Párizs 3/3

2012.03.26; hétfő

7.30-kor ébresztő, skera a boltba. Végre be tudtunk rendesen vásárolni. Vettem 3 üveg cídert meg 3 üveg bordóit.

– Jézusom – hüledezett Nej – Belegondoltál, hogy csak a mai napunk van már ebben a városban?
– Hmm, nem. De majd megoldjuk.
– És a hűtőben lévő borokkal mi lesz?
– Mindig csak ezek a részletek.

Kezdtük ott, hogy a reggelihez elfogyott az egyik literes cíder és az egyik bor. Abban is biztos voltam, hogy az egész napos fárasztó csavargás a tűző napon elintézi majd, hogy az ajtónyitás után 5 perccel már ne maradjon a lakásban cíder: hideg is, szénsavas is, finom is. Az alkoholtartalma kevesebb, mint egy Radlernek, szóval tipikus üdítőital. A többi meg tényleg kialakul, legfeljebb hagyunk egy üveg bort az utánunk jövőknek.

Ejtőzés, kávé – és indulás. Tegnap este kicsit meghúztam az útitervet, a korábbi éjszakai séta megmutatta, hogy nem érdemes minden kiszemelt helyre elmenni. Igaz, jöttek új helyszínek. Elképzelés: levonatozunk a már jól ismert Mars mezőre, megnézzük az Eiffel tornyot nappal is. A Trocadero-n keresztül elmegyünk a Diadalívig, majd végig a Champs Elysees-n, Concorde tér, Tuileriák kertje, Louvre. Királyi Palota. Les Halles. A Pont Neuf-on át az Ile de Cite-re, Notre Dame nappal. Innen elmegyünk Marais felé: zsidó negyed, Place des Vosges, Bastille. (Már az az egy kockakő, ami maradt belőle.) Aztán a Pere Lachaise temető, majd vissza a Szajnához, átkeveredni a Latin Negyedbe, csalingázni a kis utcákban, Pantheon, Sorbonne, végül pihenő a Luxemburg parkban. Amint fel tudunk állni, kényelmesen elsétálunk a Notre Dame melletti RER állomásra, útközben pedig megvesszük az ajándékokat.
Szendvicset csomagoltunk, innivalót nem. Gondoltuk, majd veszünk valamit az útbaeső boltokban.
Aha. A legvégén, tehát már a RER állomás felé menet találtunk csak boltot. Egészen addig semmi. Ez egy akkora, de akkora fekete pont Párizsnak, hogy rá sem fér a képernyőre. Ezzel simán lecsúszott az utolsó helyre a márciusi kirándulások rangsorában. Egész nap tűzött a meleg, mindenfelé zsúfolt és drága kocsmák voltak csak… bolt, az nem. A folyamatos szomjazás rá is nyomta a bélyegét a csavargásra. Nem volt éppen jó kedvünk, le is húztuk a látnivalók egy részét.

De az elején még nem sejtettünk semmit. Méregettük az Eiffel tornyot, próbáltuk felfogni, mekkora böszme nagy. Úgy átfogóan nem is lehet értelmezni, csak úgy, ha megnézzük az egyes részleteket, azokat felfogjuk, majd a végén megpróbáljuk az egészet összerakni.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Barna sokadjára sem akarta elhinni, hogy ezt a tornyot eredetileg tényleg 20 évre építették és csak az mentette meg a lebontástól, hogy időközben kiderült, mennyire tökéletes antenna. Azt meg végképp nem értette, miért utálták ennyire kitartóan a párizsiak. A mostani eszünkkel már tényleg nehéz felfogni, de akkoriban a tiszta vas, mint építőanyag teljesen új, teljesen szokatlan – és valljuk be, ronda is volt, ha a kővel, a márvánnyal és a fával hasonlították össze. El kellett telnie pár évtizednek, hogy elfogadjuk, megszeressük. Ne azt lássuk benne, hogy mekkora rozsdás ócskavastömeg (nyilván nem rozsdás, nyilván nem ócska, de az ember valamiért zsigerből hajlamos a vasra, mint rozsdás és ócska anyagra asszociálni), hanem észre kell venni az íveket, a statikát, a csipkére jellemző bonyolultságot. És persze sokat segített az is, hogy a stílus elterjedt, megszoktuk.

From Párizs 2012

Felmenni eszünk ágában sem volt, legalább akkora sor állt a lift előtt, mint tegnap Versailles-ban. Lehetett volna menni gyalog is, de akkor el is felejthettük volna utána a gyalogtúrát. Meg a lábunkat.

A Trocadero már messziről sem nyerte el a tetszésünket, nem is mentünk el odáig. Előtte bedöntöttük jobbra a gépet és egy kisebb, de követségekkel teletömött utcán értünk el a Diadalívig. Már előre szóltak, hogy szociológiai szempontból sem utolsó az autósok viselkedésének tanulmányozása. Körforgalom, öt vagy hat sáv – igazából senki nem tudja mennyi, hiszen sávok nincsenek felfestve, így tulajdonképpen annyi autó megy egymás mellett, amennyi az adott pillanatban éppen elfér. Ha jól láttam, a behajtóknak volt elsőbbségük, akik ezzel erősen éltek is: jött a kocsi oldalról és egy kövér gázzal már három sávot be is nyomult a tömegbe. Kicsit úgy nézett ki, mintha csupa szuicid lemming tipusú versenyző próbálna behajtani a körforgalomba.
Amíg a férfiak a forgalmat vizslatták, Dóra a tanulmányaival foglalkozott. Hamarosan le kell adnia a szakdolgozatát, melynek témája egy francia körutazás. Nejjel bementek egy közeli hóttelegáns étterembe és elbeszélgettek a pincérrel, kértek menükártyát, meg minden olyasmit, ami jól fest beleragasztva egy szakdolgozatba.

From Párizs 2012

Itt még mindig vidámak voltunk. A Champs Elysees-n kacagott a napsugár, a tömeg is inkább élénk, mint nyomasztó volt. Elkaptunk egy forgatást is, valami sörreklámhoz kapcsolódó álinterjú lehetett, legalábbis a medvebundába öltözött söröző nő eléggé valószerűtlenül nézett ki.

From Párizs 2012

Aztán kezdtünk fáradni, de az út csak nem akart elfogyni. Az a baj a sugárutakkal, hogy a tervezőik legtöbbször annyira beleélik magukat, hogy nem bírják felemelni a ceruzájukat a vonalzó mellől. Határozottan örültünk, amikor elértük a Concorde teret, mert ott végre le tudtunk egy kicsit táborozni.

From Párizs 2012

Concorde tér. Nehéz erről röviden írni, mert hatalmas nagy tér. Kicsit hasonlít a Hősök terére, csak mi nem loptunk hozzá obeliszket Egyiptomból. Az útleírások azt mondják, hogy tömény Párizs, látszódik innen a Diadalív, az Eiffel torony, a Louvre előtti diadalív, középen a luxori obeliszk, a teret egyfelől klasszikus épületek veszik körül, barokk szökőkutakkal, másfelől pedig egy park, a Tuileriák kertje. Ez mind igaz, de a valóságban ezen a téren ad randevút egymásnak Európa távolsági buszainak jelentős része is, melyek utána körbe-körbe vánszorognak a tömérdek autó között. Szvsz a tér inkább zsúfolt és idegesítő, mint pihentető, léleknyugató. (Bár volt, aki kigurított egy babzsákot a betonra és szemmel láthatóan jól érezte magát.)

From Párizs 2012

Az se dobott túl sokat a hely hangulatán, hogy tudtuk, anno ezen a téren folytak a kommün kivégzései. (Bár más források szerint a guillotine a Körhinta téren, a mostani kis diadalív helyén tombolt. Szvsz ott lesz a keveredés, hogy az egyik forradalom során az egyik helyen gyilkolásztak, a másik forradalom után meg a másikon. Nekem meg most nincs kedvem felfejteni, hogy melyik alkalommal pontosan hol is.)

From Párizs 2012

Utána a park… olyan park. Vannak benne sugárutak és kisebb oldalsó utak, szökőkút, nagy medencével, padok, aztán fák, virágok. Valószínűleg bennem van a hiba, az eddigi olvasmányaim mindig úgy hivatkoztak erre a parkra, mint a mennyország egy apró szeletére – ehelyett viszont egyszerűen csak egy park. (Ott lehet a probléma, hogy a kert valószínűleg a Tuileirák palotájával együtt alkothatott nagyszerű élményt, egészen addig, amíg a kommün idióta vezetése 1871-ben fel nem gyújtatta az egész gyönyörű épületet. Néha tényleg nem értem az emberiséget. Hitler az utolsó napjaiban parancsot adott, hogy egész Párizst el kell pusztítani. Kész szerencse, hogy elszabotálták a parancsot.)

From Párizs 2012

Aztán a túloldal, immáron a Louvre előtti tér. Ez az a pont, ahol maximálisan meg tudom érteni az anno morgolódó párizsiakat. Nekem ugyanis nagyon nem jön be az üvegpiramis. Nem csak az anyagával van gondom: az üveg már évtizedek óta elfogadott építőanyag, megszokhattuk. A hangulata, az. Nem csak, hogy nem illik az együttes hangulatába, de egyenesen rongálja azt. Körben egy egységes reneszánsz palota, az U alak kinyílásában egy diadalív, mely mögött a Tuileriák kertjének fő útja, mögötte pedig ennek folytatásában a végtelenségbe nyúló Champs Elysees. Ennek az egésznek a közepére, az udvarra lett lelökve egy nagy alumínium/üveg piramis. Egyszerűen nem illik ide, a rideg mértani forma tönkrevágja a reneszánsz épület és tér íveit, vonalait. Teljesen ugyanazt érzem, mint a Gellért téren a szabadtéri kút láttán: van valami, ami úgy önmagában nem ronda, de nem illik a környezetébe, elrontja a ‘fenséges’ érzést, bosszankodásra cserélve azt. (És akkor a cetről még nem is beszéltem.)

Morgás vége. Egyelőre.

Innen felsétáltunk a királyi palotához. – Hogy-hogy királyi palota? – kérdezhetnéd – Hát nem a Louvre volt az?
Igazad van, tényleg az volt. XIII. Lajos kezdte a versailles-i vadászlakot bővítgetni, XIV. Lajosig a Louvre volt a királyi palota. E mellé építtetett egy palotát magának Richelieu bíboros. (Ez volt a Három Testőrben a bíborosi palota.) Aztán később fejlődött fel Versailles, a bíboros halálával pedig az épület a királyé lett. Az egykori bíborosi palotát hívják ma királyi palotának.
Ennek az épületnek megint híresen kellemes udvara van, de amikor belépsz, semmi mást nem látsz, csak egy deszkapalánkot a kőoszlopok között. Nos, ez minden, csak nem szép. Aztán ha elosonsz mellette, akkor már ott lesz az udvar. Körben árkádok, alatta mindenféle butikok (nem a klasszikus ajándékboltok, annál egy fokkal kifinomultabbak, pl. numizmatikai shop), középen szökőkutak és az elmaradhatatlan szögletesre nyírt (vagy nemesített) fák. Tényleg hangulatos.

Itt húztuk le az első látványosságot. Eredetileg meg akartuk nézni a Forum des Halles-t, a Les Halles egykori híres piacterét, de menetközben értesültem róla, hogy a piacot még a hetvenes években lebontották, jelenleg egy ízig-vérig modern bevásárlóközpont van a helyén. Azt meg azért mégse.

Ekkor jutottunk el oda, hogy kivált a só a kiszáradt szánk szélén. Innen a Neuf hídig elég zsúfolt utcákon haladtunk, gondoltuk, majd csak lesz valahol bolt, legalább egy icipici szupermarket. Nem volt. A szigeten ráadásul naív módon középen, a hosszanti tengely mentén szerettünk volna végigsétálni, de kétszer is belefutottunk olyan épületegyüttesbe, mely a sziget teljes szélességét elfoglalta, csak a szélein hagyva meg egy-egy utat. Így jutottunk el a Notre Dame épületéig, ahol a már addig is kritikus határon lévő tömeg hirtelen megtízszereződött. Csak, hogy érthetőbb legyen a megrökönyödésünk: abszolút mezei hétfő dél volt. Habár a kölyköknek ingyenes volt a belépő, de a kilométeres sor láttán lemondtak a bejutásról. Leültünk egy járdaszegélyre, megettük a szendvicseinket. Jó ropogós, száraz szendvicsek voltak, illettek a jó ropogós, száraz ajkainkhoz. Emellett tűző meleg, tűző tömeg. Nem is töltöttünk itt sok időt, megkerültük az öreg templomot és a mögötte lévő parkban végre tudtunk pihenni egyet. Találtunk egy vízcsapot (most milyen jól jött, hogy Nej elfelejtett kidobni a táskájából két darab 2,5 decis borosflakkont), volt vécé is a parkban, így teljes vízcserét hajtottunk végre. Leülepedtünk, mint az iszap. Közben elmeséltem, hogy állítólag ezen a szigeten keletkezett az az ősi település, amelyből Párizs kinőtte magát. Akkor Lutéciának hívták, gondolom, a név sok embernek ismerős az Asterix rajzfilmekből. Azért írtam, hogy állítólag, mert amikor építették a metrót, úgy döntöttek, hogy nem szaroznak mindenféle régészkedéssel, ennek következtében a szigeten lévő összes lelet megsemmisült. Szelavi.

From Párizs 2012

Ez volt az a pihenő, ahol igazán drasztikusan húztam meg a programot. A Bastille tere annyira nem érdekes látnivaló ma már. Zsúfolt körforgalom, középen egy emlékoszloppal. Ha viszont nem megyünk el odáig, akkor ugrik a Pere Lachaise temető is, amiért megint nem ejtettünk túl sok könnyet. Oké, kultikus hely, de akkor is csak egy temető. Különben is, megnézni, hol porladnak egykori nagy emberek maradványai… az valahol egyfajta bálványimádás. A magam részéről úgy vélem, sokkal inkább arra érdemes koncentrálni, ami maradandót alkottak, amiben továbbéltek. Most például – amikor írom a cikket – Doors megy a háttérben.
Aztán ha már lehúztuk ezeket a célpontokat, érdemes-e a Marais negyedet megnézni? A királyi palota után egy ideig jártunk benne, a szűk utcák nem azok a romantikus fajta szűk utcák, a tömeg ellenben valódi. A zsidó negyed is csak a nevében az, az őslakosok mára elhagyták. (Nagy részük nem egészen a saját akaratából.) Egyedül a Vogézek tere piszkálta a fantáziámat, de ahhoz, hogy egy térért ekkorát kerüljünk, már fáradtak voltunk és egyébként sem szerettük ekkor Párizst annyira.

From Párizs 2012

Így feltápászkodtunk, átsétáltunk az agyonlakatolt hídon, csavarogtunk egy kicsit a Latin negyedben. Itt is voltak szűk utcák, de valahogy ezek sem jöttek be. Nem tudom. Szerintem mi lettünk elrontva Barcelonában, illetve Nápolyban és szűk utcák esetén az ottani élményeket keressük. Viszont a Pantheon környéke lélegzetelállítóan szép. A kölykök be is mentek az épületbe (nekik ingyenes volt), mi pedig addig csalingáztunk a környéken. Érdekes lehet errefelé egyetemistának lenni. (A Quartier Latin a sok diákról kapta a nevét. A Sorbonne-t 1257-ben alapították – csak emlékeztetőül, Magyarország ekkor éppen a tatár dúlásból próbált felépülni – és a negyedet főleg diákok, konkrétan latinul beszélő diákok lepték el.)

From Párizs 2012
From Párizs 2012
From Párizs 2012

A Pantheon érdekessége – a nagyívű épület mellett – hogy itt van elhantolva az ország néhány kiválósága. A korábban említett ellentmondás feloldása: Zolát eredetileg tényleg a Montmartre-on temették el – ahol két nappal korábban láttuk is a síremlékét – de később átszállították a hamvait a Pantheonba. Tehát tényleg mind a két helyen “el lett temetve”.

From Párizs 2012

A Sorbonne épületei mellett lesétáltunk a dombról, majd lerogytunk a Luxemburg parkban. Tó, szökőkút, árnyék… nem is kellett más megfáradt lábainknak. Na jó, megittuk a magunkkal cipelt vizünk maradékát. (Bolt persze még mindig nem volt.)

From Párizs 2012

A parkban, a tótól viszonylag távol, a víznek háttal, a szobor előtt parádézott két kacsa. Eszembe jutott egy tegnapelőtti ökörködés. A Montmartre egyik kis utcájában sétáltunk lefelé, amikor a húsbolt kirakatában mindenféle állattetemet láttunk.
– Hát az meg mi ott? – csodálkozott rá az egyik dögre a lányom.
– Kacsa. Lö kacsa – világosítottam fel.

Fél órát ücsörögtünk itt, majd jött a túra utolsó szakasza: megkeresni a RER állomást, illetve útközben bevásárolni a szokásos bóvlikból. (Nej hűtőmágnesekre gyúr, Barna pólókra, Dóra meg kulcstartókra.) Közben persze voltak látványosságok is: elsétáltunk a Notre Dame-tól éppenhogy csak egy kicsivel kisebb Saint Sulpice templom mellett, majd az 542-ben épült (később 1163-ban romjaiból újraépült) St-Germain-des-Pres templom mellett. (Többek között itt található Descartes sírja.)
De itt már igazából csak a kulcstartók, pólók és hűtőmágnesek tartották a lelket a fáradt csapatban.

From Párizs 2012

Ritka perverz tréfa volt a sorstól, hogy ezután nagyon sokáig nem találtunk gagyiboltokat, viszont itt, ebben az utolsó, reménytelen szakaszban futottunk bele két élelmiszerboltba is. Persze ekkor már tök feleslegesen, hiszen a RER megállótól negyedóra utazás és otthon vagyunk, ahol tele a hűtő minden jóval. (Például azzal a két liter cíderrel, mely ebben az állapotban már nem is tűnt olyan soknak.)

A St Germain körúton megtaláltuk a korábban már körbenyáladzott cukrászdát. Nem túlzok: odabent hatalmas kupacokban álltak a macaron-ok. Nehogy már még csak meg se kóstoljuk az eredetit! Némi nyomozás után találtunk előrecsomagolt adagokat (a kimértnél fogalmunk sem volt, milyen súlyú lehet egy darab), ezek alapján az jött ki, hogy 1 darab süti 1 euró. Itt azért elhúztuk a szánkat: azért ezek elég picike darab vackok, ennyi pénzért. Ennyi éhes embernek. Dóra mentette meg a helyzetet, eszébe jutott, hogy mintha a szállásunk melletti boltban is látott volna macaron-t.

Végül a fátum is megszánt minket, találtunk egy közt, ahol csak ajándékboltok voltak, de vagy húsz, egymás mellett. Utána beszédültünk a RER aluljáróba, kókadtan hazabumliztunk. Aztán bementünk a kisboltba, erővel ellenálltam, hogy vegyek még pár üveg bort, a macaron-ból 4 euró volt a tízdarabos kiszerelés (és pont ugyanaz a doboz volt, melyet a belvárosban is árult a cukrászda), szóval minden jó, ha jó a vége. A lakásban a két üveg cídert 3,5 másodperc alatt végeztük ki, aztán lassú, alapos vacsora, lassú és alapos borfogyasztással.

Közhely, de igaz: mindig tanul az ember. Nekem itthon egy nagyon profi Fackelmann pincér dugóhúzóm van(1).

(1) Nem, nem az az agyonbonyolított, csigás-karos izé. Láttál te már pincért ilyesmivel dolgozni? Az csak az otthoni látványkonyhába való. Az igazi dugóhúzó egyszerű, de nagyon hatékony: a kulcs a támaszték, azaz egy egyszerű emelő. (Ezt lehet még cifrázni, ha a cucc összecsukható, akkor az a Dreco.)

Ezen a műszeren van gallérvágó is, melyet teljes elégedettséggel használok. Meglehetősen sok borász gondolja úgy, hogy nem rak a gallérra olyan szalagot, melynek meghúzásával szabaddá válna az út a dugóhoz. Ilyenkor elnézően mosolygok, pár mozdulat a dugóhúzómmal és már le is esett a gallér teteje.
Igenám, de a kint vásárolt pincér dugóhúzón nincs gallérvágó. Miközben az összes kint vásárolt borra igaz, hogy nincs szalag a gallérjukban. Azt a keservit. Hát milyen kapitalizmus ez? Igény, az lenne rá, de a piacon meg nincs megoldás? Jobb híján késsel szenvedtem, de azért ez elég gusztustalan munka: ötször-hatszor körbe kellett metélnem a késsel a gallért, mire levált a teteje. Ez az első bornál még elmegy, de a sokadiknál már elég kockázatos mutatvány.
Teljesen véletlenül jöttem rá a megoldásra. Az egyik gallért valamivel jobban szorítottam meg és erre az elfordult. Hoppá. Jó erősen megmarkoltam, egy hirtelen rántás felfelé – és az egész gallér a kezemben maradt. Innentől kezdve semmit nem kellett vagdosnom, csak egy jól irányzott rántás és volt gallér, nincs gallér. Mindenféle vágószerszám nélkül. Hát, ilyen kapitalizmus ez. Azóta itthon is ezt játszom a szalag nélküli borokkal és remekül működik a módszer. A dugóhúzómon a gallérvágó meg bevonult az atavizmusok közé.

Visszatérve az apartmanba. A fárasztó nap, a sok gyaloglás, a folyadékhiány megtette a magáét: meglehetősen hamar odacsaptunk a készletnek, aztán mindenki bedőlt az ágyba. (Egy fél üveg bor maradt a reggelihez.) A korai fekvés nem is volt baj, 7.30-ra jön Selim, addigra menetkésznek kell lennünk.

2012.03.27; kedd

6.00-kor ébresztő. A reggeli menetrend szerint nem kellett volna ilyen korán kelnem, de még várt rám a borzalmas ágy és annak összecsukása. Nem is vacakoltam vele sokat, egy gyors hidegvizes arcmosás és már másztam is be, úgy, pizsamapólósan az ágy alá. Kezemben a brutális rugó. (Tényleg az volt, összeakasztva a két végét simán lehetett marokerősítőnek használni.) Kész szerencse, hogy ez egy francia ház volt, így a szomszédok nem tudtak mit kezdeni az egyre dühösebben elordított káromkodásaimmal. Az expander egyszerre felrakott hat rugójának kihúzása kutyafasza volt ehhez a feladathoz képest. Beakasztottam az egyik végét, majd megpróbáltam ezt az erős dögöt kábé kétszeresére kihúzva beakasztani a másik végpontba. Féloldalasan fekve, egy 30 centi magas ágy alatt. Többször körbevonszoltam az egész tákolmányt a szobában, mert inkább az egész ágy mozdult meg, mint hogy a rugó nyúljon. 10 perc után már ott voltam, hogy inkább vesszen a kaució, de én ezt nem akasztom vissza. Aztán szerencsére elkezdtem használni az agyam. Ha félig összecsukom az ágyat – még nem tudom, hogyan, de tételezzük fel, hogy – akkor közelebb kerül pár centivel egymáshoz a két végpont. Talán úgy menni fog. Elkezdtem összecsukni, de úgy a negyedéig ment, aztán megállt. Se előre, se hátra. Visszanyitni sem tudtam. Bemászni alá szintén nem. Ekkor számoltam ki, hogy ha kibaszom az egészet az ablakon, a kaució még azt is betakarja. Óriási volt a kísértés. Aztán arra tippeltem, hogy a rávarrott vastag szivacstól nem csukódik össze. Próbáltam kicsit lazítani a kötődésen, erre felszakadt a szivacs varrása. Ekkor mentem ki a konyhába, meghúzni a tegnapról maradt bort. Éhgyomorra. Jól esett. Visszasétáltam a szobába. Bermuda alsógatya, pizsamapóló, kibontott, csapzott haj, kezemben egy fél üveg bor, a szememben eltökéltség. Nem lettem volna ekkor az ágy helyében. Leültem egy székre és méregettem a fenevadat. És ekkor jöttem rá a trükkjére! Ugyanazt az alattomos húzást alkalmazta két nappal ezelőtt és ugyanazt próbálta most is: a fekvőréteg lécekből állt és a dizájnosan ívelt láb időnként becsúszott ezen lécek közé. Ha ez bekövetkezett, akkor a láb megszorult és nem engedte egyik irányban sem elmozdulni a szét-, illetve összecsúszni akaró fekvőfelületeket. Mind a két oldalon kifeszegettem a beszorult lábakat – és az ágy puha könnyedséggel összecsúszott. Egy kicsit széthúztam, bebújtam közé és egy lendületes erőfeszítéssel helyére is akasztottam a rugót. A varrás ugyan felszakadt egy helyen, de az nem látszik.
– Te, mit fogunk csinálni a maradék borral? – kiabált be Nej a konyhából.
– Milyen borral? – néztem körül értetlenkedve.

Még zuhanyoztam egyet, majd elkezdtem pakolni, közben felkeltettük az ifjúságot is, gyors reggelire megettük a tegnapról maradt két zacskó chipset, és éppen amikor a kávémat kortyolgattam, beállított Selim is. Futólag átnézte a lakást, hirtelen jófejségi rohamomban megmutattam neki a két törött poharat, vigyorogva legyintett. Poénkodtam egy kicsit az ággyal, de nem értette, dumáltunk még egy kicsit Párizsról, a sok gyaloglásról, végül visszaadta a kauciót, sokáig rázogattuk egymás kezét és eljöttünk. Ahhoz képest, hogy mennyire szétaggódtam magam, teljesen simán ment minden.

Időmilliomosok voltunk. Háromnegyed nyolc volt, a repülőgépünk fél egykor indult a világ végéről. Még a legnagyobb rátartással is ráértünk fél tízre eljutni a buszhoz, amely két RER állomásra volt tőlünk. Beléptünk a kis boltba, meg a pékséghez, a kaját elraktuk, aztán elutaztunk a Porte Malliot térre. Csak lesz ott egy park, ahol le tudunk ülni kajálni.
Ilyen durván még nem sikerült beletrafálnunk: a tér sarkától kezdődik Párizs legnagyobb parkja, az egy egész kerületet betöltő Bois de Boulogne. Miközben zabáltunk, folyamatosan futó emberek cikáztak körülöttünk, de nem hagytam magamat frusztrálni: lehet, hogy ti reggelente futtok, én viszont ma reggel lebirkóztam egy LYCKSELF ágyat.

Reggeli után visszasétáltunk a buszmegállóba. Még mindig igencsak korán volt, a pályaudvaron semmi élet sem mozgott. A buszok felé kordon zárta el az utat, jobb híján ez elé telepedtünk le. 10-15 perc múlva kezdtek szállingózni többek is, beálltak mögénk. Aztán megjelent egy házaspár és szó nélkül besétáltak elénk, teljesen rátapadva a szalagra. (Mi olyan 3 méterre álltunk tőle.) Na most, te mit csináltál volna? Az látszott, hogy az első buszon bőven kevés utas lesz, teljesen függetlenül attól, hogy mikor szállsz fel, nyugisan jut mindenkinek ablak melletti ülés. Azaz semmi tétje nincs, hogy az első vagy, vagy a harmadik helyen szállsz fel. Csak éppen, mégis, az elv. Nehogy már egy pofátlan tahó ilyen könnyen érvényesüljön. Balhézzunk? Amikor semmi tétje? Ráadásul borítékolható, hogy nem fogjuk érteni egymást? (A házaspár lengyel volt, az ő gépük negyedórával korábban indult, mint a pesti.) Végül Arany Jánosra gondoltam és legyintettem egyet.

Repülőtér. Security check. Kiszúrták Barnánál a dugóhúzót. Kis híján főbelőtték miatta, végül elkobozták. A fene tudja, én eddig nem éreztem úgy, hogy egy szimpla pincérdugóhúzó ennyire veszélyes fegyver lenne. Próbáld csak meg elképzelni: ha tényleg azt szeretnéd, akkor hogyan próbálnál megölni vele egy embert? Úgy értem, próbálj elképzelni egy olyan módszert, amelynél egyszerűbb lenne a dugóhúzóval megölni egy embert, mint puszta kézzel. Úgy belegondolok, hogy bemegy valaki a pilótafülkébe és egy dugóhúzóval sakkban tart két pilótát.
Na mindegy, nem volt drága, de Barna érzelmileg ragaszkodott hozzá.

Kár lenne ilyen szomorúan befejezni az írást, álljon itt a Ferihegyen vetített animációs film arról, hogy mit lehet felvinni a gépre és mit nem. Függetlenül attól, hogy némileg túlspilázottnak érzem a szabályozást, jókat vigyorogtam a rajzfilmen. Ilyen a jó propaganda.
 

 
Végül a szokásos link:
Az összes kép (slideshow)

Párizs 2/3

2012.03.25; vasárnap

Úgy feküdtünk le, hogy semmi korai kelés, de 10 óra körül azért jó lenne elindulni. Ez egy ravasz megfogalmazása volt annak, hogy megint keveset alszunk. Éjjel két óra is elmúlt, mire sikerült legyőznünk az Ágyat, mondjuk az elalvás nem tartott tovább 5 másodpercnél, de akkor is, ha tartani akartuk az indulást, akkor legkésőbb nyolckor ébresztő.
Nej volt olyan szolidáris, hogy velem együtt kelt, együtt mentünk le a boltba és együtt csodálkoztunk a kiíráson, miszerint zárva. Itt jött jól a tesóm röpke franciaképzéséből rámragadt idióta gyerekdal(1), kilogikáztuk, hogy a bolt csak hétfőtől szombatig tart nyitva.

(1) Löndimardimercredizsördivendrediszandiédimanzs, infebókondanlöbuáalzuázom, azaz hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap, jó dolgunk van, mint erdőn a madárnak.

Vállvonogatás. Pékség van, éhen nem veszünk. Aztán amikor már hazafelé sétáltunk, akkor kezdte kipakolni a zöldségeket egy kisboltos, na, őt megvártuk, vettünk nála sajtot, bort és nescafe-t. Nem így terveztük, de végül csak lett megint croissant, baguette, sajt és bor, szóval jöhetett a mediterrán reggeli.

Beosztottuk. Amíg a csapat fele reggelizett, addig a másik fele zuhanyzott. Dóra kitépte a falból a fürdőszobai konnektort. Nekem a kezemben maradtak a zuhanyfülke ajtajai. Visszaraktam. Dóra is visszatuszkolta a konnektort. Megint legyőztük a kauciót.

Az órát viszont nem sikerült, végül 11 lett, mire elindultunk. Volt némi közelharc, mire az angolul egy kukkot sem tudó pénztárossal tisztáztuk, hogy négy retúrjegyet szeretnék venni Versailles-ba… de végül sikerült, sőt, kellő eligazítást is kaptunk. A tegnap már olyan jól megismert Mars mezei megállóban kellett átszállnunk.

A tegnapi rókák már barátságos farkcsóválással fogadtak.

Mint már korábban is utaltam rá, Párizs legfontosabb jelzője a sok. Mármint ember. Mindenhol tömeg. A nevezetességeknél pedig valami űbertömeg. Most akkor próbáld elképzelni: vasárnap késő délelőtt, szikrázó tavaszi napsütés, Versailles-ba menő vonat. Mint a heringek. A végállomáson ki is kapcsolták a jegyellenőrzést, így is alig bírt kizúdulni a sok ember. De legalább nem kellett foglalkoznunk azzal, merre lehet a kastély. Mentünk a többiekkel. Útközben megvettük a jegyeket. Közepesen magas árak (kombinált jegy 19,5€, de 26 év alatt EU állampolgárnak nem kell), aztán a kastély.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

A tömegre egy jellemző kép. A sorban állva készítettem, balra a sor vége látható, jobb oldalon a sor elmegy a kerítésig, elfordul, majd a bejárat abban a bal oldali alumínium épületben van.

Még odakint toronyárus feketék masszív tömege. A kulcstartóra akasztható pici Eiffel toronytól a cseresznyefa permetezéséhez létraként is használható giga Eiffel toronyig mindent árultak. Szerencsére az udvarra már nem engedték be őket. De ehhez az kellett, hogy talpig géppisztolyba öltözött kommandósok járőrözzenek.

Security check. Lehet abból probléma Franciaországban(!), hogy az embernél mindig van dugóhúzó? Csak nem gondolják azt, hogy habzó szájjal meg fogjuk támadni egy dugóhúzóval valamelyik baldachinos ágyat? Illetve… izé. Azért megpróbáltuk becsempészni. Sikerült.

Első harc. Csajok a klotyiért. Férfiak audio guide-ért. (Egyébként ingyenes.) Mi nyertünk. Mehettünk a kastélyba.

Audio guide. A szobákban minden egyszerre belépő egyszerre bámul a plafonra.

Irdatlan tömeg. A sokadik frusztráció után úgy döntöttem, mostantól én is direkt bele fogok sétálni mások képeibe. Rögtön helyre is billent a lelki egyensúlyom. Ez nem is rossz szórakozás: adni a hülyét, forgolódni idegen gépek előtt, a legrosszabb esetben odavetni a pampogó békazabálóknak, hogy nye ruzomis.

Barna némileg csalódott. Hivatalosan az a mondás, hogy a kastélyban rendezték be a francia történelmi múzeumot, de ez leginkább csak egy gyökérkefe, nem múzeum. Egy tematikus kiállítás van, itt a Napóleon hadjáratokkal kapcsolatos festményeket lehet megtalálni. Amikor megkérdeztük, hogy és a többi rengetegminden hol van, azt mondták, hogy Louvre. Gondolhattuk volna. Az az a hely, ahová szándékosan nem megyünk be, mert nincs annyi szabink egy évben, mely a végigjárásához elég lenne. Így maradtak a szobák és a bútorok. Bútorokat írtam volna? Hát, ez már majdhogynem a szégyen kategória szélét nyaldosta. Szoba szobát követett, tapéták a falon, remekbe szabott freskók a mennyezeten, a bútorok pedig… néhány szánalmas puff a fal mellett, esetleg egy-egy pici asztal. Hát, ez így nem kastély. Én nem csak bútormániákus vagyok, de szeretem elképzelni azt is, hogyan lehet élni egy környezetben. Nos, ebben a környezetben sehogy. Ezt csak úgy odalökték a látogatóknak, nesztek. Gondolom a többi bútor szintén a Louvre-ban van.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Mindemellett a tükörterem elképesztő. Még akkor is, ha tulajdonképpen nincs benne más, mint tükrök, csillárok, puffok és dohányzóasztalok.

From Párizs 2012

A kastély után visszakerültünk az egyszerű nép körébe. A parkba ugyanis ingyenes a bejutás, csak a kastélyokért kell fizetni. Van valami belső buszközlekedés, a kombinált jegy jó is rá, de nehogymár buszozzunk, amikor gyalogolni is lehet.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Az egész park összes fája szögletesre van vágva. Nem ám 1-2 méter magasságban: 10-15 méteren. Aztán később láttuk, hogy más parkokban is. Ha Franciaországban az ember megtanul fákat trimmelni, egész életére el lesz látva munkával. Bár Barna koncepciója is elgondolkodtató: szerinte ezeket a fákat direkt ilyen formájúra nemesítették és azok már nem mernek kinőni a kocka formából.

From Párizs 2012

De nam csak a fák szögletesek, hanem a park összes növényzetét is geometriai formákra nyírták. Tudom, ez a francia kert stílusa… de engem határozottan nyomaszt. Mi mindent lehetne ebből az anyagból kihozni, ha beengednék ide Gaudit, vagy csak egy japán kertészt?

A japán nő, ahogy gondosan felrakta a gépre a napvédőt, majd szembefényképezett a nappal. Értem én, hogy ennyire szikrázó napsütésben komoly kihívás komponálni, meg fényképezni… de ha ész nélkül használjuk a technikát, attól nem lesz jobb.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

A séta első állomása a Grand Trianon. Igen, ez az a bizonyos kastély, azon belül is fentebb az terem, ahol azt a szerződést aláírták. Hát, nem egy nagy durranás, de anno a Sans Souci is csalódást okozott Potsdamban. Persze, én vagyok a túl igényes, egy papírt bármilyen fészerben is alá lehet írni. A kastély meg egyébként is azért épült, hogy a királyi család tagjai elmenekülhessenek a túl sok megkötéssel járó fő kastélyból.

Aztán pont ezért épült végül a Kis Trianon kastély, amikor már a Nagy Trianon kastély is túl merev, túl etikettes lett. Ennek már tényleg voltak fészer jellegű beütései, de messze ez tűnt a legélhetőbb épületnek. Annak ellenére, hogy itt különítették el leginkább a személyzetet a lakóktól: mindenféle trükkös gépezetek tették lehetővé, hogy a szolgák úgy tudjanak felszolgálni, hogy személyesen nem is találkoznak az uraikkal. A konyhát simán elfogadtam volna itthonra.

A vécéhelyzet meglehetősen tragikus a parkban. A női részlegek előtt kivárhatatlan sorok, de még a férfiaknál is ácsorogni kellett. A csajok nem is nagyon próbálkoztak, inkább tűrtek. Aztán Kis Trianonban a látogató útvonal elment Marie Antoinette budiárja mellett. Nej meg lemaradt. Azt hittük, beült.

Ahogy kiléptünk, vascsöveket pillantottunk meg, melyek az épület eldugott sarkait védték.
– Komolyan gondolják, hogy ez megakadályozza az embereket abban, hogy odapisiljenek? – értetlenkedtem.
– Szerintem inkább azért vannak ott, hogy segítsenek azokon, akik a sarokba akarnak hányni – tippelt Barna.
Ezen akkor jót vigyorogtunk, de a valóság, a hősi időszakban, valami ilyesmi volt. A kastélyokban nem volt klotyi, mindenki odapakolta a cuccost az eldugott sarkokba, a szolgák meg takarítottak. Na jó, a királynak járt egy aranybili. (A kiválasztott kegyenceknek pedig megadatott a jog, hogy ott legyenek, amikor a király gúvadt szemmel nyögött az apparáton. Szurkolhattak és ha különösen formás adag jött ki, akkor jutalmat is kaptak.)

Ekkor már délután öt körül járhattunk, a parkot hatkor zárták, így elindultunk hazafelé. Komótosan, ráérősen.

Az egyik réten labdáztak. Apuka vagányul be akart mutatni egy Zidane-cselt a gyereknek, de belegabalyodott a lábaiba és hatalmasat taknyolt. Mind a ketten fülig érő vigyorral néztek egymásra.

Már a kastélyon kívül, egy üzletben eldőlt, elájult próbaba, hanyatt feküdt a parketten. Keze leszakadva, messze a földön. Biztosan ő is ott bulizott tegnap este a Szajna parton.

Kényelmesen hazavonatoztunk, kis bolt, sajtok. A söröknél megint kikerekedett a szemem: Chimay trappista sör, abból is a vöröscimkés, a leginkább kedvencem, 0,75 literes kiszerelésben. 4 euró. Ez az a pont, ahol a férfiember elsírja magát. A hűtő tele van finomabbnál finomabb cíderekkel. Ilyenek otthon egyáltalán nincsenek. (Elszórva egy-egy 3 decis, de minőségben meg se közelítik az ittenieket.) Szintén ott figyel a hűtőben néhány üveg bordói bor. Ebből sincs sok odahaza és ha van, akkor bőven nem az itteni áron. Erre jött most rá az abszolút kedvenc söröm, az otthonihoz képest féláron, azaz már megfizethető magasságban. De nekem csak egy gyomrom van és berúgni sem akarok… akkor melyiket válasszam? A biztonság kedvéért vettünk mindenből, aztán majd meglátjuk.

From Párizs 2012

Este nyolc körül értünk haza… és tekintettel a korábbi kevés alvásra, nem is húztuk sokáig a napot. Vacsiztunk, odacsaptunk a boroknak, aztán nagyon korán ágynak is dőltünk. Holnap megint gyaloglós nap lesz.

Párizs 1/3

Rögtön az elején egy választási lehetőséggel kezdem: ha nem akarod elolvasni a most következő 3 nap történetét, akkor helyette az is megteszi, ha megnézed ezt a Randevú nevű rövidfilmet. A pacák kábé nyolc perc alatt beszáguldozza Párizsnak a Szajna északi partján lévő nevezetességeit, külön tetemes időt eltöltve a Montmartre-on, ahol nekünk is volt szerencsénk lakni.

A kitartók számára pedig jöjjön a szöveg.

2012.03.24; szombat

Ott fejeztem be az angliai utat, hogy idehaza váratlanul a márciusi nyárba csöppentünk, ennek örömére egy szál rövidujjú ingben sétáltam hazáig Ferihegyről. Meg is lett az eredménye, este már éreztem, hogy baj lesz, ami másnap be is következett: kifogtam Minden Náthák Öreganyját. Az orromba percenként felszúrtak egy százas szöget, egy láthatatlan kéz erősen megcsavarta, az orrommal együtt, majd az ezt követő tüsszögésektől ketté akart robbanni a fejem, az agyam helyére pedig egy takonnyal átitatott szivacs került. Azzal vigasztaltam magam, hogy legalább a helyes francia kiejtéssel nem lesz problémám: a náthás orrhang sokat segít.
Ilyen állapotban kellett összeraknom a háromnapos csavargás programját, ráadásul az egészre volt egy hosszú délutánom (értsd, hajnalba nyúló), pedig mit nem adtam volna egy jó alvásért. De mivel komolyan hiszek abban, hogy a csavargások által nyújtott élmény egyenes arányban van a rákészülés erősségével, így nem sok választási lehetőségem maradt. Teletömtem a zsebeimet papírzsepivel és negróval, hogy legalább a repülőgépen ne kövezzenek meg, kint meg majd iszok folyékony negrót, aka abszintet. (Egy centet sem találtam Párizsban. Baudelaire és társai valószínűleg folyamatosan pörögnek a sírjukban.)

Nejnek mindenesetre jól indult a napja. Még a ferihegyi buszon mellé állt egy nála jóval alacsonyabb nő és megkérte, hogy jelezzen helyette.

A legdurvább az egész kalandban az a fél nap, mely a lakás bezárásától az idegen helyen lévő ágybahuppanásig tart. A repülés, az összes hülyeségével, az idegen városba bejutás a reptérről valahogy, aztán tömegközlekedni, jegyet venni, megtalálni a szállást, elintézni a formaságokat… és végül ruhástól az ágyba dőlni. Ismét megcsináltuk. A többi már jókedv, vidámság, hejehuja.
A bejutás mondjuk némileg zsebbevágó, a repülőtérről (Beauvais) csak és kizárólag shuttle visz be a városba, 15 euró/fő áron. Ez négy embernél 120 euró. Csak az arányok kedvéért, a repülőjegyek oda-vissza olyan 130 euró körül voltak, szintén négy főre. Viszont raktak ki térképet a pultra, olyan szódával elmegy minőségben, de végül teljesen elég lett mindenhová.

A szállás valami extra szerencse volt, Párizs ugyanis borzasztó drága, különösen 4 embernek. Apartmanban nem is nagyon reménykedtem, de még a booking.com is csak az üveghegyen túlra adott elfogadható áron szobákat. Aztán egy héttel az indulás előtt tettem egy újabb kísérletet és a kedvenc apartmanos oldalam kidobott egy jó találatot: négyszemélyes apartman a Montmartre szélén, 3 éjszaka 250€, éppen van is a cégnél kedvezményem, a fényképek jók, a kommentek is, közlekedés oké, Moulin Rouge 5 perc séta, hajrá. Három dolog zavart csak: a ház és a környéke kívülről eléggé arabsújtottnak nézett ki, a szállásadó kontakt egy bizonyos Selim nevű pacák volt, emellett elég vastag kauciót (300€) kértek – az előre fizetendő – teljes szállásdíj mellé. (A gyanú ott horgadt fel igazán, hogy a szállásdíj és a kaució együttes értéke volt pariban a többi apartman díjával, tehát végig az motoszkált a fejemben, hogy valami trükkel le akarja majd nyelni a pacák a kaucíót.) De ne rohanjunk ennyire előre, végülis elég sok városban szálltunk már meg ezen a cégen keresztül, mindegyik szállás erősen necces volt első ránézésre, aztán mégis mindegyik rendben volt (beleértve a vadromantikát is), szóval gyorsan befoglaltam. Legfeljebb kiemelten vigyázunk a felszerelésre.

Az első találkozás nem volt gáz, a pacák mosolygós, annyira nem is arab, egy kicsit olyan Jean Reno figura, de fura zselézett hajjal (ha ez nem meleg, akkor lerágom tőből a karomat – reagálta le a kicsi lányom), adott elismervényt minden pénzről, lelkesen elmagyarázta a lakás működését, külön felhívva a figyelmünket az IKEA kanapéra. Hogy hogyan kell szétnyitni. Hanyagul rálegyintettem. Az 5 évvel ezelőtti költözködés óta nekem nemzetközi vizsgám van Ikeából, ráadásul a szemem sarkából láttam, hogy ott van az ágy mellett az eredeti használati utasítás is, nincs ezen mit megbeszélni. A biztonság kedvéért 1 órával a tényleges indulás elé kértem a checkout-ot, ha esetleg nem jelenne meg a pacák a kaucióval, akkor legyen időm intézkedni.

Az első lépés volt boltot keresni a környéken. Háát, Párizs nem a boltjairól lesz emlékezetes. Majdnem a Moulin Rouge-ig mentünk el, de csak nagyon apró boltokat találtunk az Avenue de Clichy-n. Végül kínunkban bementünk az egyikbe, vettünk valami sajtot, vettem valami olcsó spanyol tempranillo-t meg egy üveg bordói bort, a pékségben mindenféle finomságot, aztán ennyi. Majd visszafelé sétálva vettük észre, hogy az egyik sárga/fekete üzlet tulajdonképpen élelmiszerbolt, na itt végre találtunk mindent, amire szükségünk volt. Külön szerencse, hogy az üzlet kábé száz méterre volt a szállástól. Oké, innentől minden rendben lesz. Gyors ebéd: croissant, baguette, sajt, sonka, bor.

Naná, hogy egyből a borokhoz nyúltam. Venném le a poharat… derékben el volt törve. Csak éppen ügyesen visszarakták a szekrénybe. Aha, itt más is küzdött a kaucióval. Aztán elöblítettem egy másik poharat, leráztam róla a vizet, majd ugyanezzel a mozdulattal hozzávertem a hűtőszekrény széléhez és letört egy jó nagy darab a pohárból. Ügyesen visszaraktam és betettem a szekrénybe. Én is küzdök a kaucióval.

– Láttad a poharakat? – kiabált ki Barna a szobából.
– Melyikre gondolsz?
– Van ott egy Simpson családos. Enyém lesz a Bart!
– Oké.
– Dórának keressél egy Lisá-t!
– Oké.

Ekkor megálltam egy pillanatra és extrapoláltam: akkor nekem melyik is jut?

– Te, Barna, ezt itt fejezzük be!

Rögtön ezután megbontottam a tempranillo-t… és egyből borítottam is a lefolyóba. Teljesen poshadt volt, színre pedig halványrózsaszín és majdnem tejsűrűségű. De én vagyok a hülye, Párizsban spanyol bort venni -még ha csak 1,5€ volt, akkor is – mekkora marhaság már. Jelzem, tényleg az. Az újonnan felfedezett bolt tele volt 3,5 – 5,5 euró közötti bordói borokkal, egyszerűen nem lehetett hibázni, mind nagyon-nagyon finom volt. (Gondolom, bár mindet nem kóstoltuk végig – volt vagy negyven – de erősen törekedtünk rá.)
Természetesen a szokásos kesergő. Hogy nálunk a borász szakma milyen csúful visszaél azzal, hogy az emberek nagy részének nincs külföldi tapasztalata. Egész egyszerűen nálunk a borok árkategorizálása el van csúsztatva eggyel. Mivel kint is zömében a 4€ körüli borok uralták a közértet, elmondható, hogy ott is, meg nálunk is az 1000-1500 forint körüli borokra lenne a legnagyobb kereslet. Ezek azok a borok, melyekből az átlagember hajlandó lenne bontani egy üveggel hétköznap is. Ha viszont a borok minőségét nézem, akkor a kinti 4 eurós borok itthon a 2-3000 forint közötti boroknak felelnek meg. Azaz tudunk jó borokat csinálni, csak szemérmetlenül drágán adjuk. Ami viszont 1000 forint körül kapható, az csak annak számára vállalható, aki nem kóstolt még külföldön ebben az árfekvésben bort.

Na, mindegy, feltöltöttük magunkat borokkal, ciderekkel (a csajok Londonban rájöttek, hogy ők cíderrajongók), aztán nekiindultunk Párizsnak. Eredetileg közepes mászkálást terveztem, de Dóra szerette volna látni az Eiffel tornyot is éjszaka, így rögtön egy jó nagy mászka lett belőle.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Kezdtük a hullákkal. Elnézést, halottakkal. A fene tudja, Párizsban miért annyira divat a temetőkben mászkálás, de mi sem tudtuk kihagyni. A Monmartre temető pont útba esett, éppen nyitva is volt, mentünk bent egy lendületes kört. Szívesen mondanám, hogy illedelmesen, az élet múlandóságán elgondolkodva andalogtunk, leróva a tiszteletünket néhány nagy névnél, de megjelent egy csomó temetői szolga harangokkal, és elkezdték kihajtani a népet. Stendhal sírja előtt azért megálltunk legalább egy biccentésre, illetve meglátogattuk Zola egyik sírját. (A másik állítólag a Pantheonban van, de ez nekem egy kicsit gyanús.)

From Párizs 2012

A következő megálló a Vörös Malomnál volt. Megnéztük, beszagoltunk… de ez nem a mi világunk. Egzotikum. Innen elég sokáig mindenféle szexboltok szegélyezték az utunkat. Az egyetlen üde kivétel egy őszinte bolt volt, a sokat sejtető Porno Shop néven. (Már az utcai tábla is sokat ígért: Gay Revue, Poppers, Big Dong… és hasonlók.) Akartam nyomni egy fényképet is róla, de éppen előtte üldögélt egy részeg, aki azt hitte, hogy őt akarom lekapni és hevesen tiltakozott. Hiába, a kies Montmartre.

From Párizs 2012

A Place Pigalle-nál(1) tértünk le a főútról és vettük be magunkat a kis utcákba.

(1) Ha kell önnek még egy vallomás,
nem csókol jobban senki más!
Nélkülem hideg a Place Pigalle!

A Ravignan utcában, nem messze a legendás mosókonyhától(2) megálltunk, mert egy Citroen tolatgatott a szűk utcában. Xara Picasso. Nem bírtam megállni röhögés nélkül.

(2) Egyik nagy-nagy kedvenc filmem a Picasso Kalandjai(3). Ebben szerepel ugye az a manzárdszoba, ahol víz ugyan nincs, de electricité, az igen. Na, ez az épület ténylegesen is létezett, ez volt az a bizonyos Bateau Lavoire, azaz Úszó Mosoda a Rue Ravignan 13. szám alatt. Miután Picasso ideköltözött, egy csomó extrém művész követte, így alakult ki ebben a sivár mosókonyhás épületben a párizsi művészvilág egyik központja.

(3) Egyetem, orosz záróvizsga. Nem ez volt az első eset, hogy betlivel mentem vizsgázni, de messze ez volt a leglukasabb mindegyik közül. A szórakozás témát húztam. Ez külön gond volt, mert nekem akkor valójában kétféle szórakozásom volt: olvastam, illetve haverokkal dumáltam mindenféle kocsmákban. Kínomban benyögtem egy általános rizsát, miszerint mozi. A gonosz vizsgáztató rákérdezett, hogy melyik filmet láttam utoljára? Ez úgy nagyjából a Csizmás Kandúr lehetett, durván tíz évvel korábban. Egyre nagyobb zavarban voltam, végül eszembe jutott a Picasso Kalandjai, mint örök kedvenc. – Picasso. Picasso Zsizny – nyögtem ki. A tanárnak felcsillant a szeme. Egy művelt hallgató! Rögtön bele is vágott: Picasso melyik korszakáról volt benne szó? – Ööö – kerestem a megfelelő kifejezést – Vszjo Picasso.
Szemet így kigúvadni még nem láttam(4). Nem is volt több kérdés, megkaptam a kegyelemhármast.

(4) Az vígasztal, hogy ezzel sokat tettem a tanerő mentális egészségének megóvásáért. Évekkel később, amikor Zsolt barátom hasonló záróvizsgán az ‘elmentem a kórházba’ kifejezést a meglehetősen hevenyészett ‘igyí szjudá ambulancija’ formában rögtönözte, a tanár már csak rezignáltan legyintett.

Nos, ha másból nem is, de a Montmartre névből(5) azért lehetett sejteni, hogy nem lesz sík a terep. Ennek ellenére Nej hatalmasat nyögött, amikor meglátta előttünk a lépcsőket.

(5) Mártírok Hegye.

From Párizs 2012

Nem a katedrálissal szemben mentünk fel, úgy gondoltam, hangulatosabb lesz, ha először a piktorok terén kötünk ki. Itt valamikor tényleg nagy festők dolgoztak, de a turisták miatt a Montmartre-ról már elég régen elmenekültek az igazi művészek. Ettől persze a térnek még félelmetes hangulata van, a piktorok gőgösen szegezik állukat az égnek… de sokat levon az élményből a mindent elárasztó hatalmas tömeg.

From Párizs 2012

Innen csak pár lépés volt a Sacra Coeur katedrális. Ez egy szokatlanul fiatal katedrális, valamikor a XX. század elején fejezték be – de ez nem látszik rajta. Lokáció terén pedig kifejezetten jól áll, a templom előtti mellvédekről belátni Párizs teljes belvárosát. (Ez is maradt az egyetlen kilátási pontunk, sem a Pantheonban, sem a Notre Dame-ban nem mentünk fel magasra. Sőt, az Eiffel toronyban sem. El se hiszed, mindenhol milyen hosszú sorok álltak.)

A katedrális előtti tömegben láttam egy zseniális idegenvezető nőt. Ugye tömegben mindig probléma, hogy a vezető ne veszítse el a csoportját, ezért igyekeznek valami feltűnő esernyővel operálni a szerencsétlenek. Csak hát, az egyik esernyő olyan, mint a másik. Na, ez a nő megoldotta: egy rendes, életnagyságú kaszát cipelt magával. Hihetetlen, mennyire praktikus lehet a tömegben.

Minden gagyi- és ajándékárusok Mekkáján, a Steinkerque közön visszamentünk a Clichy útra. Ekkor már elég szomjasak voltunk, gondoltuk, keresünk egy boltot. Ahogy Londonban szoktuk. Aha. Teljesen vissza kellett mennünk a Mártírok útjáig, és ekkor még nem is tudtuk, mekkora mázlisták voltunk, hogy egyáltalán találtunk boltot. Vettünk bent másfél liter dobozos bort (6*2,5 decis bor, mint máshol az üdítő) – és olyat láttam, amitől könnyek jelentek meg a szemem sarkában. Trappista sör. Chimay. Az egyik kedvencem. A világ egyik legjobb söre. 1,5 euró körüli áron. Amit itt Magyarországon 800 körül árulnak az Auchan-ben. Amit már olyan sokszor megfogdostam, de sohasem mertem megvenni, mert hogyan nézne már ki, hogy egy sörfüggő apuka elissza gyerekei jövőjét. Persze, hogy bedobtam egy üveggel és a lendületet látva Nej is berakott egyet. (Ha nem lett volna előttünk még az egész éjszaka, tele gyaloglással, simán bedobtam volna egy egész rekesszel.)
Majd nagyon laza, nagyon vidám clochard módjára be is csöveztük a szesz egy részét, rögtön a bolt melletti mellvédnél. Vettünk odabent 1 euróért egy érdekesen dizájnolt pincérdugóhúzót, mert hát csak Franciaországban vagyunk, nehogymár zavarba jöjjünk, ha szembejön velünk egy üveg bor. Ezzel felharaptuk a söröket – és hát… meggyaláztuk. Gondolj bele, tényleg egy viszonylag drága, nagyon finom, meglehetősen bonyolult, kifinomult sör – mi pedig melegen, üvegből döntöttük magunkba, egy kevergő város meglehetősen zsúfolt közterén, szombat este. Hatalmas röhögések közben. Hangulatunk ekkor érte el az egyik lokális maximumot, végülis Párizsban voltunk, eddig minden jól alakult, épp most ittunk finom söröket, vár minket a belváros, a Szajna-part, a borokat visszük magunkkal, aztán a végén kiülünk az Eiffel-torony lábához, a fűbe, elborozgatunk, hóhahó, mekkora éjszaka lesz. Én még egy szivart is vadásztam magamnak útközben egy trafikban.

From Párizs 2012

Egy ideig tényleg jó is volt, az utcákat hozzánk hasonlóan vidám népek lepték el, még az autók is vidáman dudáltak az időnként a járdákról leszédelgő gyalogosokra. Aztán a Notre Dame Lorette után váratlanul néptelen utcákon találtuk magunkat, le is ült a hangulat, de ettől még mentünk egyenesen lefelé. A királyi palotánál volt a mélypont, ott dühöngtem, hogy nem igaz, hogy nem találom meg a bejáratot az udvarra… és tényleg nem találtam meg. Eszembe sem jutott, hogy a királyi palotában egy deszkakerítés mellett kell elsunnyogni, hogy az egyébként meglepően kellemes és hangulatos kertbe bejussunk. (Hétfőn, immár fényes nappal azért csak megtaláltuk.)
Szóval itt egy kicsit vacakul éreztük magunkat, ott, ahol a Louvre üvegpiramisa kellett volna, hogy álljon, csak falakat találtunk, én már kezdtem volna dühöngeni és falat bontani, amikor találtunk egy boltíves árkádsort, majd azon átbújva csak megleltük a Louvre előtti teret. Üldögélés, némi fotótechnikázás, pihenés.

From Párizs 2012

Mindenkit megvigasztaltam, hogy még a felénél sem járunk a kijelölt távnak. Aztán kisétáltunk a folyóhoz. Innentől már jók voltunk, hasonlóan a Temzéhez, a Szajna is elég jó sorvezető tud lenni. Hajjaj, de még milyen jó. Még nem is láttuk a vizet, de már hallatszott, hogy itt bizony buli van.

From Párizs 2012

A hídakon, a folyó két partján, mindenhol lelkes fiatalok és kevésbé fiatalok éltek éjszakai életet. 5-10 fős társaságok üldögéltek, borozgattak, bagóztak, gitár szinte mindenhol volt, na meg diszkrét jókedv. Senki nem volt túl hangos, de a sok ember miatt az apró zajok bódító zsongássá álltak össze. Ott voltunk hülyék, hogy nem ültünk le közéjük, borral, szivarral, a bársonyos, meleg szajna-parti éjszakában, együtt élvezni az életet azzal a sok emberrel. Ekkor még álmosak sem voltunk, sőt, kifejezetten tágra nyílt szemmel néztük ezt a csendes fesztivált. De aztán hibáztunk, én legalábbis úgy képzeltem, hogy hasonló buli lesz majd az Eiffel torony lábánál is, a Mars mezőn, aztán majd ott lazulunk egy nagyot.

From Párizs 2012
From Párizs 2012
From Párizs 2012

Jó ideig mentünk még a Szajna mellett, felblattyogtunk az Ile de Cite szigetre, megkerestük a Notre Dame-ot. Itt is tömeg, itt is élet. Éppen elkaptuk egy tüzeskedő zsonglőr produkciójának utolsó pillanatait. Jó hely ez a Párizs.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Innen átmentünk a túloldalra. majd elindultunk a hosszú útra. St. Germain boulevard.

From Párizs 2012

Egy ideig ez is rendben volt, nyüzsgés, vidám emberek, buli. Aztán egyszercsak eltűnt mellőlünk mindenki és egyedül maradtunk a késő éjjeli Párizsban. Térkép szerencsére volt, határozottan meneteltünk az Eiffel torony felé, de végig volt egy olyan érzésem, hogy a torony legalább ilyen határozottan menetel előttünk. Kábé két örökkévalóság volt, mire végül elértük, gyk. üres éjjeli utcákon. Mondanom sem kell, a jókedvnek nyoma sem maradt, gyakorlatilag egy zombiapokalipszis vándorolt be képünkben a Mars mezőre.
– Itt van az Eiffel torony.
– Aha. Itt van.
– Az Eiffel torony!
– Látom. Van valahol pad?

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Én megittam a maradék boromat, vagy 5 percig üldögéltünk, nézegettük a kivilágított, böszme nagy tornyot, a fel-alá futkározó lifteket, majd elindultunk haza. Véres verítékkel találtuk meg a RER (HÉV) állomást, közben – mondhatni érzéketlenül – átgyalogoltunk egy, a tévé által is közvetített éjszakai futóverseny befutóján. Az állomáson sűrűn kerülgettük a rókákat – úgy látszik a bulizó ifjúság eltökélten végigvitte a produkciót. Egy néger csocsesz jött oda, látva a család állapotát, hogy segítsen megtalálni a helyes vonatot. Határozottan jó ötlet volt, mert éppen készültünk elkövetni az év baklövését: kis híján felszálltunk egy hasonló nevű, de teljesen más irányban lévő kisváros felé közlekedő szerelvényre.

From Párizs 2012

Így viszont végül jó vonatra szálltunk, mi több, ez volt az utolsó éjjeli járat, minket már udvariasan, de határozottan kidobtak a Port Clichy állomásról. Persze tojtunk rá, örültünk, hogy ott vagyunk pár méterre a szállásunktól.

Az első meglepetés az volt, hogy habár ekkor már jócskán benne voltunk az éjszakában, a belülről decensnek tűnő lépcsőházban javában zajlott még az éjszakai élet. Udvariasan köszöngettünk, majd a negyedik emeleten vadul zártuk magunkra az ajtót. Huh. Itthon. Közel az ágyhoz.

De ez nem jelentette azt, hogy már aludhattunk. De még mennyire, hogy nem.

A kihúzható ágy egy IKEA kanapé volt. Valami LYCKSELF nevű. Hát, találó név, kis híján tényleg benyaltam magamnak, mire széthúztuk. Ekkor ugyanis felállt e fejrésze. Majd visszatoltuk. Utána megint szétszedtük. Megint felállt. Gondoltam, ráfekszem és lenyomom. Ekkor velem együtt – értsd, plusz 110 kiló – állt fel a fejrésze. Megnéztem a használati utasítást. Az volt odarajzolva, hogy egy mosolygós alak odasétál az ágyhoz, megfogja a szélét és széthúzza. Még mindig mosolyogva. És ennyi. Csikorgó fogakkal bemásztam alá és letéptem az aljáról egy rugót (ezt mi a fasznak tették ide?), de ez sem segített. Aztán a teljes tanácstalanságban Nej megpróbálta még egyszer kihúzni és simán szétcsúszott. Csak hát… hogyan fogom én ezt az utolsó napon visszacsukni? (Mert hogy addig hozzá sem nyúlunk, az tuti.) És egyáltalán, hogyan fogom visszarakni azt az iszonyú erős rugót, melyet letépni is alig bírtam?
Alakul a kaució.

London calling 3/3

2012.03.20; kedd

Azok az elgyötört fejek, melyek reggel nyolc körül bújtak elő az ágyból. Szeretem ezt a látványt.

Ma nem siettünk sehová. A mai program úgy lett eltervezve, hogy mindent megnézünk, amit az előző két napban nem sikerült. Márpedig eddig dolgoztunk rendesen, így csak könnyű séták maradtak. Ráadásul mindezt Travelcard támogatással, mivel délután már egy baráti családhoz megyünk ki, náluk is alszunk. Szóval nincs sok célpont, de azok annál töményebbek: Soho, kínai negyed és úgy általában a Trafalgar Square feletti részek, utána Buckingham palota, Hyde Park, bekukkantás a Harrods-ba, majd a Royal Albert Hall és környéke, végül a múzeumok közül a V&A, azaz Victoria és Albert.
Azaz rövid séta.

Reggel megint a répafejű nő szolgált fel, de úgy látszik ma reggel nem vette be a szövegértelmező tablettáját. Alaphelyzetben palacsintából csak egy fajta volt: sajttal és valami török trutymóval töltött. Nyilván visszakérdezett, hogy melyiket szeretném. Aztán visszakérdezett, hogy hányat szeretnék. Első nap két darabot kaptam, második nap Nej csak egyet a duci mogorvától… ennek fényében kicsit furán néztem rá, majd mondtam, hogy egy adagot. Erre tágra nyílt a szeme, hogy csak egyet? Oké, akkor hozzon hármat! – vigyorogtam rá. Visszavigyorgott és felírta. Végül én voltam meglepődve, hogy ez csak ilyen egyszerűen megy. Medve, húzzál le a halállistáról. Ha kérek a piritós mellé egy világbékét, lehet, hogy azt is kihozza. Vagy nem. Dóra ugyanis kért egy omlettet alltogether-rel, aztán nem kapott rá semmit. Úgy látszik, ma ennyi fért bele a mindenbe. Vagy mi kaptuk meg töltelékként az ő feltétjét.

Gyors checkout, majd az utolsó vonatozásunk befelé. Most már Stratfordnál leszálltunk, innen egyszerűbb metróval a Víziló Waterloo pályaudvar. Ott terveztük ledobni a cuccainkat a csomagmegőrzőben, mivel innen fog indulni a délutáni vonat is a haverokhoz.
Csomagmegőrző. Drága. Nagyon. A faszi pedig bunkó. Nagyon. Megkérdezte, hogy a csomagokban a saját dolgaink vannak-e? Nem értettem a kérdést. Erre valami olyasmit szólt hátra a társának, hogy ezek milyen sötétek, még azt sem értik, amit kérdeznek tőlük.
Aztán a város, de London nem az a hely, ahol nyalogathatod a sebeidet. Charing Cross, tömeg, sőt, tömeg*tömeg, mindenki nyomul, neked megy, félrelök… ha megállsz, akkor hátulról mennek neked, hangzavar, buszok és buszok mindenhol, váratlan zebra, ha mész a tömeggel, akkor futás, mert a tömeg éppen pirosban ment át, és hirtelen kikanyarodott egy autó jobbról, szóval tömény idegbaj, miközben én éppen a laptopom és a Kindle-m miatt aggódok, melyek a hátizsákban maradtak, a bunkó faszinál és lelki szemeim előtt már pereg a jelenet, amint délután ötkor átveszem a zsákot, belenézek és nincs benne a laptop és erőből beleverem a faszi fejét a mérlegbe, majd hajánál fogva felrántom, orrán-száján dől a vér, aztán nyakánál fogva a falhoz szorítom és közelről ordítom bele a képébe, hogy where is may laptop, you asshole! De a tömeg nem engedi, hogy foglalkozzak a fantáziáimmal. Csak a Soho-nál nyugodtam le, amikor megláttam a licensszel rendelkező szexboltban a próbababán a férfi szadomazó szetet. Ez azért elvonta rendesen a figyelmemet. Pusztán csak tudományos szempontból, persze.

From London 2012

Még egy gondolat erejéig visszatérve a csomagmegőrzéshez. A vasútállomáson 8,5Ł volt, bőröndönként. Ez egész pontosan 3 kubai szivar ára a tegnapi horrordrága szivarboltban, szóval nem kevés. Miután visszajöttünk, akkor tudtam meg, hogy a múzeumokban is van csomagmegőrzés. 1 fontért. Istenbizony, Londonban a legjobb helyek a múzeumok.

From London 2012

Szóval séta. Charing Cross, Trafalgar Square, kátrányos gödör zebrák, végül a Soho. Úgy gondoltam, itt már béke lesz, az iskolás csoportokat csak nem hozzák be ide tanulmányi kirándulásra. Aztán csak de. És még én éreztem magamat hülyén, amikor anno a kiskamaszoknak megvettem a nagy puncikönyvet.

From London 2012

Habár meglehetősen nyitott elmével rendelkezem, és tényleg komolyan is gondolom, hogy virágozzon száz virág (na jó, a pedofilok azért mégse), de ennél a cégtáblánál igencsak magasra szökött a szemöldököm. Aszongya, hogy hagyományos magyar étterem, Buzi Huszár néven, a londoni Soho-ban. Azért ez már… izé. Nem is bírtam magammal, itthon utánaolvastam, hogyan is van ez. Nos, a nyelv formálódása jól kibabrált az étteremmel. A weblapjukon van egy írás, abból megtudhatjuk, hogy az éttermet még abban az időben alapították (1953), amikor a gay szónak nem volt meg a szexuális jelentése, egyszerűen csak annyi volt mögötte, hogy vidám, jókedvű. Az alapító pedig, aki korábban Magyarországon tanulta a szakácsművészetet Gundel Károly keze alatt, tisztelegni akart a névvel az elit magyar katonaság előtt. Értsd: A Vidám Huszár.

From London 2012

Innen leballagtunk az Oxford Street-re, bejártuk azt az óriási Kínai negyedet (kici, de ócó), utána jött volna a Leicester Square, de azt most éppen teljesen feltúrták. Ez egyébként klasszikus cucli mostanság Londonban, mindenhol készülnek az olimpiára, rakják le a díszburkolatokat, emiatt elég nehéz is beszívni a városban a megfelelő hangulatot. A kőport, azt könnyű.

Volt még egy elmaradásunk. Dóra leszögezte, hogy ő addig haza nem megy, amíg nem macerált halálra egy medvekucsmás őrt. Tegnap már jártunk ugyan őrzött objektumok környékén, de egyiknél sem találtunk még csak hasonló őrt sem. Egyenruha, az volt rajtuk, hülye kalap is, de piros kabát és medvekucsma, az nem. Gondoltuk, ha máshol nem is, de a Buckingham palotánál biztosan akad elfekvőben egy.

From London 2012

Előtte beléptünk a Trafalgar téren a Tescóba. (Vagy 50 magyarral együtt. Pont előttünk engedték szélnek a csoportot és nagy részük egyből ebédet vásárolni ment a boltba. Egy nagy család vagyunk.) Nekem itt már annyira eldurvult a tömegundorom, hogy otthagytuk a teret és elmentünk hátra, a St. James parkba. De ez így sem volt az én napom. Megálltunk a lovasőrök istállója mögött, nekitámaszkodtunk egy-egy vasoszlopnak, a csajok elővettek egy szelet csokoládét, én meg egy kókuszgolyót. Ennyi. Nem terítettünk meg hatfogásos ebédre, egy csokit bárhol a világban el lehet majszolni az utcán is, nemhogy Londonban, attól a Trafalgar tértől 50 méterre, ahol a világ összes nációja köztéren ebédel műanyag tányérokból, műanyag villával. Erre odajött egy fényvisszaverős-mellényes pacák, hogy húzzunk innen. Az istálló mellől. Legszívesebben nyerítettem volna egyet, hátha akkor maradhatunk.
Aztán száz méterrel arrébb, a parkban volt szabad pad, leültünk a többi köztéren ebédelő pária közé, előszedtük mi is a tányérjainkat és megebédeltünk. A Diana emléksétányon.

From London 2012

Mondanom sem kell, a palota előtt egy, azaz 1 őrt sem láttunk, szóval a leányzónak bele kellett törődnie, hogy a kucsmás fiúk elmenekültek. (Taktikusan nem árultam el neki, hogy én tulajdonképpen a palotában lakok.) Folytattuk az utunkat a Wellington tér felé. Hátha látunk szimpatikus őrülteket a Hyde Park Corner-ben.

From London 2012

De egy létrás fazon sem volt kint, pedig remekül sütött a nap és elég sokan is sétálgattak a parkban. Elmentünk a tóig, majd visszafordultunk a civilizációba. Elhaladtunk a “Talán még átérünk a zöld lámpán” kompozíció mellett, aztán a Kensington utcán elsétáltunk a Royal Albert Hall-ig. Nagyon szép az épület, engem speciel felkészületlenül is ért. Valami olyasmire számítottam, mint New Yorkban a Madison Square Garden, egy nagy betontömb. Ehelyett egy igényes, vöröstéglás, görög amfóramotívumokkal gazdagon díszített épületet találtunk.

From London 2012

– Ez az a hely, ahol egy csomó rockzenész készített komolyzenei felvételeket is? – kérdezte Nej.
– Ja, ez az. Zappát konkrétan kétszer is kitették innen. Meggondolták magukat.
Nem csak az épület volt szép, hanem a környéke is. Északnak az Albert Memorial, délnek pedig múzeumok hátán múzeumok. Tobzódás a vöröstéglás épületekben. Albertopolis.

From London 2012
From London 2012
From London 2012

Ja, igen, feltűnhetett, hogy a tervhez képest kimaradt a Harrods. A női szakasz itt már annyira nem érezte a lábát, hogy inkább nem vállalták be az 500 méteres kitérőt. Nej racionalizálása pedig úgy hangzott, hogy amilyen elgyötörtek vagyunk, nagyon hülyén néznénk ki egy luxusáruházban.

Szóval V&A múzeum. A három nagyból (Science, Natural History) ennek a küldetése a legkevésbé megfogható, ezért is szokott leginkább ez kimaradni a látogatásokból. Én is sokáig zavarban voltam, amíg meg nem tudtam, hogy ez valamikor a manufaktúrák múzeuma volt. Azaz most a tárgyak múzeuma: művészet és formatervezés.
Először persze itt is vécé és kávé. A klasszikus múzeumi pihenő. A lábak nagyon hálásak voltak érte. Közben átnéztük a prospektusból a kiállítások elhelyezkedését, kifigyeltük, miket akarunk megnézni. Számomra rögtön csalódással indult a tervezgetés, a bútor részleg majd csak novemberben nyit. (Imádom a régi bútorokat.) Így csak a negyedik emeletig mentünk fel és onnan csorogtunk le a földszintre. A lányok főleg az ezüst/arany tárgyaknál, ékszereknél ragadtak le, én a vázlatoknál, festményeknél.

From London 2012

Degas-nak volt egy balettelőadást ábrázoló képe, na annál csak lehuppantam a padra és tátott szájjal néztem. Ha valaki definiálni akarja az expresszionizmust, nem kell szólnia egy szót sem, elég csak előrántania ezt a képet. Néhány sebtében odakent folt, és mégis teljesen tökéletesen adja vissza az előadás hangulatát. (Nem, nem a híres balettáncos képéről beszélek, ez egy számomra ismeretlen darab.)

Öt óra körül indultunk vissza a vasútállomásra. Ahogy közeledtünk, úgy kezdett emelkedni az adrenalinszintem, de végül nem volt semmi gáz. Egy másik pacák volt szolgálatban, kiadta a táskákat, gyorsan leellenőriztem mindent, nem hiányzott semmi. Meglepő módon az egész állomáson nem találtunk vonalhálózat-térképet, így a saját, pici nyomtatott térképem alapján keveregtünk ki az 5-ös zónába. Tényleg kész szerencse, hogy nálam volt a kajakos sípom (anélkül sehová), azon ugyanis van iránytű és nagyító is.

A baráti családnál egyből szabadkozással kezdték: sajnos nincs túl sok vécépapír a lakásban, tehát megkérik Nejt, ne is próbálkozzon eltömíteni a klotyit, és lehetőleg a falnak se nagyon dőljön neki. (Mondjuk ehhez képest az én kezemben maradt ott a Waterloo állomáson a tájékoztató tábla.) Vacsoráztunk, leültünk beszélgetni. Érdekes volt hallgatni a tapasztalataikat: ugyanazt csinálták meg, mint amikor mi a Bakonyból költöztünk fel pici gyerekekkel Budapestre – csak ők jóval nagyobbat ugrottak. Eggyel több gyerekkel. Egy jóval drágább országba. De ahogy elnézem, milyen irányba halad Magyarország, egyre biztosabb vagyok benne, hogy igazuk van.

Aztán viszonylag korán alvás, mert durva korán lesz a kelés. A repülőtér kábé 100 kilométerre van (de városon belül), a reggeli géphez már hajnalban el kell indulnunk.

2012.03.21; szerda

Szerda hajnal, félhomály. Beültünk az autóba. Nej kapásból a sofőrülésre akart, jót vigyorogtunk rajta. Aztán a kertvárosi szűk utcában szembejött velünk egy autólámpa. – Jézusom – sikoltottam fel magamban – Egy őrült van a mi sávunkban!
Hja. Még mindig a baloldali közlekedés.

Innentől túl sok érdekesség nem történt. A repülőgép időben indult, időben is szállt le, minket pedig arcon legyintett a 10 fok különbség. El is csomagoltam a télikabátomat, és rövidujjú ingben sétáltam haza.

Link:

  • Az összes kép (slideshow)
  •  

    London calling 2/3

    2012.03.19; hétfő

    Egy újabb ismerős érzés. Szállodában lakunk, a helyszín eleve nem alkalmas szobán belüli étkezésre, de messze ez a legracionálisabb mód, tehát este bevásárolunk a Tescóban, felcsempésszük a cuccot, gyorsan elfogyasztunk mindent (mert a cíder megmelegszik reggelre), aztán másnap kicsempésszük a szemetet. Végülis, illik a napközbeni közteres étkezésekhez.

    Tegnap reggel egy répavörös hajú pincérnő szolgált fel, aki mindenkinek úgy mutatkozott be, hogy Sorry For The Delay. Viszont megjegyezte, ki mit kért és kedves volt. Ma egy idősebb, kövérkés, mogorva nő van, nekem csak üres rántottát hozott, alltogether feltét nélkül. Amikor rákérdeztem, azt mondta, hogy nem is kértem. A valóság az volt, hogy Dóra kért egy omlettet with altogether, én meg hozzátettem, hogy an omlette as well. Azaz tegnap európai típusú kiszolgálásban volt részünk, ahol tudták, mit akarok – ma viszont amerikai típusúban, amikor szószerint azt hozták, amit mondtam és nem erőltették meg az agyukat, hogy olyan töltelékszavakat is értelmezzenek, mint az as well. (Hozzátartozik, hogy bár méltatlankodva ugyan, de visszavitte a rántottát és rárakta az alltogether-t. Nem, betonkeverőt nem rakott rá, pedig elméletileg az alltogether-be az is belefér.)

    Reggel fontos, hogy mindenki elintézzen mindent a klotyin, mert utána napközben, a városban bolyongva kellemetlenebb lesz. Nálam egyszerű a helyzet: magyar közélettel foglalkozó írásokat olvasok a reggeli után. A hatás garantált. Csak arra kell koncentrálnom, hogy ne felül jöjjön vissza az étel.

    A Liverpool Street-en vettem észre, hogy egy mobiltelefon sincs nálam. De egy nyomorult fecni, egy toll sem. A mai napnak lőttek. Le tudom írni, merre jártunk, de az írások apró fűszerei, a beszólások, a röpke hangulati elemek már nem lesznek meg. Hát, így nem nagyon lesznek életszagú bejegyzések. Viszont cserében életbe maradok. Mindenesetre kár értük. Különösen úgy, hogy a telcsiben voltak a túraútvonalak is. Így maradt a rögtönzés. Szerencsére térkép már van.

    Nem lehet nem észrevenni, hogy Londont ezerrel burkolják. Egy csomó hangulatos tér egyszerűen le van zárva. (Tegnap este a Trafalgar Square is el volt kerítve, szerencsére csak tévéforgatás miatt, reggelre eltűnt minden kerítés.) Biztosan jól fog kinézni minden az olimpia alatt, de most még csak a por szállingózik és a tömörítőgépek dübörögnek.

    From London 2012

    Első célpont a Barbican. Ezzel némileg bajban voltam. A Google Earth szerint ez egy érdekes objektum, melyet érdemes megnézni… de mi a fene is ez? Mint a helyszínen kiderült, tkp egy művészeti központ, lakóházakkal körbevéve. Stílusra azt mondtam, hogy ez az általam melegen utált Corbusier stílus, és nem is jártam messze tőle. A wikipedia szerint a komplexum brutalist stílusban épült, mely a Corbusier stíl egyik oldalhajtása. Minden zsigeri ellenkezés dacára azt kell mondjam, a helynek volt egyfajta izgalmas hangulata. A tó a lakóházak között, a vizierőműre hajazó szökőkút a végében, a betonrengetegben arányosan elhelyezett növények, a híd a medence felett… nem néztek ki rosszul. Az egyik végében volt egy rusnya beton kolosszus, egy durván 20 emeletes épület. Az volt a neve, hogy Shakespeare torony. Jaj, szegény Sexpir, csúnyán elbántak veled. Ettől a tény még tény marad: 2003-ban London legrondább épületévé választották az együttest.
    Nej és Dóra sunyi oldalpillantások mellett bevették a félrotundán a roki vécét. Én falaztam nekik. Ennyi betonfal között még feltűnő sem volt.

    From London 2012

    A következő objektum a Central Market, más néven Smithfield piac volt. Üde egy hely lehetett, egy időben kivégzések is zajlottak itt, ami simán belefért a vértől, szartól, sártól iszamos tehénpiac hangulatába. Sajnos ezt a részt elterveztem, addig variáltam a napokkal, meg az időjárással, amíg én magam is összezavarodtam, így hétfőre tettem a piacot, mondván, hogy vasárnap zárva van, miközben pont fordítva volt. Így megnéztük kívülről, beóvakodtunk az áthajtóba, elolvastuk a kirakott történelmi tablókat. A figyelmemet rögtön megkapta, hogy egy időben, amikor Londonban drága volt a válóper, divatba jött, hogy a mindenre elszánt férfiak kivitték a feleségüket a piacra és egyszerűen eladták. Lehet, hogy itt egy kicsit el is túloztam a sajnálkozást afelett, hogy rosszkor jöttünk és zárva találtuk a placcot.

    Aztán eljött a lányom ideje. Kisétáltunk a Holbourn utcára és egy lendülettel végignyomultunk a különböző Oxford street-eken. Tömeg, tömeg hátán, mindenfelé turistalehúzó üzletek, köztük persze divatos csecsebecsék is. Én a háttérbe húzódtam, tőlem oda mehettek be a csajok, ahová akartak. A pénztárca nálam volt.

    From London 2012
    From London 2012

    Nem mentünk végig a bevásárlóutcán, a Regent street-en lefordultunk balra. Csöbörből vödörbe. Ha lehet, még nagyobb tömeg, még több üzlet. Biztosan voltak szép épületek is, de ezekből semmit nem láttunk, mert a sok emeletes busz eltakarta az utcát.

    From London 2012

    Egy időben olvastam olyat Pratchett fórumokon, hogy talán Budapest volt Ankh-Morpork modellje. Hát, aki ezt írta, az életben nem járt még Londonban. Annyira erős volt a párhuzam, hogy a három nap alatt alig tudtam elszakadni tőle: az Ankh folyó, a rendszeres leégések, a különböző mitologikus lények egymás mellett élése, ez mind megvolt. (A St. James parkban üldögéltünk, nem messze a Buckingham palotától. Elsétált mellettünk egy iskolai osztály, tanerők vezetésével. Saccra a diákok kábé 20%-a volt fehér. A kölykök pedig élénken beszélgettek, ökörködtek egymással, leszarva, hogy kinek milyen a bőrszíne. Mint a kinti cimbora mondta, az se kizárt, hogy a maradék 20% meg lengyel volt.)

    From London 2012

    No, vissza a sétához. A Regent street-en elmentük a Piccadilly Circus-ig (circus=körforgalom), onnan a Piccadilly-n a James utcáig. Eredetileg a Hyde parkig terveztük, de haverok még időben szóltak, hogy a James utcában van két, meglehetősen ismert szivarbolt is, én pedig úgy gondoltam, hogy nekem is jogom van konzumálni. Nos, jogom volt, pénzem már kevésbé. A hátsó szentélyben a legolcsóbb petit robusto szivar is 9Ł-nál kezdődött, ez meg durván a háromszorosa annak, amennyit én hajlandó vagyok szivarért fizetni. Az 50 fontos rudacskákról meg inkább ne is beszéljünk.

    From London 2012

    Bekukucskáltunk a Buckingham parkba, majd a Mallon keresztül elsétáltunk a Trafalgar Square-ig.

    From London 2012

    Kész, a tömegundorom beállt, mint a gerely. Ez a tér méltán pályázhat a világ legkátrányosabb tere elnevezésre. (Az én szakmámban a tarpitting azt jelenti, hogy valami folyamatot szándékosan lelassítunk.) Nos, ezen a téren eljutni A-ból B-be mindenképpen azt jelenti, hogy át kell menni legalább 5 zebrán, melyek 1-2 percenként adnak szabad áthaladást, közben pedig őrült autóforgalom tombol, beleértve a minden emeletesbuszok öreganyját is, aki valahol itt a téren köpködheti ki magából a buszokat.

    From London 2012

    Ebben a káoszban talált Dóra egy Tescót, vettünk valami kaját, majd kiültünk a térre és a színes forgatagban megebédeltünk. Nem, nem éreztük egy cseppet sem hülyén magunkat, ahogy a kőkáván ülve, a térdünkön egyensúlyozott műanyagtányérból ettük a szószos tésztát egy állandóan széteső műanyag villával és ittuk hozzá a doctorpeppert, majd ettünk desszertnek csipszet. Rajtunk kívül még többszáz ember tette ugyanezt, ugyanott. Hja, kérem, ha egy város a világ második legdrágább városa, ne lepődjön meg, ha az emberek alternatív stratégiákat választanak.

    From London 2012

    Jóllaktunk, pihentünk egy kicsit, majd jöhetett a szórakozás. Elsétáltunk a Covent Garden piachoz, lecövekeltünk és vártuk, milyen produkciókkal kényeztet minket a város. Az első meglehetősen csalódás volt, a keleti oldalon egy nő énekelt operaáriákat, de elég hamar kiszúrtuk, hogy csak tátog.

    From London 2012

    Átmentünk a nyugati oldalra, és igen, ott már odatették magukat a csepűrágók. Elsőre egy zsonglőr pakolt ki, dobálta a szivacsgolyókat, aztán a handzsárokat, majd jojózott egy kicsit, végül eljátszotta a Boston Cézárja(1) trükköt.

    (1) Ugye, emlékszünk, Reviczky a tükör előtt.

    A show jó volt, de nagyon látszott a trükk lényege: amikor a pacákra tekerték először a kényszerzubbonyt, aztán az acélláncot, majd végül a kötelet, akkor megfeszítette az izmait, utána pedig elernyesztette magát és minden lepotyogott róla.
    Nej közben fotózott néhány Faberge tojásszobrot. Azt mondta, hogy vannak ilyen szobrok a városban és ha lefényképez X darabot, akkor valami lesz. Hát, nem tudom. Mindenesetre ha én csinálnám ezt a játékot, kiraknék a városba X-1 darab szobrot, az utolsót meg jól elrekkenteném a pincémbe, aztán hajrá fényképészek.
    Nézelődés közben többször is rákönyököltem a betonkorlátra és csak utólag jutott eszembe, hogy a kabátom kézelőzsebében most egy szivar van. (Nem vettem, hoztam.) Vajon eltörhetett? Csak nem történik ilyen csúfság velem. Másfelől pedig, ha eltörik egy szivar, a világ nem áll meg, nem szólalnak meg fanfárok tragikus hangnemben, szóval minden további nélkül elképzelhető, hogy ez már valójában törött. Shroedinger szivarja. Elővettem, épp volt. De újabb esélyt már nem adtam a véletlennek, rápöffentettem és úgy néztem tovább a produkciót.

    A következő versenyző egy fekete, vigyori srác volt, percekig csak hergelte a tömeget, mely tömeg roppant öntudatosan nem volt hajlandó hergelődni, aztán a srác unta el magát, gyorsan kézenállt és mindenféle kunsztokat mutatott be. (Kézállásban felmászott egy kukára, félkezes fekvőtámaszok, úgy, hogy a lába sem érte a földet, meg ilyenek.) Végül a fejére tett egy biciklit és azzal csinált mindenféle tornagyakorlatot, mely után a tömeg egyből eksztázisba esett. A háttérben már melegített a következő versenyző, de nekünk dolgunk volt, mentünk tovább.

    From London 2012

    Egészen a National Gallery épületéig. Igen, megint múzeum. Aki követte a korábbi írásokat, annak feltűnhetett, hogy nem szoktunk ennyit múzeumba járni. De ez most kivételes helyzet volt: a múzeumokban ugyanis van egy csomó kultúrált hely. Gondolok itt elsősorban a klotyira, másodsorban a kávézóra, na és persze vannak ott mindenféle kiállítótermek is. (Elnézést, ha most egy világ dőlt össze benned, de ha egy drága közlekedéssel bíró városban a szállásod kint van a 4. zónában, akkor hirtelen felértékelődnek bizonyos helyek a városban.) Négy óra után nem sokkal érkeztünk ide, a koncepció az volt, hogy elintézzük a zűrös ügyeket, aztán megyünk egy kört a képtárban (nem, az összes képet egy hét alatt is reménytelen lenne megnézni, az ember kábé tizenöt kép után telítődik), majd leülünk a kávézóban és megvárjuk, míg ránksötétedik.

    From London 2012

    Aztán jöhet a nap második fele, az éjszakai London. Ezt tulajdonképpen hoztuk is, igaz, egy kicsit korábban indultunk el, de a lemenő nap pont nagyszerű fényeket varázsolt a Whitehall utcára, szóval egy szavam sem lehet.

    From London 2012

    Közben teljesen összetörtük Nej önérzetét. Korábban már volt egy barátnőjével Londonban, aztán a London Eye és a parlament után, immár a sötétben, találtak egy istállót, meg egy unalmas parkot és utána hazamentek, hogy nincs ebben a városban semmi érdekes. Pusztán csak egy utcával nézték el az éjszakai nyüzsgést.

    From London 2012
    From London 2012
    From London 2012

    A Parlament térre egyszerre érkeztünk meg a sötétedéssel. Tényleg nem akarlak vele fárasztani, az egész úgy szép, ahogy van, ha nem csináltunk fejenként ötven képet, akkor egyet sem. Mármint csak itt. Végigsétáltunk a parlament mellett, megkerültük az apátságot, aztán átmentünk a túloldalra a Westminster hídon. Újabb ötven kép.

    From London 2012
    From London 2012
    From London 2012

    Innen már egyszerű volt a feladat: a Temze partján lévő sétányon elmenni a Tower hídig, aztám Liverpool Street. Kimondva egyszerű, gyalog ez olyan 5-6 kilométer, de mi akkor már egész nap gyalogoltunk, szóval a csajok simán elmehettek volna statisztának valamilyen zombi apokalipszis filmbe. Szerencsére a látvány tényleg gyönyörű, simán feledteti a fáradtságot. Dóra útközben átlendült a holtponton, így már ketten voltunk, akik küldetésüknek érezték, hogy Nej is élvezze a sétát.
    – Vigyázz, mert erősebbet ütök, mint apa! – figyelmeztette Dóra Nejt, miközben pajkosan verekedtek.
    – Ki van zárva! – sértődtem meg.
    – Pedig igen! – erősködött a csajszi.
    – Oké, mérjük le! – javasoltam – Mindketten ideállunk anyád mellé és egyszerre ütünk. Tiéd a bal válla, enyém a jobb. De ne finomkodj, ha nem akarsz veszteni!
    Nej pánikszerűen bemutatott. Mind a két kezével, egyszerre, mind a két irányba.
    – Te ne szólj bele – vakkantottam – Itt most a tekintélyemről van szó!
    – Aztán majd jól seggberúglak mindkettőtöket! – jött meg a hangja.
    – Aztán majd úgy jársz, mint amikor a múltkor elkaptam a lábadat és fél lábon ugráltad körbe Barcelonát.
    – Sőt, én is elkapom a lábad! – önkénteskedett lelkesen Dóra.
    – Tulajdonképpen az nem is lenne olyan rossz – gondolkodott el Nej – Vihetnétek hazáig.
    – Vihetnénk – bólintottam – De végig kopogna a fejed a betonon.

    Nem sokkal később néhány fiatal gördeszkázott a betonon. Két néger fazon, tipikus turisták, nézegették őket. Az egyik elunta, odament hozzájuk, olyan ‘nafigyeljetekmegmutatomhogyaniskelleztcsinálni’ stílusban elkérte az egyiktől a deszkát, feldobta a betonpadra, ráugrott – és akkorát taknyolt, hogy még a Királyi Szeizmológia Intézetben is regisztrálták a rengéseket. Úgy szép az élet, ha zajlik.

    From London 2012

    Sajnos műkövezés miatt pont az egyik kedvenc részem volt lezárva, így viszont elkeveredtünk egy nagyon hangulatos piacra.

    From London 2012
    From London 2012

    Igaz, már zárva volt, de így még különösebb hangulatot árasztott. Előtte az aluljáróban egy gitáros fazon a Nobody Home-ot énekelte a Pink Floyd-tól, és bár messze nem volt kristálytiszta a hangzás, de nagyon jól csinálta, tökéletesen átjött Waters elkeseredettsége. (Ki is játszotta a filmben? Valami Bob Gandalf.)

    A wharf-ok mellett végig citromos-fokhagymás halszag. Dolgoznak az éttermek.

    From London 2012

    Komolyan mondom, nem értem az embereket. A HMS Belfast-ot egy csomó ember fényképezte. Állvánnyal. Na most, a hajó kábé 25 méterre volt a parttól és nekem elhiheted, nem nagyon fickándozott. Hogy ehhez miért cipelték ide azokat a dögnehéz állványokat, fel nem tudom fogni.

    From London 2012

    A Tower híd szép volt. Ezt érdemes így kijelenteni, mert messziről annyira nem tűnik lélegzetelállítónak, a kivilágítása is olyan semmilyen, de közelebb érve hirtelen megszépül.
    Maga a Tower – és a környéke – estére már bezárt, így mindenki nagy örömére az egyszerűbb és rövidebb úton mentünk vissza a Liverpool Street állomásra. Ilfordban még benéztünk a Tescóba, felvásároltuk a maradék cíder készletet, aztán este egy vidám muri a szobában. Mármint a lehetőségekhez képest. Értem ez alatt, hogy három hullafáradt ember, éjjel fél tizenegykor.

    Csajok elbóbiskoltak, én még elővettem a blogsörömet (kész szerencse, hogy Barnának meg sörnyitós hűtőmágnest vettünk), gyorsan feljegyeztem, amire még emlékeztem, aztán ágybaájulás.

    London calling 1/3

    2012.03.17; szombat

    Az előző nap hosszúra sikerült, szombat hajnali negyed hatig utazást terveztem, aztán minimális alvás után délelőtt újra át az egészet. Majd a repülőgépen még egyszer, fejben. Aztán csoda, hogy fáradt és stresszes vagyok. Meg a hasam is elkezdett fájni, szóval nyoma sincs annak a pozitív optimizmusnak, amellyel a csavargásoknak szoktam nekivágni. De mindegy, majd elmúlik.
    De biztosan nem ma. A repülőtársaság reggelről estére rakta át a jegyünket, este kilenc körül leszünk “Londonban” (fapados, tehát nagyjából az Üveghegyen túl rak le), onnan távolsági busszal be a városba, majd vonattal ki a szállásra. Cifrázza a dolgot, hogy a szállodában este 11-ig van checkin. Szóval, a gép landol 20.50-kor. Ha elérjük a repülőtéren a 21.05-ös buszt, nagyon királyok vagyunk. Ha a félórával későbbit, akkor necces. Ha azt se, akkor mehetünk aludni a híd alá. (Hozzátartozik, hogy írtam a szállodának, négy különböző módon jeleztem, hogy léccilécci várjatok már egy kicsit, de nem reagáltak, illetve nem jól. Azt is tudni kell, hogy direkt azért választottam őket, mert 7/24 recepciós szolgálatuk van, de mint utólag kiderült, ez nem jelent checkint is.) Szóval, nem volt egyszerű.
    A gép pontosan landolt, Stansteden futottunk egy nagyot, már majdnem sikerült, de ekkor bejött egy útlevélvizsgálat. Innentől sétáltunk. Sorbaállás buszjegyért. Itt akartam felrobbanni. Előttem két fiatal csaj faggatta ki a pultost, hogyan lehet bejutni Londonba és mi mennyibe kerül. Könyörgöm, ma már minden reptérnek van Transport oldala a neten, indulás előtt el kell olvasni. Így meg szopott egy jó nagy sor, akik a gépről lejőve jegyet akartak vásárolni.
    Közben Nej elszaladt sörért a Tescoba, így legalább sikerült csökkenteni valamelyest az entrópiát.
    Aztán ki a terminál elé. Az itiner azt írta, hogy közvetlenül a terminál elől indul a busz, állt is bent egy, de 19-es. Nekem a pultos nő azt írta a jegyemre, hogy 15. Hogy ez most busz, vagy állás, az jó kérdés, mert a megállókban sehol sem volt számozás, a buszokon meg egyedül hátul, azaz amikor már menthetetlenül elment a busz, csak akkor láthattuk, hanyas is volt. Szerencsétlenkedtünk egy ideig, majd Dóra fogott egy nyelvet, aki elárulta, hogy az igazi buszok egy szinttel lejjebbről indulnak. Ekkor volt 20.31, azaz négy percünk volt az utolsó esélyes buszig. Meg egy nagy futásunk, végül az utolsó pillanatban ugrottunk fel rá.
    Stratford. Itt jött az újabb kultúrsokk. Az én Oyster kártyám fel volt töltve (naná, ott vettem a repülőtéren), de a lányokéról nem tudtunk semmit. Mindkét kártya évekkel ezelőtt volt utoljára használva, senki nem tudta, mennyi pénz van rajtuk. Mivel Stratford – Ilford között a vonatjegy 1.6Ł, bíztunk benne, hogy ennyi talán van. Nem volt. Egyiken sem. Újabb feladat: töltsünk fel pénzt egy Oyster kártyára egy külvárosi, de egyébként nagy forgalmú állomáson, éjjel fél tizenegykor. Külön nehezítés volt, hogy kábé 30 másodpercnyi próbálkozásaink voltak, ennyi idő alatt gyűlt fel mögöttünk egy ötméteres sor, akiket elengedtünk, majd kezdtük újra. Végül egy fekete csajszi szánt meg minket, megkérdezte, mit is akarunk, aztán gyorsan végignyomogatta a gombokat.
    Innen már csak pár percre volt Ilford, egy utolsó nagy futás a szállodáig, végül két perccel 11 előtt toltam be a papírt a recepción, hogy ez egy checkin, kérem őrizzék meg a nyugalmukat.
    A szállás meglehetősen kellemes, három fő, három éjszaka, 190Ł, két duplaágy, egy szimpla, fürdőszoba, szóval tényleg oké. Eltekintve attól, hogy szálloda (pontosabban inn), azaz hűtő nincs, mintahogy konyha sem. De a legkeményebb pofon a konnektor volt. Ez ugyanis angol. Oké, Angliában ez nem annyira meglepetés, de tény, hogy nem készültünk rá. (Pedig indulás előtt nézegettem a fiókomat, mi is kellhet még. Észre sem vettem a három darab átalakítókészletet.) Gyors leltár: a netbook bír 6 órát, ezzel ki tudom húzni a 3 éjszakát. A fényképezőgép is elketyeg ennyit egy akkumulátorral. A mobil viszont nem, egy nap alatt lemerül. Márpedig arra lett feltöltve minden napra a napi program, az összes fontos információval együtt. És akkor még nem is beszéltem a legszűkebb keresztmetszetről: lányom hajsütővasáról. Azaz itt nem cipőfűzőt kell vadásznunk vasárnap, hanem konvertert.

    2012.03.18; vasárnap

    7.30-ra húztam az órát, de az időeltolódás miatt már 7-kor mindenki kukorékolt az ágyában. Tisztálkodás, reggeli. A legrosszabbkor mentünk le, tömve volt a reggeliző, az egyszem pincér/felszolgáló még megszakadva sem bírta időben kiszolgálni a népet. Majd egy órát ücsörögtünk lent. Hétköznap nem is lett volna probléma, mert az off-peak jegyek miatt úgyis érdemes megvárnunk a 9.30-as indulást, de a vasárnap definíció szerint egész nap off-peak, szóval mehetteünk volna korábban is. A kontinentális reggeli elég érdekes, én pl. sajttal töltött palacsintát ettem, a csajok meg paradicsomos babbal nyakonöntött tojásrántottát.

    Aztán elindult a nagy túra. Pontosabban, a kicsi. Ma délelőttre napos időt mondtak, délutánra viszont trágya esős-szelest. Stratégia: délelőtt becsavarogjuk a Liverpool Street környékét (tőzsde, bankok, City, monument, Tower, Tower bridge), aztán reménykedünk benne, hogy még az eső előtt eljutunk a túloldalon a Millenium hídig, utána pedig a Szent Pál katedrálisig. Innentől viszont már csak emeletesbusszal közlekednénk, a célpontok pedig fedett helyek, azaz múzeumok. Roppant szimpatikus, hogy egy csomó múzeumba ingyenes a belépő, azaz vacak időben is van alternatív program, a művelődés. Ehhez persze már Travelcard kell, szóval szépen gyűltek a kártyák a zsebemben: oystercard, travelcard, szobakártya. Menetjegy, az nincs. Civilizált városban már nem divat. (A fenti két kártya annyira sikeres lett, hogy manapság már senki nem használ normál jegyet.)

    Rögtön az első sikerélmény: még Ilfordban találtunk konnektorkonvertert. Meg voltak oldva az elektronikus problémáink.
    Egy dolgot viszont nagyon nem sikerült vennem: normális térképet. Márpedig az egész háromnapos kirándulás arra épült, hogy lesz nálunk használható térkép. Hogy Ilfordban nem volt, azon nem lepődtem meg. De hogy a Liverpool Station több focipálya méretű fedett csarnokában sem volt sehol, az övön aluli ütésként ért. (A turista információ elhajtott a könyvesboltba, a könyvesboltban csak 300 oldalas bekötött térkép volt, onnan továbbhajtottak az ingyenes prospektusokig, de azok meg használhatatlanul vacakok voltak.) Hogy érthető legyen: indulás előtt hajnal ötig a látnivalókat szedtem össze, útvonalakat terveztem – de utca szinten, Google Earth-szel – és a barangolás sikere nagy mértékben függött attól, hogy tényleg tudjuk-e tartani ezeket az útvonalakat, na meg persze nagyjából a szintidőket. Térkép nélkül akár az egészet elfelejthetjük, azaz a közel húsz órás előkészítő munkám megy a levesbe.

    Jobb híján az ingyenes reklámprospektussal próbáltam boldogulni, de ez valami borzasztóan nem ment. Ha pokolra fogok kerülni, az pont az ilyen férfihisztik miatt lesz, mint amilyet ilyen fáradt, frusztrált állapotban tudok előadni. A Monumentnek például az összes anyját felemlegettem, hogy milyen tetves Monument már az, amelyik nem tud kiemelkedni a házak főlé – amikor véletlenül észrevettem a tetejét. Fent a magasban. Csak éppen másik irányban, mint amerre a térkép alapján kellett volna lennie. Szerencsére innen elég sokáig adta magát az út, a Temze azért elég masszív vezetősugara a meggyötört vándoroknak. Még bekötött szemmel is lehet mellette menni, annyira erős hal- és tengerszaga van.

    From London 2012
    From London 2012
    From London 2012

    Külön szeretném kiemelni a folyó déli oldalán lévő parti sétányt. Ezt ugyanis nem láttam rendesen a Google programokból, így nem is terveztem vele – valójában viszont rendkívül hangulatos utakat találtunk a mindenféle wharf-ok mellett. (Érdekes kontraszt az üvegpaloták előtt a tömérdek ittapirosholapiros gengszter, az ilyesmi már nálunk, a sokkal kevésbé modern Pesten is gáz. Ennyivel megelőznénk a nyugatot?)

    From London 2012

    A Tate Gallery valami iszonyúan taszítóan néz ki, a modern művészetek sem vonzottak olyan nagyon, Nej pedig helyből be van oltva Picasso ellen, szóval az aktuális nagy kiállítás sem jöhetett szóba.

    From London 2012

    Ezzel szemben a Globe színházat kellő áhitattal rajongtuk körül. Tudom, ez már nem az eredeti épület, fura is lenne ezt elvárni a csomó londoni tűzvész után, viszont ott van, ahol az eredeti állott és lehetőség szerint úgy is néz ki, ahogy az eredeti kinézhetett. És ez egy nagyon fontos kultúrtörténeti momentum: itt jutott eszébe először valakinek, hogy a néző-színész találkozót nem csak úgy lehetne összehozni, hogy a színész megy el a nézőkhöz, hanem úgy is, hogy a színész minden este ugyanott a játszik és a néző megy el hozzá. Ehhez pusztán csak jó darabokat kellett írni, de mit ad isten, Shakespeare ezt is megoldotta. Méghozzá nem is akárhogyan: a darabok nem csak művészileg és pszichológiailag találtak telibe, hanem az akkori közönségnek is tetszettek. Ehhez a mutatványhoz nagyon kifinomult arányérzék kellett. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy ezek a darabok most, jó 400 évvel későbben is ugyanúgy hatnak.

    From London 2012

    Aztán átmentünk a Millenium hídon, Szent Pál katedrális. Háát… ez az az épület, amelyre nagyon illik a bazilika név, mert tényleg egy bazi nagy lik. De a hangulata, az nem fogott meg. Sokan is voltak bent, valami nagyon vad orgonaszóló ment, a nagy kupola alá nem lehetett bemenni, szóval mi sem időztünk odabent túl sokat. A barcelonai Santa Maria del Mar templomnak nagyságrendekkel megkapóbb hangulata volt.

    A templom melletti közértben vettünk szendvicseket, üdítőket és kiültünk a padra. Ahogy még gyerekkorunkban utaztak a magyarok a drága külföldi országokba. Hülyén semmiképpen nem éreztem magamat, a csomó padból alig volt néhány szabad és mindegyiknél ilyen nomád ebédelés folyt. (Margarita teszt: megnéztem, kifejezetten pizza gyorsétterem hálózatban a margarita pizza 7,50Ł. Innentől el is ment a kedvünk mindenféle éttermi próbálkozásoktól.)

    Habár a beígért eső nem érkezett meg – pontosabban 11.59-kor esett pár csepp a Towernél, még bólogattam is, hogy ez aztán a pontos időjárásjelzés, de aztán nem lett belőle eső – ennek ellenére úgy gondoltuk, ha korlátlan jegyünk van mára, akkor buszozzunk is már egy kicsit. Így mentünk négy megállót egy emeletes busszal, majd jött újra a frusztráció. Térkép nélkül kellett volna megtalálnunk a British Múzeumot. Hát, kész. Dühöngés, káromkodás, a reklámtérkép megszaggatása. A járókelők is csak azért úszták meg, mert már rutinjuk volt az utcákon tomboló futóbolondok ignorálásában. Aztán Nej – hármunk közül a legvaksibb – szúrt ki egy Packet Handy Map kiadványt egy ajándékboltban. Berongyoltam, megvettem, és egyből megváltozott a világ.

    – Azt hiszem, most már azt sem tartom kizártnak, hogy 10 percen belül el fogok mosolyodni – fordultam Nejhez.

    Nem jött be, sokkal hamarabb sikerült átváltanunk a jól bevált kölcsönös-szivatós üzemmódba. De tény, hogy innentől jött meg a kedvem az egész kiránduláshoz.

    – Légyszi, tedd el ezt a papírt – fordultam Nejhez. Eltette.
    – Te, megvan még valahol a menetrend? – fordultam hozzá. Megvolt.
    – El tudnád rakni a polárszűrőmet? Köszi!
    Nej szó nélkül elrakta.
    – Olyan vagy nekem… olyan vagy – kerestem a szavakat, hirtelen ellágyulásban – Olyan vagy nekem, mint Sancho Panza Don Quijote-nak.
    Nej úgy nézett ki, mint aki citromba harapott.
    – Csak helyetted is nekem kell megírnom a naplókat – pontosítottam.
    Ekkor kaptam meg a Középső Ujj érdemérmet. Hirtelen minden a helyére került.

    A buszmegállókban rágógumi-gyűjtó tábla. Nagyon jó ötlet, ráadásul a kevésbé finnyásoknak életük végéig biztosítva van a rágóutánpótlás.

    From London 2012

    A British Museum megtalálása ezután gyerekjáték volt. Odabent zavarbaejtően nagy terek, rengeteg vicekvacak. Ennyi mindent úgysem tudunk megnézni – döntöttünk, majd meglátogattuk a múzeum legnagyobb sztárját, a Rozetta követ. (A közelébe is alig lehetett menni, annyi rajongója volt, mint a Mona Lisának, most mondja azt valaki, hogy nincs érdeklődés a tudomány iránt) Aztán be-benéztünk a földszinti termekbe, de nem vittük túlzásba a bolyongást, a múmiákat például már kihagytuk. (Biztosan ott fekszenek valahol, ha már a térképen be voltak jelölve.) Végül elmentünk a büfébe és ittunk egy hatalmas adag forró kávét. (Ja, eddigre azért rendesen átfáztunk odakint.) Ültünk, kortyolgattuk a kávét, közben nézegettünk körbe-körbe, és megállapítottuk, hogy mi annyira, de annyira műveltek vagyunk, hogy még kávézni is a British Múzeumba járunk. Majd felhörpintettük a lötyit, kisétáltunk és mentünk tovább.

    A következő célpont a Kings Cross volt. Lányom indulás előtt bejelentette, hogy ő ugyan nem egy vasútbolond (VB), de most ő kéri, hogy egy pályaudvart feltétlenül keressünk fel. Ez volt a Kings Cross, és igen, Harry Potter. A csajszi határozottan közölte, hogy ő bizony át akar szaladni a bevásárlókocsival a falon.

    From London 2012
    From London 2012

    Láttunk közben két gyönyörű szállodát is, mindkettő a jellegzetes vöröstéglából épült, szögletes Dudor Tudor stílusban felhúzott épület volt.
    A pályaudvaron keveregtünk egy kicsit. Rögtön az elején beléptetősor. Bátran elővettem a Travelcardot – és beengedett. Remek. Akkor csak meglesz az a 9 és 3/4-ik vágány. Nem lett meg, abban a csarnokban csak 8 vágány volt. Hogy örüljünk, kifelé nem működött a Travelcard, egy biztonsági őrt kellett megkérnünk, hogy engedjen ki. (Aztán már utólag tudtuk meg a kint élő emberünktől, hogy a felvételek a 4-5 vágányok között történtek, azaz sikeresen meghekkeltük a rendszert, el is vezettük a labdát a gólvonalig és ott estünk seggre egy fűcsomóban.) Átmentünk az új melléképületbe, persze megint automatasor, de itt már a Travelcard varázslat sem működött. Lógó orral megfordultunk, amikor Nej, a vaksi, kiszúrta a preparált falfelületet. Így született meg a kép.

    From London 2012

    Illetve rendezgetés közben vettem észre, hogy véletlenül mégis lefényképeztem azt az ominózus forgatási helyszínt.

    From London 2012

    Innen hosszú séta a Regent Parkig. Csak a középső kört (Queen Elisabeth park) jártuk be, többre se kedvünk, se energiánk nem volt. (Pihenőnap, ja, morgott ekkor már a lányom. Igenis, az, emeltem fel az ujjam – legalábbis a holnapihoz képest.) Röpke vita, hogy a 101 kiskutyát itt forgatták-e. Mókus. Odajött kajáért, de nem volt, így otthagyott minket a francba.
    – Ez egy szelíd mókus – jegyeztem meg – az amerikai mókus, ha nem adsz neki enni, lerágja a húst a csontodról.

    From London 2012

    Akármilyen modern környéken is jártunk, mindig belebotlottunk valami öreg épületbe, ódon ajtóba, ablakba, ye olde pub-ba. (Ezek a pub-ok valami szabvány szerint készülhettek, mindegyik egyformán dögösen nézett ki.) Persze, erre is van elmélet. Londont szinte folyamatosan sújtották tűzvészek és amikor leégett egy-egy darabja, akkor az éppen uralkodó stílusban építették újra. Ettől olyan eklektikus. Mindamellett egyértelműen mindenkinek a szögletes, vöröstéglás épületcsodák jöttek be.

    From London 2012

    Bal oldali közlekedés. Kisgyerek nyalókával, a vezetőülésen. Ezt most hogyan? Öreg nénike, sminkeli magát. A vezetőülésen. Gyerekülés, szintén a vezetőülésen. Pacák, aki rágyújt, miközben az autó kanyarodik. Ez mivel tekeri a kormányt? “Vezető” beül, még nincs bent, de már felpörög a motor. Apró jelek, az észlelés mögötti világból. Tudod, hogy valami nem stimmel, de csak sokára esik le, hogy mi az. És csak ilyenkor kapcsolódik be a tudat, hogy ember, itt baloldalas közlekedés van.

    Madame Tussaud-ot udvariasan kikerültük – túl drága nekünk az öreg hölgy. Baker street. Immár tényleg buszozás. A 74-es innen indul, a magyar könyöklős nyomulással van is esélyünk megszerezni az emeleti első sort. Hát, tényleg az lett: az ajtóban beelőztem mindenkit, aki a sofőrrel, meg az oyster olvasóval vacakolt, meglengettem a Travelcardot, aztán mentem. Már csak fent vettem észre, hogy a nagy kapkodásban véletlenül a szállodai belépőmet lengettem meg a sofőr előtt, de úgy látszik, ez is működött. Hihetetlen az az integráltsági szint, ahová a londoniak felfejlődtek.

    Aztán kiélveztük a panorámabuszozást a múzeumokig. Melyek addigra bezártak. A sors fintora, hogy az esős idő miatt terveztem annyi múzeumot, de mivel eső nem volt, így végül annyit mászkáltunk, hogy lekéstük a múzeumokat.
    Innen egy jól kidolgozott akciót hajtottunk végre. Még otthon kinéztem térképen, hogy a 11-es busz gyakorlatilag elmegy az összes kiemelt idegenforgalmi látványosság mellett, amíg ki nem visz minket a Liverpool Street állomásig. Tök jó lenne elkapni itt is a felső üléssort. Biztosra végül nem tudtunk menni, de az esélyeinket megnöveltük: kigyalogoltunk annyira a műemlékekkel terhelt területről, hogy megelőzzük azokat, akik nem gyalogoltak ki ennyit. De még ez is jól sült el, végigsétáltunk Kensington-Chelsea határán, gyönyörű házak, előttük eszméletlen autók. Egy idő után már fel se kaptuk a fejünket egy-egy öreg Porsche láttán.

    From London 2012

    Vagy a trükk segített, vagy csak vasárnap este is volt, a lényeg, hogy megint megszereztük az első üléssort – és lógó nyelvvel bámultuk a nevezetéssegeket: Westminster Cathedral, Buckinhgam Palace, Westminster Apátság, Parlament, Big Ben, Trafalgar Square, Szent Pál székesegyház.

    From London 2012

    Ilfordban Tesco, az “éhes ember jól bevásárol”-hiba elkövetése. Néztem a borokat, de elég béna volt a felhozatal, ehhez képest meg drága is, de végül megtaláltuk az ideális megoldást: Stella cíder.

    Aztán vacsora, cíder, és minimális ökörködés után mindenki beájult az ágyába. A pihenőnap után.

    Mi lesz itt holnap, amikorra kiemelten megerőltető napot terveztem?

    Barcelona 3/3

    2012.03.11; vasárnap

    Korán keltem, kihasználtam, hogy szabad a fürdőszoba, zuhanyzás után összedobtam egy reggelit (igen: sonka, bagett, vörösbor), majd míg a többiek éledeztek, megterveztem a mai csavargást. Ekkor vettem észre, hogy a Camp Nuo-tól az Espanyol tér csak 3 metróállomás… hát nehogymár ne gyalog menjünk. Végül ez lett az útiterv: metróval ki a Barca stadionhoz, körbejárni, amennyire csak lehet, besurranni, ahol csak lehet, aztán visszasétálunk az Espanyol térhez, onnan mozgólépcsővel a Nemzeti Múzeumhoz, majd – megnézve a helyi érdekességeket (valami park, olimpiai stadion, modell versenypálya) – felmegyünk a várba. A Montjuic túloldalán lévő parkban le, a kikötőből elmegyünk a strandig, onnan meg haza. Jó kis sétának tűnt: hosszú is volt, meg szint is volt benne.

    A férfirészleg úgy döntött, hogy ma sört visz magával, úgyis rengeteg van még belőle. Nej megpróbálta késsel elvágni a nejlont a zsugoron, aztán a kés megszaladt, kiszúrta az egyik sörösdobozt, mely valósággal felrobbant, beterítve a kicsi konyhában mindenkit. Meg a padlót. Meg a falat.
    Pont amikor nekiállt nyiszálni, megkérdeztem Barnát: – Iszunk sört?
    Aztán amikor felrobbant a doboz, halkan megjegyeztem: – Hát, most már muszáj lesz.
    Nej nekiállt feltörölni, mi pedig megpróbáltunk párhuzamot vonni a fürdőszoba tönkretétele, a lépcsőházi világítás tönkretétele és a konyha tönkretétele között.
    – Te, Gabó, ha holnap felszállunk a repülőgépre, lehetőleg ne menjél be a pilótafülkébe, jó?
    Csúnya pillantás a fóka mögül.
    – De ha mégis arra jársz, figyelj arra, hogy vécépapír még véletlenül se legyen nálad!
    A mai napig nem értem, miért nem kaptam meg akkor az arcomba a felmosórongyot.

    Aztán már a metróállomásnál derült ki, hogy Dóra otthon hagyta a T10-es jegyét, persze visszamentünk érte, mert annyi eszünk nem volt, hogy más kölcsönad a saját jegyéről utazást, aztán legfeljebb holnap visszakapja. Hiába, a mi gondolkodásunk még ilyen pesties, ilyen békávés. Feljöttünk a Les Corts megállónál (ez a kerület neve is), gondoltuk, majd meglátjuk egyből a stadion világítótestjeit, de ádehogy. Mediterrán lakótelep, jó magas házakkal. Végül a házszámozás adta meg a kulcsot, hogy merre is kell elindulnunk.

    From Barcelona 2012

    A stadion… hát, olyan stadion formájú. Bemenni nem tudtunk, de igazából nem is jártuk körbe. Ahhoz azért baromira nagy. Elméletileg indultak valahonnan Barca-túrák, ezeken be lehet menni a pályáig, meg lehet nézni az öltözőket… csak éppen 22 euró/fő. Akkor már inkább a Sagrada Familia. Volt még egy tábla, hogy múzeum arra, de ez meg pont az igazi hardcore rajongókat nem érdekelte – így némi szemlélődés után elindultunk vissza a városba.

    Hát, mit mondjak. Nem voltak rövid metrómegállók.
    Viszont láttuk, milyen az, amikor alternatív értelmet kap a “felment a cukrom” kifejezés. Két teherautóról valamilyen szervezet aktivistái ugyanis két kézzel szórták a papírba csomagolt cukorkát a bámészkodók közé. Akik olykor életük kockáztatásával harcoltak az édességért – és most abszolút nem viccelek, ez egy elég forgalmas utca volt, az emberek pedig be-beugráltak a forgalomba, hogy felkapják azokat a szemeket, melyeken még nem ment át valamilyen jármű. Végül rendőrnek kellett kijönnie és lezárnia azokat a sávokat, ahová beszóródott a cukor. Hiába, a potya az a világ minden sarkában potya. Mi egy mellékutcában értük utól a karavánt, ahol éppen bedugultak, így kínjukban itt szórták ki a legtöbb cukrot. Anélkül, hogy különösebben megerőltették volna magukat, a kölykök összeszedtek egy kisebb reklámszatyornyi édességet. Annyi volt belőle, hogy az utcaseprők csinos kis kupacokba söprögették össze.
    És még mondja azt valaki, hogy nincs ingyen kaja.

    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012

    Így értünk le az Espanyol térre. (Itt is felfedeztük az úttesten a cukorosztogatás nyomait.) Azt kell mondjam, hogy ez a tér sokat változott a legutóbbi látogatásom (2007) óta. Akkor annyira ocsmány volt, hogy akárhogy is erőlködtem, nem találtam olyan fotós pozíciót, amelyikből kellemes képet lehetett volna készíteni róla. Ma viszont nem volt tömve turistabuszokkal, nem volt feltúrva és telerakva beton elemekkel, szóval egészen kellemes, jóképű tér lett belőle. Dóra kapott egy feladatot a barátnőjétől, hogy van valahol az Espanyol téren egy metróaluljáró, abban pedig egy napszemüveg-árus, attól hozzon neki egy napszemcsit. Mutattam a leánynak, hogy ezen a téren kábé tíz metrólejárat van, elég nehéz lesz ennyiből megtalálni azt az árust, de aztán hamar megoldódott a probléma, mert vasárnap lévén az összes árus zárva tartott. (Mondanom sem kell, hogy úgy egyébként a városban nem lehetett úgy eldobni egy követ, hogy ne találjon el egy napszemüveges bazárt vagy egy pokrócról áruló néger úriembert, de hát a kérés egy konkrét üzletre vonatkozott.)

    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012

    Áthaladtunk a két torony között, majd lehuppantunk egy árnyékos padra. Már korábban is áradoztam arról, milyen jól dolgoznak itt a várostervezők, de van valami, amiben különösen erősek: nagyon jól tudnak közösségi tereket készíteni. Ezek közül is az egyik legkellemesebb a múzeumhoz vezető lépcsősor. Órákig lehetne itt ücsörögni és elveszni az apró részletekben.

    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012

    Órákig ugyan nem vártunk, de én itt végeztem ki a sörömet, megkímélve Nejt attól, hogy a hegyre felfelé is cipelje. A múzeumba nem mentünk be, éppen elég volt kívülről nézegetni a szép épületet. Aztán megkerültük, megkerestük a mögötte lévő park bejáratát. Ez egy kicsi park, kicsi kastéllyal, három tóval, szökőkutakkal, vízeséssel, antik oszlopokkal és csinos növényzettel. Tényleg nem túl nagy, de egyfajta ékszerdoboz.

    From Barcelona 2012

    Innen továbbmenve elsétáltunk az olimpiai stadion mellett. Nem tudom, hogyan csinálják a katalánok, de náluk minden épület újnak néz ki. Az olimpia 1992-ben volt, nálunk ennyi idő már bőven elég lett volna, hogy a stadion bontásig leamortizálódjon. Itt viszont a halványrózsaszín falak, a felettük magasló vakítóan fehér tűvel, a mögötte háttérként szétterülő világoskék égbolttal megkapó összhangot alkottak.

    From Barcelona 2012

    Már a parkban is hallottuk a berregést, nem is kellett sokat sétálnunk, hogy feljussunk a pici, de annál haragosabb autók versenypályájához. Ez megint egy olyan hely, ahol órákig tudnék ücsörögni, figyelni, hogyan repkednek az akadályokon a gépek. Közvetlenül mellette van egy modellrepülő pálya is, szóval akad minden a technikai sportok kedvelőinek.
    Akad hegy is. Mi ez utóbbi mellett szavaztunk és elindultunk felfelé. Nem kicsit fura kijönni a zsúfolt városból, aztán egy kilométerrel arrébb már veteményeskertek között sétálni a csupasz utakon. Hamarosan elértük a kötélfelvonó útvonalát, ami meg a konyhakertek felől érkezve volt érdekes kontraszt. Innen viszont már nincs messze a vár.

    From Barcelona 2012

    Majdnem azt mondtam, hogy citadella, hiszen az egész környezet kísértetiesen hasonlít a Gellért-hegyhez és az azon lévő objektumhoz.

    From Barcelona 2012

    Eltekintve attól, hogy a Montjuic parkja sokkal rendezettebb, de nekem azért bejönnek a Gellért-hegy romantikus ösvényei is.
    A vár önmagában nem egy nagy szám, sokkal érdekesebb a kilátás a városra. Meg akit érdekelnek a közlekedéstechnikai részletek, alaposan meg tudja figyelni, hogyan néz ki egy valóban nagy konténerkikötő. (Érdekes volt nézni, ahogy mászkálnak a konténerek között a fentről picinek tűnő rakodóautók, aztán amikor alaposabban megnéztük, akkor láttuk, hogy ezek az autók kábé háromszor magasabbak a kamionoknál.)

    A büfében a lányok elmentek slanyálni, majd vettünk egy-egy nagydarab jégkrémet, a zacskóból mindenki beállította a vércukorszintjét – és lesétáltunk a kikötő felőli oldalon.

    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012

    Nagyjából itt kezdtek mutatkozni a társaságon a lázadás jelei. Ugye az előző két napon végig arról beszéltem, hogy ezen a napon fogunk a legkevesebbet sétálni. Ezért is hagytunk annyi mindent erre az estére. (Ekkor még nem tudtuk, hogy nem lesz szőkőkút.) Aztán ehhez képest Nej már félórája egy Ady verset(1) motyogott, a többiek egyszerűen csak nyűgösek voltak.

    (1) S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
    Csak térdem van, csak térdem.

    Pedig ekkor még bőven volt hátra. A kikötőtől a strand légvonalban ugyan nincs messze, de ez egy ravasz földnyelv, ferdén lóg be a tengerbe, azaz jó nagyot kell gyalogolni, ha az emberfia nem tud repülni. (A drótkötélpálya nem működött.) A strandra viszont muszáj volt kimennünk, egyrészt Barna határozott céllal cipelte magával a fürdőnadrágot és a törölközőt, másrészt meg nehogymár ne is lássuk a homokos partot.
    Elvonszoltuk magunkat. Habár a környezet mindent megtett azért, hogy feldobja a kedvünket – a földnyelven mindenfelé lelkes produkciók, zenészek, akrobaták mórikálták magukat, bódéhegyek sorakoztak, megtömve minden földi jóval, tömeg… szóval igazi vásári hangulat volt végig, de látszott a kis csapatunkon, hogy mindenki üveges szemmel várja már a strandot. Aztán persze meglett az is, a tenger hullámzott is, ahogy kell. Egy dolog nem lett meg, az a pavilon, közvetlenül a parton, amelyiknél én az elkövetkezendő egy órát szándékoztam üldögéléssel tölteni. Így állva nézegettük a neoprénbe öltözött szörfösöket a vízben. Barna térdig feltűrte a nadrágját és beóvatoskodott a húszcentis vízbe, majd kijött, hogy ez bizony csúnyán hideg. (Nem pont ezt a kifejezést használta.) Nekem vérzett a szívem, mert én hülye fejjel nem is csomagoltam fürdőnacit. A helyes stratégia az lett volna, hogy bemegyek, kipróbálom, aztán ha fürödhető, akkor hajrá. (Én már lubickoltam kora nyáron Warnemündében, tudom, milyen az, hideg vízben fürödni.) Így viszont inkább hanyagoltam a “meg tudod csinálni” tipusú szöveget, és csak rábólintottam, amikor Barna feladta.

    From Barcelona 2012

    Ücsörögtünk még egy kicsit, majd elindultunk haza. Még vettünk ezt-azt a vacsorához (sajt, olajbogyó, friss kenyér), aztán a szálláson ettünk, nagy-nagy lábpihentetések közben. Hamar kiderült, hogy szökőkút, az nem lesz, így tartottunk egy három órás csendespihenőt az esti séta előtt. Békés szunyókálás, netezés, a maradék borok pusztítása.
    Bármilyen meglepő, időben mindenki összekapta magát és teljesítettük az egyetlen hátralévő feladatot: a gótikus városrész éjszakai bejárását, beleértve a Gracia sétányt és a Ramblát is. (Na meg a barátnő is kapott napszemüveget.)
    Ahogy jöttünk lefelé a Ramblán, a felső, kevésbé frekventált részen hangulatosnál hangulatosabb kiülős helyek kísértek. Elszórtan emberek üldögéltek, beszélgettek, kortyolgatták a borukat. Úgy belegondoltam, hogy milyen jó is lenne egyszer Nejjel csak úgy kiülni ide, időtlenül csak üldögélni, inni egy pohár bort, néha rágyújtani egy szivarra és csak úgy beszélgetni, nézegetni az embereket, a sok nyüzsgő turistát. És a legfurcsább, hogy meg is tehetnénk, hiszen nem a pénz hiányzik. Oké, Barcelona drága város, de az egy pohár bor mellett üldögélés itt sem a milliomosok sportja. Az idő. És a mentalitás. Rohanunk, minél többet akarunk látni a városból, még ezt is meg kell nézni, még azt is.
    Ezért vagyunk mi a turisták, ők pedig a helybéliek.

    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012

    Aztán hazaértünk, felharaptuk az utolsó üveg bort, megkóstoltuk a 85%-os abszintot is, leültünk, beszélgettünk, miközben elindult a szokásos esti tisztálkodási program. Végülis, így is lehet. Megtaláltuk a hifibe bekészített kazettát, gondolom, Giovanni ajándéka. Bekapcsoltuk, úgy aludtunk el. Diszkózenével indult, a spanyolul éneklő Jézus Krisztus Szupersztárra még emlékszem, de sokkal többre már nem.

    2012.03.12; hétfő

    Ötkor ébresztő. Inkább legyünk korábban a repülőtéren. Gyors reggeli. Bor nélkül. Elvonási tüneteink lesznek otthon.
    6.40-kor indultunk, tartva némileg a Passeig Gracia átszállástól. Elképesztő, mekkora labirintusokat voltak képesek a katalánok a föld alá vájni. Ahhoz, hogy a sárga metróról átkeveredjünk a városi szakaszán szintén föld alatt járó HÉV-re, át kell jutnunk a zöld metró vonalára, beleértve egy ránézésre 500 méter hosszú nyílegyenes alagutat, majd végigmenni a zöld állomás peronján, onnan úgy csinálni, mintha kimennénk, de trükkösen újra bejövünk, végül a sokadik barlang után már ott is állunk a peronon. Ahol persze vigyázni kell, mert vagy hat fajta HÉV jár errefelé.

    Elmesélek egy hasonlatot: Van két család. Az egyik egy átlagos polgári család, apuka, anyuka jól fizető helyen dolgozik. Mindkettő távol a lakástól. Felmerül bennük, hogy jó lenne két kocsi, mert anélkül elég sok a probléma. Osztanak, szoroznak, majd vesznek két olcsó koreai autót. Nem egy menő járgány, nem is tud sokat, de a célra pont jó. A másik család máshogyan gondolkodik: apuka bele van golyózva az Audiba. Mivel apuka egyébként is meglehetősen idióta, a család – ha nem is nyomorban – de szegénységben él. Pedig nekik is szükségük lenne két autóra – de apuka határozottan dönt és jó nagy törlesztőrészletre vesz egy Audit. Így a két autó helyett van egy, a magas törlesztőrészletek miatt pedig a család nyomorba süllyed. Na, én így látom: New York és Barcelona az első család, Budapest a második. A barcelonai metró nem szép. A szerelvények kívülről inkább csúnyák, de tudnak mindent, amit kell. Az állomások hót rondák és a sok átszállási lehetőség miatt nem is egyszerűek. De az egész működik, képes kiszolgálni a várost és az agglomerizációt. Nem csak a föld alatt, de felette is. És ez sokkal fontosabb szempont kellene legyen, mint hogy márványból és gránitból gyártsunk gyönyörű állomásokat, ha kell 500 méterenként is, letojva, hogy a teljes tömegközlekedés belerokkan a beruházásba.

    Meglepően gyorsan kiértünk a repülőtérre. Most először tapasztaltunk némi szervezetlenséget, a kapun kívül nem volt kiírva, melyik épület melyik kapujához menjünk, aztán bementünk saccra az egyik általános Departure kapun. A szekuritisek meglehetősen köcsögök voltak, Dórát konkrétan szétszivatta az egyik banya, a végén már én mentem oda hozzá, hogy mi a fene baja van, de egy kukkot sem volt hajlandó mondani angolul, csak katalánul dőlt belőle a szó. Végül még a fülbevalókat is kiszedette a gyerek füléből. Hát, ha neki ilyen egy jó nap, akkor ez legyen a legnagyobb öröme az életben. A szervezetlenség tovább folytatódott, odabent már kaptunk kapuszámot, de csak úgy nagyjából, azaz kaput nem írtak ki, csak csápelosztófejet. Az óránkat nézve álltunk be saccra végül az egyik sorba, aztán szerencsénk lett, tényleg ott engedték be a budapesti utasokat. De a kiírás már csak akkor jelent meg, amikor a látóhatárig ért a sor vége. Aztán jöttek a bőröndméregető kartondobozzal, később meg a fémkosárral, de én már otthon lemértem mindent colostokkal, így nem kellett semmitől sem tartanunk. Ja, előtte kiügettem a duty free-be, venni némi riójai bort hazára, de lógó orral ügettem vissza. Vám nem volt ugyan a borokon, de árrés annál inkább: 15€ körül voltak a palackok. Végül csak elindultunk. A szembeszél menetrendszerűen jött, így a pattogás és a félóra késés is. Fél egykor landolt a gép.

    Összességében nagyon jól sikerült kirándulás volt. Szinte mindent teljesítettünk, amit beterveztünk. Egy, csak egy küldetés maradt bevégzetlen: elfelejtettünk papírzsepit pakolni, és mindegyik csavargás, mindegyik vásárlás során elfelejtettünk venni is. A végén már kínunkban röhögtünk magunkon, de aztán megint elfelejtettünk venni. Teljesen nosztalgikus érzés volt, mint a nyolcvanas években, amikor csak Győrben lehetett papírzsebkendőhöz jutni.

    Linkek:
    Az összes fénykép (slideshow)

    Barcelona 2/3

    2012.03.10; szombat

    Előző este a szokásos vetélkedő: ki lesz az a szerencsés balek, aki kora reggel lemegy a boltba?. Az eredmény viszont egyáltalán nem volt szokásosnak nevezhető, tekintve, hogy a bolt ma piac, nem is akármilyen, hanem telistele tengeri bizbaszokkal, így végül egyedül Dóra maradt otthon őrizni a bútort. (És biztos vagyok benne, hogy utólag már ő is bánja. De vasárnap reggel már nem lehetett ismételni, zárva volt egész nap a piac.)
    Nyolckor már lent voltunk, a piac félórája nyitott, volt élet rendesen. Mármint nem a pultokon, mert ott pont fordítva. Pucolt nyulak. Fóliázott koponyák. Kimért agyak. Hal, minden formában és mennyiségben. Ami biztos: egyik életemben sem akarok halpiacon halszeletelő férfi lenni, mégha akkora naagy késük is van, mint egy török jatagán. Alaposan bejártuk a piacot, vettünk kenyeret (fel is szeleteltettük, “mostmutasdmeg” technikával), péksütit, mindenféle sonkát (érdekes, itt nem dekagrammoznak, hanem grammban számolnak, mondjuk amilyen drága a sonka, ez valahol érthető is) meg sajtokat. Mindezt nagyon szomorúan, hiszen ha valahol igaz az “all of them” mondás, akkor itt mindenképpen. Közben nézegettük a vicces installációkat: a halpiacon a mindenféle halakból, garnélákból egész érdekes jeleneteket raktak össze. Aztán még át akartunk menni a boltba, de az meg kilenckor nyitott, így ráértünk újból csavarogni a piacon. Leültünk egy kávéra. Méregerős eszpresszó, a pohár is sistergett, amikor belemérték. Amíg kortyoltuk, néztük, hogyan bontja közvetlenül mellettünk egy pacák a nagy darab halat, a vevő mamóka instrukciói alapján. (Ott nyúljon bele kedves, de könyékig, mert az a belsőség kell, aztán legyen kedves fordítsa ki, vágja át az izmait és csapja le a fejét, de azért húzza ki előtte a kezét, si, si, csak vicceltem.)

    Tegnap este sangria. Hogy majd jó lesz. Aztán megjelent a konkurrencia: egy csomó bor. Amikor először megláttam a borospultot, nem bírtam magammal és csak szórtam, szórtam befelé a borokat. Ember, 2,5-6 euró között olyan borok, hogy ihaj. A felső sávban Raimat-okat gyűjtöttünk be, az alsó sávban meg riójákat. Mindegyik maximálisan korrekt volt, mit korrekt, kifejezetten finom. Tehát, hogy érthetőbb legyek: 800-1800 forint között vettünk olyan csoda borokat, melyeket itthon 4-5e forintért tudnánk csak beszerezni. És akkor is lutri, hogy megéri-e. Mármint nálunk. Kint… még csak nem is gondolkodtam. Ez tökéletesen meg is látszott, amikor kipakoltuk a bevásárlótáskát és ott volt benne 10 üveg bor. Két estére. Repülőgépen ezt ugyanis haza nem visszük, az tuti. Sangria balfenéken el, a család pedig annyira rákapott a borra (reggelire spanyol sonka, spanyol sajt, vörösborral), hogy a végén még venni kellett két üveggel. Aztán otthagytunk a pulton 12 boros üveget meg egy kétliteres narancslés üveget. Azért érzed az arányokat.
    (És ha már itt járunk. Hazaérkeztünk, elővettem a borhűtőből egy ostorosi cabernet sauvignont (olyan 1000 huf körüli kategória), belekóstoltam, ahogy a napokban megszoktam – és kiköptem. Mi ez a szar? Aztán az egész üveg bor a mosogatóban végezte. Én pedig el vagyok kettyenve, hogy akkor most vissza kell butítanom az ízlelőbimbóimat, ha nem akarok vagyonokat költeni a borokra?)

    Visszafelé belefutottunk egy üzletbe, ahol tusfürdőket árultak. Vagy 150 fajtát. Ez különösen azért volt vicces, mivel előző nap bőröndökkel felcuccolva jártuk sorra a boltokat és sehol sem találtunk értelmes – értsd, fiúk/lányok számára egyaránt használható semleges, kis kiszerelésű – flakkont. Végül valahol kezünkbe akadt az az eredeti citromos FA tusfürdő, literes kiszerelésben, bagóért. Legfeljebb marad belőle Giovanninak is. Reméltük, nem veszi célzásnak.
    Volt is egyből nosztalgia zuhanyzáskor. Már azt hittem, elfelejtettem ezt az illatot, de visszajött. Az emlékekkel együtt. 1981 1979 körül volt középiskolás almaszüret valahol Zemplénagárd környékén. Ez olyan kitelepülős volt, valami nagy tanyaféleségen laktunk, közös szobák, közös zuhanyzókkal. Volt fiúturnus, meg lányturnus. Ott csapta meg először ez az illat az orromat és sokáig nem is tudtam hová tenni az élményt. Suttogós pletykaként jött, hogy valakinek az iskolában FA SZAPPANJA van, annak érezzük a szagát. (Mondanom sem kell, soha nem hallottam addig róla és csóváltam is erősen a fejemet, mert egyben értettem a két szót.) Aztán addig helyezkedtem, míg sikerült a szappan közelébe kerülnöm és megcsodáltam a sárgával erezett zöld csodaszappant, majd lubickoltam egy kicsit az illatában. Nem mondom, hogy ezen bukott el a szocializmus, de egész biztosan döntő szerepe volt benne. Pár év múlva már lehetett kapni a szappant magyar boltokban is, mi meg sorra cseréltük le a zöldalma csodákat.

    Na de vissza Barcelonába.

    Reggeli közben kiléptem az erkélyre. A borzalmasan szűk utcában valami filmforgatás folyt, egy színész mamóka és egy színész bácsika sétáltak karonfogva, körülöttük bámész tömeg, meg a slepp. Előttük, utánuk rokkant kocsiban egy-egy operatőr. Gondolom, valami helyi szappanopera lehetett. Álltam a picike erkélyen, egyik kezemben sajt, a másikban vörösbor. Reggeli. Feltételezem, a bámészkodók számára én lehettem a tipikus mediterrán férfi.

    From Barcelona 2012

    Aztán csak összekaptuk magunkat és olyan 11 körül elindultunk. Nej megnyomta a lépcsőházban a villanykapcsolót, kattanás, sistergés – és az egész lépcsőházban elment a világítás. Ekkor már inkább elhúzódtunk a közeléből. Először a szennyvíz, aztán az áram… nem lesz ennek jó vége. Még a végén hozzáér a falhoz is.

    A tegnap délután kihagyott parkkal kezdtük, de előtte még benéztünk a Francia pályaudvarra is. Habár Barna már nem akkora VB, mint régen volt, de ez a pályaudvar megért egy pillantást. Nem túl nagy, de olyan tiptop. Az előcsarnoka ódon és hangulatos, a sínek csarnoka pedig világos és modern. Mind a kettő szép.

    Utána beestünk a Ciutadella parkba. Ez az a park, melyet 2007-ben elböktem, rossz metróállomásnál szálltam le és amikor körbementem a bejárathoz, már letelt az időm és rohannom kellett ki a reptérre. Csúnya hiba volt, mivel a park nagyon kellemes hely. Valamikor itt volt az a világkiállítás, mely meghozta Barcelonának a modernkori ismertséget. Még korábban egy vár állt itt. Most kőhalom. Illetve, izé, rossz vicc. Szóval itt van a Katalán Parlament, valami öreg épületben egy múzeum, illetve az ifjú Gaudi álltal tervezett szökőkút komplexum. Plusz fura hangulatú fasorok, pálmák és csónakázótó.

    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012

    Innen egy ferde úton terveztük elérni a nevében is ferde Diagonalt, hogy majd onnan sétálunk át a parttal párhuzamos úton a Sagrada Familiához, de Dóra kiszúrta, hogy az egyik merőleges úton látszik a templom tornya és ha lehet, ne kerüljünk már akkorát. Így kihagytuk a tamponházat (uborkaház, ahogy Barna némileg eufemisztikusabban nevezte), de legalább Dóra lába túlélte a napot. A cipője, az nem. Ilyen az, amikor valaki elhozza megmutatni a kedvenc cipőjét a kedvenc városának.

    Az épülő katedrálist alaposan körbejártuk, megszemléltük minden apró részletét. A bejárat feletti rész még nem volt készen a múltkor, most csodáltam csak meg, milyen fura koncepcióban gondolkodott Gaudi. Az egész templom, minden egyes része aprólékosan kidolgozott természetes motívumokból áll, ezzel szemben a főbejárat feletti emberi(?) figurák teljesen elnagyoltak, mondhatni kockafejűek. Nem tehetek róla, de a Mária mögött álló katonákról elsőre a Júdea Népfront öngyilkos alakulata jutott eszembe. Másodikra meg a stormtrooperek.
    Bemenni viszont nem mentünk be. Egyrészt több órás sor kígyózott a környező utcákban, másrészt meg a belépődíj is igencsak borsosra lett belőve. (13 euró/fő, azaz négyünknek… ki sem merem számolni.)

    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012

    Sétáltunk tovább. Gondoltuk, bedobunk valahol egy fagyit, de az árak ettől is elvették a kedvünket. Még a legolcsóbb helyen is 2,20€ körül volt egy gombóc, akkor már inkább boltokban vettünk apró fánkot, üdítőt meg kicsi sört.

    Passeig Gracia. Itt levadásztuk a két híres Gaudi házat: Casa Milá és Casa Batllo.

    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012

    Az előbbinél kifogtunk egy ingyenes idegenvezetést is, egy privát cicerone magyarázta néhány turistának angolul(!), hogy mi is ez a ház és hogyan épült. Mondjuk semmi olyat nem mondott, amit a wikipédiából ne lehetett volna megtudni, de jó volt úgy hallani a történetet, hogy a főszereplő ott ácsorgott előttünk.

    Utána némi bámészkodás a Catalunya téren, majd irány a kikötő, a Ramblán keresztül. Lányom lába – és a cipője – itt mondta fel végképp a szolgálatot, be kellett mennie egy H&M-be újat venni. Mármint cipőt. (A férfiak gonoszkodva jegyezték meg, hogy ezt szándékosan sem lehetett volna ügyesebben elrendezni. De a férfiak már csak ilyenek.) Sodródtunk a tömeggel, a piacot kihagytuk (van nekünk jobb házipiacunk), a kis utcákba sem nagyon néztünk be. Majd este.

    From Barcelona 2012

    A Kolombusz szobrot körbejártuk és megnéztük végre közelről is a tengert. A strandot direkt nem, mert Barna a szálláson felejtette a fürdőnadrágját, márpedig nagyon elhatározta magát, hogy fürdeni fog.

    – Majd holnap, úgyis kevesebbet fogunk gyalogolni, akkor hazafelé kerülünk egyet a strand felé – vigasztaltam.

    From Barcelona 2012

    A móló bejárása után végigsétáltunk a parti sétányon, onnan meg már csak egy ugrás volt az otthon. Mivel farkaséhesek voltunk, kerestünk egy pizzázót a közelben. Meg is találtuk. Biztosan volt rendes neve is, de nálunk a “Vicces Fiúk Mosogatnak” nevet kapta.
    Úgy kezdődött, hogy leültünk a közeli térre kirakott asztalhoz. Sikerült szemkontaktot létesítenem a pincérrel, intett, hogy mindjárt jön. Hamarosan kaptunk is étlapot – és aztán sokáig semmi mást sem. Időközben kezdett lehűlni a levegő. (Ahogy megy le a nap, azért itt is gyorsan hűvös tud lenni, nem beszélve a tenger felől fújó erős szélről.) Testületileg felálltunk és bevonultunk a belső helyiségbe. Nos, a belső tér úgy nézett ki, mintha egy jókedvű osztály éppen túl lett volna egy parázs hangulatú érettségi találkozón. Minden asztalon magas kupacokban álltak a mosatlan tányérok, evőeszközök, üres üvegek. Kinéztük a még legkevésbé veszélyes asztalt, az előzékeny pincér gyorsan átlapátolt mindent egy másik asztalra, majd felvette a rendelést. Mi pedig ültünk a feketemosói hangulat közepén. Aztán megjelent két lassúmozgású indiai figura és elkezdték betermelni a terítéket a pult mögötti mosogatógépbe. Ez nem ment gond nélkül, egy részét a pulton tornyozták fel, mely persze így átfedett a gyors mozgású pizzasütő figura felségterületével. Aztán egy idő múlva a szakács kirohant hozzánk egy már ránézésre is halálosan erősnek tűnő pizzával (Pizza India? No!!) és csak hosszas győzködésre vitte el tőlünk azt a mérget. Szerencsére berohant a pincér, elkapta tőle a tálcát és kirohant vele a teraszra. Addigra már az indiai srácok is rohantak, de valahogy nem volt jó az összhang, mert a pincér akárhányszor bejött, a fejét fogta és mindenkivel ordított. Mindez a hatalmas adag mosatlan közepén.
    – Mint amikor mi voltunk kocsmárosok az egyetemi klubban – csóváltam meg elégedetten a fejemet.
    – Nekem is pont ez az érzésem – vigyorgott Nej – Néhány faszi összeállt, hogy mekkora buli lesz nyitni egy pizzázót, de szemmel láthatóan senki nem ért hozzá, mit is kellene csinálni.
    Aztán kaptunk a négy helyett három pizzát, majd amikor odamentem a pulthoz, az addigra teljesen zaklatott pincér hevesen elmagyarázta – katalánul, naná – hogy értsem már meg, nem tudnak egyszerre kettő tonhalas pizzát sütni, majd hozza a negyediket is hamarosan. Meg sem próbáltam elképzelni, mi is lehet a technológiai megkötés mögött. A mosogatógépek folyamatosan dohogtak mellettünk, az állandó ki-bepakolás csörgése andalító kortárs zenévé állt össze, mi meg vigyorogtunk, mint a vett malac.

    Viszont a sok üldögélés lelohasztotta a harci kedvet. Az addig használatban lévő lábak hirtelen ráébredtek, hogy mennyire is fáradtak. Végül abban maradtunk, hogy mivel holnap úgyis kevesebbet fogunk gyalogolni, akkor inkább halasszuk holnapra az éjjeli csavargást. (Ezzel frankón el is buktuk a múzeum előtti színes-szagos zenés szökőkút produkcióját, mert előszezonban csak péntek/szombaton van. Persze, hogy csak vasárnap reggel tudtuk meg az információt.)
    Mivel vasárnap zárva a piac, így inkább azt választottuk, hogy iszunk valamit otthon, majd kimetrózunk az Alcampo-ba (helyi Auchan), bevásárolunk holnapra, meg otthonra, aztán este pihenés.
    De még ez sem ment simán. Ahogy ballagtunk hazafelé, Barna felvetette, hogy ismeri már a családot, tutira az lesz, hogy lepihenünk a szálláson, aztán elpunnyadunk, majd nem megyünk sehová. Emiatt beletettünk egy biztonsági kört, a legszükségesebb dolgokat megvettük egy helyi kis boltban. Felmentünk a szállásra, a töksötét lépcsőházban. (Gabi, nem nyúlsz semmihez, értem?) Ittunk egy üveg bort – ez már nagyon ment – majd mindenki meglepetésére mégiscsak elindultunk.
    Szerencsére nem volt nagy menet, a sárga metróvonal mellett laktunk, emlékeim szerint az Alcampo is ugyanezen a vonalon feküdt, csak éppen kint a Sant Marti negyedben, a szállodák mellett. Úgy is volt, és ugyan egy kicsit eltévedtünk, de végül meglett. Az mondjuk a családot is ledöbbentette – hasonlóképpen ahhoz, mint amikor én mentem be először ebbe a mallba – hogy ez egy sima, egyszintes, lapos, jellegtelen épület egy lakótelep közepén, csak éppen odabent hirtelen egy hatalmas, négyszintes, se vége, se hossza üvegpalota lesz belőle, akkora, hogy simán eltörpül benne egy Auchan meg egy Media Markt. Az előbbiről annyit, hogy miután bejártuk a hatalmas üzletet és csodálkoztunk, hogy ugyan minden van, de ehető dolog egy sem, akkor derült ki, hogy el van dugva hátul egy mozgólépcső és azon lemenve jutunk egy ugyanolyan hatalmas üzletbe, ahol viszont csak az ehető dolgok vannak. Megtaláltuk a külön szobát a sonkáknak, az impozáns boros sarkot (de itt már csak két üveggel vettem), sajnos azt a csokis pultot már nem találtuk, amelyikre emlékeztem, így be kellett érnünk egy kisebb választékkal.

    Pénztár. Az előttünk fizető óriási adag vécépapírt pakolt ki a futószalagra.
    – Basszus, hány vécét lehetne ennyi papírral tönkretenni! – jegyeztem meg.
    Puff. Egy rúgás jött hátulról.
    – Akkor ezennel vissza is vonok mindent! – fenyegett meg Nej.
    – Miért, mondtál valamit? – csodálkoztam el.
    – Akartam!
    – Aha.

    Hazafelé még beléptem egy kis boltba. Már régen kinéztem egy ilyen decis kiszerelésű abszintes üveget. Még soha nem kóstoltam, pedig lassan ötvenéves leszek. Valamikor már ezen is túl kell esni.

    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012

    Otthon pakolászás, az új zsákmányok szemlézése. Zsírízű chips. Kóstolás. Köpés. A kukába. Utána rögtön rá is borultam az abszintre, mert éreztem, ezt az ízt kispályás versenyző nem fogja eltávolítani a memóriámból. Nem mintha az általam választott sósnak tűnő rudak sokkal jobbak lettek volna. Szárazak voltak, mint az atom és semmi ízük sem volt. Még csak só sem került beléjük. De legalább tovább tartottak. Pedigree Pal, ahogy a lányom aposztrofálta. Sok borral végül elment. De sok borral minden elmegy.

    Este mindenki nyomkodta a telefonját. Nej, velünk szemben ült és mivel neki van egyedül kőkorszai telefonja, így ő nem nyomkodott semmit.
    – Beszélgessen már velem valaki! – jött egy bátortalan felszólítás.
    – Kérlek – tettem le a telefonomat. Nálam a mások lelkibékéjének pátyolgatása mindent felülíró feladat.
    – Jól ülsz? – kérdeztem meg.
    – Hát, nem! – háborodott fel Nej – Ez az egyik bajom! Mindenki beleült a jó székekbe, nekem meg maradt ez a borzalmas kanapé!
    – Miért nem ülsz a vécére? – emelte fel fejét Barna a mobiltelefonból – Közelben is van, meg kényelmes is.
    – Oké, de akkor előre el kell dugnunk a vécépapírt! – mutattam rá.

    Bár már kezdett egy kicsit elcsépelt lenni a poén, de azért mindenki felröhögött. Nej kinyújtotta a nyelvét.

    – Ezt most miért? – kérdeztem vissza felháborodva – Nem te akartad, hogy beszélgessünk veled?

    Aztán a lányok eldőltek, Barnával még késő éjjelig beszélgettünk bor mellett a történelemről, aztán mi is. Holnap nincs piac, így nem is kell korán leszaladnunk sehová.

    Barcelona 1/3

    2012.03.09; péntek

    Őrült hajnali kelés. Persze a fekvés sem volt korai, de majd alszunk a repülőgépen. Taxi időben megjött, bár a hapi elgyötört hangon kérte, hogy vezessük ki innen, mert gőze sincs, hogy hol van. Hja kérem, a világ végén lakni, az jár némi kényelmetlenséggel.
    Aztán Ferihegyen beindultak a folyamatok. Nej még időben rászólt Barnára, hogy semmi viccelődés. Így Barna teljesen komoly fapovával súgta Nej fülébe az ökörségeket, aki persze nem bírta visszatartani magát, röhögött, mint a fakutya. Bíztunk is benne erősen, hátha lekapcsolják és ott marad mosogatni, de csak egy durcás motozást kapott azzal a világító jedi karddal. Még jó, hogy ő hívta fel mindenkinek a figyelmét az illő komolyságra.

    Nej bőröndje támad. Én se hittem el, de tényleg. Ha csak úgy letesszük, pár másodperc után becserkészi valakinek a lábát, addig forgolódik, amíg valami éles, hegyes oldalával nem fordul a lábikra felé és már vetődik is.

    Méricskéltük a bőröndöket, hogy beleférnek-e a szabványdobozba.
    – Akkor ha teszem azt, utcai gitározásból akarnék megélni Barcelonában, akkor nem tudnám kihozni a dobgitáromat? – vakarta meg a fejét Barna.
    – De. Külön spéci csomagjegyet kellene rá venni.
    – Aha. És mi van az utcai zongoristákkal?

    Aztán két eseménytelen óra és már Barcelonában is voltunk. Giovanni megkért, hogy csörögjek rá, amikor lejöttünk a repülőgépról – de arról nem volt szó, hogy nem veszi fel a telefont. Már a vonaton ültünk, amikor a sokadik sikertelen hívás után küldtem neki egy sms-t, miszerint wtf? Na, erre végre válaszolt, megírta, hogy délben vár minket a szálláson. Apró probléma, hogy ekkor még csak 10.00 volt, a szállás pedig félórára volt tőlünk, a lepakolás után pedig rohanni akartunk a Güell parkba, mielőtt a péntek délutáni tömeg odaér. Sóhaj. Végülis jó helyen lakunk, bent a legsűrűbb, legsötétebb barcelonai óvárosban, legfeljebb sétálgatunk egyet. Megnéztük kívülről a katedrálist, bejártuk a piacot, vettünk is némi péksüteményt. Miközben ettük, odajött egy néni és felhívta a figyelmünket arra a tényre, hogy testtartásunk hagy maga után kívánnivalókat. Én például úgy ültem, hogy sem a hátizsákomat, sem a fényképezőgépemet nem kötöztem celluxszal magamra, márpedig így bárki – a nő el is mutogatta – huss, felkapja a táskáimat és elszalad vélük. Megköszöntem neki, látványosan kétszeresen is magamra csavartam minden csomagomat és mósztattam tovább a kroászont. Izgalmas helyen lakunk, már megint. Foglalni tudni kell – én pedig immár sokadjára nyúlok bele a tutiba.
    Megtaláltuk a házszámot, bár korán érkeztünk, így körbesétáltuk a tömböket – és egyre inkább éreztük, hogy ez bizony jó lesz. Hihetetlen szűk utcák. Nem, hidd el, még annál is szűkebbek. Ha itt a harmadikon kiállok az erkélyre és kihajolok, meg tudom érinteni az utca túloldalán lévő erkélyt. Tisztán hallani, ahogy az utca túloldalán lakók kapargatják a pirítóskenyerüket. Vagy a falat.

    From Barcelona 2012

    Aztán pár perc késéssel Giovanni megjelent a találkozóhelyen. Nem okozott csalódást, egy kukkot sem beszélt angolul. Mint ebben a városban szinte minden helybéli. (Külön jó, hogy miután tisztázódik, hogy ők csak katalánul beszélnek, mi meg minden más nyelven, de katalánul sajnos egy kummantásnyit sem, simán ránkzúdítanak többperces monológokat. Nyilván katalánul.)

    A hely buli. Van egy kétszemélyes galériaágy, meg egy szófa. Az utóbbi alvásra alkalmatlan, de találtunk egy dupla matracot, így Nejjel azt lőttük ki magunknak. Az emeleten a kölykök aludtak, egy dupla takaróval. Mind a kettő harcos típus, majd megoldják.
    Egyébként pici lakás, de minden van. Tévé, hifi, wifi, hajszárító, mosógép. Konyha, fürdőszoba. A lépcsőház félelmetes: csigalépcső, de a szögletes fajtából – és fél méter széles. Én csak úgy tudok feljönni, ha összehúzom a vállaimat. Csomaggal esélyem sem lett volna, kész szerencse, hogy nekem jutott a hátizsák.
    Eszméletlenül más, mint amit otthon megszoktunk – és eszméletlenül élvezzük.

    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012

    Nej elment vécére, mi a konyhában ácsorogtunk.
    – Ja, hallottatok már arról, hogy ilyen öreg, mediterrán házakban van olyan, hogy nem szabad egy pici darabka vécépapírt sem beledobni a kagylóba? – kérdeztem okító céllal az ifjúságot.
    – A kiskésit neki!(1) – hallatszott ekkor a fürdőszobából.

    (1) A valóságban nem pont ezek a szavak hangzottak el.

    – Mi történt, kedves? – kiabáltam be a budiba.
    – Beleejtettem a vécépapírt a vécébe!
    – Mármint az egész gurigával?
    – Persze!
    A kölykök felé fordultam, elhúztam a kezemet a torkom előtt: – Nekünk végünk!

    Mondnom sem kell, a téma kitartott az egész hétvégére. A kemény és kitartó Nej, aki szembeszáll minden akadállyal, és ha kell, páros lábbal ugrálva tapossa meg az apartman összes vécépapírját (tényleg nem volt több, csak az az egy guriga), hogy belepréselődjön az öreg ház elaggott szenyvízrendszerébe.

    Csak érdeklődésképpen benéztem néhány tabakboltba. A Dannemann maffia Barcelonát is megszállta: mindenhol leginkább csak a Moods volt.

    Güell park. Metróval fel, nagy séta, aztán a park. Még nagyobb séta. Növények. Épületek, melyek úgy néztek ki, mint a növények. Fel, fel, ameddig csak lehetett.

    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012

    Aztán végül vissza az iguánához, Dóra nyomott neki egy puszit, onnan megint fel, most a park másik végében lévő kereszthez.

    From Barcelona 2012

    A kereszttől a kilátás sem volt rossz, de itt kaptuk telibe a hétvége legbizarabb produkcióját: egy hippi kinézetű fazon, leopárdmintás cicanadrágban és hasonlóan szűk felsőben gitározott és énekelt. Azt mondtam, énekelt? Nem, nem jól fejeztem ki magamat: nyögött, hörgött, sikított. Dőlt belőle a világfájdalom. Nekünk is fájt.
    De tény, hogy hatalmas egyéniség volt a hapsi.

    Hazafelé sétálva beültünk egy pizzázóba. Olyan kellemesen szolíd árak voltak a táblán. (Pizzák 6-9 euró között, odakint ez szolíd ár.) Aztán fizetéskor esett le az állam. A pizza mellé ugyanis mindenki kért egy korsó sört (ember, piszok meleg volt, mi meg tettük bele a kilométereket a lábunkba rendesen), melyeknek ugyan nem volt kiírva sehol az ára (se a fali táblán, se az étlapon), de nem számítottunk nagy vérengzésre. Aztán mégis az lett. Egy korsó Estrella (a legegyszerűbb mezei sör) 5 euró volt, korsónként. Ezt úgy csócsálgassuk: egy külvárosi, szakadt pizzázóban (tényleg az volt, olyan magyar önkiszolgáló színvonal) egy korsó sör 1500 forint. Az a sör, mely a boltban 0,99 euró. Van árrés, mi? Tudomásul vettük a trükköt, tanulópénz. Akárhol is kajáltunk később a hétvégén, mindenhol ugyanez volt a helyzet: az italárakat sehol sem írták ki. Mi viszont már tudtuk, amit tudtunk, általában a szállás közelében kajáltunk és otthon ittunk rá. (Vagy az utcán kortyolgattunk a magunkkal hordott vízből.)

    Aztán jó nagyot sétáltunk a Joan nevezetű úton: tulajdonképpen a Güell parktól majdnem a tengerpartig. Szinte az egész hétvégénk ilyen nagy mászkálásból állt, és azt kell mondjam, Barcelonában vétek nem sétálni. A városban járnak ugyan autók, de az egész utcahálózatról ordít, hogy gyalogosoknak készült. Ha van egy széles utca, akkor nem autósávokat tettek még rá, hanem jó széles sétálórészeket alakítottak ki középen. Fákkal, padokkal. Sokat mászkáltunk, bejártunk forgalmas helyeket, voltunk elhagyatottabb részeken, császkáltunk a külvárosban és a belvárosban is, de mindenhol maximálisan kényelmesen lehetett sétálni. Nem csak arról volt szó, hogy gyalog el lehetett jutni A-ból B-be, hanem élveztük is a sétát. És igen, lehet úgy is kerékpárutat kialakítani, hogy felfestjük a járdára: ha a járda 10 méter széles. És persze ott van még a hagyományos járda az épületek mellett. Ilyenkor mindig csak azt tudom mondani, mint amit akkor, amikor hazajövök külföldről és eszembe jut a Rákóczi út, meg a véres acsarkodások a közlekedési fórumokon: istenem, de messze állunk még szemléletben ettől! (Meg persze a tömegközlekedéstől is: nyolc tizenegy metróvonal, buszhálózat, befüvesített villamosvonalak. Mindez egy 1,6 millió lakosú városban. Bár ha hozzávesszük az agglomerizációt, akkor azért jóval több emberről beszélünk.)

    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012

    Ja, nem is írtam arról, merrefelé laktunk. A szállás a Ciutat Vella városrészben volt, ez Barcelona legősibb belvárosa. Az utcáknak gyakorlatilag csak hosszúsága volt, szélessége nem nagyon. Ezeket az utcákat akkor tervezték, amikor még szekerek sem léteztek: elfér rajtuk két ember egymás mellett? Igen? Akkor az már főutca. Olykor már úgy tűnt, hogy utcák egyáltalán csak azért vannak, hogy legyen a házak tömegében valami lichthof is.
    Itt volt a dzsumbujban egy piac, a Santa Catarina nevű, ettől laktunk olyan 50 méternyire. A lokáció tökéletes volt, 5 perc sétán belül érhettük el vagy a nagy katedrálist (Szent Kereszt és Szent Eulália katedrális), vagy a Santa Maria del Mar katedrálist vagy a Ciutadella parkot. A Sant Sebastia strandig, vagy a Rambláig már 15 percet is kellett gyalogolnunk. (Mondanom sem kell, metrót alig láttunk.)

    From Barcelona 2012
    From Barcelona 2012

    Eredetileg úgy terveztük, hogy a hosszú séta után bejárjuk még a Ciutadella parkot is, de ekkorra már hulla fáradtak voltunk. Inkább hazasétáltunk, gondoltuk pihehünk egy kicsit, aztán éjszakai séta a gótikus negyedben, meg benézünk a Ramblára is. Hát, ebből csak egy nagy kipukkadás lett. Megegyeztünk, lesz még este, lesz még új nap, legyen mára elég ennyi.

    Bár amíg készülődtünk, az merő röhögőgörcs volt. Ilyenkor tényleg sajnálom, hogy nem jut eszembe időben bekapcsolni a diktafont, aztán kiesnek a részletek és csak az marad meg, hogy mekkorákat vigyorogtunk. A szenvedő alany természetesen Nej volt, kapta ezerrel az ívet a vécé eldugítására tett kísérletével kapcsolatban, de senki nem kímélt senkit. Tipikusan az az állapot volt, amikor mindenki már annyira elfáradt, hogy kontrollálatlanul dőlt belőle a hülyeség. Szóba került a nagy cipőfűzővadászat. (Dóra mindkét cipőfűzője kábé öt percen belül szakadt el. Aki próbált már cipőfűzőre vadászni egy olyan városban, ahol semmit nem beszélnek angolul és ahol teljesen természetes az, hogy a cipőboltok nem tartanak cipőfűzőt, az sejtheti, mennyi mulatság forrása egy ilyen kaland.) Aztán ott volt a közvetlenül a szállás mellett található baklavabolt is. Előjött az összes isztambuli poén arról, hogyan is veszítettük el a kontrollt és tértünk át a napi két baklaváról a napi nyolcra. Mármint fejenként. Ekkor derült ki egy apró becsapás: a boltban vásárolt vörösboron volt egy kis aranyháló és annak a szára pont úgy ment el a cimke felett, hogy csak a kicsomagoláskor derült ki, hogy az nem is rioja, hanem csak roja. Aztán amikor megkóstoltuk, akkor nyugodtunk meg, ezzel az ismeretlen borral sem volt semmi probléma. Be is dobtuk mind a két üveggel.

    Majd zuhanyzás, vita a fogmosásról, végül korai alvás.

    Udvariasság kontra logika

    Összegyűlt néhány morgolódás a közelmútból, jöjjenek ömlesztve.

    Lehet, hogy már megint én spilázom túl az udvariassági formulákat, de határozottan bajom van az automatikus levélaláírásokkal. Pontosabban azok egy fajtájával. Ha ugyanis az illető összes elérhetősége van benne, az jó, annak van értelme. Ha egy vicces idézet… hát, istenem, nem vagyunk egyformák. Viszont ha maga az elköszönés, az számomra nagyon zavaró. Ha kommunikáltam valakivel és befejeztük, akkor adjuk már meg egymásnak a tiszteletet azzal, hogy a saját kis kacsónkkal gépeljük be az elköszönést, melyet az illető személyéhez és a beszélt témához illesztünk. Nagyon hülyén néz ám ki, ha valakit éppen lecsesztem, majd az automatikus elköszönésem az, hogy “mély tisztelettel, xy”. Meg, hát az egész. Az elköszönés szerintem személyes. Ha egy automata köszön el, azt úgy érzem, hogy az illető számára ennyit érek: egy automatikus elköszönést.

    Aztán van ez a formula: Öszinte Részvétem. Ez ellen is berzenkedek. Ha ugyanis ezt mondom, akkor ez implicite feltételezi, hogy létezik olyan eset is, amikor nem őszinte a részvétem. Hát milyen ember vagyok én? Ha már nagyon cifrázni akarjuk, akkor a felsőfok legyen inkább a Mély Részvétem, de szvsz a sima sallangmentes részvétnyilvánítás is bőven megfelel. Hiszen a részvét azt jelenti, hogy részt veszünk, osztozunk az illető fájdalmában. Mi értelme van ezt fokozni?

    Mondhatnád ezek után, hogy kedves József, hogyan is állsz akkor a Jó Napot Kívánok köszönéssel? Nem kell csalódnod, én ezt is szószerint értelmezem. Tényleg azt kívánom, hogy az illetőnek legyen egy jó napja. Hiszen mibe kerül ez nekem? És ha azt kérdezed, hogy annak is ezt mondom-e, akinek legszívesebben azt mondanám, hogy dögölj meg, akkor az a válaszom, hogy igen, annak is. Legyen egy jó napja… aztán dögöljön meg.

    Vita, feleslegesen

    Vitatkozol valakivel. Pontosabban ülsz, és hallgatod. Legszívesebben azt mondanád, hogy “Nem érdekel, amit mondasz, mert alulművelt vagy. Nem azért vagy alulművelt, mert nem olvastál eleget és kevés a lexikai tudásod, hanem azért vagy alulművelt, mert valamikor nem olvastál eleget, nem ismerted meg, hogyan működik az ember, az olvasott dolgok nem értek meg benned, nem vetted észre a jeleket – emiatt teljesen félreértesz, félremagyarázol jelenségeket, majd ezekre a félreértésekre alapozod a világnézetedet. Én pedig sem a működést nem tudom röviden elmagyarázni neked, sem éveket adni, hogy ezek megérjenek benned.”
    De hát ilyeneket nem mond az ember. Inkább hallgat.

    Rezgés és mondanivaló

    Nagyon hosszú hajtáson vagyok túl, de ez nem lényeges. Miközben dolgoztam, Zappát hallgattam. Durván 110 lemezem van tőle, ezeket hallgattam végig. Háromszor. (Mondtam már, hogy hosszú hajtás volt?)
    Ami nagy élmény volt – legalábbis a korai évekhez képest – hogy ha nem is tökéletesen pontosan, de nagyjából értettem, mit akar mondani. Zappa ugyanis rájött arra, hogy az elegendő lehet ugyan, hogy az embereket elringatja az a rezgés, ami a zenekarból jön – de miért ne csomagolna ebbe a rezgésbe mondanivalót is, különösen úgy, hogy az emberek, akik hallgatják, a zenéje miatt amúgyis rá vannak hangolódva? És ettől zseni a pacák: zenében valami olyasmit alkotott, melyet a rockzenészektől a kortárs zeneszerzőkig bárki elirigyelhetne tőle, de ő még fokozta ezt a szókimondó, fanyar, groteszk humorral bőven átitatott, mindemellett erősen közéleti töltésű szövegekkel is. Egészen egyszerűen, ebben a zenében benne van minden, amit zenével és zeneszöveggel el lehet mondani rólunk, meg a világról.

    Music is the best. De a szöveg is számít.

    Két dimenziós inhomogén hullámegyenlet

    Este szokás szerint hullafáradtan dőltem bele az ágyba, perceken belül már félálomban lebegtem a semmi közepén. Messziről éreztem, hogy Nej kezem mellé csúsztatja a kezét, összekulcsolja az ujjait az enyémmel és finoman megrángat. Ez egyfajta implicit jelzés arra nézve, hogy csináljak magammal valamit, mert már megint horkolok. Forogtam egy kicsit, oldalra fordítottam a fejemet, közben persze a kezeink gyöngéden összekulcsolva maradtak. Próbáltam visszaúszni a felhőmbe, amikor meghallottam, hogy immár Nej horkol. Ilyen az, amikor a fizika nem hazudik: a harmonikus rezgőmozgás, melyet a horkolásom keltett, a kezeinken, mint inhomogén közegen keresztül transzverzális hullámként terjedt át Nejre, majd rezonált be a végponton.