. Nem csak, hogy nem illik az együttes hangulatába, de egyenesen rongálja azt. Körben egy egységes reneszánsz palota, az U alak kinyílásában egy diadalív, mely mögött a Tuileriák kertjének fő útja, mögötte pedig ennek folytatásában a végtelenségbe nyúló Champs Elysees. Ennek az egésznek a közepére, az udvarra lett lelökve egy nagy alumínium/üveg piramis. Egyszerűen nem illik ide, a rideg mértani forma tönkrevágja a reneszánsz épület és tér íveit, vonalait. Teljesen ugyanazt érzem, mint a Gellért téren a szabadtéri kút láttán: van valami, ami úgy önmagában nem ronda, de nem illik a környezetébe, elrontja a ‘fenséges’ érzést, bosszankodásra cserélve azt. (És akkor a cetről még nem is beszéltem.)

Morgás vége. Egyelőre.

Innen felsétáltunk a királyi palotához. – Hogy-hogy királyi palota? – kérdezhetnéd – Hát nem a Louvre volt az?
Igazad van, tényleg az volt. XIII. Lajos kezdte a versailles-i vadászlakot bővítgetni, XIV. Lajosig a Louvre volt a királyi palota. E mellé építtetett egy palotát magának Richelieu bíboros. (Ez volt a Három Testőrben a bíborosi palota.) Aztán később fejlődött fel Versailles, a bíboros halálával pedig az épület a királyé lett. Az egykori bíborosi palotát hívják ma királyi palotának.
Ennek az épületnek megint híresen kellemes udvara van, de amikor belépsz, semmi mást nem látsz, csak egy deszkapalánkot a kőoszlopok között. Nos, ez minden, csak nem szép. Aztán ha elosonsz mellette, akkor már ott lesz az udvar. Körben árkádok, alatta mindenféle butikok (nem a klasszikus ajándékboltok, annál egy fokkal kifinomultabbak, pl. numizmatikai shop), középen szökőkutak és az elmaradhatatlan szögletesre nyírt (vagy nemesített) fák. Tényleg hangulatos.

Itt húztuk le az első látványosságot. Eredetileg meg akartuk nézni a Forum des Halles-t, a Les Halles egykori híres piacterét, de menetközben értesültem róla, hogy a piacot még a hetvenes években lebontották, jelenleg egy ízig-vérig modern bevásárlóközpont van a helyén. Azt meg azért mégse.

Ekkor jutottunk el oda, hogy kivált a só a kiszáradt szánk szélén. Innen a Neuf hídig elég zsúfolt utcákon haladtunk, gondoltuk, majd csak lesz valahol bolt, legalább egy icipici szupermarket. Nem volt. A szigeten ráadásul naív módon középen, a hosszanti tengely mentén szerettünk volna végigsétálni, de kétszer is belefutottunk olyan épületegyüttesbe, mely a sziget teljes szélességét elfoglalta, csak a szélein hagyva meg egy-egy utat. Így jutottunk el a Notre Dame épületéig, ahol a már addig is kritikus határon lévő tömeg hirtelen megtízszereződött. Csak, hogy érthetőbb legyen a megrökönyödésünk: abszolút mezei hétfő dél volt. Habár a kölyköknek ingyenes volt a belépő, de a kilométeres sor láttán lemondtak a bejutásról. Leültünk egy járdaszegélyre, megettük a szendvicseinket. Jó ropogós, száraz szendvicsek voltak, illettek a jó ropogós, száraz ajkainkhoz. Emellett tűző meleg, tűző tömeg. Nem is töltöttünk itt sok időt, megkerültük az öreg templomot és a mögötte lévő parkban végre tudtunk pihenni egyet. Találtunk egy vízcsapot (most milyen jól jött, hogy Nej elfelejtett kidobni a táskájából két darab 2,5 decis borosflakkont), volt vécé is a parkban, így teljes vízcserét hajtottunk végre. Leülepedtünk, mint az iszap. Közben elmeséltem, hogy állítólag ezen a szigeten keletkezett az az ősi település, amelyből Párizs kinőtte magát. Akkor Lutéciának hívták, gondolom, a név sok embernek ismerős az Asterix rajzfilmekből. Azért írtam, hogy állítólag, mert amikor építették a metrót, úgy döntöttek, hogy nem szaroznak mindenféle régészkedéssel, ennek következtében a szigeten lévő összes lelet megsemmisült. Szelavi.

From Párizs 2012

Ez volt az a pihenő, ahol igazán drasztikusan húztam meg a programot. A Bastille tere annyira nem érdekes látnivaló ma már. Zsúfolt körforgalom, középen egy emlékoszloppal. Ha viszont nem megyünk el odáig, akkor ugrik a Pere Lachaise temető is, amiért megint nem ejtettünk túl sok könnyet. Oké, kultikus hely, de akkor is csak egy temető. Különben is, megnézni, hol porladnak egykori nagy emberek maradványai… az valahol egyfajta bálványimádás. A magam részéről úgy vélem, sokkal inkább arra érdemes koncentrálni, ami maradandót alkottak, amiben továbbéltek. Most például – amikor írom a cikket – Doors megy a háttérben.
Aztán ha már lehúztuk ezeket a célpontokat, érdemes-e a Marais negyedet megnézni? A királyi palota után egy ideig jártunk benne, a szűk utcák nem azok a romantikus fajta szűk utcák, a tömeg ellenben valódi. A zsidó negyed is csak a nevében az, az őslakosok mára elhagyták. (Nagy részük nem egészen a saját akaratából.) Egyedül a Vogézek tere piszkálta a fantáziámat, de ahhoz, hogy egy térért ekkorát kerüljünk, már fáradtak voltunk és egyébként sem szerettük ekkor Párizst annyira.

From Párizs 2012

Így feltápászkodtunk, átsétáltunk az agyonlakatolt hídon, csavarogtunk egy kicsit a Latin negyedben. Itt is voltak szűk utcák, de valahogy ezek sem jöttek be. Nem tudom. Szerintem mi lettünk elrontva Barcelonában, illetve Nápolyban és szűk utcák esetén az ottani élményeket keressük. Viszont a Pantheon környéke lélegzetelállítóan szép. A kölykök be is mentek az épületbe (nekik ingyenes volt), mi pedig addig csalingáztunk a környéken. Érdekes lehet errefelé egyetemistának lenni. (A Quartier Latin a sok diákról kapta a nevét. A Sorbonne-t 1257-ben alapították – csak emlékeztetőül, Magyarország ekkor éppen a tatár dúlásból próbált felépülni – és a negyedet főleg diákok, konkrétan latinul beszélő diákok lepték el.)

From Párizs 2012

From Párizs 2012

From Párizs 2012

A Pantheon érdekessége – a nagyívű épület mellett – hogy itt van elhantolva az ország néhány kiválósága. A korábban említett ellentmondás feloldása: Zolát eredetileg tényleg a Montmartre-on temették el – ahol két nappal korábban láttuk is a síremlékét – de később átszállították a hamvait a Pantheonba. Tehát tényleg mind a két helyen “el lett temetve”.

From Párizs 2012

A Sorbonne épületei mellett lesétáltunk a dombról, majd lerogytunk a Luxemburg parkban. Tó, szökőkút, árnyék… nem is kellett más megfáradt lábainknak. Na jó, megittuk a magunkkal cipelt vizünk maradékát. (Bolt persze még mindig nem volt.)

From Párizs 2012

A parkban, a tótól viszonylag távol, a víznek háttal, a szobor előtt parádézott két kacsa. Eszembe jutott egy tegnapelőtti ökörködés. A Montmartre egyik kis utcájában sétáltunk lefelé, amikor a húsbolt kirakatában mindenféle állattetemet láttunk.
– Hát az meg mi ott? – csodálkozott rá az egyik dögre a lányom.
– Kacsa. Lö kacsa – világosítottam fel.

Fél órát ücsörögtünk itt, majd jött a túra utolsó szakasza: megkeresni a RER állomást, illetve útközben bevásárolni a szokásos bóvlikból. (Nej hűtőmágnesekre gyúr, Barna pólókra, Dóra meg kulcstartókra.) Közben persze voltak látványosságok is: elsétáltunk a Notre Dame-tól éppenhogy csak egy kicsivel kisebb Saint Sulpice templom mellett, majd az 542-ben épült (később 1163-ban romjaiból újraépült) St-Germain-des-Pres templom mellett. (Többek között itt található Descartes sírja.)
De itt már igazából csak a kulcstartók, pólók és hűtőmágnesek tartották a lelket a fáradt csapatban.

From Párizs 2012

Ritka perverz tréfa volt a sorstól, hogy ezután nagyon sokáig nem találtunk gagyiboltokat, viszont itt, ebben az utolsó, reménytelen szakaszban futottunk bele két élelmiszerboltba is. Persze ekkor már tök feleslegesen, hiszen a RER megállótól negyedóra utazás és otthon vagyunk, ahol tele a hűtő minden jóval. (Például azzal a két liter cíderrel, mely ebben az állapotban már nem is tűnt olyan soknak.)

A St Germain körúton megtaláltuk a korábban már körbenyáladzott cukrászdát. Nem túlzok: odabent hatalmas kupacokban álltak a macaron-ok. Nehogy már még csak meg se kóstoljuk az eredetit! Némi nyomozás után találtunk előrecsomagolt adagokat (a kimértnél fogalmunk sem volt, milyen súlyú lehet egy darab), ezek alapján az jött ki, hogy 1 darab süti 1 euró. Itt azért elhúztuk a szánkat: azért ezek elég picike darab vackok, ennyi pénzért. Ennyi éhes embernek. Dóra mentette meg a helyzetet, eszébe jutott, hogy mintha a szállásunk melletti boltban is látott volna macaron-t.

Végül a fátum is megszánt minket, találtunk egy közt, ahol csak ajándékboltok voltak, de vagy húsz, egymás mellett. Utána beszédültünk a RER aluljáróba, kókadtan hazabumliztunk. Aztán bementünk a kisboltba, erővel ellenálltam, hogy vegyek még pár üveg bort, a macaron-ból 4 euró volt a tízdarabos kiszerelés (és pont ugyanaz a doboz volt, melyet a belvárosban is árult a cukrászda), szóval minden jó, ha jó a vége. A lakásban a két üveg cídert 3,5 másodperc alatt végeztük ki, aztán lassú, alapos vacsora, lassú és alapos borfogyasztással.

Közhely, de igaz: mindig tanul az ember. Nekem itthon egy nagyon profi Fackelmann pincér dugóhúzóm van(1).

(1) Nem, nem az az agyonbonyolított, csigás-karos izé. Láttál te már pincért ilyesmivel dolgozni? Az csak az otthoni látványkonyhába való. Az igazi dugóhúzó egyszerű, de nagyon hatékony: a kulcs a támaszték, azaz egy egyszerű emelő. (Ezt lehet még cifrázni, ha a cucc összecsukható, akkor az a Dreco.)

Ezen a műszeren van gallérvágó is, melyet teljes elégedettséggel használok. Meglehetősen sok borász gondolja úgy, hogy nem rak a gallérra olyan szalagot, melynek meghúzásával szabaddá válna az út a dugóhoz. Ilyenkor elnézően mosolygok, pár mozdulat a dugóhúzómmal és már le is esett a gallér teteje.
Igenám, de a kint vásárolt pincér dugóhúzón nincs gallérvágó. Miközben az összes kint vásárolt borra igaz, hogy nincs szalag a gallérjukban. Azt a keservit. Hát milyen kapitalizmus ez? Igény, az lenne rá, de a piacon meg nincs megoldás? Jobb híján késsel szenvedtem, de azért ez elég gusztustalan munka: ötször-hatszor körbe kellett metélnem a késsel a gallért, mire levált a teteje. Ez az első bornál még elmegy, de a sokadiknál már elég kockázatos mutatvány.
Teljesen véletlenül jöttem rá a megoldásra. Az egyik gallért valamivel jobban szorítottam meg és erre az elfordult. Hoppá. Jó erősen megmarkoltam, egy hirtelen rántás felfelé – és az egész gallér a kezemben maradt. Innentől kezdve semmit nem kellett vagdosnom, csak egy jól irányzott rántás és volt gallér, nincs gallér. Mindenféle vágószerszám nélkül. Hát, ilyen kapitalizmus ez. Azóta itthon is ezt játszom a szalag nélküli borokkal és remekül működik a módszer. A dugóhúzómon a gallérvágó meg bevonult az atavizmusok közé.

Visszatérve az apartmanba. A fárasztó nap, a sok gyaloglás, a folyadékhiány megtette a magáét: meglehetősen hamar odacsaptunk a készletnek, aztán mindenki bedőlt az ágyba. (Egy fél üveg bor maradt a reggelihez.) A korai fekvés nem is volt baj, 7.30-ra jön Selim, addigra menetkésznek kell lennünk.

2012.03.27; kedd

6.00-kor ébresztő. A reggeli menetrend szerint nem kellett volna ilyen korán kelnem, de még várt rám a borzalmas ágy és annak összecsukása. Nem is vacakoltam vele sokat, egy gyors hidegvizes arcmosás és már másztam is be, úgy, pizsamapólósan az ágy alá. Kezemben a brutális rugó. (Tényleg az volt, összeakasztva a két végét simán lehetett marokerősítőnek használni.) Kész szerencse, hogy ez egy francia ház volt, így a szomszédok nem tudtak mit kezdeni az egyre dühösebben elordított káromkodásaimmal. Az expander egyszerre felrakott hat rugójának kihúzása kutyafasza volt ehhez a feladathoz képest. Beakasztottam az egyik végét, majd megpróbáltam ezt az erős dögöt kábé kétszeresére kihúzva beakasztani a másik végpontba. Féloldalasan fekve, egy 30 centi magas ágy alatt. Többször körbevonszoltam az egész tákolmányt a szobában, mert inkább az egész ágy mozdult meg, mint hogy a rugó nyúljon. 10 perc után már ott voltam, hogy inkább vesszen a kaució, de én ezt nem akasztom vissza. Aztán szerencsére elkezdtem használni az agyam. Ha félig összecsukom az ágyat – még nem tudom, hogyan, de tételezzük fel, hogy – akkor közelebb kerül pár centivel egymáshoz a két végpont. Talán úgy menni fog. Elkezdtem összecsukni, de úgy a negyedéig ment, aztán megállt. Se előre, se hátra. Visszanyitni sem tudtam. Bemászni alá szintén nem. Ekkor számoltam ki, hogy ha kibaszom az egészet az ablakon, a kaució még azt is betakarja. Óriási volt a kísértés. Aztán arra tippeltem, hogy a rávarrott vastag szivacstól nem csukódik össze. Próbáltam kicsit lazítani a kötődésen, erre felszakadt a szivacs varrása. Ekkor mentem ki a konyhába, meghúzni a tegnapról maradt bort. Éhgyomorra. Jól esett. Visszasétáltam a szobába. Bermuda alsógatya, pizsamapóló, kibontott, csapzott haj, kezemben egy fél üveg bor, a szememben eltökéltség. Nem lettem volna ekkor az ágy helyében. Leültem egy székre és méregettem a fenevadat. És ekkor jöttem rá a trükkjére! Ugyanazt az alattomos húzást alkalmazta két nappal ezelőtt és ugyanazt próbálta most is: a fekvőréteg lécekből állt és a dizájnosan ívelt láb időnként becsúszott ezen lécek közé. Ha ez bekövetkezett, akkor a láb megszorult és nem engedte egyik irányban sem elmozdulni a szét-, illetve összecsúszni akaró fekvőfelületeket. Mind a két oldalon kifeszegettem a beszorult lábakat – és az ágy puha könnyedséggel összecsúszott. Egy kicsit széthúztam, bebújtam közé és egy lendületes erőfeszítéssel helyére is akasztottam a rugót. A varrás ugyan felszakadt egy helyen, de az nem látszik.
– Te, mit fogunk csinálni a maradék borral? – kiabált be Nej a konyhából.
– Milyen borral? – néztem körül értetlenkedve.

Még zuhanyoztam egyet, majd elkezdtem pakolni, közben felkeltettük az ifjúságot is, gyors reggelire megettük a tegnapról maradt két zacskó chipset, és éppen amikor a kávémat kortyolgattam, beállított Selim is. Futólag átnézte a lakást, hirtelen jófejségi rohamomban megmutattam neki a két törött poharat, vigyorogva legyintett. Poénkodtam egy kicsit az ággyal, de nem értette, dumáltunk még egy kicsit Párizsról, a sok gyaloglásról, végül visszaadta a kauciót, sokáig rázogattuk egymás kezét és eljöttünk. Ahhoz képest, hogy mennyire szétaggódtam magam, teljesen simán ment minden.

Időmilliomosok voltunk. Háromnegyed nyolc volt, a repülőgépünk fél egykor indult a világ végéről. Még a legnagyobb rátartással is ráértünk fél tízre eljutni a buszhoz, amely két RER állomásra volt tőlünk. Beléptünk a kis boltba, meg a pékséghez, a kaját elraktuk, aztán elutaztunk a Porte Malliot térre. Csak lesz ott egy park, ahol le tudunk ülni kajálni.
Ilyen durván még nem sikerült beletrafálnunk: a tér sarkától kezdődik Párizs legnagyobb parkja, az egy egész kerületet betöltő Bois de Boulogne. Miközben zabáltunk, folyamatosan futó emberek cikáztak körülöttünk, de nem hagytam magamat frusztrálni: lehet, hogy ti reggelente futtok, én viszont ma reggel lebirkóztam egy LYCKSELF ágyat.

Reggeli után visszasétáltunk a buszmegállóba. Még mindig igencsak korán volt, a pályaudvaron semmi élet sem mozgott. A buszok felé kordon zárta el az utat, jobb híján ez elé telepedtünk le. 10-15 perc múlva kezdtek szállingózni többek is, beálltak mögénk. Aztán megjelent egy házaspár és szó nélkül besétáltak elénk, teljesen rátapadva a szalagra. (Mi olyan 3 méterre álltunk tőle.) Na most, te mit csináltál volna? Az látszott, hogy az első buszon bőven kevés utas lesz, teljesen függetlenül attól, hogy mikor szállsz fel, nyugisan jut mindenkinek ablak melletti ülés. Azaz semmi tétje nincs, hogy az első vagy, vagy a harmadik helyen szállsz fel. Csak éppen, mégis, az elv. Nehogy már egy pofátlan tahó ilyen könnyen érvényesüljön. Balhézzunk? Amikor semmi tétje? Ráadásul borítékolható, hogy nem fogjuk érteni egymást? (A házaspár lengyel volt, az ő gépük negyedórával korábban indult, mint a pesti.) Végül Arany Jánosra gondoltam és legyintettem egyet.

Repülőtér. Security check. Kiszúrták Barnánál a dugóhúzót. Kis híján főbelőtték miatta, végül elkobozták. A fene tudja, én eddig nem éreztem úgy, hogy egy szimpla pincérdugóhúzó ennyire veszélyes fegyver lenne. Próbáld csak meg elképzelni: ha tényleg azt szeretnéd, akkor hogyan próbálnál megölni vele egy embert? Úgy értem, próbálj elképzelni egy olyan módszert, amelynél egyszerűbb lenne a dugóhúzóval megölni egy embert, mint puszta kézzel. Úgy belegondolok, hogy bemegy valaki a pilótafülkébe és egy dugóhúzóval sakkban tart két pilótát.
Na mindegy, nem volt drága, de Barna érzelmileg ragaszkodott hozzá.

Kár lenne ilyen szomorúan befejezni az írást, álljon itt a Ferihegyen vetített animációs film arról, hogy mit lehet felvinni a gépre és mit nem. Függetlenül attól, hogy némileg túlspilázottnak érzem a szabályozást, jókat vigyorogtam a rajzfilmen. Ilyen a jó propaganda.
 

 
Végül a szokásos link:
– Az összes kép (slideshow)

2012.03.25; vasárnap

Úgy feküdtünk le, hogy semmi korai kelés, de 10 óra körül azért jó lenne elindulni. Ez egy ravasz megfogalmazása volt annak, hogy megint keveset alszunk. Éjjel két óra is elmúlt, mire sikerült legyőznünk az Ágyat, mondjuk az elalvás nem tartott tovább 5 másodpercnél, de akkor is, ha tartani akartuk az indulást, akkor legkésőbb nyolckor ébresztő.
Nej volt olyan szolidáris, hogy velem együtt kelt, együtt mentünk le a boltba és együtt csodálkoztunk a kiíráson, miszerint zárva. Itt jött jól a tesóm röpke franciaképzéséből rámragadt idióta gyerekdal(1), kilogikáztuk, hogy a bolt csak hétfőtől szombatig tart nyitva.

(1) Löndimardimercredizsördivendrediszandiédimanzs, infebókondanlöbuáalzuázom, azaz hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap, jó dolgunk van, mint erdőn a madárnak.

Vállvonogatás. Pékség van, éhen nem veszünk. Aztán amikor már hazafelé sétáltunk, akkor kezdte kipakolni a zöldségeket egy kisboltos, na, őt megvártuk, vettünk nála sajtot, bort és nescafe-t. Nem így terveztük, de végül csak lett megint croissant, baguette, sajt és bor, szóval jöhetett a mediterrán reggeli.

Beosztottuk. Amíg a csapat fele reggelizett, addig a másik fele zuhanyzott. Dóra kitépte a falból a fürdőszobai konnektort. Nekem a kezemben maradtak a zuhanyfülke ajtajai. Visszaraktam. Dóra is visszatuszkolta a konnektort. Megint legyőztük a kauciót.

Az órát viszont nem sikerült, végül 11 lett, mire elindultunk. Volt némi közelharc, mire az angolul egy kukkot sem tudó pénztárossal tisztáztuk, hogy négy retúrjegyet szeretnék venni Versailles-ba… de végül sikerült, sőt, kellő eligazítást is kaptunk. A tegnap már olyan jól megismert Mars mezei megállóban kellett átszállnunk.

A tegnapi rókák már barátságos farkcsóválással fogadtak.

Mint már korábban is utaltam rá, Párizs legfontosabb jelzője a sok. Mármint ember. Mindenhol tömeg. A nevezetességeknél pedig valami űbertömeg. Most akkor próbáld elképzelni: vasárnap késő délelőtt, szikrázó tavaszi napsütés, Versailles-ba menő vonat. Mint a heringek. A végállomáson ki is kapcsolták a jegyellenőrzést, így is alig bírt kizúdulni a sok ember. De legalább nem kellett foglalkoznunk azzal, merre lehet a kastély. Mentünk a többiekkel. Útközben megvettük a jegyeket. Közepesen magas árak (kombinált jegy 19,5€, de 26 év alatt EU állampolgárnak nem kell), aztán a kastély.

From Párizs 2012

From Párizs 2012

A tömegre egy jellemző kép. A sorban állva készítettem, balra a sor vége látható, jobb oldalon a sor elmegy a kerítésig, elfordul, majd a bejárat abban a bal oldali alumínium épületben van.

Még odakint toronyárus feketék masszív tömege. A kulcstartóra akasztható pici Eiffel toronytól a cseresznyefa permetezéséhez létraként is használható giga Eiffel toronyig mindent árultak. Szerencsére az udvarra már nem engedték be őket. De ehhez az kellett, hogy talpig géppisztolyba öltözött kommandósok járőrözzenek.

Security check. Lehet abból probléma Franciaországban(!), hogy az embernél mindig van dugóhúzó? Csak nem gondolják azt, hogy habzó szájjal meg fogjuk támadni egy dugóhúzóval valamelyik baldachinos ágyat? Illetve… izé. Azért megpróbáltuk becsempészni. Sikerült.

Első harc. Csajok a klotyiért. Férfiak audio guide-ért. (Egyébként ingyenes.) Mi nyertünk. Mehettünk a kastélyba.

Audio guide. A szobákban minden egyszerre belépő egyszerre bámul a plafonra.

Irdatlan tömeg. A sokadik frusztráció után úgy döntöttem, mostantól én is direkt bele fogok sétálni mások képeibe. Rögtön helyre is billent a lelki egyensúlyom. Ez nem is rossz szórakozás: adni a hülyét, forgolódni idegen gépek előtt, a legrosszabb esetben odavetni a pampogó békazabálóknak, hogy nye ruzomis.

Barna némileg csalódott. Hivatalosan az a mondás, hogy a kastélyban rendezték be a francia történelmi múzeumot, de ez leginkább csak egy gyökérkefe, nem múzeum. Egy tematikus kiállítás van, itt a Napóleon hadjáratokkal kapcsolatos festményeket lehet megtalálni. Amikor megkérdeztük, hogy és a többi rengetegminden hol van, azt mondták, hogy Louvre. Gondolhattuk volna. Az az a hely, ahová szándékosan nem megyünk be, mert nincs annyi szabink egy évben, mely a végigjárásához elég lenne. Így maradtak a szobák és a bútorok. Bútorokat írtam volna? Hát, ez már majdhogynem a szégyen kategória szélét nyaldosta. Szoba szobát követett, tapéták a falon, remekbe szabott freskók a mennyezeten, a bútorok pedig… néhány szánalmas puff a fal mellett, esetleg egy-egy pici asztal. Hát, ez így nem kastély. Én nem csak bútormániákus vagyok, de szeretem elképzelni azt is, hogyan lehet élni egy környezetben. Nos, ebben a környezetben sehogy. Ezt csak úgy odalökték a látogatóknak, nesztek. Gondolom a többi bútor szintén a Louvre-ban van.

From Párizs 2012

From Párizs 2012

Mindemellett a tükörterem elképesztő. Még akkor is, ha tulajdonképpen nincs benne más, mint tükrök, csillárok, puffok és dohányzóasztalok.

From Párizs 2012

A kastély után visszakerültünk az egyszerű nép körébe. A parkba ugyanis ingyenes a bejutás, csak a kastélyokért kell fizetni. Van valami belső buszközlekedés, a kombinált jegy jó is rá, de nehogymár buszozzunk, amikor gyalogolni is lehet.

From Párizs 2012

From Párizs 2012

Az egész park összes fája szögletesre van vágva. Nem ám 1-2 méter magasságban: 10-15 méteren. Aztán később láttuk, hogy más parkokban is. Ha Franciaországban az ember megtanul fákat trimmelni, egész életére el lesz látva munkával. Bár Barna koncepciója is elgondolkodtató: szerinte ezeket a fákat direkt ilyen formájúra nemesítették és azok már nem mernek kinőni a kocka formából.

From Párizs 2012

De nam csak a fák szögletesek, hanem a park összes növényzetét is geometriai formákra nyírták. Tudom, ez a francia kert stílusa… de engem határozottan nyomaszt. Mi mindent lehetne ebből az anyagból kihozni, ha beengednék ide Gaudit, vagy csak egy japán kertészt?

A japán nő, ahogy gondosan felrakta a gépre a napvédőt, majd szembefényképezett a nappal. Értem én, hogy ennyire szikrázó napsütésben komoly kihívás komponálni, meg fényképezni… de ha ész nélkül használjuk a technikát, attól nem lesz jobb.

From Párizs 2012

From Párizs 2012

A séta első állomása a Grand Trianon. Igen, ez az a bizonyos kastély, azon belül is fentebb az terem, ahol azt a szerződést aláírták. Hát, nem egy nagy durranás, de anno a Sans Souci is csalódást okozott Potsdamban. Persze, én vagyok a túl igényes, egy papírt bármilyen fészerben is alá lehet írni. A kastély meg egyébként is azért épült, hogy a királyi család tagjai elmenekülhessenek a túl sok megkötéssel járó fő kastélyból.

Aztán pont ezért épült végül a Kis Trianon kastély, amikor már a Nagy Trianon kastély is túl merev, túl etikettes lett. Ennek már tényleg voltak fészer jellegű beütései, de messze ez tűnt a legélhetőbb épületnek. Annak ellenére, hogy itt különítették el leginkább a személyzetet a lakóktól: mindenféle trükkös gépezetek tették lehetővé, hogy a szolgák úgy tudjanak felszolgálni, hogy személyesen nem is találkoznak az uraikkal. A konyhát simán elfogadtam volna itthonra.

A vécéhelyzet meglehetősen tragikus a parkban. A női részlegek előtt kivárhatatlan sorok, de még a férfiaknál is ácsorogni kellett. A csajok nem is nagyon próbálkoztak, inkább tűrtek. Aztán Kis Trianonban a látogató útvonal elment Marie Antoinette budiárja mellett. Nej meg lemaradt. Azt hittük, beült.

Ahogy kiléptünk, vascsöveket pillantottunk meg, melyek az épület eldugott sarkait védték.
– Komolyan gondolják, hogy ez megakadályozza az embereket abban, hogy odapisiljenek? – értetlenkedtem.
– Szerintem inkább azért vannak ott, hogy segítsenek azokon, akik a sarokba akarnak hányni – tippelt Barna.
Ezen akkor jót vigyorogtunk, de a valóság, a hősi időszakban, valami ilyesmi volt. A kastélyokban nem volt klotyi, mindenki odapakolta a cuccost az eldugott sarkokba, a szolgák meg takarítottak. Na jó, a királynak járt egy aranybili. (A kiválasztott kegyenceknek pedig megadatott a jog, hogy ott legyenek, amikor a király gúvadt szemmel nyögött az apparáton. Szurkolhattak és ha különösen formás adag jött ki, akkor jutalmat is kaptak.)

Ekkor már délután öt körül járhattunk, a parkot hatkor zárták, így elindultunk hazafelé. Komótosan, ráérősen.

Az egyik réten labdáztak. Apuka vagányul be akart mutatni egy Zidane-cselt a gyereknek, de belegabalyodott a lábaiba és hatalmasat taknyolt. Mind a ketten fülig érő vigyorral néztek egymásra.

Már a kastélyon kívül, egy üzletben eldőlt, elájult próbaba, hanyatt feküdt a parketten. Keze leszakadva, messze a földön. Biztosan ő is ott bulizott tegnap este a Szajna parton.

Kényelmesen hazavonatoztunk, kis bolt, sajtok. A söröknél megint kikerekedett a szemem: Chimay trappista sör, abból is a vöröscimkés, a leginkább kedvencem, 0,75 literes kiszerelésben. 4 euró. Ez az a pont, ahol a férfiember elsírja magát. A hűtő tele van finomabbnál finomabb cíderekkel. Ilyenek otthon egyáltalán nincsenek. (Elszórva egy-egy 3 decis, de minőségben meg se közelítik az ittenieket.) Szintén ott figyel a hűtőben néhány üveg bordói bor. Ebből sincs sok odahaza és ha van, akkor bőven nem az itteni áron. Erre jött most rá az abszolút kedvenc söröm, az otthonihoz képest féláron, azaz már megfizethető magasságban. De nekem csak egy gyomrom van és berúgni sem akarok… akkor melyiket válasszam? A biztonság kedvéért vettünk mindenből, aztán majd meglátjuk.

From Párizs 2012

Este nyolc körül értünk haza… és tekintettel a korábbi kevés alvásra, nem is húztuk sokáig a napot. Vacsiztunk, odacsaptunk a boroknak, aztán nagyon korán ágynak is dőltünk. Holnap megint gyaloglós nap lesz.

Rögtön az elején egy választási lehetőséggel kezdem: ha nem akarod elolvasni a most következő 3 nap történetét, akkor helyette az is megteszi, ha megnézed ezt a Randevú nevű rövidfilmet. A pacák kábé nyolc perc alatt beszáguldozza Párizsnak a Szajna északi partján lévő nevezetességeit, külön tetemes időt eltöltve a Montmartre-on, ahol nekünk is volt szerencsénk lakni.

A kitartók számára pedig jöjjön a szöveg.

2012.03.24; szombat

Ott fejeztem be az angliai utat, hogy idehaza váratlanul a márciusi nyárba csöppentünk, ennek örömére egy szál rövidujjú ingben sétáltam hazáig Ferihegyről. Meg is lett az eredménye, este már éreztem, hogy baj lesz, ami másnap be is következett: kifogtam Minden Náthák Öreganyját. Az orromba percenként felszúrtak egy százas szöget, egy láthatatlan kéz erősen megcsavarta, az orrommal együtt, majd az ezt követő tüsszögésektől ketté akart robbanni a fejem, az agyam helyére pedig egy takonnyal átitatott szivacs került. Azzal vigasztaltam magam, hogy legalább a helyes francia kiejtéssel nem lesz problémám: a náthás orrhang sokat segít.
Ilyen állapotban kellett összeraknom a háromnapos csavargás programját, ráadásul az egészre volt egy hosszú délutánom (értsd, hajnalba nyúló), pedig mit nem adtam volna egy jó alvásért. De mivel komolyan hiszek abban, hogy a csavargások által nyújtott élmény egyenes arányban van a rákészülés erősségével, így nem sok választási lehetőségem maradt. Teletömtem a zsebeimet papírzsepivel és negróval, hogy legalább a repülőgépen ne kövezzenek meg, kint meg majd iszok folyékony negrót, aka abszintet. (Egy centet sem találtam Párizsban. Baudelaire és társai valószínűleg folyamatosan pörögnek a sírjukban.)

Nejnek mindenesetre jól indult a napja. Még a ferihegyi buszon mellé állt egy nála jóval alacsonyabb nő és megkérte, hogy jelezzen helyette.

A legdurvább az egész kalandban az a fél nap, mely a lakás bezárásától az idegen helyen lévő ágybahuppanásig tart. A repülés, az összes hülyeségével, az idegen városba bejutás a reptérről valahogy, aztán tömegközlekedni, jegyet venni, megtalálni a szállást, elintézni a formaságokat… és végül ruhástól az ágyba dőlni. Ismét megcsináltuk. A többi már jókedv, vidámság, hejehuja.
A bejutás mondjuk némileg zsebbevágó, a repülőtérről (Beauvais) csak és kizárólag shuttle visz be a városba, 15 euró/fő áron. Ez négy embernél 120 euró. Csak az arányok kedvéért, a repülőjegyek oda-vissza olyan 130 euró körül voltak, szintén négy főre. Viszont raktak ki térképet a pultra, olyan szódával elmegy minőségben, de végül teljesen elég lett mindenhová.

A szállás valami extra szerencse volt, Párizs ugyanis borzasztó drága, különösen 4 embernek. Apartmanban nem is nagyon reménykedtem, de még a booking.com is csak az üveghegyen túlra adott elfogadható áron szobákat. Aztán egy héttel az indulás előtt tettem egy újabb kísérletet és a kedvenc apartmanos oldalam kidobott egy jó találatot: négyszemélyes apartman a Montmartre szélén, 3 éjszaka 250€, éppen van is a cégnél kedvezményem, a fényképek jók, a kommentek is, közlekedés oké, Moulin Rouge 5 perc séta, hajrá. Három dolog zavart csak: a ház és a környéke kívülről eléggé arabsújtottnak nézett ki, a szállásadó kontakt egy bizonyos Selim nevű pacák volt, emellett elég vastag kauciót (300€) kértek – az előre fizetendő – teljes szállásdíj mellé. (A gyanú ott horgadt fel igazán, hogy a szállásdíj és a kaució együttes értéke volt pariban a többi apartman díjával, tehát végig az motoszkált a fejemben, hogy valami trükkel le akarja majd nyelni a pacák a kaucíót.) De ne rohanjunk ennyire előre, végülis elég sok városban szálltunk már meg ezen a cégen keresztül, mindegyik szállás erősen necces volt első ránézésre, aztán mégis mindegyik rendben volt (beleértve a vadromantikát is), szóval gyorsan befoglaltam. Legfeljebb kiemelten vigyázunk a felszerelésre.

Az első találkozás nem volt gáz, a pacák mosolygós, annyira nem is arab, egy kicsit olyan Jean Reno figura, de fura zselézett hajjal (ha ez nem meleg, akkor lerágom tőből a karomat – reagálta le a kicsi lányom), adott elismervényt minden pénzről, lelkesen elmagyarázta a lakás működését, külön felhívva a figyelmünket az IKEA kanapéra. Hogy hogyan kell szétnyitni. Hanyagul rálegyintettem. Az 5 évvel ezelőtti költözködés óta nekem nemzetközi vizsgám van Ikeából, ráadásul a szemem sarkából láttam, hogy ott van az ágy mellett az eredeti használati utasítás is, nincs ezen mit megbeszélni. A biztonság kedvéért 1 órával a tényleges indulás elé kértem a checkout-ot, ha esetleg nem jelenne meg a pacák a kaucióval, akkor legyen időm intézkedni.

Az első lépés volt boltot keresni a környéken. Háát, Párizs nem a boltjairól lesz emlékezetes. Majdnem a Moulin Rouge-ig mentünk el, de csak nagyon apró boltokat találtunk az Avenue de Clichy-n. Végül kínunkban bementünk az egyikbe, vettünk valami sajtot, vettem valami olcsó spanyol tempranillo-t meg egy üveg bordói bort, a pékségben mindenféle finomságot, aztán ennyi. Majd visszafelé sétálva vettük észre, hogy az egyik sárga/fekete üzlet tulajdonképpen élelmiszerbolt, na itt végre találtunk mindent, amire szükségünk volt. Külön szerencse, hogy az üzlet kábé száz méterre volt a szállástól. Oké, innentől minden rendben lesz. Gyors ebéd: croissant, baguette, sajt, sonka, bor.

Naná, hogy egyből a borokhoz nyúltam. Venném le a poharat… derékben el volt törve. Csak éppen ügyesen visszarakták a szekrénybe. Aha, itt más is küzdött a kaucióval. Aztán elöblítettem egy másik poharat, leráztam róla a vizet, majd ugyanezzel a mozdulattal hozzávertem a hűtőszekrény széléhez és letört egy jó nagy darab a pohárból. Ügyesen visszaraktam és betettem a szekrénybe. Én is küzdök a kaucióval.

– Láttad a poharakat? – kiabált ki Barna a szobából.
– Melyikre gondolsz?
– Van ott egy Simpson családos. Enyém lesz a Bart!
– Oké.
– Dórának keressél egy Lisá-t!
– Oké.

Ekkor megálltam egy pillanatra és extrapoláltam: akkor nekem melyik is jut?

– Te, Barna, ezt itt fejezzük be!

Rögtön ezután megbontottam a tempranillo-t… és egyből borítottam is a lefolyóba. Teljesen poshadt volt, színre pedig halványrózsaszín és majdnem tejsűrűségű. De én vagyok a hülye, Párizsban spanyol bort venni -még ha csak 1,5€ volt, akkor is – mekkora marhaság már. Jelzem, tényleg az. Az újonnan felfedezett bolt tele volt 3,5 – 5,5 euró közötti bordói borokkal, egyszerűen nem lehetett hibázni, mind nagyon-nagyon finom volt. (Gondolom, bár mindet nem kóstoltuk végig – volt vagy negyven – de erősen törekedtünk rá.)
Természetesen a szokásos kesergő. Hogy nálunk a borász szakma milyen csúful visszaél azzal, hogy az emberek nagy részének nincs külföldi tapasztalata. Egész egyszerűen nálunk a borok árkategorizálása el van csúsztatva eggyel. Mivel kint is zömében a 4€ körüli borok uralták a közértet, elmondható, hogy ott is, meg nálunk is az 1000-1500 forint körüli borokra lenne a legnagyobb kereslet. Ezek azok a borok, melyekből az átlagember hajlandó lenne bontani egy üveggel hétköznap is. Ha viszont a borok minőségét nézem, akkor a kinti 4 eurós borok itthon a 2-3000 forint közötti boroknak felelnek meg. Azaz tudunk jó borokat csinálni, csak szemérmetlenül drágán adjuk. Ami viszont 1000 forint körül kapható, az csak annak számára vállalható, aki nem kóstolt még külföldön ebben az árfekvésben bort.

Na, mindegy, feltöltöttük magunkat borokkal, ciderekkel (a csajok Londonban rájöttek, hogy ők cíderrajongók), aztán nekiindultunk Párizsnak. Eredetileg közepes mászkálást terveztem, de Dóra szerette volna látni az Eiffel tornyot is éjszaka, így rögtön egy jó nagy mászka lett belőle.

From Párizs 2012

From Párizs 2012

Kezdtük a hullákkal. Elnézést, halottakkal. A fene tudja, Párizsban miért annyira divat a temetőkben mászkálás, de mi sem tudtuk kihagyni. A Monmartre temető pont útba esett, éppen nyitva is volt, mentünk bent egy lendületes kört. Szívesen mondanám, hogy illedelmesen, az élet múlandóságán elgondolkodva andalogtunk, leróva a tiszteletünket néhány nagy névnél, de megjelent egy csomó temetői szolga harangokkal, és elkezdték kihajtani a népet. Stendhal sírja előtt azért megálltunk legalább egy biccentésre, illetve meglátogattuk Zola egyik sírját. (A másik állítólag a Pantheonban van, de ez nekem egy kicsit gyanús.)

From Párizs 2012

A következő megálló a Vörös Malomnál volt. Megnéztük, beszagoltunk… de ez nem a mi világunk. Egzotikum. Innen elég sokáig mindenféle szexboltok szegélyezték az utunkat. Az egyetlen üde kivétel egy őszinte bolt volt, a sokat sejtető Porno Shop néven. (Már az utcai tábla is sokat ígért: Gay Revue, Poppers, Big Dong… és hasonlók.) Akartam nyomni egy fényképet is róla, de éppen előtte üldögélt egy részeg, aki azt hitte, hogy őt akarom lekapni és hevesen tiltakozott. Hiába, a kies Montmartre.

From Párizs 2012

A Place Pigalle-nál(1) tértünk le a főútról és vettük be magunkat a kis utcákba.

(1) Ha kell önnek még egy vallomás,
nem csókol jobban senki más!
Nélkülem hideg a Place Pigalle!

A Ravignan utcában, nem messze a legendás mosókonyhától(2) megálltunk, mert egy Citroen tolatgatott a szűk utcában. Xara Picasso. Nem bírtam megállni röhögés nélkül.

(2) Egyik nagy-nagy kedvenc filmem a Picasso Kalandjai(3). Ebben szerepel ugye az a manzárdszoba, ahol víz ugyan nincs, de electricité, az igen. Na, ez az épület ténylegesen is létezett, ez volt az a bizonyos Bateau Lavoire, azaz Úszó Mosoda a Rue Ravignan 13. szám alatt. Miután Picasso ideköltözött, egy csomó extrém művész követte, így alakult ki ebben a sivár mosókonyhás épületben a párizsi művészvilág egyik központja.

(3) Egyetem, orosz záróvizsga. Nem ez volt az első eset, hogy betlivel mentem vizsgázni, de messze ez volt a leglukasabb mindegyik közül. A szórakozás témát húztam. Ez külön gond volt, mert nekem akkor valójában kétféle szórakozásom volt: olvastam, illetve haverokkal dumáltam mindenféle kocsmákban. Kínomban benyögtem egy általános rizsát, miszerint mozi. A gonosz vizsgáztató rákérdezett, hogy melyik filmet láttam utoljára? Ez úgy nagyjából a Csizmás Kandúr lehetett, durván tíz évvel korábban. Egyre nagyobb zavarban voltam, végül eszembe jutott a Picasso Kalandjai, mint örök kedvenc. – Picasso. Picasso Zsizny – nyögtem ki. A tanárnak felcsillant a szeme. Egy művelt hallgató! Rögtön bele is vágott: Picasso melyik korszakáról volt benne szó? – Ööö – kerestem a megfelelő kifejezést – Vszjo Picasso.
Szemet így kigúvadni még nem láttam(4). Nem is volt több kérdés, megkaptam a kegyelemhármast.

(4) Az vígasztal, hogy ezzel sokat tettem a tanerő mentális egészségének megóvásáért. Évekkel később, amikor Zsolt barátom hasonló záróvizsgán az ‘elmentem a kórházba’ kifejezést a meglehetősen hevenyészett ‘igyí szjudá ambulancija’ formában rögtönözte, a tanár már csak rezignáltan legyintett.

Nos, ha másból nem is, de a Montmartre névből(5) azért lehetett sejteni, hogy nem lesz sík a terep. Ennek ellenére Nej hatalmasat nyögött, amikor meglátta előttünk a lépcsőket.

(5) Mártírok Hegye.

From Párizs 2012

Nem a katedrálissal szemben mentünk fel, úgy gondoltam, hangulatosabb lesz, ha először a piktorok terén kötünk ki. Itt valamikor tényleg nagy festők dolgoztak, de a turisták miatt a Montmartre-ról már elég régen elmenekültek az igazi művészek. Ettől persze a térnek még félelmetes hangulata van, a piktorok gőgösen szegezik állukat az égnek… de sokat levon az élményből a mindent elárasztó hatalmas tömeg.

From Párizs 2012

Innen csak pár lépés volt a Sacra Coeur katedrális. Ez egy szokatlanul fiatal katedrális, valamikor a XX. század elején fejezték be – de ez nem látszik rajta. Lokáció terén pedig kifejezetten jól áll, a templom előtti mellvédekről belátni Párizs teljes belvárosát. (Ez is maradt az egyetlen kilátási pontunk, sem a Pantheonban, sem a Notre Dame-ban nem mentünk fel magasra. Sőt, az Eiffel toronyban sem. El se hiszed, mindenhol milyen hosszú sorok álltak.)

A katedrális előtti tömegben láttam egy zseniális idegenvezető nőt. Ugye tömegben mindig probléma, hogy a vezető ne veszítse el a csoportját, ezért igyekeznek valami feltűnő esernyővel operálni a szerencsétlenek. Csak hát, az egyik esernyő olyan, mint a másik. Na, ez a nő megoldotta: egy rendes, életnagyságú kaszát cipelt magával. Hihetetlen, mennyire praktikus lehet a tömegben.

Minden gagyi- és ajándékárusok Mekkáján, a Steinkerque közön visszamentünk a Clichy útra. Ekkor már elég szomjasak voltunk, gondoltuk, keresünk egy boltot. Ahogy Londonban szoktuk. Aha. Teljesen vissza kellett mennünk a Mártírok útjáig, és ekkor még nem is tudtuk, mekkora mázlisták voltunk, hogy egyáltalán találtunk boltot. Vettünk bent másfél liter dobozos bort (6*2,5 decis bor, mint máshol az üdítő) – és olyat láttam, amitől könnyek jelentek meg a szemem sarkában. Trappista sör. Chimay. Az egyik kedvencem. A világ egyik legjobb söre. 1,5 euró körüli áron. Amit itt Magyarországon 800 körül árulnak az Auchan-ben. Amit már olyan sokszor megfogdostam, de sohasem mertem megvenni, mert hogyan nézne már ki, hogy egy sörfüggő apuka elissza gyerekei jövőjét. Persze, hogy bedobtam egy üveggel és a lendületet látva Nej is berakott egyet. (Ha nem lett volna előttünk még az egész éjszaka, tele gyaloglással, simán bedobtam volna egy egész rekesszel.)
Majd nagyon laza, nagyon vidám clochard módjára be is csöveztük a szesz egy részét, rögtön a bolt melletti mellvédnél. Vettünk odabent 1 euróért egy érdekesen dizájnolt pincérdugóhúzót, mert hát csak Franciaországban vagyunk, nehogymár zavarba jöjjünk, ha szembejön velünk egy üveg bor. Ezzel felharaptuk a söröket – és hát… meggyaláztuk. Gondolj bele, tényleg egy viszonylag drága, nagyon finom, meglehetősen bonyolult, kifinomult sör – mi pedig melegen, üvegből döntöttük magunkba, egy kevergő város meglehetősen zsúfolt közterén, szombat este. Hatalmas röhögések közben. Hangulatunk ekkor érte el az egyik lokális maximumot, végülis Párizsban voltunk, eddig minden jól alakult, épp most ittunk finom söröket, vár minket a belváros, a Szajna-part, a borokat visszük magunkkal, aztán a végén kiülünk az Eiffel-torony lábához, a fűbe, elborozgatunk, hóhahó, mekkora éjszaka lesz. Én még egy szivart is vadásztam magamnak útközben egy trafikban.

From Párizs 2012

Egy ideig tényleg jó is volt, az utcákat hozzánk hasonlóan vidám népek lepték el, még az autók is vidáman dudáltak az időnként a járdákról leszédelgő gyalogosokra. Aztán a Notre Dame Lorette után váratlanul néptelen utcákon találtuk magunkat, le is ült a hangulat, de ettől még mentünk egyenesen lefelé. A királyi palotánál volt a mélypont, ott dühöngtem, hogy nem igaz, hogy nem találom meg a bejáratot az udvarra… és tényleg nem találtam meg. Eszembe sem jutott, hogy a királyi palotában egy deszkakerítés mellett kell elsunnyogni, hogy az egyébként meglepően kellemes és hangulatos kertbe bejussunk. (Hétfőn, immár fényes nappal azért csak megtaláltuk.)
Szóval itt egy kicsit vacakul éreztük magunkat, ott, ahol a Louvre üvegpiramisa kellett volna, hogy álljon, csak falakat találtunk, én már kezdtem volna dühöngeni és falat bontani, amikor találtunk egy boltíves árkádsort, majd azon átbújva csak megleltük a Louvre előtti teret. Üldögélés, némi fotótechnikázás, pihenés.

From Párizs 2012

Mindenkit megvigasztaltam, hogy még a felénél sem járunk a kijelölt távnak. Aztán kisétáltunk a folyóhoz. Innentől már jók voltunk, hasonlóan a Temzéhez, a Szajna is elég jó sorvezető tud lenni. Hajjaj, de még milyen jó. Még nem is láttuk a vizet, de már hallatszott, hogy itt bizony buli van.

From Párizs 2012

A hídakon, a folyó két partján, mindenhol lelkes fiatalok és kevésbé fiatalok éltek éjszakai életet. 5-10 fős társaságok üldögéltek, borozgattak, bagóztak, gitár szinte mindenhol volt, na meg diszkrét jókedv. Senki nem volt túl hangos, de a sok ember miatt az apró zajok bódító zsongássá álltak össze. Ott voltunk hülyék, hogy nem ültünk le közéjük, borral, szivarral, a bársonyos, meleg szajna-parti éjszakában, együtt élvezni az életet azzal a sok emberrel. Ekkor még álmosak sem voltunk, sőt, kifejezetten tágra nyílt szemmel néztük ezt a csendes fesztivált. De aztán hibáztunk, én legalábbis úgy képzeltem, hogy hasonló buli lesz majd az Eiffel torony lábánál is, a Mars mezőn, aztán majd ott lazulunk egy nagyot.

From Párizs 2012

From Párizs 2012

From Párizs 2012

Jó ideig mentünk még a Szajna mellett, felblattyogtunk az Ile de Cite szigetre, megkerestük a Notre Dame-ot. Itt is tömeg, itt is élet. Éppen elkaptuk egy tüzeskedő zsonglőr produkciójának utolsó pillanatait. Jó hely ez a Párizs.

From Párizs 2012

From Párizs 2012

Innen átmentünk a túloldalra. majd elindultunk a hosszú útra. St. Germain boulevard.

From Párizs 2012

Egy ideig ez is rendben volt, nyüzsgés, vidám emberek, buli. Aztán egyszercsak eltűnt mellőlünk mindenki és egyedül maradtunk a késő éjjeli Párizsban. Térkép szerencsére volt, határozottan meneteltünk az Eiffel torony felé, de végig volt egy olyan érzésem, hogy a torony legalább ilyen határozottan menetel előttünk. Kábé két örökkévalóság volt, mire végül elértük, gyk. üres éjjeli utcákon. Mondanom sem kell, a jókedvnek nyoma sem maradt, gyakorlatilag egy zombiapokalipszis vándorolt be képünkben a Mars mezőre.
– Itt van az Eiffel torony.
– Aha. Itt van.
– Az Eiffel torony!
– Látom. Van valahol pad?

From Párizs 2012

From Párizs 2012

Én megittam a maradék boromat, vagy 5 percig üldögéltünk, nézegettük a kivilágított, böszme nagy tornyot, a fel-alá futkározó lifteket, majd elindultunk haza. Véres verítékkel találtuk meg a RER (HÉV) állomást, közben – mondhatni érzéketlenül – átgyalogoltunk egy, a tévé által is közvetített éjszakai futóverseny befutóján. Az állomáson sűrűn kerülgettük a rókákat – úgy látszik a bulizó ifjúság eltökélten végigvitte a produkciót. Egy néger csocsesz jött oda, látva a család állapotát, hogy segítsen megtalálni a helyes vonatot. Határozottan jó ötlet volt, mert éppen készültünk elkövetni az év baklövését: kis híján felszálltunk egy hasonló nevű, de teljesen más irányban lévő kisváros felé közlekedő szerelvényre.

From Párizs 2012

Így viszont végül jó vonatra szálltunk, mi több, ez volt az utolsó éjjeli járat, minket már udvariasan, de határozottan kidobtak a Port Clichy állomásról. Persze tojtunk rá, örültünk, hogy ott vagyunk pár méterre a szállásunktól.

Az első meglepetés az volt, hogy habár ekkor már jócskán benne voltunk az éjszakában, a belülről decensnek tűnő lépcsőházban javában zajlott még az éjszakai élet. Udvariasan köszöngettünk, majd a negyedik emeleten vadul zártuk magunkra az ajtót. Huh. Itthon. Közel az ágyhoz.

De ez nem jelentette azt, hogy már aludhattunk. De még mennyire, hogy nem.

A kihúzható ágy egy IKEA kanapé volt. Valami LYCKSELF nevű. Hát, találó név, kis híján tényleg benyaltam magamnak, mire széthúztuk. Ekkor ugyanis felállt e fejrésze. Majd visszatoltuk. Utána megint szétszedtük. Megint felállt. Gondoltam, ráfekszem és lenyomom. Ekkor velem együtt – értsd, plusz 110 kiló – állt fel a fejrésze. Megnéztem a használati utasítást. Az volt odarajzolva, hogy egy mosolygós alak odasétál az ágyhoz, megfogja a szélét és széthúzza. Még mindig mosolyogva. És ennyi. Csikorgó fogakkal bemásztam alá és letéptem az aljáról egy rugót (ezt mi a fasznak tették ide?), de ez sem segített. Aztán a teljes tanácstalanságban Nej megpróbálta még egyszer kihúzni és simán szétcsúszott. Csak hát… hogyan fogom én ezt az utolsó napon visszacsukni? (Mert hogy addig hozzá sem nyúlunk, az tuti.) És egyáltalán, hogyan fogom visszarakni azt az iszonyú erős rugót, melyet letépni is alig bírtam?
Alakul a kaució.

2012.03.20; kedd

Azok az elgyötört fejek, melyek reggel nyolc körül bújtak elő az ágyból. Szeretem ezt a látványt.

Ma nem siettünk sehová. A mai program úgy lett eltervezve, hogy mindent megnézünk, amit az előző két napban nem sikerült. Márpedig eddig dolgoztunk rendesen, így csak könnyű séták maradtak. Ráadásul mindezt Travelcard támogatással, mivel délután már egy baráti családhoz megyünk ki, náluk is alszunk. Szóval nincs sok célpont, de azok annál töményebbek: Soho, kínai negyed és úgy általában a Trafalgar Square feletti részek, utána Buckingham palota, Hyde Park, bekukkantás a Harrods-ba, majd a Royal Albert Hall és környéke, végül a múzeumok közül a V&A, azaz Victoria és Albert.
Azaz rövid séta.

Reggel megint a répafejű nő szolgált fel, de úgy látszik ma reggel nem vette be a szövegértelmező tablettáját. Alaphelyzetben palacsintából csak egy fajta volt: sajttal és valami török trutymóval töltött. Nyilván visszakérdezett, hogy melyiket szeretném. Aztán visszakérdezett, hogy hányat szeretnék. Első nap két darabot kaptam, második nap Nej csak egyet a duci mogorvától… ennek fényében kicsit furán néztem rá, majd mondtam, hogy egy adagot. Erre tágra nyílt a szeme, hogy csak egyet? Oké, akkor hozzon hármat! – vigyorogtam rá. Visszavigyorgott és felírta. Végül én voltam meglepődve, hogy ez csak ilyen egyszerűen megy. Medve, húzzál le a halállistáról. Ha kérek a piritós mellé egy világbékét, lehet, hogy azt is kihozza. Vagy nem. Dóra ugyanis kért egy omlettet alltogether-rel, aztán nem kapott rá semmit. Úgy látszik, ma ennyi fért bele a mindenbe. Vagy mi kaptuk meg töltelékként az ő feltétjét.

Gyors checkout, majd az utolsó vonatozásunk befelé. Most már Stratfordnál leszálltunk, innen egyszerűbb metróval a Víziló Waterloo pályaudvar. Ott terveztük ledobni a cuccainkat a csomagmegőrzőben, mivel innen fog indulni a délutáni vonat is a haverokhoz.
Csomagmegőrző. Drága. Nagyon. A faszi pedig bunkó. Nagyon. Megkérdezte, hogy a csomagokban a saját dolgaink vannak-e? Nem értettem a kérdést. Erre valami olyasmit szólt hátra a társának, hogy ezek milyen sötétek, még azt sem értik, amit kérdeznek tőlük.
Aztán a város, de London nem az a hely, ahol nyalogathatod a sebeidet. Charing Cross, tömeg, sőt, tömeg*tömeg, mindenki nyomul, neked megy, félrelök… ha megállsz, akkor hátulról mennek neked, hangzavar, buszok és buszok mindenhol, váratlan zebra, ha mész a tömeggel, akkor futás, mert a tömeg éppen pirosban ment át, és hirtelen kikanyarodott egy autó jobbról, szóval tömény idegbaj, miközben én éppen a laptopom és a Kindle-m miatt aggódok, melyek a hátizsákban maradtak, a bunkó faszinál és lelki szemeim előtt már pereg a jelenet, amint délután ötkor átveszem a zsákot, belenézek és nincs benne a laptop és erőből beleverem a faszi fejét a mérlegbe, majd hajánál fogva felrántom, orrán-száján dől a vér, aztán nyakánál fogva a falhoz szorítom és közelről ordítom bele a képébe, hogy where is may laptop, you asshole! De a tömeg nem engedi, hogy foglalkozzak a fantáziáimmal. Csak a Soho-nál nyugodtam le, amikor megláttam a licensszel rendelkező szexboltban a próbababán a férfi szadomazó szetet. Ez azért elvonta rendesen a figyelmemet. Pusztán csak tudományos szempontból, persze.

From London 2012

Még egy gondolat erejéig visszatérve a csomagmegőrzéshez. A vasútállomáson 8,5Ł volt, bőröndönként. Ez egész pontosan 3 kubai szivar ára a tegnapi horrordrága szivarboltban, szóval nem kevés. Miután visszajöttünk, akkor tudtam meg, hogy a múzeumokban is van csomagmegőrzés. 1 fontért. Istenbizony, Londonban a legjobb helyek a múzeumok.

From London 2012

Szóval séta. Charing Cross, Trafalgar Square, kátrányos gödör zebrák, végül a Soho. Úgy gondoltam, itt már béke lesz, az iskolás csoportokat csak nem hozzák be ide tanulmányi kirándulásra. Aztán csak de. És még én éreztem magamat hülyén, amikor anno a kiskamaszoknak megvettem a nagy puncikönyvet.

From London 2012

Habár meglehetősen nyitott elmével rendelkezem, és tényleg komolyan is gondolom, hogy virágozzon száz virág (na jó, a pedofilok azért mégse), de ennél a cégtáblánál igencsak magasra szökött a szemöldököm. Aszongya, hogy hagyományos magyar étterem, Buzi Huszár néven, a londoni Soho-ban. Azért ez már… izé. Nem is bírtam magammal, itthon utánaolvastam, hogyan is van ez. Nos, a nyelv formálódása jól kibabrált az étteremmel. A weblapjukon van egy írás, abból megtudhatjuk, hogy az éttermet még abban az időben alapították (1953), amikor a gay szónak nem volt meg a szexuális jelentése, egyszerűen csak annyi volt mögötte, hogy vidám, jókedvű. Az alapító pedig, aki korábban Magyarországon tanulta a szakácsművészetet Gundel Károly keze alatt, tisztelegni akart a névvel az elit magyar katonaság előtt. Értsd: A Vidám Huszár.

From London 2012

Innen leballagtunk az Oxford Street-re, bejártuk azt az óriási Kínai negyedet (kici, de ócó), utána jött volna a Leicester Square, de azt most éppen teljesen feltúrták. Ez egyébként klasszikus cucli mostanság Londonban, mindenhol készülnek az olimpiára, rakják le a díszburkolatokat, emiatt elég nehéz is beszívni a városban a megfelelő hangulatot. A kőport, azt könnyű.

Volt még egy elmaradásunk. Dóra leszögezte, hogy ő addig haza nem megy, amíg nem macerált halálra egy medvekucsmás őrt. Tegnap már jártunk ugyan őrzött objektumok környékén, de egyiknél sem találtunk még csak hasonló őrt sem. Egyenruha, az volt rajtuk, hülye kalap is, de piros kabát és medvekucsma, az nem. Gondoltuk, ha máshol nem is, de a Buckingham palotánál biztosan akad elfekvőben egy.

From London 2012

Előtte beléptünk a Trafalgar téren a Tescóba. (Vagy 50 magyarral együtt. Pont előttünk engedték szélnek a csoportot és nagy részük egyből ebédet vásárolni ment a boltba. Egy nagy család vagyunk.) Nekem itt már annyira eldurvult a tömegundorom, hogy otthagytuk a teret és elmentünk hátra, a St. James parkba. De ez így sem volt az én napom. Megálltunk a lovasőrök istállója mögött, nekitámaszkodtunk egy-egy vasoszlopnak, a csajok elővettek egy szelet csokoládét, én meg egy kókuszgolyót. Ennyi. Nem terítettünk meg hatfogásos ebédre, egy csokit bárhol a világban el lehet majszolni az utcán is, nemhogy Londonban, attól a Trafalgar tértől 50 méterre, ahol a világ összes nációja köztéren ebédel műanyag tányérokból, műanyag villával. Erre odajött egy fényvisszaverős-mellényes pacák, hogy húzzunk innen. Az istálló mellől. Legszívesebben nyerítettem volna egyet, hátha akkor maradhatunk.
Aztán száz méterrel arrébb, a parkban volt szabad pad, leültünk a többi köztéren ebédelő pária közé, előszedtük mi is a tányérjainkat és megebédeltünk. A Diana emléksétányon.

From London 2012

Mondanom sem kell, a palota előtt egy, azaz 1 őrt sem láttunk, szóval a leányzónak bele kellett törődnie, hogy a kucsmás fiúk elmenekültek. (Taktikusan nem árultam el neki, hogy én tulajdonképpen a palotában lakok.) Folytattuk az utunkat a Wellington tér felé. Hátha látunk szimpatikus őrülteket a Hyde Park Corner-ben.

From London 2012

De egy létrás fazon sem volt kint, pedig remekül sütött a nap és elég sokan is sétálgattak a parkban. Elmentünk a tóig, majd visszafordultunk a civilizációba. Elhaladtunk a “Talán még átérünk a zöld lámpán” kompozíció mellett, aztán a Kensington utcán elsétáltunk a Royal Albert Hall-ig. Nagyon szép az épület, engem speciel felkészületlenül is ért. Valami olyasmire számítottam, mint New Yorkban a Madison Square Garden, egy nagy betontömb. Ehelyett egy igényes, vöröstéglás, görög amfóramotívumokkal gazdagon díszített épületet találtunk.

From London 2012

– Ez az a hely, ahol egy csomó rockzenész készített komolyzenei felvételeket is? – kérdezte Nej.
– Ja, ez az. Zappát konkrétan kétszer is kitették innen. Meggondolták magukat.
Nem csak az épület volt szép, hanem a környéke is. Északnak az Albert Memorial, délnek pedig múzeumok hátán múzeumok. Tobzódás a vöröstéglás épületekben. Albertopolis.

From London 2012

From London 2012

From London 2012

Ja, igen, feltűnhetett, hogy a tervhez képest kimaradt a Harrods. A női szakasz itt már annyira nem érezte a lábát, hogy inkább nem vállalták be az 500 méteres kitérőt. Nej racionalizálása pedig úgy hangzott, hogy amilyen elgyötörtek vagyunk, nagyon hülyén néznénk ki egy luxusáruházban.

Szóval V&A múzeum. A három nagyból (Science, Natural History) ennek a küldetése a legkevésbé megfogható, ezért is szokott leginkább ez kimaradni a látogatásokból. Én is sokáig zavarban voltam, amíg meg nem tudtam, hogy ez valamikor a manufaktúrák múzeuma volt. Azaz most a tárgyak múzeuma: művészet és formatervezés.
Először persze itt is vécé és kávé. A klasszikus múzeumi pihenő. A lábak nagyon hálásak voltak érte. Közben átnéztük a prospektusból a kiállítások elhelyezkedését, kifigyeltük, miket akarunk megnézni. Számomra rögtön csalódással indult a tervezgetés, a bútor részleg majd csak novemberben nyit. (Imádom a régi bútorokat.) Így csak a negyedik emeletig mentünk fel és onnan csorogtunk le a földszintre. A lányok főleg az ezüst/arany tárgyaknál, ékszereknél ragadtak le, én a vázlatoknál, festményeknél.

From London 2012

Degas-nak volt egy balettelőadást ábrázoló képe, na annál csak lehuppantam a padra és tátott szájjal néztem. Ha valaki definiálni akarja az expresszionizmust, nem kell szólnia egy szót sem, elég csak előrántania ezt a képet. Néhány sebtében odakent folt, és mégis teljesen tökéletesen adja vissza az előadás hangulatát. (Nem, nem a híres balettáncos képéről beszélek, ez egy számomra ismeretlen darab.)

Öt óra körül indultunk vissza a vasútállomásra. Ahogy közeledtünk, úgy kezdett emelkedni az adrenalinszintem, de végül nem volt semmi gáz. Egy másik pacák volt szolgálatban, kiadta a táskákat, gyorsan leellenőriztem mindent, nem hiányzott semmi. Meglepő módon az egész állomáson nem találtunk vonalhálózat-térképet, így a saját, pici nyomtatott térképem alapján keveregtünk ki az 5-ös zónába. Tényleg kész szerencse, hogy nálam volt a kajakos sípom (anélkül sehová), azon ugyanis van iránytű és nagyító is.

A baráti családnál egyből szabadkozással kezdték: sajnos nincs túl sok vécépapír a lakásban, tehát megkérik Nejt, ne is próbálkozzon eltömíteni a klotyit, és lehetőleg a falnak se nagyon dőljön neki. (Mondjuk ehhez képest az én kezemben maradt ott a Waterloo állomáson a tájékoztató tábla.) Vacsoráztunk, leültünk beszélgetni. Érdekes volt hallgatni a tapasztalataikat: ugyanazt csinálták meg, mint amikor mi a Bakonyból költöztünk fel pici gyerekekkel Budapestre – csak ők jóval nagyobbat ugrottak. Eggyel több gyerekkel. Egy jóval drágább országba. De ahogy elnézem, milyen irányba halad Magyarország, egyre biztosabb vagyok benne, hogy igazuk van.

Aztán viszonylag korán alvás, mert durva korán lesz a kelés. A repülőtér kábé 100 kilométerre van (de városon belül), a reggeli géphez már hajnalban el kell indulnunk.

2012.03.21; szerda

Szerda hajnal, félhomály. Beültünk az autóba. Nej kapásból a sofőrülésre akart, jót vigyorogtunk rajta. Aztán a kertvárosi szűk utcában szembejött velünk egy autólámpa. – Jézusom – sikoltottam fel magamban – Egy őrült van a mi sávunkban!
Hja. Még mindig a baloldali közlekedés.

Innentől túl sok érdekesség nem történt. A repülőgép időben indult, időben is szállt le, minket pedig arcon legyintett a 10 fok különbség. El is csomagoltam a télikabátomat, és rövidujjú ingben sétáltam haza.

Link:

2012.03.19; hétfő

Egy újabb ismerős érzés. Szállodában lakunk, a helyszín eleve nem alkalmas szobán belüli étkezésre, de messze ez a legracionálisabb mód, tehát este bevásárolunk a Tescóban, felcsempésszük a cuccot, gyorsan elfogyasztunk mindent (mert a cíder megmelegszik reggelre), aztán másnap kicsempésszük a szemetet. Végülis, illik a napközbeni közteres étkezésekhez.

Tegnap reggel egy répavörös hajú pincérnő szolgált fel, aki mindenkinek úgy mutatkozott be, hogy Sorry For The Delay. Viszont megjegyezte, ki mit kért és kedves volt. Ma egy idősebb, kövérkés, mogorva nő van, nekem csak üres rántottát hozott, alltogether feltét nélkül. Amikor rákérdeztem, azt mondta, hogy nem is kértem. A valóság az volt, hogy Dóra kért egy omlettet with altogether, én meg hozzátettem, hogy an omlette as well. Azaz tegnap európai típusú kiszolgálásban volt részünk, ahol tudták, mit akarok – ma viszont amerikai típusúban, amikor szószerint azt hozták, amit mondtam és nem erőltették meg az agyukat, hogy olyan töltelékszavakat is értelmezzenek, mint az as well. (Hozzátartozik, hogy bár méltatlankodva ugyan, de visszavitte a rántottát és rárakta az alltogether-t. Nem, betonkeverőt nem rakott rá, pedig elméletileg az alltogether-be az is belefér.)

Reggel fontos, hogy mindenki elintézzen mindent a klotyin, mert utána napközben, a városban bolyongva kellemetlenebb lesz. Nálam egyszerű a helyzet: magyar közélettel foglalkozó írásokat olvasok a reggeli után. A hatás garantált. Csak arra kell koncentrálnom, hogy ne felül jöjjön vissza az étel.

A Liverpool Street-en vettem észre, hogy egy mobiltelefon sincs nálam. De egy nyomorult fecni, egy toll sem. A mai napnak lőttek. Le tudom írni, merre jártunk, de az írások apró fűszerei, a beszólások, a röpke hangulati elemek már nem lesznek meg. Hát, így nem nagyon lesznek életszagú bejegyzések. Viszont cserében életbe maradok. Mindenesetre kár értük. Különösen úgy, hogy a telcsiben voltak a túraútvonalak is. Így maradt a rögtönzés. Szerencsére térkép már van.

Nem lehet nem észrevenni, hogy Londont ezerrel burkolják. Egy csomó hangulatos tér egyszerűen le van zárva. (Tegnap este a Trafalgar Square is el volt kerítve, szerencsére csak tévéforgatás miatt, reggelre eltűnt minden kerítés.) Biztosan jól fog kinézni minden az olimpia alatt, de most még csak a por szállingózik és a tömörítőgépek dübörögnek.

From London 2012

Első célpont a Barbican. Ezzel némileg bajban voltam. A Google Earth szerint ez egy érdekes objektum, melyet érdemes megnézni… de mi a fene is ez? Mint a helyszínen kiderült, tkp egy művészeti központ, lakóházakkal körbevéve. Stílusra azt mondtam, hogy ez az általam melegen utált Corbusier stílus, és nem is jártam messze tőle. A wikipedia szerint a komplexum brutalist stílusban épült, mely a Corbusier stíl egyik oldalhajtása. Minden zsigeri ellenkezés dacára azt kell mondjam, a helynek volt egyfajta izgalmas hangulata. A tó a lakóházak között, a vizierőműre hajazó szökőkút a végében, a betonrengetegben arányosan elhelyezett növények, a híd a medence felett… nem néztek ki rosszul. Az egyik végében volt egy rusnya beton kolosszus, egy durván 20 emeletes épület. Az volt a neve, hogy Shakespeare torony. Jaj, szegény Sexpir, csúnyán elbántak veled. Ettől a tény még tény marad: 2003-ban London legrondább épületévé választották az együttest.
Nej és Dóra sunyi oldalpillantások mellett bevették a félrotundán a roki vécét. Én falaztam nekik. Ennyi betonfal között még feltűnő sem volt.

From London 2012

A következő objektum a Central Market, más néven Smithfield piac volt. Üde egy hely lehetett, egy időben kivégzések is zajlottak itt, ami simán belefért a vértől, szartól, sártól iszamos tehénpiac hangulatába. Sajnos ezt a részt elterveztem, addig variáltam a napokkal, meg az időjárással, amíg én magam is összezavarodtam, így hétfőre tettem a piacot, mondván, hogy vasárnap zárva van, miközben pont fordítva volt. Így megnéztük kívülről, beóvakodtunk az áthajtóba, elolvastuk a kirakott történelmi tablókat. A figyelmemet rögtön megkapta, hogy egy időben, amikor Londonban drága volt a válóper, divatba jött, hogy a mindenre elszánt férfiak kivitték a feleségüket a piacra és egyszerűen eladták. Lehet, hogy itt egy kicsit el is túloztam a sajnálkozást afelett, hogy rosszkor jöttünk és zárva találtuk a placcot.

Aztán eljött a lányom ideje. Kisétáltunk a Holbourn utcára és egy lendülettel végignyomultunk a különböző Oxford street-eken. Tömeg, tömeg hátán, mindenfelé turistalehúzó üzletek, köztük persze divatos csecsebecsék is. Én a háttérbe húzódtam, tőlem oda mehettek be a csajok, ahová akartak. A pénztárca nálam volt.

From London 2012

From London 2012

Nem mentünk végig a bevásárlóutcán, a Regent street-en lefordultunk balra. Csöbörből vödörbe. Ha lehet, még nagyobb tömeg, még több üzlet. Biztosan voltak szép épületek is, de ezekből semmit nem láttunk, mert a sok emeletes busz eltakarta az utcát.

From London 2012

Egy időben olvastam olyat Pratchett fórumokon, hogy talán Budapest volt Ankh-Morpork modellje. Hát, aki ezt írta, az életben nem járt még Londonban. Annyira erős volt a párhuzam, hogy a három nap alatt alig tudtam elszakadni tőle: az Ankh folyó, a rendszeres leégések, a különböző mitologikus lények egymás mellett élése, ez mind megvolt. (A St. James parkban üldögéltünk, nem messze a Buckingham palotától. Elsétált mellettünk egy iskolai osztály, tanerők vezetésével. Saccra a diákok kábé 20%-a volt fehér. A kölykök pedig élénken beszélgettek, ökörködtek egymással, leszarva, hogy kinek milyen a bőrszíne. Mint a kinti cimbora mondta, az se kizárt, hogy a maradék 20% meg lengyel volt.)

From London 2012

No, vissza a sétához. A Regent street-en elmentük a Piccadilly Circus-ig (circus=körforgalom), onnan a Piccadilly-n a James utcáig. Eredetileg a Hyde parkig terveztük, de haverok még időben szóltak, hogy a James utcában van két, meglehetősen ismert szivarbolt is, én pedig úgy gondoltam, hogy nekem is jogom van konzumálni. Nos, jogom volt, pénzem már kevésbé. A hátsó szentélyben a legolcsóbb petit robusto szivar is 9Ł-nál kezdődött, ez meg durván a háromszorosa annak, amennyit én hajlandó vagyok szivarért fizetni. Az 50 fontos rudacskákról meg inkább ne is beszéljünk.

From London 2012

Bekukucskáltunk a Buckingham parkba, majd a Mallon keresztül elsétáltunk a Trafalgar Square-ig.

From London 2012

Kész, a tömegundorom beállt, mint a gerely. Ez a tér méltán pályázhat a világ legkátrányosabb tere elnevezésre. (Az én szakmámban a tarpitting azt jelenti, hogy valami folyamatot szándékosan lelassítunk.) Nos, ezen a téren eljutni A-ból B-be mindenképpen azt jelenti, hogy át kell menni legalább 5 zebrán, melyek 1-2 percenként adnak szabad áthaladást, közben pedig őrült autóforgalom tombol, beleértve a minden emeletesbuszok öreganyját is, aki valahol itt a téren köpködheti ki magából a buszokat.

From London 2012

Ebben a káoszban talált Dóra egy Tescót, vettünk valami kaját, majd kiültünk a térre és a színes forgatagban megebédeltünk. Nem, nem éreztük egy cseppet sem hülyén magunkat, ahogy a kőkáván ülve, a térdünkön egyensúlyozott műanyagtányérból ettük a szószos tésztát egy állandóan széteső műanyag villával és ittuk hozzá a doctorpeppert, majd ettünk desszertnek csipszet. Rajtunk kívül még többszáz ember tette ugyanezt, ugyanott. Hja, kérem, ha egy város a világ második legdrágább városa, ne lepődjön meg, ha az emberek alternatív stratégiákat választanak.

From London 2012

Jóllaktunk, pihentünk egy kicsit, majd jöhetett a szórakozás. Elsétáltunk a Covent Garden piachoz, lecövekeltünk és vártuk, milyen produkciókkal kényeztet minket a város. Az első meglehetősen csalódás volt, a keleti oldalon egy nő énekelt operaáriákat, de elég hamar kiszúrtuk, hogy csak tátog.

From London 2012

Átmentünk a nyugati oldalra, és igen, ott már odatették magukat a csepűrágók. Elsőre egy zsonglőr pakolt ki, dobálta a szivacsgolyókat, aztán a handzsárokat, majd jojózott egy kicsit, végül eljátszotta a Boston Cézárja(1) trükköt.

(1) Ugye, emlékszünk, Reviczky a tükör előtt.

A show jó volt, de nagyon látszott a trükk lényege: amikor a pacákra tekerték először a kényszerzubbonyt, aztán az acélláncot, majd végül a kötelet, akkor megfeszítette az izmait, utána pedig elernyesztette magát és minden lepotyogott róla.
Nej közben fotózott néhány Faberge tojásszobrot. Azt mondta, hogy vannak ilyen szobrok a városban és ha lefényképez X darabot, akkor valami lesz. Hát, nem tudom. Mindenesetre ha én csinálnám ezt a játékot, kiraknék a városba X-1 darab szobrot, az utolsót meg jól elrekkenteném a pincémbe, aztán hajrá fényképészek.
Nézelődés közben többször is rákönyököltem a betonkorlátra és csak utólag jutott eszembe, hogy a kabátom kézelőzsebében most egy szivar van. (Nem vettem, hoztam.) Vajon eltörhetett? Csak nem történik ilyen csúfság velem. Másfelől pedig, ha eltörik egy szivar, a világ nem áll meg, nem szólalnak meg fanfárok tragikus hangnemben, szóval minden további nélkül elképzelhető, hogy ez már valójában törött. Shroedinger szivarja. Elővettem, épp volt. De újabb esélyt már nem adtam a véletlennek, rápöffentettem és úgy néztem tovább a produkciót.

A következő versenyző egy fekete, vigyori srác volt, percekig csak hergelte a tömeget, mely tömeg roppant öntudatosan nem volt hajlandó hergelődni, aztán a srác unta el magát, gyorsan kézenállt és mindenféle kunsztokat mutatott be. (Kézállásban felmászott egy kukára, félkezes fekvőtámaszok, úgy, hogy a lába sem érte a földet, meg ilyenek.) Végül a fejére tett egy biciklit és azzal csinált mindenféle tornagyakorlatot, mely után a tömeg egyből eksztázisba esett. A háttérben már melegített a következő versenyző, de nekünk dolgunk volt, mentünk tovább.

From London 2012

Egészen a National Gallery épületéig. Igen, megint múzeum. Aki követte a korábbi írásokat, annak feltűnhetett, hogy nem szoktunk ennyit múzeumba járni. De ez most kivételes helyzet volt: a múzeumokban ugyanis van egy csomó kultúrált hely. Gondolok itt elsősorban a klotyira, másodsorban a kávézóra, na és persze vannak ott mindenféle kiállítótermek is. (Elnézést, ha most egy világ dőlt össze benned, de ha egy drága közlekedéssel bíró városban a szállásod kint van a 4. zónában, akkor hirtelen felértékelődnek bizonyos helyek a városban.) Négy óra után nem sokkal érkeztünk ide, a koncepció az volt, hogy elintézzük a zűrös ügyeket, aztán megyünk egy kört a képtárban (nem, az összes képet egy hét alatt is reménytelen lenne megnézni, az ember kábé tizenöt kép után telítődik), majd leülünk a kávézóban és megvárjuk, míg ránksötétedik.

From London 2012

Aztán jöhet a nap második fele, az éjszakai London. Ezt tulajdonképpen hoztuk is, igaz, egy kicsit korábban indultunk el, de a lemenő nap pont nagyszerű fényeket varázsolt a Whitehall utcára, szóval egy szavam sem lehet.

From London 2012

Közben teljesen összetörtük Nej önérzetét. Korábban már volt egy barátnőjével Londonban, aztán a London Eye és a parlament után, immár a sötétben, találtak egy istállót, meg egy unalmas parkot és utána hazamentek, hogy nincs ebben a városban semmi érdekes. Pusztán csak egy utcával nézték el az éjszakai nyüzsgést.

From London 2012

From London 2012

From London 2012

A Parlament térre egyszerre érkeztünk meg a sötétedéssel. Tényleg nem akarlak vele fárasztani, az egész úgy szép, ahogy van, ha nem csináltunk fejenként ötven képet, akkor egyet sem. Mármint csak itt. Végigsétáltunk a parlament mellett, megkerültük az apátságot, aztán átmentünk a túloldalra a Westminster hídon. Újabb ötven kép.

From London 2012

From London 2012

From London 2012

Innen már egyszerű volt a feladat: a Temze partján lévő sétányon elmenni a Tower hídig, aztám Liverpool Street. Kimondva egyszerű, gyalog ez olyan 5-6 kilométer, de mi akkor már egész nap gyalogoltunk, szóval a csajok simán elmehettek volna statisztának valamilyen zombi apokalipszis filmbe. Szerencsére a látvány tényleg gyönyörű, simán feledteti a fáradtságot. Dóra útközben átlendült a holtponton, így már ketten voltunk, akik küldetésüknek érezték, hogy Nej is élvezze a sétát.
– Vigyázz, mert erősebbet ütök, mint apa! – figyelmeztette Dóra Nejt, miközben pajkosan verekedtek.
– Ki van zárva! – sértődtem meg.
– Pedig igen! – erősködött a csajszi.
– Oké, mérjük le! – javasoltam – Mindketten ideállunk anyád mellé és egyszerre ütünk. Tiéd a bal válla, enyém a jobb. De ne finomkodj, ha nem akarsz veszteni!
Nej pánikszerűen bemutatott. Mind a két kezével, egyszerre, mind a két irányba.
– Te ne szólj bele – vakkantottam – Itt most a tekintélyemről van szó!
– Aztán majd jól seggberúglak mindkettőtöket! – jött meg a hangja.
– Aztán majd úgy jársz, mint amikor a múltkor elkaptam a lábadat és fél lábon ugráltad körbe Barcelonát.
– Sőt, én is elkapom a lábad! – önkénteskedett lelkesen Dóra.
– Tulajdonképpen az nem is lenne olyan rossz – gondolkodott el Nej – Vihetnétek hazáig.
– Vihetnénk – bólintottam – De végig kopogna a fejed a betonon.

Nem sokkal később néhány fiatal gördeszkázott a betonon. Két néger fazon, tipikus turisták, nézegették őket. Az egyik elunta, odament hozzájuk, olyan ‘nafigyeljetekmegmutatomhogyaniskelleztcsinálni’ stílusban elkérte az egyiktől a deszkát, feldobta a betonpadra, ráugrott – és akkorát taknyolt, hogy még a Királyi Szeizmológia Intézetben is regisztrálták a rengéseket. Úgy szép az élet, ha zajlik.

From London 2012

Sajnos műkövezés miatt pont az egyik kedvenc részem volt lezárva, így viszont elkeveredtünk egy nagyon hangulatos piacra.

From London 2012

From London 2012

Igaz, már zárva volt, de így még különösebb hangulatot árasztott. Előtte az aluljáróban egy gitáros fazon a Nobody Home-ot énekelte a Pink Floyd-tól, és bár messze nem volt kristálytiszta a hangzás, de nagyon jól csinálta, tökéletesen átjött Waters elkeseredettsége. (Ki is játszotta a filmben? Valami Bob Gandalf.)

A wharf-ok mellett végig citromos-fokhagymás halszag. Dolgoznak az éttermek.

From London 2012

Komolyan mondom, nem értem az embereket. A HMS Belfast-ot egy csomó ember fényképezte. Állvánnyal. Na most, a hajó kábé 25 méterre volt a parttól és nekem elhiheted, nem nagyon fickándozott. Hogy ehhez miért cipelték ide azokat a dögnehéz állványokat, fel nem tudom fogni.

From London 2012

A Tower híd szép volt. Ezt érdemes így kijelenteni, mert messziről annyira nem tűnik lélegzetelállítónak, a kivilágítása is olyan semmilyen, de közelebb érve hirtelen megszépül.
Maga a Tower – és a környéke – estére már bezárt, így mindenki nagy örömére az egyszerűbb és rövidebb úton mentünk vissza a Liverpool Street állomásra. Ilfordban még benéztünk a Tescóba, felvásároltuk a maradék cíder készletet, aztán este egy vidám muri a szobában. Mármint a lehetőségekhez képest. Értem ez alatt, hogy három hullafáradt ember, éjjel fél tizenegykor.

Csajok elbóbiskoltak, én még elővettem a blogsörömet (kész szerencse, hogy Barnának meg sörnyitós hűtőmágnest vettünk), gyorsan feljegyeztem, amire még emlékeztem, aztán ágybaájulás.