Mekkora hülye egy nap, istenem.

Tegnapelőtt derült ki, hogy hamarosan lejár az utánfutó műszakija. Azé az utánfutóé, melyre alapoztuk a horvát nyaralást. Este elszaladtam kereket pumpálni, meg kinyomoztam, hol vizsgáztatnak. Tegnap beregisztráltam magam reggel 8-ra, meg megkérdeztem a szakembertől – öcsém -, hogy mire is kell figyelni. Ne kotyogjon, meg jó legyen a világítás. Oké, ez rendben. Azért este még egy teszt Nejjel: irányjelző jobbra/balra, tompított, fék – rendben.

Ma hajnal 5.40-kor kivittem Nejt a buszmegállóba, hazamentem, átöltöztem játszósruhába, kivonszoltam az utánfutót, ráraktam a kocsira, majd egy biztonsági teszt. Azt hittem, nem jól látok. Aztán beugrott, hogy egy nappal korábban egy tesztet nem végeztünk el, egyszerre nem kapcsoltam fel az irányjelzőt és a tompítottat. Most igen, és az eredmény vadabb lett, mint a Váci utca karácsonykor: mind a négy égő egyszerre villogott. Hjaj.

Reggel 7-kor telefon az Autóklubba, regisztráció lemondva. Félóra nyomozás után találtam egy szervízt a környéken, ahol ki volt írva a listára az autóvillamosság is. 7.50-kor már ott voltam.
– Jó reggelt, van egy problémám, meg egy utánfutóm, illetve ez a kettő ugyanaz – kezdtem bele lendületesen.
– Utánfutóval nem foglalkozunk.
– Szomorú.
– Vigye el a Ladás Józsihoz, ő megcsinálja.

Már a neve is szimpatikus volt. Nekem most pont egy ilyen külvárosi buherabajnokra van szükségem. Megkaptam az eligazítást, elmentem. A pacák éppen ujságot olvasgatott a garázsban. Remek, akkor nem kell várakoznom. Szétkapta a csatlakozókat, megcsiszolta a felületeket, kontakt spray, összerakta – jobb lett, mint újkorában. Negyedóra alatt végzett.

A szervízből telefon az Autóklubba. Mégis megyek, de kések egy kicsit. A nő ugyan vigyorgott, de visszaírt. Poroszkáltam odafelé és határozottan elégedett voltam magammal. Ezt ügyesen összehoztam és még mindig csak fél kilenc.
Beálltam, bementem az irodába. Széles mosoly.
– Szóval megjött!
– Igen, igen. Egy kicsit bonyolult volt, de itt vagyok.

Odaadtam a papírokat, nekiállt fénymásolni. Aztán alaposan megnézte a forgalmit.
– Kérném az aláírási példányt is.
– Minek a mijét? – néztem értetlenül.
– Az alapítvány igazolását, hogy Ön aláírhat.
– Jézus. Az utánfutó már nem az alapítványé, évekkel korábban megvettem tőlük.
– De átírva nem lett.
– Dehogyisnem, nézze meg a biztosítást.
– Az más. A forgalmiban is át kellett volna íratnia a tulajdonost.

Bakker. Tényleg. Most már beugrott, hogy a zűrzavarban ez elmaradt. (Akkor vettük, amikor költöztünk.)

– Hűha. Ha elhozom az adásvételit, megcsinálhatjuk a vizsgát?
– Igen.
– Remek.
– De csak 15 napig lesz érvényes és csak Magyarországon.
– A francba. Akkor most mit csináljak?
– Írassa át.
– Hát, ha gyorsabb megoldás nincs, akkor az lesz.
– De készüljön rá, hogy horribilis büntetést fognak a nyakába varrni. Maga évek óta nem íratta át.

Hjaj.

Irány haza. Az legalább biztos pont. Okmányiroda: csütörtök szünnap. Akkor itt vége is. Illetve nem, mi lenne, ha kimennék Vecsésre? Megnéztem, csak előzetes bejelentkezésre fogadnak. Telefon. Legkorábbi időpont egy hét múlva. Aha. Ez bizony ugyanaz a szindróma, mint Nej orvosánál: beosztják ugyan az időt, de túl nagy blokkot számolnak egy ügyfélre, így csak nagyon sokára lehet időpontot kapni. Mondjuk az ügyintézőnek jó, nem jönnek olyan sűrűn az ügyfelek.

Csak kiváncsiságból elkezdtem számolgatni, mennyi is az annyi. Illetékek: van olyan, hogy átiratási illeték (9000), meg olyan, hogy csakazértis illeték (12000). Ez utóbbit nem részletezték, hogy miért szedik. Ezekkel lógok immár 3 éve, az a jegybanki alapkamat kétszeresével számolva durván 32000 forint. Aztán még van a súlyadó, három évre – bekalkulálva a büntetéseket is – olyan 23000. És persze a vizsgadíj, mely ugyanannyi, mintha kocsit vizsgáztatnék, azaz 18000. Az utánfutó ugye egy fék nélküli tengely, rajta egy platóval. Még jó, hogy zöldkártyát nem számolnak fel rá. 73000 forint. Mindez akkor, amikor egyébként is megfeküdtünk: egyikünk cége sem fizetett még 2009(!)-es bónuszt, miközben tudjuk, hogy Nej cége csak 25%-ot fog (mert nincs rá több pénze és megteheti), az én cégemnél meg még nem dőlt el, hogy egyáltalán lesz-e rá pénzünk, és ha igen, mikor. Ja, és nyaralunk. (Szállások lefoglalva, leelőlegezve.) És ebből terveztük, hogy visszarakjuk a cirkót. Lesz még itt zsíroskenyér hagymával.

Kihasználva a felszabadult időt, elszaladtam orvoshoz. Van nekem egy tavaly augusztus óta húzódó ügyem, de soha nem volt időm a végére járni. Az üzemorvos szerint nagyok a nyaki nyirokcsomóim. Októberben mentem el a körzeti orvoshoz. Nagylabor, fogorvos, az továbbküldött nagyröntgen, gégész. Ezt a kört idén tavasszal fejeztem be. (Mert ugye mindig van sürgősebb, mint az orvos.) Annyiból nyugodt voltam, hogy az igazán komoly baj (leukémia) kiugrott volna az első laborvizsgálatnál, és akkor csak rámcsörög a doki.

Most pont volt annyi időm, hogy visszamenjek hozzá a teljes paksamétával.
Végignézte.
– Azt mondja, van itt egy nehéz légzés. Igen, orrsövényferdülés. A nyelési nehézségek meg a GORB-tól.
Látom, arra kapott gyógyszert. Szedi?
– Igen. Szeretnék feliratni is.
– Használ?
– Igen. Ráadásul a többezer mellékhatásból egyik sem jelentkezik.
– Jó. Akkor nézzük még meg ezt az októberi laboreredményt. Igen, igen… hű, de magas.

Na, ez az a mondat, melyet nem szívesen hall az ember a körzeti orvosától, amikor az a leletét tanulmányozza.

– Micsoda?
– A vércukor. De a koleszterin se alacsony.
– Triglicerid? – kérdeztem rá, mert ezek együtt járnak.
– Ahogy mondja, az is magas. Ezt a vizsgálatot megcsináljuk megint, mert látni akarom a friss értékeket.

Majd jött egy hosszú magyarázat, mit egyek, mit ne egyek.

– Megkérdezhetem, egyébként mennyi volt a cukor?
– 8 felett. És mindez éhgyomorra mérve. Nagyon sok.
– Jut eszembe, mi a helyzet a nyirokcsomókkal?
– Azt írja a gégész, hogy ezek még bőven a normális értéken belül vannak.
– Végre valami jó hír.

Eddig megvolnánk. Hazamentem. Útközben egy haveromtól megtudtam, hogy képtelenség adózás és tehózás nélkül átvezetnem a Dimenzióba beragadt pénzemet egy normálisabb nyugdíjpénztárba, így csak reménykedhetek, hogy fennmaradnak addig, amíg én is. Csak ne néznének ki olyan betegesen.

Itthon még egy nemzetközi telekonf várt rám. (Ez volt az egyezség része: délelőtt rohangálok a saját dolgaimban, délután meg, amikor az amik is dolgoznak, addig ütjük a problémát, amíg meggebed.) Hát, a lelkesedésem nem verte túlzottan a plafont, de estére kiderült, hogy túloldali tűzfalprobléma.

Közben a holtidőben utánanéztem annak a 8 feletti vércukor értéknek. Nos, ez bizony már diabetes. Azaz cukrosbácsi. Egész pontosan a kettes tipusú, melyre 40 fölött már nagy eséllyel számítani lehet. Ráadásul olyan sunyi módon, olyan lassan jön, hogy az ember észre sem veszi. Csak a rendszeresen elvégzett laborvizsgálatok buktathatják le. Ilyen értelemben közepesen szerencsésnek is tarthatom magam: nagyon korán jött, viszont ehhez képest nem volt borzasztóan magas az érték, amikor elcsíptük.
Halványan vigasztal, hogy nagy eséllyel a túlsúly hozta ki (olvastam valahol, hogy a zsírsejtek blokkolják a hasnyálmirigyet, azért nem tud inzulint termelni), így ha leadok belőle, akkor talán nem rosszabbodik a helyzet. Csak hát annyian tartanak igényt az időmre (többek között ezek a hülye rohangálások, ügyintézések, komolyan mondom, a sírba tudnak tenni), hogy alig marad a mozgásra.

És ennyi. Este van, üldögélhetek a nappaliban és töprenghetek. Mi volt, mi lesz.

Mondtam, hogy hülye egy nap.