Month: July 2010

Ha monoton munkát végzek, teljesen váratlan emlékek jutnak eszembe: történetek, arcok, képek, hangok, szagok. Csak úgy, a mostanában legnagyobbakat ütő szagok listája:

• Az első, vakszolt bőrfocik illata, miután este tízig vártuk apánkat, hogy hazaérjen velük. Utána nyilván lementünk a sötétbe rugdosni.
• A lendkerekes lemezjátékok szaga, amikor már kezdtek melegedni.
• A nylonzacskókból frissen kiborított műanyagkatonák szaga.
• A télikabátom bal felső zsebének jellegzetes szaga – ahol rendszeresen a pemetefű, illetve maláta cukorkás zacskót tartottam.
• A tornatermi lószőr matracok szaga a szertárban.
• A fokhagymás mákos sütemény szaga. (Középiskolás hazautazásaim után anyám rendszeresen fasírozottat és mákos sütit csomagolt. Egymás mellé.)
• Nagyanyám mindig hideg spájzában a keksztekercsek szaga. A pincében a dohos, nyirkos krumpli. A kertben a kapor.
• A repülőgépmodellekhez használt ragasztó acetonos szaga.
• A patronospisztolyokban eldurrogtatott patronok szaga.
• A Polimer kazetták szaga, miután felmelegedtek a Star rádiósmagnóban.
• A szekrény méretű orosz szines tévé szaga, amikor melegedett befelé. A sercegés, amikor elhúztam a kezem a képernyője előtt.
• A kristályokból, illetve megfolyt, megolvadt szinesüveg alakzatokból álló gyüjteményem száraz, kicsit édeskés szaga.
• A kormosan füstőlő fatáblák szaga, amikor trafóra kötött grafitszállal rajzokat égettem beléjük.
• A BAC desodor szaga, amikor későbbi pirotechnikai kisérleteim céljára lekondenzáltam a permetet fémtálkákba.

• Ez olyan, mint amikor mérlegre állás előtt jól kifújod az orrod.

• ‘Ott, mélyen legbelül’ – mondja a lány. Ez jelentheti azt, hogy sikerült megérintened a lelkét… de jelentheti azt is, hogy barátom, milyen hosszú farkad van.

Azaz a kanóc. Meg a szúnyog.

Az invázió hatására elkezdtük a pénzünket bambuszfáklyákba fektetni. Itt tapasztaltam meg, hogy valami nem stimmel a piacgazdasággal.

Első kör: szúnyogriasztós olaj. Nincs. Mikor tűnjön el a polcokról, ha nem akkor, amikor rekordméretű szúnyoginvázió van? Gondolom, az összes bevásárlóközpont megrendelte tavasszal az évek óta szokásos mennyiséget, aztán az pillanatok alatt elfogyott, többet meg nem tudnak rendelni, mert már csak őszi idényárut lehet.
A sokadik helyen találtam, aztán amikor egy nappal később visszamentem, hogy veszek még egy üveggel, már ott sem volt.

Második kör: fáklya. Nézem, nézegetem. Nem drága… csakhogy egyikben sincs kanóc. Később találtam meg a feliratot, miszerint a kanócokat a blokk ellenében lehet felvenni az ügyfélszolgálaton.
Na, ezt gondoljuk végig. Miért kell egy ilyen filléres alkatrészért újból sorbaállni, már a vásárlás után? Hát, mert lopják. Fuj. Mi magyarok már megint bemutatjuk, mennyire kicsinyesek vagyunk: pár forintos tétel, oszt mégis inkább lopjuk.
Illetve, izé… mennyibe is kerül pontosan? Nem tudom. Ugyanis nem lehet kapni. Megveszed a fáklyát (mérettől függően 350-1000 forint körül), feltöltöd olajjal, belerakod a kanócot, meggyújtod… majd amikor leég, megy az egész a kukába. Mert nem lehet hozzá külön kanócot kapni.
Most képzeld el. Elutazol egy hétre, mondjuk a Tisza-tóhoz. Van szúnyog? Több, mint az oxigén. Szeretnéd magad körbebástyázni ilyen fáklyákkal. De ha ezt komolyan gondolod, akkor nyugodtan kalkulálj napi két-három fáklyát, mert ugye kanóc külön nincs. Úgy kell majd rátolatnod a kocsiddal a boltajtóra, hogy a targoncáról be tudják borítani a raklapról.

Gondoltam, ravasz leszek. Kell a francnak a fáklya, én mindösszesen csak annyit akarok, hogy elégjen az az olaj. Erre meg jó a viharlámpa is. Bedobtam egyet a kosárba. Már a pénztár előtt néztem meg alaposabban, hogyan is működik egy ilyen. Kanóccal. Ráadásul vékonyabbal, mint a fáklya.

Itt állunk. Vettem vagy hat fáklyát, ránézésre ennyibe fér bele az egy liter olaj, aztán tart, amíg tart. Ha elégnek, akkor már nem kell morognom a kanóc miatt, mert úgyse lesz olaj sem.
Aztán ha mégis lesz valahol, akkor meg kipróbálom a kender kötelet.

Megfogadtam, hogy nem foglalkozom addig a kormánnyal, amíg egyértelmű nem lesz, hogy ők is az elkúrás felé mennek. De tényleg, még a Kósa-Szíjártó páros kűrjét is higgadtan figyeltem, pedig aki nálam jobban el van adósodva devizában, annak már cégneve van.

Igazából most sem egy konkrét dolog miatt ragadtam billentyűzetet. Maga a tendencia nyugtalanít. Nem tudom nem észrevenni, hogy öles léptekkel haladunk a Kádár-rendszer felé. Csak éppen most máshogy hívják az elsőtitkárt.

• A Fideszben nyoma sincs a demokratikus szerveződésnek, egyértelműen egy emberre épül. Olyannyira, hogy énnálam időnként egybemosódik Orbán Viktor jelleme a Fidesz megnyilvánulásaival. Alternatíva a párton belül nincs, akiknek a nevei olykor felmerülnek a közéletben, azok pánikszerűen igyekeznek egyből cáfolni.
• Amióta hatalmon vannak, fejszével vágják kifelé a demokrácia tartóoszlopait. Olyan vadul és kegyetlenül cserélik le a fontos pozícióban lévő embereket, hogy nem ritka, ha az áldozat már előre lemond, mert akkor legalább békében elengedik. És ezek közül a pozíciók közül néhány pont azért létezik, hogy felügyelni lehessen a kormány tevékenységét. Nyilván ha pártkatonákat raknak ide, akkor utána azt csinálnak, amit akarnak.
• Volt ez a beijesztés a magánnyugdíjpénztárak államosításával. Nem lettem tőle nyugodt. Végülis nem csinálták meg, de nem hiszem, hogy rajtuk múlt.
• Habár borzasztóan utálom a bankokat, de azért lássuk be, most nekik van igazuk. A politika határozta meg a játékszabályokat (na, ez volt gusztustalan, de ebben benne volt mindkét párt), a bank utána már csak a szabályok szerint kereste betegre magát. (Köthetnek olyan szerződést, ahol bármikor megváltoztathatják a kamatlábat? Persze, hogy minden bank ilyet fog kötni az adósaival. Az állampolgár meg mit tehet? Vagy nem vesz fel hitelt, vagy bedugja a fejét az oroszlán szájába.)
  Mindezek ellenére egy állam szvsz. nem léphet fel így, ahogy most a kormány teszi. Gyakorlatilag körbenéztek, látták, hogy jelenleg a bankok a leggazdagabbak, érzékelték, hogy a zemberek jelenleg nagyon utálják a bankokat, így odaálltak eléjük és azt mondták, hogy einstand. Ez a mentalitás megint inkább a pártállamra jellemző, annak is a korai, durvább szakaszára. (Tudom, hogy más országok is elkezdték megadóztatni a bankokat, de úgy rémlik, azokban az országokban az állam beszállt – nem is kis pénzzel – a bankok talpraállításába. Úgy emlékszem, nálunk ilyesmi nem volt.)
• Aztán itt van a gáz- és a villamos energia hatósági árassá tétele. Nem ám annyit kérünk az energiáért, amennyibe kerül, nem. Akkor az emberek neadjisten nekiállnának takarékoskodni. Adjuk annyiért, amennyit éppen a népszerűségünk megkiván. És ezt nehogy már egy üzleti szereplő határozza meg.
• Végül itt van a közszolgák indoklás nélküli kirúghatóságának bevezetése. Tudom, hogy az állami szféra tele van egy csomó életművész léhűtővel. Azt is tudom, hogy normálisan működő államban borzasztó nehéz kirúgni valakit. (Pedig nálunk még nincsenek is erős szakszervezetek.) Ez megint a demokrácia ára. Ha bevezetem az indoklás nélküli kirúgás intézményét, akkor a demokrácia irányából tettem egy lépést a diktatúra felé. És vigyázat, nem csak a minisztériumi naplopók közszolgák, de odatartoznak a tanárok, a kórházi személyzet – és nem utolsó sorban a rendőrök is.

Ne értsd félre, mindez nem törvénytelen. A nép most olyan felhatalmazást adott a kormánynak, hogy mindezeket teljesen szabályosan megtehetik. Csak én felnőttem egy bizonyos rendszerben, emlékszem rá, hogy milyen volt – és észreveszem, ha újra vissza akarunk mászni bele.

ps.
Különösen úgy, hogy én ennek a 20 évnek – minden küzdelme, minden halálosan fárasztó hegymászása ellenére – inkább nyertese, mint vesztese vagyok. Lehetett volna az ország is a nyertese, ha az emberek felismerték volna, hogy leginkább ők maguk a felelősek azért, hogyan is élnek. Ehelyett van most a visszavágyás az erős vezető, erős – és helyettünk gondolkodó – állam után.