Month: July 2010

2010.07.11; vasárnap

Éjszaka valószínűleg lázam volt. Hajnalban annyira rázni kezdett a hideg, hogy kénytelen voltam magamra rántani mindent, ami a sátorban volt. Szerencsére elég sokmindent találtam, mert a többiek a melegben ledobáltak magukról mindent.

Egyébként jó. Ha nincs időd tengersok betűt elolvasni, akkor elégedj meg annyival, hogy jó.

Amennyiben érdekelnek a részletek, imhol.

Dafke nyolckor keltünk. Elegem lett belőle, hogy a sok strandköcsög miatt én keljek korán, ha kajakozni akarok. Vettem félóra internethozzáférést (igen, utólag számolva, már eleve ezzel kellett volna kezdenünk), vettem Nejnek egy matracágyat, meg reggelire bureket. Kényelmesen elszuttyogtunk, elnyomtam némi morgolódást, amikor elolvastam, hogy a tegnap esti meccs lett a VB meccse. (Pont egy német-uruquay, ki a fene gondolta volna?)

11 után értünk le a strandra, fullon tele volt. (Visszaváltottunk a szálloda strandjára, a tegnapelőtti élmény igen durva volt a másik strandon.) Ahogy beültem a kajakba, rögtöm rámtört a para. Ez a kajak két nappal ezelőtt a sima vízben beborult alattam! Hogyan fogok kivergődni a sok apró gyerek között? Ha itt borulok, legalább hármat agyonütök közülük.
Mire kevickéltem a strandról, már görcsölt a lábam az idegességtől. Elkezdtem felszerelni a hullámkötényt, de az első mozdulat után abbahagytam. Nem mertem. Ott ültem a strandon túl és remegtem. Alig vártam, hogy megjöjjenek a többiek és elinduljunk. (Ha a sorsnak lenne drámai érzéke, egy ilyen felvezetés után egész biztosan történt volna valami tragikus esemény az úton.) Szerencsére megjöttek, beengedték a kormánylapátot, aztán hajrá. Ahogy gyorsultunk, úgy jött vissza az önbizalmam. A terep megint nem volt túl kellemes, erősen oldalbakaptak a hullámok, de lassan oldódott bennem a görcs. Pedig amikor lebegtem a strand mellett, akkor nagyon elhatároztam magam: vagy valahogy legyőzöm ezt a pszichológiai gátat, vagy eladom a fenébe ezt a kajakot és veszek valami stabilabbat.

A borulékonyság szinte ismeretlen szó a Kodiak esetében. A hajótest keresztmetszetének profilja, szélessége, és formája az egyik legstabilabb kajakká teszik a Kodiakot. Némi gondot talán csak az alacsonyabb súlyú evezõsõknek okozhat, mivel megfelelõ terhelés híján a vízvonal fölé emelkedõ méretes hajótest kissé érzékeny az oldalszélre.
– link –

Stabil, robosztus, nagy rakterű de kormány nélkül nehezen manőverezhető hajó.
– link –

Tengeren hamar megérezni a látszólagos instabilitás, azaz az elsődleges stabilitás hiányának értelmét. Ahogy hullámok keverednek a kodiak alá, feltűnik, hogy míg más hajóban csak folyamatos csípőmozgással lehet függőlegesen maradni, addig ebben csak emelget minket a víz. A kodiakot direkt megdöntve tűnik fel a forma másik hatása. Döntés közben eleinte nincs nehéz dolgunk, majd egyre nagyobb erőt kell kifejteni, hogy tovább billenjen a hajó. Ennek az az előnye, hogy ha kanyarodáshoz bedöntjük a hajót, nem tud olyan könnyen beborítani egy oldalhullám.
– link –

Ez mind külön fájt. Ennyi helyen írták le, hogy ez egy stabil kajak. Énalattam meg úgy borulgat, ahogy kedve tartja.

Haladtunk. Amikor eljutottunk az átjáróig, úgy döntöttem, hoigy megkísértem az istent, fényképezek egyet. De már elő sem tudtam venni a gépet, megjelent egy yacht, akkor pedig kapaszkodni kell az evezőkbe. Mentünk tovább.
Eljutottunk a csatornához. Szép nagy ívben fordultam rá, hogy lássam, milyen a víz mögötte. Kellemesen nyugodt volt. Csak éppen pont jött szembe egy kisebb yacht. Gyorsan elkezdtem visszafelé evezni, így éppenhogy eljöttem az útjából. Annyit még láttam, hogy többen is vannak, így intettem a kettesnek, hogy ők is álljanak meg. Összesen nyolc erőgép döngetett át, de volt köztük kettő, amelyik padlógázzal. A hullámok mögöttük szökőárként követték a hajókat. Valami olyan pánikszerű hátraevezést produkáltunk, mint még soha. Aztán amikor az utolsó is elment, akkor csúszott csak ki a számon, hogy ‘akkor most a mindannyiótok jó kurva anyját’.
Átmentünk, párszáz méter után a tenger is lenyugodott. Innentől nagyon kellemes – Barna szerint tök unalmas – utunk lett. Volt ugyan egy olyan 1-3 csomós szél, valami hullámzással, de ez pont arra volt jó, hogy elmondhassuk, tényleg tengeren kajakoztunk, nem a Tisza-tavon. A szél pedig különösen jól esett a 35 fokos melegben.

Elkalimpáltunk Veli Losinjig. Habár úgy szólt az egyezség, hogy kikötés előtt megvárom őket és elegánsan felhajtom a kormánylapátjukat – mint ahogy állatorvosok szokták az úri bikák fütyijét egy darab madzaggal célbakormányozni – de annyira el voltak maradva, hogy inkább kikötöttem tök egyedül (tadam!), majd kivonszoltam a kajakot a partra, visszaugrottam a vízbe, és amikor partközelben voltak, akkor már a vízből hajtottam fel a kormányukat.

Ideális partot fogtunk. Vagy száz méter széles, egyik oldalról félszigettel, a másik oldalról hullámtörő gáttal védett öböl, köves, fokozatosan mélyülő stranddal. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy ugyan ki volt építve a kocsma infrastruktúra, de erősen zárva volt. Ránézésre jó pár éve.
A kettes legénysége elment úszni, én pedig fényképezgettem egy kicsit, majd leültem az árnyékba egy üveg ásványvízzel.

Barna támadott be azzal az ötlettel, hogy kipróbálná a Kodiakot. Megnézné, hogy tényleg olyan nehezen kezelhető-e. Leszereltünk róla mindent (ekkor vettem észre, hogy letört a napszemüvegem szára, kuka), betoltuk a tengerbe, aztán ott maradtam vigyorogni. Nemcsak én tettem így, egy helyi kiskölyök minden borulásnál artikulálatlan röhögésben tört ki. Aztán csendbemaradt. Meglehetősen következetlenül, mert én legalább tapsoltam később.
Ahhoz képest, hogy Barnának nincs túl sok kajakos tapasztalata, ahhoz képest, hogy a Kodiak egy kifejezetten billegős kajak, vagy a tizedik próbálkozásra sikeresen beleült a másfél méter magas vízben, később pedig elsőre a mélyvízben. Senki nem volt a közelben, nem tartotta senki a kajakot.
Ez egyben járt némi tapasztalattal is: minden józan számítás ellenére sokkal nehezebb belemászni a kajakba, ha víz lötyög az alján. Anélkül ugyanis a félredöntött kajak magától felhúzza a kapaszkodó embert és ezzel a lendülettel már meg is van a lovaglóülés. Azaz mégiscsak először pumpálni kell és utána mászni. (Bár nem reménytelen a felfordult kajak egyik sarkát megemelve kicsorgatni a vizet sem.)

Így végül, mondhatom, legyőztük a Kodiakot. Mindenki a maga szintjén. Én ideevickéltem vele, mintaszerűen kikötöttem. Barna pedig porig alázta. Márpedig ha ez így megy, akkor előbb-utóbb nekem is menni fog. (Csak most éppen csupa seb a lábam, na meg még sajog egy cseppet az önbizalmam.) Azt se felejtsük el, ma már azért jóval barátságosabb állapotba lett állítva az ülés, mint amikor én próbálkoztam vele pár nappal ezelőtt.
Komolyan mondom, már csak az üresen lebegésben kellene biztosnak lennem, hogy nyugodt legyek. Meg merjek újra fényképezni. (Kicsit nagy a kockázat, beborulni egy sokszázezer forintos fotóapparáttal.)

Délután kettőkor indultunk vissza. Magát a települést végül csak messziről néztük meg – kajakon az embernek kicsit mások a preferenciái. De szépnek tűnt.
Egy kicsit már így is tartottam a sziget nyugati felétől, a windguru szerint délutánra felerősödik a nyugati szél. Makacsul lapátoltunk a csatornáig, itt kifogtam szemből egy motorcsónakot (úgy értem, én már a csatorna közepén voltam, amikor ő bejött szemből, de kulturált volt, majdnem alapjáratra vette le a gázt. Udvarias köszönés, jó utat, jó utat, aztán hajts.)
A kettes viszont csak nagyon sokára jött ki a csatornából. Én már bőszen rágtam az evezőlapátot, azért a csatorna bejárata az egyébként is mindenfelől hullámzó öbölben nem túl ideális a lebegésre, de aztán meglettek. Barnának begörcsölt a lába. Igen, ez a másik, eddig megoldatlan és egyelőre megoldhatatlan toposz a kajakozásunk terén: a kettes kajakban hátül ülni, huzamosabb ideig. Én is szenvedek, meg Barna is szenved. Azt mondta, hazafelé volt olyan pont, amikor legszívesebben levágta volna a lábát, hogy szabaduljon a fájdalomtól. Maximálisan egyet tudok érteni vele. Én most polifoamtekercsekkel kinlódok, de ez is csak akkor működik, ha rendszeresen megállunk pihenni. Miközben a Kodiak meg akkor biztos, ha megy – jó páros a közös túrákhoz.

Átvágtunk a mindig zavaros öblön, jött az átjáró – és utána a tánc. Elkaptuk a nyugati oldalon a nyugati szelet. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a hullámok makacsul ostromolják a partot. Ami akkor borzasztó nagy szopás, ha neked pont a parttal párhuzamosan kell menned. Próbáltunk mindent. Ha elindultam cikkcakkozni, akkor a hullám makacsul fordult velem. Úgy riszáltam a csípőm, mint egy pénzesvetkőzős művésznő a Merlinben, de így is alig bírtam a folyamatosan oldalról rohamozó hullámokkal. Párszáz méter csak az átjárótól a kemping öblének a foka, de azt hittem, soha nem érünk oda. Igen gépészkedős szakasz volt, még a kettesben is.

Aztán amit utálok, lebegés a kötél előtt. Vártam a többieket, hogy megemeljem a kormánylapátjukat. Végül nekimentünk a strandnak, a frissen jött önbizalmammal nem vártam meg, hogy kikössenek és segítsenek, hanem velük párhuzamosan futottam ki én is. Újabb hibátlan kikötés. Néhány kiskölyök a két kicsattanó kajaktól ugyan összeszarta magát és nekiállt bőgni, de ez csak a bónusz volt.
Gyorsan kihúztunk mindent a partra, majd Barnával elcipeltük a kajakokat oda, ahol már meg tud állni a kocsi. Pontosabban meg tudna állni, ha egy pacák nem oda dobta volna le a pokrócát meg a kutyáját.
Egyszerűen érthetetlen. A betonozott autóút (fél sávnyi ösvény) 90 fokot kanyarodik. A kanyarban van egy nagy fa, az autók pedig az út és a fa közötti 1 méteres sávot is használni szokták a kanyarodáshoz. (Ki a fene képes derékszögben kanyarodni?) Ebbe az egy méteres sávba tette le a pokrócát az úriember. Ebbe a sávba, mely nekem elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy megforduljak. Volt fejvakarás rendesen. Végül azt találtam ki, hogy ráhajtok autóval a parti sétányra, így tolatva meg tudok fordulni, igaz, a kerekek jó tíz centire fognak többször is elmenni a pacák mellett.
Így is lett. Igaz, közben Nej próbálta neki ángliusul elmagyarázni, hogy tudja ugye, hogy csak a saját felelősségére heverészik ilyen közel az autóúthoz, de a pacák nem tudott angolul. Aztán megjelentem én a kocsival és odatolattam tíz centire a pokrócához. Ezt már megértette.

A többi már néma unalom. Hazaértünk, ledőltünk az asztalhoz. Én bontottam egy literes Pan-t, majd szóltam Barnának, ha ő is kér, akkor bontson magának. Pillanatok alatt előkerült a magos kenyér, a vaj és két szál kolbász, így szép lassan mindenki lelki békéje helyreállt. Később vacsorára még lementünk a boltba jégkrémért, aztán Nejjel elmentünk úszni, a kölykök meg kártyáztak.

Férfi fehér boával. Ezt a fürdési módszert szeretem a legjobban. Beugrok a vízbe, elúszok a strand határáig (25 méter), majd elegánsan a vállam köré kerítem a fehér műanyaggömbökből álló strandkötelet és nézem a parton monokiniző csajokat. A módszer egyedüli hátránya a gondos választás – hogy ne olyan partszakaszon lebegjél, ahol csupa willendorfi tipusú ősanya kínálja fel testét a napocskának.

Este még kevesebb történés. Én nekiálltam begépelni a napot, a két gyerek elment VB döntőt nézni, Nej meg olvasgatott. A szék még mindig lebeg alattam, igaz, már fel tudom emelni a kezemet.
A windguru szerint holnap megint gyenge szeles időszak jön, így jöhet a következő eltervezett túra. Pihenőnap nincs, pihentünk eleget az első héten.

2010.07.12; hétfő

Ma reggel, a boltból hazafelé, láttam először, hogy egy apuka is kikattant. A gyerek nekiállt háromnegyed nyolckor torkaszakadtából ordítani. Erre szokták mondani, hogy merev hiszti. Apuka egy ideig tűrte, aztán elkapta a gyereket anyukától, lehúzta a bugyiját (mármint a gyerekét) és úgy puszta kézzel nekiállt elfenekelni a kölyköt, persze jó hangosan ordítva is mellé. Habár pontosan meg tudom érteni az érzéseit, de tapasztalatból mondom, ez a módszer nem működik. A gyereket ilyenkor vagy hagyni kell hisztizni, aztán ha rájön, hogy senki nem figyel rá, akkor abbahagyja. Vagy be kell rakni a hideg zuhany alá. Én ez utóbbit szoktam alkalmazni és működött. A lényeg mindegyik módszerben, hogy kirángassuk a gyereket a pusztán üvölteni képes merev hisztiből egy olyan állapotba, ahol már gondolkodni is képes.
De legfőképpen nem visszük el a még kismacska korban lévő gyereket sátoros kempingbe. A gyerek nem fogja élvezni. És ebből kifolyólag a szülő sem. A százméteres környezetükről végképp nem is beszélve.

Szépen összekészültünk, aztán 11-kor elrúgtuk magunkat a partról. Úgy indultunk, hogy a cél Ilovik, de ha nem megy, akkor legfeljebb visszafordulunk valamelyik öbölből. Dóra fotóriporterként követte egy ideig az útunkat. Az öbölben még láttunk egy eltévedt harcost, egy hapi egy vadvizi kajakban eszkimózgatott, meg gyakorolta a bedőlős gyorsítást. Szépen csinálta… de itt, az Adrián?

Az összeszokott páros magabiztosan cipeli be a strandolók között a kajakot.

Egyes kajak felkészül.

Egyes kajak elindult.

Indul a kettes. Itt valami szokatlan jelent meg a tér-idő kontinuumban, egy fürdőző, aki nemhogy közömbösen hátráltatott, hanem segített elstartolni. (A háttérben a vadvizes éppen eszkimózni készül.)

A flotta szeli a habokat.

Nos, mit is mondjak magáról az útról? Eveztünk, mint a gép. Néztük a partot, az öblöket. Elméletileg nyolc nagy öböl lett volna a szigeten, utána jön a forduló. Úgy a negyedik környékén gondoltunk arra, hogy kikötünk egy cseppet pihenni. Már majdnem a parton voltunk, amikor kiszúrtuk a flair strandszéket az egyik fa alatt. Aztán megtaláltuk a hozzájuk tartozó embereket is, természetesen tök pucéran.
– Izé, itt mégse. Nem illik nudisták mellé letelepedni ruhában.
Mentünk egy kicsit, amikor megláttunk egy újabb kikötőhelyet. Szinte pontosan másolva, nem sokkal a kikötés előtt láttunk meg két pucér embert egy fán mászkálva. Mondjuk, ők legalább tudtak élni.

Kitolattunk, mentünk tovább. A hatodik öböl egy nagyon bonyolult, mélyen benyúló volt.
– Ide most már mindenképpen bemegyünk!
– De mi van, hogy ha itt is nudisták lesznek?
– Ha nagyon pampognak, akkor lehúzom a zippzáramat és előveszem.

Mint kiderült, ez egy mélyen benyúló yachtkikötő volt. Kifejezetten szegény yachttulajdonosok számára, mert fürdőruhára egyikőjüknek sem tellett. Elhúztunk mellettük, megkerestük az öböl legbelső részét, ahol annyira alacsony volt a víz, hogy a hajók már nem bírtak bejönni. Kikötöttünk és élveztük az öböl szépségeit. A fák beárnyalták a vizet, a bődületes melegben nagyon jól esett a kis hűvös. Nej és Barna elmentek úszni, én meg fényképezni. A táblák szerint tíz percnyi járásra (a szomszéd öbölben) volt valami étterem, de ehhez még korai volt az időpont. Mondjuk kicsit durva volt nézni a sok elterpeszkedő yachttulajdonost arrébb, ahogy úgy képzelték, övék az öböl… de ami jutott belőle nekünk, az is bőven elég volt. (A koordináták, ha netán valaki arra vetődne: Krivica-öböl, 44°30’01.52″N, 14°29’46.66″E, a térképen kék karikával jelezve.)

Már indultunk, amikor vérdermesztő hangot hallottunk magunk mögül. Mintha ork szabadcsapat érkezett volna az öbölbe és azon dühöngene, hogy pont az oruk előtt szökött meg a zsákmány. Kiváncsian kerestük a hang forrását és végül egy kecskét meg egy birkát találtunk, akik torkaszakadtukból ordítottak utánunk.
– Hát ez meg? – nézett nagyokat Nej.
– Mi lenne? Nem hallottál még soha a vérbirkáról, meg a vérkecskéről?(1)

(1) A nyúlon túl.

Még itt sem tudtuk, hogy van-e elég szufla bennünk Ilovikhoz, így elindultunk, hogy majd meglátjuk. Aztán amikor kiértünk Losinj sziget alsó végére és megláttuk elérhető közelségben a szigetet, nem is volt kérdés, hogy nekivágunk-e. Szép átlósan – ahogy kell – átvágtunk a szoroson, beeveztünk a kikötőbe, rögtön az első kocsma mellé. (Ez valószínűleg hiba volt, utólag úgy néz ki, ez volt a kikötőhöz legközelebbi, a kirándulókat lenyúló kocsma. Rablást kimerítő árak, szemérmetlenül kicsi adagok.) Ittunk két sört, ettünk két adag káposztasalátát, Nej egy féladag tengergyümölcsei rizottót, mindezt 150 kunáért.

Innen átkalimpáltunk egy strand jellegű helyre, lubickoltunk egyet, pihengettünk. Végül négy óra előtt valamivel szedtük össze magunkat és indultunk el vissza.
Hogy Barnára hogyan hatott a káposztasaláta, azt nem tudom, de olyan veszett módon evezett a pihenőig, hogy követni sem bírtuk.

Ja, hogy eddig nem is beszéltem arról, hogyan osztottuk be a kajakokat. Kiindulva abból, hogy Barna kijelentette, őt erőszakkal sem tuszkoljuk bele még egyszer a kettes kajak hátsó pozíciójába, így maradt az az egyedüli megoldás, hogy ő ült át a Kodiakba, én pedig a kettesbe, kormányos pozícióba.
Azt hiszem, megtaláltuk a tökéletes felállást. Én addig ficeregtem ott hátul a kötelekkel, meg a polifoam tekerccsel, hogy végül sikerült egy olyan állást találnom, ahol nem fájt a lábam. Igaz, a vállam annál inkább, ami azt jelenti, hogy romlott a stílusom, többet húzok vállból, mint derékból – de lehet, hogy csak még nem nőttem fel a Kajner szívlapáthoz túralapáthoz.
Barna ezzel szemben megtáltosodott. A Kodiak mérete neki is pont bejött. (190 centi, 90 kiló.) Ami nekem hosszú lábtéri beállítás volt, az neki pont bejött. Abszolút uralta a hajót, úgy siklott a hullámok között, mintha világéletében ezt csinálta volna. Majdhogynem táncolt vele a vizen. (Ez is csak azt mutatja, mennyire fontosak a kezdeti élmények. Ha valakiben kialakulnak a gátak – libidó, ahogy Jung mondja – utána ezeket legyőzni már komoly szellemi teljesítmény szükséges. Én úgy kezdtem, hogy egy rossz ülésbeállítás és gyakorlási lehetőségek hiányában csúnyákat borultam vele, és ettől félni kezdtem tőle. Barna viszont már jó ülésbeállítással kapta meg egy olyan öbölben, ahol minden ideális volt a gyakorláshoz. Ő legyőzte, én pedig félek tőle. Egyébként biztos vagyok benne, hogy egyszer én is le fogom győzni, csak nekem sokkal több idő kell hozzá.)

Mindenesetre összeállt az ideális beosztás. Ha hárman megyünk, Barna megy a Kodiakban, úgy, hogy utolérni sincs esélyünk. Mi pedig Nejjel a Biwokban, melyet már mindketten régen legyőztünk és ma már kezesbárányként viselkedik. (Ezzel aztán nincsenek se ki/beszállási problémák, a lebegésről nem is beszélve. Nem véletlen, hogy erről az útról már vannak fényképeink is.)

Pihenésképpen visszamentünk a korábbi öbölbe. Ugyanúgy jó, mint régen, és ugyanúgy magas a yachtokon a kókadozó péniszek gyakorisága. Itt már én is úsztam egyet, mert a hőségben korábban már hallucinálni kezdtem, ami egy kormányosnál nem túl előnyös. Kifelé jövet először azt hittük, látunk egy kivételt. Az egyik yachton álldogállt egy bácsika és minket nézett.
– Te, szerinted mi az a bácsin? Ezüst fürdődressz, az elején egy fityegővel?
Közelebb mentünk.
– Ja, nem. Csak szőrös a bácsi és megőszült.

Az utolsó szakasz egy merő vágta volt. Csak, hogy össze tudd hasonlítani: odafelé Cikat – Krivica: 90 perc, Krivica – Ilovik: 70 perc. Hazafelé Ilovik – Krivica: 60 perc, Krivica – Cikat: 60 perc. Két óra alatt nyomtuk le azt a távot, amelyhez lefelé majdnem három kellett. A távolság oda-vissza 28,6 kilométer volt, azaz odafelé 5,48 kmh, hazafelé 7.15 kmh átlagsebességet hoztunk ki, valamivel többb, mint négyórás úton. Nem vagyunk normálisak.
Végül a tervezett este nyolc helyett már negyed hétkor itthon voltunk. Barnának volt némi kikötési nehézsége, az egyik lebegő dinnyefej, melyről később kiderült, hogy egy kislány, mindenképpen rá akart csimpaszkodni a kajakja orrára. Elég nehéz úgy kikerülni valakit, hogy az direkt rá akar mászni.
Ma kiváncsiságból lemértem, onnantól, hogy kisiklunk a strandra, odáig, hogy lehuppanunk a sörsátrunk alá, 40 perc telik el. 40 percnyi gyors, kapkodós és nem utolsósorban kemény fizikai munka, mire mindent felszállítunk a párszáz méterre lévő sátorhoz. Aztán csoda, hogy olyan ritkán indulunk csavarogni a kajakkal.

Este hét volt, és ott ült három leszázalékolt nyomorék az asztalnál. Senki nem volt képes felállni, senki nem volt képes a térdéről feljebb emelni a kezét. Jól néztünk ki. Szeretem ezt a látványt. Ilyenkor nőnek látványosan az izmok.
Végül gyors vacsi (főtt tészta, konzerv bolognai mártás, reszelt gouda sajt, sörök), majd némi élménymegosztás, végül zuhany.

Itt derült ki, hogy nem én vagyok a nagypályás azzal, hogy leülök a zuhanyzóban (vadiúj kerámiaborítás, betámasztom a lábam az egyik falon, a hátam a másikon, a fejemet meg a harmadikon, miközben a flexi zuhanycsővel veretem magamra a forró vizet), hanem Barna. Ő ugyanis kimegy az előtérbe és beviszi az öltözőpadot a víz alá.

Aztán este tízkor hirtelen mindenkit gyorsan betámadott az álommanó. Én még gépelgetek, de nem túl sokáig.

Végülis… szenzációsan jó nap volt. Megcsináltuk a legnagyobb túrát. (Szuszakot – mely eredetileg a legnagyobb lett volna – a kezdeti bénázások után lehúztuk a listáról.) Ha pedig távolabbra nézek, két nap alatt megcsináltunk a négy nagy túrából kettőt. Soha jobb tempót.
De most határozottan örülök neki, hogy holnap nem szállunk vízre.

2010.07.09; péntek

Szar. Aki nem akar túl sokat olvasni, annak legyen elég ennyi összefoglaló a napból: szar.

Akit érdekelnek a részletek.

Úgy ébredtem, mint akinek szorgos manók érdesre reszelték a torkát. Körbenéztem, aztán össze is raktam a képet. Előző este hagymástésztát ettünk. Nem volt különösebben fűszeres, de valamiért eltalálta a pocakomat. Este éreztem is, hogy enyhe kaparászás van a torkomban, mely tipikusan a felszivárgó gyomorsav.
Aztán jött be a képbe a location. Azaz ki, hol és hogyan van. Habár egy domboldalra települtünk, de pont a mi sátrunk alatt van egy inflexiós pont. Azaz a sátoron belül nem ugyanolyanok a meredekségi viszonyok, mint előtte meg utána. Ergó éjszaka a fejem lejjebb volt, mint a seggem, ebből kifolyólag a gyomorsav simán visszacsorgott a torkomig. Reggelre pedig én lettem a reszelőhangú.

Tanulópénz, tanulópénz… csak egy kicsit drága. Mivel a kajakozásnál tényleg fontos, hogy tudjuk előre az időjárást (különösen a szelet), így amellett döntöttünk, hogy visszük az USB modemet. Nem olcsó… de betettem a favoritok közé két linket (windguru, meg weatheronline), aztán mást úgyse nézegetek. Csak ott voltam hülye, hogy nem ellenőriztem a forgalmat. Most, egy hét után néztem rá és elhűltem: az utóbbi két napban 10 MB volt a forgalom. Amennyire emlékszem a díjszabásra, az olyan 20ezer forint. Csak erre a két napra. Mi lehetett? Windows update. Defender. Chrome. Meg a fene tudja, mi fut még a háttérben, ami frissítgeti magát. Így rögtön azzal kezdtem a reggelt, hogy végigmentem minden programon és letiltottam az automatikus frissítéseket. Sajnos elég későn. De remélem, időben szólok, te nem leszel ilyen balek.

Bolt, reggeli, klotyi. Kávé, vagy tea. A lényeg, hogy reggel kilenc körül útrakészek voltunk. Lementünk az új helyre, a kemping apróköves partjára. Kizárt, hogy ilyen korán kisgyerekesek már lefoglalják a 10 méteres köves partot. Nem is foglalták le. Helyettük a vízben tajcsizők lebegtek átszellemült arccal, nyilván lezárva a teljes szélességet. A morva nénikétek – jutott eszembe, ahogy végignéztem az öntelt ábrázatukon. Aztán valahol a sziklafal mentén csak bekúsztunk mellettük.

Azért milyen már az, hogy letettük a kajakomat a vízre, és a szél, úgy üresen, felborította?

Barnáék elém keveredtek, meg akartam nézni, hogyan működik a szigszalaggal megerősített kormánymadzag. Sehogy. Leengedni nem sikerült. Mögéjük mentem, lehúztam. Megnéztük, felhúzni már tudták.

Hurrá, innentől miénk a tenger.

Hát, semmi nem úgy történt, ahogyan terveztük. A windguru szerint 1 csomó erősségű szél várható, max. 3 csomós lökésekkel. Ehhez képest ahogy kiértünk az öbölből, olyan 10 csomós szél vágott minket pofán, a hozzátartozó hullámokkal. De önmagában ez sem lett volna olyan vészes, ha rendben vannak a kajakok. De nem voltak. Az enyémnél túl messze volt a kormánypedál. Azaz vagy azt választottam, hogy használom a pedált és ekkor nyújtózkodok, vagy a pedál tövére lépek és ekkor van kontakt a kajaktesttel. Nem volt egyszerű. Belegondoltam, hogy kis szerencsével mindezt be lehetett volna lőni sima vízen is, de úgy látszik nekem csak pengeéles körülmények jutottak. Mentünk, kinlódtam.
Ja, hogy értsd. Minden hajónak megvan a normál merülése. Az az érték, ahol a hajó stabilnak nevezhető. A régi teherhajóknál például ballasztanyagot szoktak szállítani, ha nincs más, pusztán azért, hogy ideális legyen a merülésük. A Kodiak a kajakok között teherhajó. Az én 110 kilóm kevés a terheléséhez. Márpedig ha egy kajak túlontúl a víz fölé lóg, akkor szabadon belekap a szél és megpróbálja beborítani.
Nyilván ilyenkor jön be a képbe a kajakos ember tudása. Csakhogy az egyensúlyozáshoz kell a kontakt. Az iránytartáshoz meg – erős hullámzásban – a kormány.
Fel sem akarom sorolni, hányszor szorult össze a gyomrom. Minden egyes alkalommal, amikor a szél (mely alapvetően időjárásfüggő) nem volt összhangban a hullámokkal (melyeket a szél mellett akár hajók, akár reflexiók is kelthettek). Én mentem elől, a másik egység azért nem látta, hogy halottfehér az arcom. Ha elkezdtem használni a kormánylapátot, akkor roppant instabil lettem – nyújtott lábú evezés, nulla kontakt – a szél simán nekiállt borogatni. Ha nekifeszítettem a lábaimat a falnak, akkor nem értem el a pedálokat – kormánylapát kilőve – viszont éreztem a hajó mozgását, egyensúlyban tudtam tartani. Egy csomószor alkalmaztam sikeres apró evezőtámaszt, pedig korábban csak a nevét hallottam.
Alig vártam, hogy elérjünk a nudi strandra és kikössünk. Ekkor rendbe tehetjük a kajakokat.
Ebből semmi nem lett, mert a strandon egy másfél ember méretű Éva kergetőzött egy hasonló adottságú Ádámmal, időnkét feje felett meglóbálva a melleit.

Nekivágtunk a szembenlévő öbölnek. Hátha ott bent ki tudunk kötni. Ne tudd meg, milyen volt átvágni a széles, szelek, hullámok és legfőképpen bazi nagy hajók által borzolt csatornán. Már bent voltunk az öbölben – ahol megfordult a szél és szemből kapott telibe minket – amikor elment mellettünk egy kétemeletes ház méretű nagy fehér yacht. Na, ott tényleg halálfélelmem volt. Az extrém közeli yacht hullámai pont derékszöget zártak be a viharos széllel, én meg választhattam, melyik borít be. Végül egyik sem, de olyan csípőmozgásom volt, melyet Elvis Presley is megírigyelhetett volna.

Na, mindegy, beevickéltünk az öbölbe. Kiszúrtuk, hol köves a part, becéloztuk. (A térképen piros karikával jelölve.) Barnáék mentek elől. Felhúzták a kormánylapátot… és nem történt semmi.
– Nem jön föl a lapát! – kiáltották hátra.
– Forduljatok meg! – kiáltottam vissza.
Közelebb eveztem, megnéztem alaposabban és elhűltem. A kötél elszakadt – de nem ott, ahol tegnap megerősítettem, hanem egy másik helyen.
Ekkor azért kiakadtam egy cseppet. Annyira, hogy gondolkodni is elfelejtettem. Leragadtam annál, hogyan tudnám a saját kajakomban ülve leszerelni a kormányukat. Sehogy. Szárazon is elég macerás, nemhogy nyugtalan tengeren. Így inkább hazaindultunk. (A logikus megoldás az lett volna, hogy partraszállok, utána jönnek ők is, én pedig a kajakjuk mögé úszva magasan tartom a kormánylapátjukat, amíg kikötnek. A parton már be tudtam volna állítani a saját kajakom lábtámaszát, induláskor meg megint tartottam volna egy ideig a lapátjukat.)

Irány vissza. Hadd ne beszéljek róla túl sokat. A szél továbbra is erős volt, a hullámok nagyok, a hajók pedig számosak. A tájjal nem is nagyon foglalkoztam – nem, nincsenek fényképek – csak daráltam, cikkcakkoztam, mikor mi kellett. A kettes bátran jött mögöttem. (A merülésük alapvetően rendben volt, egyedül Barna lába ment tönkre a hátsó ülésben. Teljesen hasonlóan, mint ahogy az enyém szokott. És neki a polifoam sem segített.)

Párszáz évnek tűnt, de hazaértünk. Felhúztam a saját kormányomat. Az öböl előtt vártam be őket.
– Összekapaszkodunk. Barna, te fogod meg az én kajakom elejét, én felemelem a kormányodat, Nej meg evez elől. Így át tudunk menni az összes kötélen.
Megtörtént.

– Amikor kifut a kajak eleje a partra, Nej kiugrik, de nem kihúzza a kajakot, hanem mögémegy. Felemeli a kormányt és kitolja a kajakot. Aztán kiemelitek, arrébbviszitek és jövök én. Oké?
– Oké.

Hát, nem. Amit itt tapasztaltunk, az alulmúlta minden korábbi véleményemet az emberiségről. (Pedig amilyen cinikus disznó vagyok, rossz hangulatomban egy marék tehénszar nagyságrendekkel értékesebb számomra, mint a komplett emberiség.) Ott lebegtünk négy-öt méterre a parttól. Ez azért elég ráutaló magatartás volt. És nem tudtunk kikötni. A tíz méteres szakaszon ugyanis senkinek nem jutott eszébe, hogy arrébblépjen fél métert. Volt ott két kölyök, akik egy gumicsónakkal birkóztak (tőlük nem is vártam semmit), aztán volt egy 35 körüli kopasz faszi, aki egy kétszemélyes gumimatracot tologatott fel-alá a part vonalában. Volt egy fiatal pár, akik lecövekeltek a parton és meg akarták nézni, hogyan kötünk ki. És volt egy csomó aprókölyök, akik játszottak és fel sem tűnt nekik a két kajak.
– Elindulunk, és kiabálj mindenkinek, hogy ‘excuse me, sorry’! – szólt Barna két perces várakozás után Nejhez.
Így is tettek. Végre a matracos faszi is felfogta a helyzetet, arrébbtolta a matracát. Sajnálatosan pont felém. Elkezdtem hátraevezni, közben hátranéztem, van-e valaki mögöttem, aztán balra-hátra kormányoztam, majd fék és egy erős bal előre húzás – a következő pillanatban pedig már fejjel lefelé lógtam a kajakból. Feltéptem a spricót, kibújtam a kajakból, majd feljöttem a víz fölé. Nej és Barna erősen kinlódtak – nem akarták elgörbíteni a kormánylapátot, de a művelethez borzasztóan kevés helyük volt, én toltam kifelé a felfordult kajakot, a gumimatracos kopasz meg továbbra is tologatta a matracát, mint akinek semmi köze az egészhez.
Végül csak kikötött a kettes egység, aztán észrevették, hogy nálam sincs minden rendben, kiszedték a kajakomat, én visszaúsztam összeszedni a leesett cuccokat, majd kiúsztam a partra. Ha láttál már dühös, frusztrált embert, aki vért és emberhalált akart látni, akkor nagyjából el tudod képzelni, hogyan néztem ki. Letéptem magamról mindent, elkezdtem kiborogatni a kajakból a vizet, természetesen egy csomóan nézték, mit csinálunk, de nem mentek volna arrébb, hogy a kajaktestet megfordítva is tudjunk borogatni, a pumpáról már nem is beszélve, emiatt félig vízzel telve voltunk kénytelenek felvinni a kajakot egy meredek emelkedőn, ahol már szerencsére volt helyünk mozogni és ki bírtuk belőle borítani a durván harminc liter vizet. (Az arányok kedvéért: a 30 kilós kajak helyett 60-at kellett felcipelnünk a meredek lépcsőn.)

A többi már gyorsan ment. Felvittük gyalog a hosszabbik lépcsőn, később felvittük a dögnehéz kettest is. Ugyan itt volt némi gubanc, a 30-40 méter hosszú, 1 méter széles lépcső közepén jártunk, amikor szemből elindult lefelé egy öregúr. Én szentül megfogadtam, hogy nem érdekel, keresztülgyalogolunk rajta, ha már ennyire fasz és nem bír egy percet várni – de szerencsére megérezte és visszafordult. Utána, miközben cipeltük az egyik kajakot, orra buktam a másikban, így minden előrelátó védekezés dacára csak sikerült egy újabb sebet szereznem, immár a lábam belső oldalán. Sebaj, legfeljebb innentől reggelente körbetekerem a sebtapaszt a lábamon.

Hazajöttünk, én pedig jó alaposan meghúztam a pálinkásüveget, mielőtt hozzányúltam volna a kocsik tetején lévő kajakokhoz. Ezer éve otthon pakolgatott szoboszlói házipálinkák, melyeket apósom halála, pontosabban, betegsége óta nem ivott senki. Most lehoztuk és rögtön meglett az az ember, aki ráborult. Bőven megérte. Én ugyanis abban az állapotban voltam, amikor ott van egy sűrű, fekete felhő, feszültséggel teli – és baromira nem érdekli, csak kicsaphasson a villámaival. Ehhez képest a pálinka rövidre zárja az ember agyát és odabent süti ki a feszültséget. Mire lepakoltam mindent – és sittysutty becsókoltam a másfél decis maradékot – már nem akartam bántani senkit. (De ha ekkor nálam lett volna az a piros gomb, mely felrobbantja a világot… nem lettetek volna biztonságban.)

Mondanom sem kell, a frissen vásárolt (17100 pénz) spricó vízálló zsebe kamu. (Ezért a zsebért vettem meg a drágább változatot.) A mobiltelefonom teljesen bekrepált, a 70 kunát a sátor tetején szárítgatjuk, a síp szerencsére továbbra is jól működik.

De a legrosszabb, hogy teljesen elvesztettem a bizalmamat a kajakban. Hogy a francba is tudnám elhinni neki, hogy szélben, hullámtengerben nem dől ki alólam, ha itt, egy védett öbölben egyik pillanatról a másikra befordult alám?(1) És odakint nincs olyan, hogy kiúszok vele. Az már most látszik, hogy a visszamászás ezzel a kajakkal még sima vízen is esélytelen számomra. Ha ezzel kiborulok egy olyan kellemetlen terepen, mint a mai, hát ottmaradtam.
Szép esélyek.
Belegondolok, hogy a sitontop kajakon milyen erős érzés volt bennem, hogy ezzel soha nem történhet baj – és nem is történt – ehhez képest ettől a mostanitól kifejezetten komoly frusztrációm vannak. Túl sokszor mutatta már meg, hogy be tud borulni. Pont elég sokszor, hogy féljek tőle és féljek kimenni egy picit is neccesebb vízre.

(1) Megint utólag okoskodok. A későbbi napokon rájöttünk, hogy ha megy a kajak, akkor max. inog, de nem borul. Végiggondolva az összes belefordulásomat, mind álló helyben, mondhatni lebegés közben történt.

Ha egy hétre jöttünk volna, nagyon dühös – még dühösebb – lennék. Ugyanis holnap mennénk is haza. Miközben a négy nagy túrából egyet sem csináltunk meg. Az első nap megevezhettük volna az egyiket, de akkor csak ismerkedtünk. Azóta meg vagy a kajakok beállításával, vagy a széllel, hullámokkal küzdünk.

Miközben magamban füstölögve irkálom ezeket a sorokat – pedig már voltunk is hűsölni a tengerben – a szomszéd kisgyerek megint nekiállt a spontán áriának. Mivel időközben megittam a másik maradékos üveg tartamát is (plusz vagy négy szivarka), kénytelenek voltunk elővenni a bölényfüves vodkát. Félelmetes, mennyire stresszes ez a stresszmentes kemping.
Bár lányom nemrég megtalálta a megoldást. Valahol látott egy emblémát, miszerint ez egy bababarát kemping. Azaz ide gyűlnek az összes kisgyerekes nyaralók. Azaz mi vagyunk az idegen testek és a sok sírós, picsogós, hisztizős gyerek van jó helyen.

Bababarát… azaz felnőttellenes.

Ez is egy tapasztalat. Legközelebb figyelünk rá és ilyen kempingbe soha többet. Csak tudnám, hogyan néz ki a ‘kajakosbarát kemping’ embléma?

A négygyerekes szlovén család eltűnt valahová mellőlünk, így akár csend is lehetne. Csak éppen a mögöttünk lévő – szendvicskínáló – házaspár döntött úgy, hogy operaáriákat hallgat. Úgy szórják az énekesek a magascét, mint magyar politikus az igéreteket.

Jut eszembe, délután ötkor lesétáltunk a tengerhez. Ma, amikor a windguru ugye enyhe szellőt jósolt, akkora hullámok voltak a parton, mint még soha, amióta itt vagyunk. A csajok már a vízbe is csak hosszas győzködés után jöttek be. Őszintén szólva, nem is igazán volt barátságos a víz, méter magas tarajos hullámok ostromolták a sziklákat. Odaúsz meg átusz, aztán jöttünk is kifelé. A kölykök még maradtak lebegni egy kicsit, mi pedig Nejjel leültünk egy szikla szélére és néztük, hogyan tombol a tenger. Nincs is annál megnyugtatóbb látvány, mint ahogy a vad és tajtékzó hullámok hiába tombolnak, végül csak megtörnek a tengerpart szikláin. Mondjuk, azért ezek a sziklák sem véletlenül koptak ki ennyire borotvaélesre, azt azért meg kell hagyni.

Így keretbefoglalva a napot, azért nem kis rablás ez a roaming. Számoljunk utána. Itt vagyunk, a magyar határtól 350 kilométerre. Ha netezni akarok, akkor a kapcsolódásért fizetnem kell 350 forintot (elsőre sohasem sikerült, nem ritka, hogy csak harmadjára indult be a böngészés, azaz ilyenkor egy ezres helyből a tarifa), aztán jön a 250 forint 100 KB-onként. Azaz például az index nyitólapja (cca 400 KB) helyből egy ezres. Mindez Magyarországon úgy néz ki, hogy kapcsolódási díj nincs, a forgalom pedig 2 GB / 2000 forint. Azaz 100 KB az 10 fillér. Itt az index nyitólapja 30 fillér lenne.
Egyáltalán nem véletlen, hogy az EU nagyon mocorog a mobilszolgáltatók megregulázásában. Azért ez elég durva (2500-szoros, ha a kapcsolódási díjat nem számolom) különbség, miközben az egyik alapelv pont az lenne, hogy az információ mindenhol elérhető legyen.

Este fúvószenekar az étteremben. Ez valamiért teljesen kiakasztotta Nejt.
– Elviselem a sok kisgyereket. Valahol az is normális, hogy operaáriákat hallgat a szomszéd. Az, hogy idetettek mellénk egy dodzsempályát, szintén belefér. De egy fúvószenekar este tízkor, az már sok.
A zenekar ekkor kezdte el trombitálni a Final Countdown-t.

Jók vagyunk a sátorban. Nej összecsukható kempingágyban fekszik, harminc centivel a talaj felett. Én egy éjszakánként automatikusan leeresztő önfelfújó matracon, másfél centivel a talaj felett. Azaz nekem kitágult a tér, a ruháimat, az elektromos kütyüimet mind tudom tárolni Nej ágya alatt. Cserébe Nej minden reggel medvebőrre léphet ki az ágyából.

2010.07.10; szombat

Most, hogy megfordulva aludtam, sokkal jobb volt. Eltekintve attól, hogy a tegnapi torokfelmarásom begyulladt. Reggel már csúnyán – és legfőképpen roppant fájdalmasan – köhögtem, taknyoltam, és fájt a torkom. Valószínűleg nem lett volna szabad Barnával közös ásványvizes palackból innom, amikor cipeltük a kajakokat. (Ő ugyanis rögtön az elején begyűjtött egy torokfájós náthát. Kérdeztem is, mit szed rá? Jó sós tengeri levegőt – volt a válasz.)
Mindenesetre nem túl jó kilátások: a meleg tartósan 30 fok feletti, én pedig nem ihatok hideg sört, mert csípné a torkomat. (Naná, hogy iszok.)

Hálistennek, ma nem kajakozunk. Ez szakadt fel reggel belőlem, és isten látja lelkemet, csak egy kicsit szégyellem magam. A windguru alapján szeles nap jön, meg bevásárolnunk is kell. (Többek között valami erősebb kötözőeszközt a kettes kormánylapátjához.)
Reggel igen félve is mentem le a partra. Ha most lesz sima, szélmentes a tenger, istenbizony a kardomba dőlök. De nem kellett. Szél és hullámok. Bár ettől még láttunk egy kettes bőregeret elstartolni.

Először úgy megörültem. A négy félelmetesen rossz gyerekkel bíró szlovén szomszéd nőtagja mindenféle papírokkal érkezett reggel a recepció felől. Hohó, szombat van – kombináltam – lehet, hogy elmennek? De aztán nem. Csak megérkeztek a nagyszülők is. Ha eddig nem volt gyerekkényeztetés, akkor innentől már biztosan lesz. Meg pezsgő élet.
Ja, a másik oldali üres helyre megérkezett egy szlovén család. Két pici gyerekkel.

Indulás előtt még hullámfürdőztünk egyet, aztán vettem egy nagy zuhanyt és átöltöztem városbamenő ruhába. Mert annyira vadember azért nem vagyok. Elég volt egyszer pizsamában.

Volt egy hosszú cetlink, de engem egy dolog érdekelt mindösszesen: kötözőeszköz. Az ideális, az egy guriga 3-as damil lett volna, meg vagy 30 centi hosszú kemény, de azért hajlítható, 4 mm külső átmérőjű műanyag cső. De egyik boltnak sem volt horgász szekciója. Az elsőben két áru jöhetett szóba. Az első zacskónál, már csak a megjelenés miatt is, nagyon komoly dilemmába kerültem. Akkora poén lett volna. Fekete gumis csokornyakkendő, arany betétekkel. Képzeld el, hogy a kettes kajak végén, a kormánylapát felett ott virít egy fekete-arany csokornyakkendő. Mi lettünk volna az Adria sztárjai, fényképek ezrei születtek volna, ahogy elegánsan hasítjuk a hullámokat. (Bár elismerem, a legdögösebb egy fekete női harisnyakötő lett volna, de sajnos Nej nem hord ilyeneket. Legalábbis kempingben nem.) De végül győzött a józan ész, a kommerszebb megoldást választottam: egy köteg rózsaszín női hajgumit. (Nem, nem vagyok olyan – itt egyszerűen a mennyiségi szempontok győztek. A csokornyakkendőhöz egy gumidarab tartozott, a hajgumihoz meg négy, ugyanannyi pénzért.)
Később átsétáltunk a helyi Elektroworldbe, hátha lesz valami érdekes. És lett. Vettem 10 méter antennakábelt, melynek pont olyan volt a vastagsága, melyet szerettem volna, és kívülről jól csúszó, kemény műanyag fedte. Ez lesz az igazi. Egyébként is, jobban illik hozzánk egy kajak végén fityegő antennadugó.
Más érdekesség nem volt, hazajöttünk, elpakoltunk.

A csajok nekiálltak halat belezni.

– Ugye bemegyünk még a városba? – kérdezte Nej.
– Nem sok értelmét látom.
– A barátomnak akarok venni ajándékot – szúrta közbe Dóra.
– Nem lesz jó a rózsaszín hajgumi?
– NEM!
– Akkor nincs más hátra, bemegyünk még egyszer – egyeztem bele.

Végül a hajgumi abszolút nem vált be, az első húzásra elszakadt. Az antennakábel meg hajszál híján, de pont nem fért át az egyik lyukon. Ha meg lehántoltam, akkor túl vékony lett. Hoztam magammal kikötésre szolgáló műszálas fonott kötelet, abból kifontam három szálat, utána addig zsonglőrködtem az öngyújtóval, amíg rendes bumszlit gyártottam a végeire, aztán ezeket a bumszlikat még kalapáccsal is tömörítettem, végül összekötöttem fixre a kormánnyal. (Mostanában nem fejjel lefelé szállítjuk a kajakot, így nem kell a kormányt sem állandóan leszedegetnünk.) Holnap meglátjuk. Meg a saját kajakom új beállításait is. Jó lenne, ha üres lenne a nudista strand, azt az isten is kajakhangolásra teremtette.

Közben fürödtünk egyet (szép, kövér hullámok), a csajok megcsinálták a vacsorát (a halas szekciónál székestől félrevonultam), múlattuk az időt.
(Barna kérdése a ráknál: – Tényleg olyan finom volt héjastól?
Válaszra sem méltattam.)

Este megint könyvmoly-klub.

Vuvuzella vs kabóca. Azaz mindenki úgy döntött, hogy nem nézzük a meccset, inkább ücsörgünk a langyos-édes estében.
(Megjegyzem, a németek hihetetlen kreatívok. A sznorkifelszerelés levegőpipájával mennek meccset nézni, és ha azt fújják, teljesen olyan, mintha kürtjük lenne.)

Bizonyos értelemben tipikus férfi vagyok. Ha levágják mind a két kezemet, akkor a fogaimmal kapaszkodva mászok fel a várfalon. De ha megfáztam, akkor vége a világnak. Fáj a torkom, tüsszögök, taknyolok, fájdalmasakat köhögök. És nagyon sötéten látom a jövőt.

Nej ágya lefekvés előtt eltört. Nem is tudom, talán most már a D tervet kellene előszednem? Holnap veszünk – nyilván egy kisebb vagyonért – egy újabb alvós matracot. Nem egyszerű az élet. (A kölykök dupla matracának elfáradt az anyaga. Az én meglehetősen drága Therm-a-rest önfelfújósom szintén leenged reggelre. Mivel ezt roppant lassan teszi, nem lyukra, hanem szelephibára gyanakodom. (Csak éppen hogyan fogom én ezt a hibát reprodukálni a reklamációnál?) Végül ma este Nej ágya is megadta magát. Kivétel nélkül mindenkinek az alvási lehetősége tönkrement egy hét alatt.

Kiváncsian várom a holnapi evezést. Ennél már csak jobb jöhet.