Mondjuk a Velencei-tó. Mondjuk kajakkal.
De persze most már a másik kajakkal. És igazából nem is a jó nagy túra volt a cél, hanem a ki/beszállás gyakorlása. Emlékszem, anno a kettest is itt győztük le, a szabadstrand déli oldalán lévő 20 centis vízben.
Most azért voltak gondok.
- Borzasztóan magas a víz. Hülye fejjel nem néztem meg tegnap, így csak ma derült ki, hogy az a bizonyos legalacsonyabb vízszint is combtőig ér nekem. Ebből a pozícióból azért nem olyan könnyű csak úgy ráhuppanni a kajakra. Nem mondom, hogy nem lehet, a nap végére terveztem is, hogy eljutok idáig – de ez már a haladó szint. Előtte meg kell barátkozni a kajak dinamikájával, ki kell tapasztalni a határait.
- A magas vízszint miatt borzasztóan felértékelődött az a pici behajtó a strand északi részén. Mivel a kisgyerekesek sehol máshol nem tudták elengedni a csöppségeket, így az a tíz-tíz négyzetméteres terület több talicskányi aprókölyökkel volt tele.
- És még sokan mások, de ezekről majd menetközben.
Most ott járunk, hogy borzasztó bamba képpel állok a strand déli részén a közel derékig érő vízben és méregetem a kajakot. Fejemen az idióta sapka, napszemüveg, rajtam kék hosszúujjú póló, halásznadrág. Körülöttem mindenki falatnyi úszórucikban dobálja magát és szemmel láthatóan így is melegük van. Rám körülbelül úgy néznek, mint egy marslakóra.
Rövid tanakodás után úgy döntöttem, hogy átnavigálom magamat a strand északi oldalára. Ez olyan 400 méteres út. Jelzem, már amikor a kocsitól elvittem a vízig a kajakot, már attól kis híján összeszartam magam. A bébi önmagában sem könnyű, de túrára felkészítve meg aztán végképp nem. (Vizek, durván felszerelt dslr fényképezőgép, autóstáska minden fontos cuccal, szandál, meg ilyenek.) Nyilván nem mentem ki a partra, gondoltam végigterelgetem a vízben. Hát… A vízállás tényleg brutál volt, akadt olyan rész, hogy a parttól tíz méterre a nyakamig ért. De legalább haladtam. Egészen az óriáscsúszdáig. Onnantól strand lezárva, meder kikotorva.
Na, itt voltam bajban. (Meg vízben.) Innen még 200 méter a cél. Vagy kimegyek a partra és kézben végigszenvedem a beszállóig, vagy visszaterelgetem a déli csücsökbe, kiviszem az autóhoz és átállok a másik parkolóba. Az első mellett döntöttem. (Nem volt ám olyan könnyű a strandoló tömegben terelni a kajakot, aztán még kétszer így is cipelni kell, nem beszélve arról, hogy a két parkoló kompatibilis-e egymással, azaz az egyik elfogadja-e a másik parkolócéduláját.)
Part. Ehej-uhnyem. De szószerint. A vállamra nyilván nem tudtam venni, max derékig tudtam megemelni, aztán erősen hátrahomorítva, dülledő szemekkel mentem vagy 20-30 métert a következő pihenőig. Külön jó volt, hogy az eredeti terveim szerint minél kisebb feltűnést akartam kelteni – egyáltalán nem hiányzott, hogy amikor borulgatok a vízbe, akkor lelkes közönség tapsoljon körülöttem. Természetesen amikor végigszenvedtem magam a járdán, sikerült az egész strand figyelmét magamra vonnom. Vajon mire készülhet ez a furcsán öltözött, rejtélyes alak? Persze kaptam az ívet is. “Nem is gondoltam volna, hogy a kajakozás ilyen kemény sport!” És ez még a jópofa beszólások közé tartozott.
De megérkeztem. Mondanom sem kell, itt sem az a látvány fogadott, amire számítottam: az apró kölyköktől a vízbe alig tudtam berakni a hajót, nemhogy ki/bepattogjak, borulgassak. Végül gondolatban legyintettem, beültem, aztán irány a víz. Ha már gyakorolni nem tudok, akkor legalább evezzek egy jót. 9.00-kor voltam a strandon, 10.15-kor rúgtam el magamat. A többi nettó szerencsétlenkedés volt.
Első körben elmentem az északi strandra, hátha ott más a helyzet. Nem nyert. A víz ott is magas volt, a gyerekpancsolót meg sziklákkal zárták le. Ennek ellenére nem mondanám, hogy riossz kedvem volt. Határozottan jól éreztem magam. A kajak borzasztóan kényelmes volt, hasította a vizet. Most először éreztem, hogy kezdünk összenőni, se a nagy szél, se a hullámzás nem zavart. Olyannyira nem, hogy megvoltak az első próbafényképezéseim is. (Pedig hullámzó vizen ez egyáltalán nem egyszerű mulatság.)
Éreztem, hogy a kapcsolatunk kezd kiteljesedni… csak ez a fránya ki/beszállás menne már rendesen. Aztán hoppá! Eszembe jutott, hogy tegnap, az isten háta mögötti kikőben a fasólyán pont olyan kicsi volt a víz, mint amilyent keresek. És mivel tényleg az isten háta mögött van, ott simán gyakorolhatok közönség nélkül is.
Előtte még benéztem az evezős pályára, megvártam egy futamot – és csak ezután indultam útnak. (Vesd össze ezt azzal, hogy tegnap azért eveztünk eszeveszetten, mert minden perc szenvedés volt a kajakban.)
Sitty-sutty, ott is voltam. Ember sehol, bár néhány autót azért már kipányváztak a placcra.
Kiszálltam. Itt döbbentem rá egy újabb kellemetlen tényre: tegnap egy bordástalpú neoprén cipő volt rajtam és abban simán tudtam rohangálni a ferde, mohától iszamos sólyán. Ma viszont mezítláb vágtam a tájnak – na, így csúszott is a sólya, mint az istennyila. Csak hogy ne legyen egyszerű az élet.
Kihajigáltam minden felesleges dolgot a kajakból, majd betoltam addig, hogy olyan 20 centis vízben legyen. Itt már azért pont eléggé billegett. Első beszállási kisérlet. Hosszas egyensúlyozás után sikerült is – kár, hogy vezéráldozatként durván hátratört a bal kéz hüvelykujjam. 3-4 percig lógattam a vízbe, próbáltam csökkenteni a fájdalmat. A kiszállás ebből kifolyólag nem is kis szenvedés volt. Gondoltam, egy kicsit sétálok a következő próbálkozás előtt, hadd pihenjen az ujjam.
Ekkor jött meg két tini csajszi. A fene tudja, miért gondolták úgy, hogy nekik aznap a sólyában kell fürödniük, de nagyon határozottak voltak. Lecuccoltak mellé, mejd beleültek a kicsi vízbe.
Kis híján azt hittem, eldurran az agyam. Olyan 200 méterre onnan van rendes strand. Annyit áztathatják a popsijukat, ameddig akarják. A kutyát nem zavarnák. Erre beülnek a sólyára, közvetlenül a kajak mellé. Mondanom sem kell, a boruláspróbáknak egyből vége lett, becuccoltam a kajakba és nem is kicsit duzzogva továbbálltam.
Túl sok ötletem már nem volt. Halvány kisérletként áteveztem a túlsó partra, hátha valamelyik strandon találok olyan részt, ahol fokozatosan ereszkedik bele a part a vízbe – de nem jártam sikerrel.
Ezzel szemben a hullámállóságal kapcsolatban újabb sikerélményem volt. Velence déli részén van egy elhagyott kikötő, előtte egy többszáz méteres hullámtörő gát. Na, ez mellett olyan tíz méter távolságra eveztem végig. Erős szél volt, nagy hullámok – ezek jöttek balról – a gát pedig egyből visszadobta a hullámokat. Ezek jöttek jobbról, de eltérő frekvenciával. Azaz a hajó folyamatosan kapta a pofonokat jobbról is, balról is – de meg se rezzent.
Annyira kezdem megszeretni, hogy lehet, mégsem a YouBastard lesz a neve. Most a Rozmár/Walrus név tetszik. Ez ugyanis egyfelől egy kifejezetten okos, nagytestű állat, másfelől pedig parton ugyan roppant béna, de a vízben kevés ügyesebb van nála.
Innen visszaeveztem a szabadstrandra. Volt még egy probléma: hol kötök ki? Ha a sekély részen, akkor 400 métert kell cipekednem. Ha a déli részen… hát, ott elég mély a víz. Nyilván az utóbbi mellett döntöttem, gondoltam megpróbálok kiszállni, legfeljebb kiborulok.
Legfeljebb kiborultam. Már majdnem sikerült kicsusszannom, amikor jött egy hullám és arrébbdobta az egészet. Innentől persze fel is adtam a további kisérletezést, szél, hullámok, mély víz… majd.
Mivel a múltkori iszapfürdő után elég koszos volt a hajó, gondoltam, kitakarítom. A vízmeregető szivaccsal kívül-belül megsikáltam, most szép.
Megpróbálgattam kiterelgetni a tömegben. Hát, ha reggel fél tízkor nehéz volt, most, déltájban, majdhogynem lehetetlen. Nagyon lassan haladtam.
Odaúszott három kölyök. A nagyfülű volt a leglelkesebb.
– Fú, kajak! Ugye, ez kajak?
– Az bizony.
– Nagyon dögösen néz ki. Ugye? – fordult a többiek felé.
Mindhárman megpróbálták beledugni a fejüket az utastérbe.
– Jövő héttől fogunk elkezdeni kajakozni – lelkendezett ismét a fülekben gazdagabb – Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen dögösen néz ki!
Belegondoltam, hogy mivel szoktak kezdeni: ilyen portya-féle, kopott, billegős kajakok… fog még a kölyök fogakat csikorogtatni. De nem akartam elvenni a kedvét, finoman céloztam csak rá, hogy ez egy tengeri kajak, nem biztos, hogy ilyennel fognak találkozni.
Aztán kiszenvedtem a kajakot a stégen, átharcoltam magam vele a napozó emberek tömkelegén, feldobtam a csomagtartóra, összepakoltam mindent, végül még indulás előtt elmentem ebédelni.
Elkeserítő volt. Ugyanaz a vendégszopatós technika, mint amely ellen már a balatoni írásnál is kikeltem. Minek kellene történnie ahhoz, hogy betörjön egy kis fogyasztóbarátság, egy kis ügyfélszemlélet a strandi kiszolgálások kultúrájába? Vagy addig nem csinálnak semmit, míg egyszer a forradalom rájuk nem gyújtja a bódét?
Aztán a csónakháznál megint felnyomtam magamban az ideget. Olyan frankón körbepakolták a helyemet, hogy az eddigi nagyon nehéz pakolás gyk. lehetetlen küldetéssé fajult. Holnap délután kipróbálom, hogyan működik egyedül. Ha nem, akkor érik egy beszélgetés a gondnokkal.
Recent Comments