Month: July 2010

2010.07.07; szerda

Tényleg kell legyen valami PÁV2. Reggel végignéztem, ahogy egy hapi betolt egy VW Sharannal egy tíz méternél hosszabb lakókocsit először két fa közé, majd után derékszögben jobbra. A legtöbb ember már a mikrobusszal sem biztos, hogy meg tudta volna csinálni a mutatványt.

Nej beszólása a pékség előtt: reggel burek, este burek, ettől leszünk mozgéburek.

Vizesblokkhoz: fogas és polc a klotyin. Mert a legtöbb ember nem csak tojni megy, hanem ott van nála a törölköző és a fogmosó szett is.

Este azt hittem, éjszaka a lábsebeim fognak a legjobban fájni. (Megszámoltam, az egyik lábszáramon 4, a másikon 6 durva vágás, horzsolás van.) De nem. Tekintve, hogy gyakorlatilag földön alszom (ugyan az összes szabad polifoamot begyűrtem magam alá, de ettől még nem lett pihepuha a derékalj), a kevésbé látványos, tompább fájdalmak beelőztek. Értem ezalatt a kövek okozta ütéseket a derekamnál és a hátamon. Istenem, végre a szabadban.

Tekintve, hogy mára borult, durván szeles időt mondott a meteorológia, mára időzítettük a bevásárlást, illetve a terepfelderítést. Ahogy kiautóztunk a kempingből, pár kilométer után belefutottunk egy Lidl-be.
– Na kérem, megérkeztünk – intettem.

Marshall kereszt. Tekintve, hogy mindkét gyerek közgazdaságközeli pályát választott magának, el is kezdtük a felvilágosítást. Elmagyaráztuk nekik, hogy Horvátországban, nyáron, miért szabadulnak el annyira az árak. Milyen az, amikor az árak elszakadnak a termelési költségektől és a kereslethez igazodnak. Kézzelfoghatóbban, miért olyan veszett drága a kempingbolt és a kemping étterem.
Nyilván ebből úgy tudsz kilépni, hogy egyrészt van saját hűtőszekrényed, másrészt megkeresed azt, ahol a helyiek vásárolnak.

Leevickéltünk a Lidl-hez. Istenbizony, aki ezt a várost tervezte, életében nem hallott még a szerpentinről. Olyan meredek, egyenes utak vannak benne, mint San Francisco-ban, csak itt tizedolyan szélesek. Innen kellett visszatolatnom, mert a Lidl még nem volt nyitva, éppen az utolsó meszelésnél jártak a melósok.
Ugyan láttunk egy Konzum táblát, de valahol elvesztettük, így végigautóztunk a városon. A túlsó felén meg akartam fordulni. Egy bokor mögött láttam egy kis utcát jobbra, irányjelző, kanyar, döbbenet. Olyan meredek utca jött, hogy a kocsi kettesben lefulladt. (1600-as motor.) Balszerencsémre rögtön mögöttem bekanyarodott egy másik autó is, aki 10 centire állt meg a lökhárítóm mögött. Ott ültem az égnek álló orrú autóban és próbáltam megcsúszás nélkül elindulni, sőt, utána körbefordulni. Végülis sikerült, de jelentős mennyiséget hagytunk ott a kuplungtárcsából. A ferodol szaga még délután is körbelengte a járgányt.
Elmentem tankolni, majd visszafelé rátaláltunk újból a Konzum nyomára és immár nem is szakadtunk el tőle. Mondanom sem kell, eszméletlen meredek utakon harcoltuk át magunkat. Ha itt élnék, kuplungtárcsa felújításokkal foglalkoznék, az biztos.

Itt volt két nagy élelmiszerbolt (közepes Tesco méret), meg egy Elektroworld jellegű üzlet. Az egyik élelmiszerboltban beszereztünk mindent, amit akartunk. Az elektromos szaküzletben sikerült rezsót is vennünk, így megmenekültünk az éhhalál elől. Én ugyan ragaszkodtam az elektromos grillsütőhöz, de annyiból igaza volt Nejnek, hogy ahhoz nincs mit grillezni. Utána már csak a kiváncsiságból benéztünk a másik élelmiszerboltba, aholis egyrészt láttunk rezsót 25 kunával olcsóbban (egy ezres), másrészt láttunk egy hentespultot, mindennel, mit grillezni érdemes.
– Meg tudom sütni mindezt vokban is – próbálta menteni a helyzetet Nej.

Itthon gyors hideg ebéd. (Vettünk egy egykilós kiszerelésű szezámmagos grissinit, hozzá sör, a végén meg cseresznyés csokiparány.) Jó volt, bár megvolt az a hátránya, mint minden közös tálból cseresznyézésnek: én például addig nem mertem felállni és elmenni vécére, amíg el nem fogyott minden.
Aztán a vécén vettem észre, hogy elfelejtettem átöltözni, a pizsamámban nyomtam végig az egész napot. Illetve, az alsó fele a ruházatomnak ugyanaz volt, amelyben tegnap kajakoztam. Illetve amelyben később fürödtem is. Dehát, ez az egyik jó a kempingben, nem kell túlságosan foglalkozni az öltözködéssel. (Márai szerint meg egyébként sem, és ki vagyok én, hogy vitázzak vele?)
Persze ilyenkor bele kell gondolni, mekkora strapa is az átöltözés a sátorban. Hanyattfekve. Akkor már inkább az univerzális ruha.
Megjegyzem, tényleg csak megszokás kérdése és egész kényelmesen lehet cipőben és bokáig érő halásznadrágban is úszni a tengerben. Nem, nem a lustaság győzött a természetemen, hanem elkezdtem gondolkodni. Hat éve kinlódok azzal, hogy a tengernél az első napokban kidörzsölöm a lábamat, utána pedig pokoli fájdalmakkal jár az egyszerű járás is. Idén kipróbáltam, mi van, ha nem a fürdősortomban töltöm a napot? És láss csodát, kiderült, nem én vagyok genetikai hibás, hanem a fürdősort bélése van olyan szerencsétlenül belevarrva, hogy hosszabb séta esetén kidörzsöli a lábamat. A sós víz pedig teszi utána a dolgát. Most, hogy átváltottam az egyébként utcai nadrágnak hozott halásznadrágra, gyakorlatilag egész nap ebben vagyok és teljesen mindegy, hogy mennyire sós vizes vagy száraz.

Mondanom sem kell, a szél olyan közepes, időnként megélénkül, aztán elcsitul, a nap pedig süt, mint az állat. Ennyit az előrejezésekről.

A szomszéd kisgyerek megint kötetlenül áriázik. A szülei pedig megdicsérik. Hát, azt hiszem, itt ment félre a dolog.

A fürdés után jött a nap melós része: kajakszerelgetés. Elsőre sikerült úgy kilazítanom egy csavart, hogy az anyája eltűnt valahol a kajak láthatatlan belsejében. Nyeltem egy nagyot. Aztán addig sportoltam a játékszerrel (csak beszivárog a focis tévékommentátor szleng), míg megszereztem az anyát és visszaszenvedtem valahogy. (Anya csak egy van.) Utána találtam meg a műanyag alátétet. Egy ideig szemrehányóan néztem az égre, majd csavar ismét leszed, elővarázsol, alátétet visszarak, csavart visszarak, örül. Pedig még nem is csináltam semmit, csak kijavítottam azt, amit a szerelés kezdete óta elböktem.
Viszont innentől már tudtam, hogyan működik az ülésállítás, sitty-sutty hátratoltam, ameddig csak lehetett. Így már jutott hely a lábamnak a kiugráshoz. A beszálláson az ülés hátratolása nem segített, így is, úgy is alámtörik a támla, ha hátulról támadok. Dehát már tegnap kikisérleteztem, hogy nem onnan kell.
Jobban féltem a pedálok visszahúzásától, de ez volt a legegyszerűbb feladat. Ki kellett húzni egy stiftet, arrébbhúzni a pedált, a rugós stift pedig magától beugrott a következő lyukba. Kész.
Jöhetett a másik kajak. Egyből látszott a probléma: Barna hosszú lábához a legvégére kellene kitolni a pedált – csakhogy a kormányzáshoz még nyomkodnia is kellene. Tovább. Beállítottam olyan messzire, amennyire lehetett, majd elmagyaráztam a srácnak, hogy itt nem ülhet nyújtott lábbal. Gond volt még, hogy elkopott a kormány felhúzó zsinórja, alig valami tartotta. Felhívtam a hapit, aki szerelte, hogy a kötél bele ugyan miből van, mennyire tartós. Gyakorlatilag hímezés-hámozást kaptam vissza, leginkább azzal, hogy cseréljem ki a kötelet valamire. Ebben annyi volt csak a baj, hogy a fazon valamikori állítása szerint ez egy kevlár kötél. Na most, ha ez ennyire elkopott, mire megyek én egy ruhaszárító kötéllel, amim spec van? Végül betekertem szigszalaggal (a legyőzhetetlen duct-tape), azzal a felkiáltással, hogy ezt minden út után megcsináljuk, aztán majd otthon rendesen kicseréltetem a kötelet.

Az új szomszéd odament Nejhez. Valamit nagyon nekiállt magyarázni. Én is odamentem, hátha ketten többet értünk belőle. Német-angol keveréknyelven kiderítettük, hogy az a problémájuk, hogy van náluk egy fél szendvics, amit nem tudnak már megenni, nem kérjük-e. Kedves népek. Közöltük velük, hogy köszönjük szépen, de egyrészt túlsúlyosak vagyunk, mint a disznó, másrészt meg most készülünk egy gargantuai vacsorára. (Bezzeg amikor éhen akartunk halni, sehol sem voltak.)

Este kocsma, focimeccs. Ha az ember egyik gyermeke a németeknek, a másik a spanyoloknak szurkol, akkor a német-spanyol elődöntőt nem lehet kihagyni. Borzasztó nagy tömeg, éppenhogy csak le tudtunk ülni úgy, hogy ha messziről is, de lássuk a kivetítőt. A felső felét. Aztán az első félidő után Nejjel hazasétáltunk. Nekünk már nincs annyi időnk hátra, hogy unalmas meccsekre vesztegessük.

2010.07.08; csütörtök

A lassan már megszokott gyereksírás mellett mostanában új hang ébreszt: a korán érkezők fújják matracaikat az elektromos kompresszorral. Valahol átmenet az excentrikus csiszoló és a flex között.

Abszolút pihenőnap. Még mindig erősen szeles időt jelez a levelibéka, inkább nem indulunk neki. (Eredetileg úgy jöttünk le, hogy én ki se szállok a kajakból. Aztán amilyen bonyolult expedíciót kell vezetni a partra a vízreszálláshoz, meg ugyanezt visszafelé… elég jelentősen visszavettünk a lendületből.)

De nem is olyan nagy baj. A szél kifejezetten jól esik a melegben, kellemesen üldögélünk a sörsátor alatt. Hoztam reggelire péksütit, utána kávé, tea… lassú beszélgetések, Barna olvassa az Aranyembert, én időnként gépelek egy keveset… aztán egyszerre kérdeztük meg Barnával, hogy mikor lesz ebéd?

Elnézem reggel a nyüzsgő embereket: vagy sok a német, vagy tényleg népbetegség az elhízás. A parton egy csomóan monokiniznek, csak sajnos tízből egy, ha jó nő. Borzasztóan lehangoló ám, amikor beállsz a parti zuhany alá, veled szemben beáll egy idős kövér nő félmeztelenül, te pedig hajolgathatsz, ha nem akarod, hogy forduláskor pofánverjen a melleivel.

– Képzeld, volt hajnalban vendégünk, egy kedves sirály! – lelkendezett Nej.
– Látom. Még a névjegyét is itthagyta a szélvédőn – intettem a fejemmel az autó felé. A vezetőülés melletti ablakon akkora guánó volt, hogy kilátni sem lehetett tőle.
– Lemossam? – tüsténkedett a háziasszony.
– Á, hagyd. Majd lekopik.

Sikerült betörnöm a HR VIP mobilszolgáltatót. A határon küldtek sms-t, hogy kérem-e az ingyenes időjárás-előrejelzést? Kértem. Másnap közölték, hogy csak akkor fogják küldeni, ha manuálisan is őket állítom be szolgáltatóként. A ló farát. Érdekesség, hogy automatikusan ugyan ők álltak be, de az kevés volt nekik. Ennyiben maradtunk. Aztán most, a hatodik napon, megtört a jég, csak elküldték azt a szájbanyomott sms-t. A két nappal korábbit.

A mellettünk lévő négyéves szlovén kislány úgy sír, ahogy más beszél. Nem azt mondja, hogy ‘kérek vizet’, hanem azt, hogy ‘BOÁÁÁÁÁÁÁ!’. Egészen addig, amíg ki nem találják, hogy víz kell neki.

Még mindig vizesblokk. Most vettem észre, hogy a mosdó végében van néhány zárható mosdófülke. Semmi extra, ugyanolyan porcelánmosdó és tükör van benne, mint kívül, csak ezek zárhatók. Gondolom azok számára, akik szégyenlősek mások előtt fogat mosni. (Öreg papóka kiveszi a protézisét, körömreszelővel egyenként megélezi a fogait. Vagy valami ilyesmi.)

Hordozható, nagynyomású sátormosó berendezés. A szomszéd most azzal sportol. Hihetetlen, mi mindenre képes manapság a tudomány.

Úsztunk egyet, pihentünk, aztán hideg ebéd. Utána mindenki felvette az asztalnál a Gondolkodó pózt, illetve lányom hamarosan begondolkodta magát a sátorba.
Nejjel elmentünk felderítő körútra. Talán találtunk egy barátságosabb vízberakós helyet. Viszont a windguru nem hazudott, délutánra olyan nyugati szél támadt, hogy még az öbölböl is kapaszkodnunk kellene, ha ki akarnánk menni.
De senki sem ideges. Ezt teszi a két hét. Dönthettünk, hogy egy hétre jövünk le faházba, vagy két hétre sátorba. Az utóbbi mellett szavaztunk, és élvezzük, hogy időmilliomosok lettünk. Négy nagy túrát terveztem, ebből két ismerkedő evezés lett csak a hat nap alatt, de ráérünk, kivárjuk, míg kevésbbé szeles időnk lesz. Az igazi az lenne, ha tudnánk kirándulni, de szigeten vagyunk, a komp veszélyesen drága, a sziget egyetlen városát meg már bejártuk. Így élvezzük a semmittevést. (Csak találnék valami derékpihentető tartózkodási formát. Se a földönalvás, se a flair bútoron ülés, se a kajakozás nem az, ahol le tudnám nyugtatni azt a sajgó derekat.)

Az már a kockaság jele, hogy olvasom az újságot és időnként a jobb alsó sarokba pislantok, hogy mennyi már az idő?

Zuhany, hülye ordibálós németek, szóval semmi érdekes.

2010.07.05; hétfő

Kurva matrac. Nem csak automatikus felfújó, de automatikus leengedő is.

Kurva kölykök. Az egész kemping hangos tőlük kora reggel. Egyfelől érthető: nem ugyanazt a kaját kapják, nem ugyanaz az ágyuk, nem ugyanaz a környezet és a szülők sem olyan lelkesedéssel csüggenek rajtuk. A kisgyerek meg olyan, mint a macska: nagyon megviseli a környezetváltozás.
És ráadásul az a tíz méteres szakasz, ahol egyáltalán esélyünk van vízretenni a kajakot, az is tele van velük.

Na, vízretevés. Túl vagyunk az elsőn. Ilyenkor szokta megkérdezni a pszichiáter, hogy ‘akar róla beszélni?’ Hát… hogy a fenébe ne akarnék, egyébként miről szólna a blog?

Addig nem is volt baj, amíg a sátor mellett levettük és félreraktuk az egyes kajakot, a kocsi hátsó ülésére meg beszórtuk a tartozékokat. De az út a part mellé, nos, az már tudott valamit. Az volt a legkevesebb, hogy éppenhogy egy sávnyi széles volt és piszokul meredek. Az már cifrázta a dolgot, hogy időnként lakóautók jöttek szembe, ilyenkor bőszen tolatgatni kellett. De a legdurvább rész középtájon volt, ott ugyanis derékszögben kanyarodott az út. Az egysávnyi széles. A derékig érő kőkerítéssel védett.
Első alkalommal csak úgy tudtuk bevenni a kanyart, hogy Barna derékig kihajolt az ablakon és onnan navigált, hogy mennyire is vagyunk a kőkerítéstől. (Aztán később már hozzászoktam, megtanultam, hová kell tenni az orrát… de az első pár alkalom szinezte a hajamat rendesen.)
Utána már csak egy csücskös lejtő (mely visszafelé természetesen csücskös emelkedővé alakult át), rajta egy csomó törölközős, matracos csámborgóval. Utána menni kellett a közvetlen parti sétányon olyan 30 métert (egyik oldalon fák, a másikon a meredek tengeri fal lefelé, szerencsére vaskorláttal), hogy legyen annyi hely, hogy visszaforduljak. Itt, a fordulóban, leszórtunki mindent, majd én visszavittem a kocsit a sátorhoz. Igen, a fent említett úton. Barna addig felszerelte a kajakot. Letettem a kocsit. (Mondtam már, hogy a sátortól is csak úgy tudtam kijutni a főútra, hogy olyan 25 métert tolattam sátrak között, egy szűk és kanyargós úton, meglehetős meredeken felfelé?) Innen egy jó 6-7 perces séta volt vissza a távoli partszakaszra. Ott felkaptuk a kettes kajakot és sűrű ‘excuse me, sorry’ csatakiáltások mellett átcipeltük a parti sétányon a napozó, andalgó népség között a gyerekpancsoló szakaszhoz. Beöltöztünk (spricó, sapka, szemüveg), majd ennyi kínszenvedés után ‘leszarom’ vállrándítással elrúgtuk magunkat és vadul nekiálltam kerülgetni a görögdinnyeként lebegő apró gyerekfejeket.

De most térjünk vissza az általánosságok mezejéről a konkrétumok tengerére. Első alkalom, a fentiek szerint abszolválva. Átevickéltünk a strandot jelző kötélen, itt beakasztgattuk a spricókat, leengedtem a kormányt, mehettünk.
– Barna, remélem, könnyen elérhető helyre pakoltad el a napolajat?
– Milyen napolajat?
Hát, nem erre a válaszra számítottam. Ezek szerint a napolaj a kocsiban maradt. Visszamenni érte esélytelen, még csak a belegondolás sem merült fel reális lehetőségként.
– Akkor beszéljünk keveset, úgy legalább a nyelvünk nem ég le.

Átmentünk az első szoroson, be a Losinj-öbölbe. Ez ránézésre egy védett öböl, valójában annyi vizieszköz – köztük néhány egészen nagy is – szántja a hullámokat, hogy gyakorlatilag arénában éreztük magunkat. Kievickéltünk a túloldalon, és már egyből egy másik tengeren voltunk. Nem volt annyi hullám, igaz, a nap is elbújt felhők mögé. Lementünk addig, amíg megláttuk a távolban Veli Losinjt, majd visszafordultunk. Ez végülis csak ismerkedős túra, na meg teljesen szénné sem akartunk égni.

Éppen visszafelé eveztünk, amikor csengett a telefonom. Munkahely. Néztem, nézegettem, aztán felvettem.
– Szia, dolgozol most?
– El se hiszed, hol vagyok éppen.
– Hol?
– Mali Losinj mellett a nyílt tengeren evezek egy kajakban. Gyönyörű időnk van.
– Akkor nem dolgozol?
– Szerinted a tengeren evezni egy kajakban nem munka? – sértődtem meg.
– Oké, de úgy nem?
– Úgy borzasztóan nem.

Hazafelé még szigetkerülőztünk egyet. A Koludarc és a Murtar szigetek között próbáltuk ki, hogy esetleg vadabb terepen is ki tudunk-e szállni a kajakból. A szomorú válasz az, hogy nem. A korábbi sitontop kajakról, mint ahogy a neve is sugallja, egyszeren csak le kellett pattanni. Kiugrottunk a sziklákra és kész. Az a kajak olyan volt, mint a westernfilmek lovai, ahol a cowboy az emeletről is rá tudott ugrani a hátukra. A mostani más. Eleve hosszabb. Nem is nagyon találtunk olyan partszakaszt, ahol 5,5 méteren parthoz tudtunk volna simulni. Kétszer-háromszor próbáltuk meg, ebből az egyiknél csúnyán fel is karistoltuk a kajak alját… aztán hagytuk a fenébe. Ez volt az ára. A mostani kettes gyakorlatilag meg sem érzi a hullámokat, megy, mint a veszett fene… de ezzel már nem lehet kikötni mindenféle Rücsök-szigeteken.
Viszont találtunk egy szűk, de nagyon szép öblöt. Nyulak voltunk, a hosszú kajakkal nem mertünk bemenni.

Visszaértünk. A partraszállás megint élmény volt. Dinnyefejek, strandolók közé kivonszolt kajak, melyet nem is tudtunk rendesen kivinni a strandról, csak úgy, hogy felpakoltuk a védőfal tetejére, kimentünk, majd fent felszedtük. Elmentem a kocsiért, bekentem vazelinnel, lementem a kajakért, feldobtuk, aztán irány vissza a sátor. Némileg cifrázta a helyzetet, hogy időközben oda, ahol forogni szoktam, felvertek egy sátrat, de megoldottam.

A csajok meleg kaja helyett egy rossz hírrel vártak: a hős rezsó megmurdelt. Tegnap kiderült, hogy nem lehet grillezni, ma pedig a rezsó dőlt ki. Ezzel szinte egy időben fogyott el a hideg kajánk is. Csúnya lesz úgy éhenhalni, hogy az utánfutó tele van száraztésztával és szószokkal.

Eddig egész jól állunk a technikával, tegnap este az usb modem drivereit kellett újratelepítenem, mert teljesen meghülyült. A szolgáltató le is tiltotta a SIM kártyát. Szerencsére az újratelepítés és egy jó hosszú várakozás után működött minden.
Elméletileg van a kempingben wifi is. Pontosabban, olyan szerencsés helyen vagyunk, hogy még látjuk az étteremben lévő access point-ot. Megkérdeztük, mennyi lenne? Félóra 25 kuna, ami olyan 1100 forint. Akkor már inkább a roaming. Különösen, hogy csak az időjárás érdekelt.

Visszatérve a vizesblokkra. (Az apropó az, hogy ez volt az első nap, amikor elmentem zuhanyozni. Igen, tudom, hogy ez már a harmadik nap itt, de elég sokat ázom a tengerben, minden kijövetelnél alaposan lezuhanyzok a parti tusolóban, szvsz erős túlzás lenne ezután még vizesblokkban is zuhanyozni. Legalábbis sűrűn.)
Néhány szó a technológiáról.
A vécé ún. magányos részében a mozgásérzékelő másfél méter magasra van állítva. Azaz bemész, világos van. Leülsz… és pár másodperc után elalszik a fény. Ülsz a sötétben, elgondolkodsz a világegyetem mibenlétén, miközben praktikusan meg is szabadulsz a felesleges anyagoktól. Aztán amikor végzel, csak felintesz félkézzel és már van is fény.
A tusoló sem akármi. Eleve fürdőfülkék vannak. (Vissza is élnek vele, egy csomószor láttunk vegyespárost bemenni zuhanyozni.) Bemész, bezárod az ajtót. Az előtérben van pad, fogas. Le tudsz vetkőzni, le tudsz pakolni. Aztán egy újabb ajtón bemész a privát zuhanyzóba. Itt jön az újabb meglepetés: van egy fix zuhanyrózsa olyan két méter magasan, meg van egy zuhanyrózsa olyan másfél méteres flexibilis csőre szerelve. Azt kapcsolod be, amelyiket szeretnéd. A magasról jövő alatt jó álldogálni, a flexi csőre szerelttel pedig rendesen körbe tudod mosni magadat. (+ alvázmosás.)
És ezek még csak az alapdolgok. Igény szerint bérelhetsz családi blokkot, ahol egy család kap egy nagyobb privát zuhanyzót.
Van minden, amit szeretnél. Egy dolog hiányzik nagyon: egyedül villanyrezsó (főzőfülke) nincs. Se odabent, se odakint.

Este vacsora étteremben. Korábban kinéztünk egy focipálya melletti sportkocsmát, az árai nem voltak rosszak.
Beültünk. Semmi lacafaca nem volt a rendeléssel, éhesek voltunk, csórók voltunk, 4 mixed grill. Salátával, sörrel, bubis vízzel.
Kihozták. Döbbenten néztünk a tányérra.
– Végülis, nem mondtuk, hogy köretet is kérünk – vontam meg a vállamat.
Ezekután mindenki meglocsolta bőven olívaolajjal és borecettel a salátáját és az jó is lett köretnek.
Már éppen a fogpiszkálókat fogyasztottuk, amikor beesett a pincér négy adag sültkrumplival. Harsányan nekiálltunk vigyorogni, erre úgy csinált, mintha rossz asztalhoz hozta volna ki.

Este a kölykök még párospassziánszoztak, én gépeltem a nap krónikáját, Nej pedig szokás szerint a köldökét nézegette.

Rájöttem, miért nem okozott eddig problémát nekünk ez a tömérdek aprógyerek. Mert messze voltunk.
Most olyan helyen vagyunk, ahol nagyon közel van mind Olaszország, mind Szlovénia. Tömegesen jönnek át a családok.
Mi viszont eddig legtöbbször Dalmáciába jártunk, ahová Bosznia és Montenegró van közel, de az ottlakók mostanában nem nyaraláson törik a fejüket. Azon a környéken leginkább csehekkel, dánokkal, lengyelekkel lehetett találkozni, akik ilyen nagy utakra már nem hozták el az aprónépet.
Ha végiggondoltad, akkor próbáld elképzelni, mi lehet ilyenkor Loparon, Horvátország egyik ritka homokos strandján, a San Marino kempingben. Vagy Medulinban.

2010.07.06; kedd

Kurva önleeresztő matrac. Ennyi B tervünk már nincs. Alszok a földön.

Korai kelés, bolt, burek, reggeli. Időjárás: a borulás előre jött mára, a viharos szél maradt holnapra.
Akkor ma evez a család.

Felpakoltunk mindent a kocsi tetejére és eljátszottuk ugyanazt, mint tegnap, csak most már két kajakkal és Nejjel a kocsiban. Határozottan úgy láttam, amikor túlestünk a logisztikán, hogy legalább két centit nőttem Nej szemében. A gyerekstrandon szerencsére még alig voltak, felszerszámoztunk, én induláskor még beborultam egyszer a vízbe, aztán elindultunk. Én mentem az egyessel, Nej és Barna a kettessel. Ez egyben Barna debütáló evezése is volt, ő ült hátra kormányosnak.

A tegnapihoz képest sokkal simább volt a tenger. Átmentünk az oszlopok között (mindig le akarom fényképezni, de annyira nagy arrafelé a forgalom, hogy nem merem), aztán a Losinj-öböl, majd az átjáró. Ez egy negyven méter hosszú, öt méter széles betonozott falú csatorna. Most roppant nagy hullámokkal, erős szembeárammal. Bátran belementem, gondolván, hogy csak a csatorna ilyen vad, de a túloldalon majd csak szelídebb lesz a víz. A ló farát. Ugyanolyan vad volt. Valahogy jelezni kellett volna a kettesnek is, hogy ne jöjjenek be a csatornába (odabent már képtelenség megfordulni egy 5+ méteres kajakkal), de ekkor inkább azzal voltam elfoglalva, hogy túléljek. Partközelben, ekkora vad hullámok között kellett valahogy 180 fokot fordulnom, úgy, hogy amikor oldalról kap el a hullám, ne borítson be. Összeszartam magam, de sikerült. Ekkor láttam, hogy a másik egység már a csatornában küzd. Megvártam, míg kiérnek, szóltam nekik, hogy forduljanak meg, ahogy tudnak, majd nekiindultam vissza a csatornának. A bejáratot sem igazán sikerült eltalálnom. A hullám nekivágott a betonfalnak, hiába nyomtam a pedált, meg eveztem, ahogy bírtam. Még rosszabb volt, hogy gyakorlatilag oda is ragadtam a falhoz. Ekkor szartam össze magam másodszor. Végül evezőlapáttal taszigálva, nagyokat húzva sikerült kimozdulnom a csapdából. De az a 40 méter visszafelé, azt nem kívánom senkinek.
Kiértem, rögtön fordultam is meg, hogy lássam, mit produkált a másik egység. Ők ráadásul keményebb pályát kaptak, mert bement velük szembe a csatornába egy motorcsónak, amellett kellett elnavigálniuk.
Azt kell mondjam, Barna remekül megoldotta a feladatot. Megfordultak a vad terepen, bementek a csatornába, elfértek a motorcsónak mellett. Mindezt úgy, hogy a bal oldali kormánymadzag kilazult, így a kormány csak jobbra működött. Hadd emlékeztessek mindenkit, ez volt az a kajak, mellyel hónapokig küszködtünk és nem bírtuk kormánylapát nélkül megszelídíteni.

Innen még jó messze volt a lehetséges kikötési pont, de Barna megint jól vizsgázott. Igaz, borzasztó nagy köröket írtak le a hajókkal zsúfolt öbölben, a sziget sarkán erős balkanyar öt hajó között, de végül kikecmeregtek belőle (Nejnek ekkor már szederjes volt a szája széle), és kikötöttünk (én kiborultam) az egyik szigeten lévő nudista strandon. (A térképen a kék karika.) Szerencsére sehol nem volt senki, így nekünk sem kellett letolnunk semmit.

Itt előszöris megszereltem a kormányzsinórjukat, aztán jöttek az én perceim. Végre itt volt, amit akartam. Folyamatosan mélyülő köves part, ember aztán tényleg sehol. Megfogadtam, hogy addig innét el nem megyünk, amíg 100% biztosan nem megy a ki/beszállás. A többiek látták rajtam az elszántságot, így hosszútávra rendezkedtek be. Eleinte még leültek a parton és onnan szurkoltak, illetve fütyültek, de aztán elunták és elmentek fürdeni. Csak a hangos placcsanások alkalmával kurjongattak át.

Én viszont… ha lett volna cápa az Adrián, biztos ide gyűlt volna az összes. Minden kiborulás belevágott a térdem és a bokám közé valahová, úgy, hogy a végén merő vér volt mind a két lábszáram. Ez különösen a sós tengerben élmény. A seggemet meg a hátamat a kövek verték szét. Igaz a végén már névszerint ismertem minden nagyobb darabot az öbölben. Eleinte pumpálgattam a vizet, de aztán rájöttem, hogy hamarabb kifolyik, ha olyan criticalmass-osan felemelem a kajakot.
De tartottam magam a fogadalmamhoz. Végül eljutottam odáig, hogy a beszállás 100%-os lett, a kiszállás pedig 50. (Vagy kiborultam, vagy nem.) De ami fontosabb, rájöttem, mi okozza a bajt. A háttámla nem csak túl magas, de túl előre is van tolva, így nem tudok gyorsan mozogni. Ha lassan totojázok, akkor meg a kajak borulással büntet.
Szerdán úgyis erős szelet jósolnak, nem megyünk sehová a vízen, így nekiugrok és átszerelem az ülést, na meg persze viszem vele a kormányt is. Ami problémás lehet, az a gyorstároló elérése ebből a pozícióból, de majd csak kitalálok valamit.

Innen visszaeveztünk a kempingbe. A kiszállás teljesen profi volt, először a kettes ment ki a strandra, aztán Nej megfogta a kajakomat, amíg kiszálltam, így a sok bámészkodó lemaradt a mutatványról. (Hja, kéren, a nudi strandra kellett volna jönni.) Kicipeltük a kajakokat, természetesen ekkor már a fordulóhelyemet is lezárták, de ezt is megoldottam. A családból senki nem mert beülni a kocsiba. Figyelembe véve a felfelé kapaszkodó utat, ezt nem is csodálom.

Sör. Aztán még sör. 9-től evezgettünk fél egyig a tűző napon, izgalom is volt bőven, valahol érthető. Ebéd, majd csendes pihenő. Szószerint. Amikor megébredtem, megemeltem a fejem a székben és láttam, hogy mindenki elaludt, körbeülve az asztalt.

Lesétáltam a partra, úszni egyet. Útközben láttam egy fazont, a lakókocsi sátrában vállával szorította füléhez a telefont, miközben verte a laptop billentyűit. Na, ezt már nem. Ez már nem nyaralás. Az egész arról szól, hogy évente egy, vagy két hétre az ember elfelejtse a kötelezettségeit. Ne hozzuk már magunkkal ide is.

Úszás után még nézelődtem és láttam, hogyan csinálják a profik. Bácsika kievezett egy piros kajakkal a kemping gyerekstrandjára(1) (ami nekünk nem jöhet szóba, mert autóval megközelíthetetlen), aztán előszedett a tárolóból egy kiskocsit, rádobta a kajakot és vigyorogva tolta végig a sétányon, majd fel, a sátrak felé. Ez volt az a kiskocsi, amilyet én is venni akartam indulás előtt, de 35e forintunk már nem volt rá. (Így is elköltöttünk egy kisebb vagyont a hárombeülősre bővült flotta felszerelésére.)

(1) Itt lehet némi zavar. Tehát volt a kempingnek egy picike kavicsos partja, ez volt olyan 10 méter széles és borzasztó nehezen lehetett megközelíteni kajakkal. Emellett volt a kemping területén belül egy szálloda, annak külön volt egy 20 méter széles kavicsos partja. Ez volt az, ahol rengeteget kellett kinlódnom a kocsival, de ha már leszedtük a kajakot, akkor viszonylag egyszerűbb volt a megközelítés. Mi főleg az utóbbit használtuk, de egyszer kipróbáltuk az előbbit is. Nem kellett volna.

Rögtön után megnéztem, hogyan kötnek ki a sky2-essel. (Egy meglehetősen benti bójához szokott kikötve lenni egy ilyetén jószág. Mindig is érdekelt, hogyan tudják használatba venni a mélyvízben.)
Hát, előszöris, ez egy sky2-es. 80 centi széles, kábé, mint a mi sitontop kajakunk. Aztán ennek gyakorlatilag nincs is beülője, teljesen úgy néz ki, mint egy kenu, csak nincs felhúzva az orra. (Az Ocean Duo-val mi is szálltunk ki a tisnói kikötőben másfél méterrel felettünk lévő betonmólóra, létráról. Igaz, hazafelé belepottyantam a vízbe, de visszamásztam.)
A páros kievezett a betonfalra applikált létráig, az elől ülő hölgy kiszállt a létrára (érdekes, itt is az ész pozícióban ült a férfi), a hapi kiadogatott neki mindent, aztán a nő elrúgta a parttól. A férfi egy hirtelen mozdulattal páros lábbal kiugrott a kajakból, majd visszaúszott mellé és egy nagyot taszított rajta, Így lavíroztak el a bólyáig, ahol kikötötte a kajakot, majd kiúszott a partra. Gondolom, a beszállás hasonlóan történik, csak fordított sorrendben.
Így most azt mondom, bérelhettünk volna egy bóját mi is a gyerekstrand környékén, ekkor csak a felszerelést kellett volna lehozni, Barnával be tudtunk volna úszni a kajakokért, aztán kivisszük a partra, felszereljük és hajrá. Mindig utólag okos az ember.

Még utólagosabb megjegyzés: egy bója, egy napra 80 kuna, azaz 3360 forint. Számold ki 14 napra.

Órák óta csak ülök a sörsátorban, nézelődök, irogatok. Miközben körülöttem pezseg az élet. Az ember nem is gondolná, mennyi probléma gyűlik felhőként egy ilyen kemping felett. Mindenkinek megvan a magáé. A parcellák szűkek és nehezen megközelíthetők. Különösen lakóautókkal, meg lakókocsikkal meg bazi nagy utánfutókkal. Sofőrök forgolódnak, próbálnak lavírozni a strandtól és a hőségtől megszédült tömegek között. De ezek mind megszokott problémák egy kempingben.
Az viszont mindenképpen fura, hogy mindenki megoldja, viszonylag simán. Itt mindenkinek PÁV2-es jogsija van?

Van durvább is a gyereksírásnál. A mellettünk lévő lakóegységben egy négyévesforma kislány halandzsában énekel. 40 perce. Egyfolytában. Megbontottuk a karcosabb üveg házi vegyigyümi pálinkát. Most már mindenki mosolyog. Hamarosan vele fogunk énekelni.

Délután a család elment fürdeni, én meg körbesétáltam a kempinget a fényképezőgéppel. Aztán este olvasókört nyitottunk: mindenki előszedett valamit, körbeültük az asztalt és művelődtünk.

Jobbra fönt az nem egy akasztófa, hanem a rokkant vízrebocsájtó állomás. Eleve a sziklák közé lebetonoztak egy lépcsőmentes utat, majd a betontuskóra ráépítettek egy csörlős széket, amellyel vízbe lehet engedni a pácienst. Habár a szituáció rengeteg poénkodásra adna lehetőséget, de ezt most inkább kihagynám.

A holnap reggelre igért szélvihar már este megérkezett, így élénk cövekkopácsolás hangja verte fel a kemping csöndjét. Akarom mondani, vegyült bele a kiskölykök hisztijébe. Tényleg durva: direkt figyeltem a rendszámokat: kábé 90% szlovén, a maradék 10% olasz és német. A többiek az észlelési határérték alatt vannak.