Egész pontosan utánamértem a múltkori távolságnak, és csak 21 kilométer. Így már nem is olyan jó az eredmény.
Month: June 2009
Matekfeladvány tortákkal
Több, mint egy órát kellett várnom, amíg a kocsi revíziós szervízen volt. Ilyenkor szoktam ökörségeken gondolkozni.
Nézzük a következő példát.
A négyfős család vesz egy nyolcszeletes tortát. Pontosabban, a mérete nyolc szeletnyi, de nincs felvágva. Ebéd után pezsgő pukkan, háziasszony felvágja a felét. Mindenki megeszi a saját adagját, a fél torta visszakerül a hűtőbe.
Délután indul az igazi történet.
Kimegy a konyhába az első ember, levágja az egynegyedét a fél tortának. Megeszi. Értelemszerűen ottmarad a torta háromnyolcada.
Egy órával később kioson a következő ember. Mivel nem tudott az előzőről, ő is levágja a kint lévő darab egynegyedét (mely a teljes torta háromharminckettede), majd otthagyja a maradékot, azaz a teljes torta kilencharminckettedét.
Egy órával később kimegy az újabb ember. Neki már gyanús lesz, hogy ez nem egy féltorta. Úgy gondolkodik, hogy egy ember már biztos volt kint, tehát a meglévő tortának az egyharmadát vágja le – mely az eredeti tortának a kilenckilencvenhatod része. Ottmarad az eredeti torta tizennyolckilencvenhatoda.
Egy órával később kimegy az utolsó ember is. Neki is gyanús a dolog, ő úgy saccolja, hogy már ketten voltak kint – ergo elfelezi a darabot. Azaz eszik egy kilenckilencvenhatod részt, és ott is hagy egy ugyanakkorát.
Az az utolsó kilenckilencvenhatod – azaz körülbelül egytized – darab torta viszont ott marad a hűtőben, és senki nem meri megenni, mert mi van akkor, ha pont a családfőé? Aki borzasztóan szokott ordítani, ha megeszik a tortaadagját.
Mi következik mindebből? Hát az, hogy családfőként neked kell legelsőként kiosonnod a konyhába. Ekkor ugyanis nem mondhatják, hogy torkos vagy, hiszen te csak tortára optimalizálsz.
ps.
Egy nyolcszeletes tortánál nyilvánvalóan mindenki pontosan tudja, mekkora egy szelet, tehát a kiosonók is tudják, mekkorákat kell vágni. Az elv igazán a malomkerék méretű tortáknál működik – de annál a méretnél már lusta voltam végigszámolni a törteket.
Én és a főnököm – 3
Bociszem-kitérő
Sokan szidták/szidják a katonaságot, hogy mekkora pazarlás már ez. Az embertől – legalábbis az előfelvettől – egyik legszebb évét veszik el. Ez igaz is… de rengeteget lehet mellette tanulni is. Hogyan őrizze meg az ember az önérzetét, az önbizalmát a totális erőszakos ostobasággal szemben. A seregben rádborult, elöntött, minden szabad rést betöltött az aggresszív debilitás. Neked pedig ebben a viharban kellett megőrizned a józan eszedet. (Nem mindenkinek sikerült, néhány előfelvételissel például annyira elszaladt a ló, hogy csak az egyetemen döbbentek rá a kiközösítésre. Legtöbbjük ott is hagyta még elsőben az iskolát.)
A magam részéről úgy vélem, hogy igenis volt egy kevés értelme: ez az egy év beoltotta az embert a világ összes baromsága ellen.
Csak az ár volt túl nagy érte.
Hogy én mit profitáltam belőle: hát a bociszem nézést. Rájöttem, hogy a világ legvadabb dumáját is el lehet sütni, ha az ember őszinte bociszemekkel pislog közben. Ha hagyja, hogy belenézzenek a szemébe és abban csak a legmélyebb naivitást lássák. Ezt tudta Terence Hill is nagyon. És ezzel a tudással bármilyen kínos szituációból ki lehet mászni. Érintetlennek lehet maradni akkor is, ha mindenki körülötted sültbolond.
Lássuk például találkozásaimat P. zászlóssal.
Első őrségemet adtam. Kivonultunk, leváltam, elfoglaltam az őrhelyemet.
Most egy vallomás jön: én kifejezetten élvezem a magányt. Órákig képes vagyok eltöprengeni dolgokon. Az a 2 órányi belső őrség, mely másoknak végtelennek tűnt, nálam elrepült. Észre sem vettem, hogy jött a váltás. Az ügyeletes tiszttel együtt. Én csak üldögéltem egy távoli sarokban és elmélkedtem a valóság mibenlétéről. Azok meg álltak ott, mint egy rakás szerencsétlenség – és nem találták az őrt. Akinek egyből reagálnia kellett volna arra, hogy ha akár csak egy ember is megjelenik az őrhelye környékén.
Nemhogy tíz felfegyverzett katona.
Aztán egyszer csak észrevettem a csoportosulást. Ránéztem az órámra. Bakker. Elkezdtem futni az őrhely felé. Amikor már csak harminc méterre voltam, rájuk kiáltottam a rögzített kommunikáció első mondatát:
– Állj, ki vagy?
– Hogy a büdös isten faszába tudnánk ennél is jobban megállni? – ordított vissza a zászlós.
Én csak futottam tovább. Nagyon hülye szituáció volt, mert elméletileg ilyen távolságból a következő mondatom az ‘Állj vagy lövök!’ lett volna, hiszen nem a szabvány választ kaptam vissza – de ezt már én is túl erősnek itéltem.
Végül odaértem, aztán kicsit lihegve ugyan, de eljátszottuk az azonosítási méhecsketáncot. Csak ezután vett szemügyre alaposabban a zászlós. Én csak álltam ott, nagy bociszemekkel.
Aztán a zászlós adta fel.
– Elnézést, nem tudtam, hogy gyengeelméjű – legyintett.
Mentünk tovább.
Másodjára úgy találkoztunk, hogy a nyakába ugrottam.
De ehhez megint magyaráznom kell. Kicsi laktanya voltunk, minden szolgálatot a sorállomány adott, dehogyis volt ott őrszázad. Három század volt, ebből az egyik az őrséget/konyhát/kaput adta, a második az ügyalt, a harmadik az mvcs-t… aztán rotáltunk.
Lássuk sorban:
- MVCs: Mozgósítást végrehajtó csoport. Ha kitör a háború, akkor ez a csoport az, aki egyből a raktárba rohan és kiosztja minden jelentkezőnek azt, ami neki kell. Ez volt a legnyugisabb szolgálat, azon kívül, hogy nem lehetett kimenni a városba, semmi kötöttséggel nem járt.
- Ügyal: Ügyeletes alegység. 10-15 ember, mozgósításra készen. Ez volt a gyorsan harcba küldhető egység, olyan esetekben, amikor valami katonának elszállt az agya a városban és erővel be kellett hozni – illetve az ügyal mozdult, ha a rendőrség katonai segítséget kért. Az aggresszívebb ügyeletes tisztek ezzel játszottak is rendesen, volt olyan, aki többször is teszt riadót rendelt el. Este nyolckor, amikor a főfilm ment a tévében. Este 11-kor. Meg egyéb szadista dolgok. Mi pedig 10 percen belül, teljes harckészültségben, egy teljesen felfegyverzett teherautóval megjelentünk a parancsnoki épület előtt. Mert ha kicsúsztunk, akkor éjszaka meg kellett ismételni a mutatványt. (Naná, hogy ezekben a napokban ruhástól, bakancsban aludtunk.) Mindemellett az ügyal dolga volt a parancsnoki épület kitakarítása is, este hat körül.
Én imádtam az őrséget, ez olyasmi volt, amit direkt nekem találtak ki. Egyrészt bárhol, bármilyen körülmények között is képes voltam elaludni, másrészt pedig ezek voltak azok az órák, amikor volt időm metafizikai problémákon töprengeni. (A köldökömet nem nézegettem. El tudod képzelni, milyen higiéniai viszonyok között éltünk?)
Csakhogy az volt a szokás, hogy az őrség állománya adta a következő napon az ügyalt. Ezt viszont utáltam. A riadókkal túl sokat nem lehetett kezdeni. Csináltuk, ahogy tudtuk. Viszont a takarításnál már használtam az eszemet. Fogalmam sincs, miért, de a budi takarításától mindenki irtózott. Pedig az volt a legkisebb helyiség. Amikor mindenki felsorakozott a takarításhoz, én egyből szóltam az írnoknak, hogy én a klotyit szeretném takarítani. Soha senki nem tiltakozott. Bementem, felborítottam mindent sósavval, két-három perc után leöblítettem, vécékefével megsikáltam a fajanszot, körberugdostam a fókát azon a pár négyzetméteren, majd kiöblítettem – és készen is voltam. Nem telt el tíz perc sem. A vödröt – benne a fókával meg a sósavval – kitettem a folyosóra, hogy majd rakják el. Én innentől úgy gondoltam, hogy a részemről vége. Kiugrottam a jó egy emelet magasban lévő ablakon és a barakkok megkerülésével visszasétáltam a legénységi épülethez. A többieknek hiába volt úri munkájuk – folyosómosás, szoba porszívózás – ha jó egy órát dolgoztak.
Egyszer viszont elnéztem. Tudni kell, hogy a parancsnoki épület hátsó frontja egy teljesen elhanyagolt terület volt, a kutya sem járt arra. Amikor kiugrottam, nem is szoktam megnézni, hogy van-e ott valaki. Aztán egyszer volt: P. zászlós. Akinek egy emelet magasból a nyakába ugrottam. Szerencsére egyikünknek sem történt semmi baja. Feltápászkodtunk, leporoltuk magunkat.
– Ez mi volt, katona? – érdeklődött a zászlós.
– Rövidítettem.
Bociszem, pislogás.
– Hogyan?
– Nem akartam megkerülni a parancsnoki épületet, ezért mentem át a klotyin.
Hallgatás.
– És maga mindenhol így közlekedik?
– Jelentem, igen. Szeretek rövidíteni.
– És a parancsnoki épület sem akadály?
– Miért pont?
Szerencsémre valószínűleg a zászlós is görbe utakon járhatott, mert nem erőltette tovább a beszélgetést. Legyintett, elment.
Harmadjára leszereléskor futottunk össze. P. zászlós felelt ugyanis laktanya szinten a leltárért. Tekintve, hogy már akkor is loptak mindent, ami mozdítható volt, sőt, néhányan még ennyire sem voltak válogatósak, így leszereléskor mindig nagy csata volt abból, hogy kire mit lehet még ráhátékázni. Én is bementem P. zászlóshoz, hogy aláírjam, nincs semmilyen tartozásom.
– Nézze – tolta elém a papírt P – a maga nevén még szerepel egy mikádó, amit nem adott le.
– Mikádó? – lepődtem meg – Azt se tudom, mi az. (1)
Bociszem. Szapora pislogások.
P. zászlós megérezte, hogy itt kemény ellenfélre akadt.
– Nézd – váltott át tegezésre – Ezt a mikádót így is, úgy is rádvágjuk. Ide van írva a papíromra, hogy nálad van. Ha nem fizeted ki, akkor perelni fogunk, és istenemre mondom, meg is fogjuk nyerni. Neked macera, perköltség, késedelmi díj. Ellenben ha most kifizeted, akkor iszunk egy felest a házipálinkámból.
P. zászlós remek pszichológus volt.
– Bazdmeg – nevettem el magam – Életem legdrágább pálinkája lesz. De ezt nem tudom kihagyni.
– folyt. köv. –
(1): Az egyik leghétköznapibb ruhadarabunk volt, gyakorlatilag a télikabát.
A diagnózis
Pénteken jöttek ki kéményseprőék kéményt vizsgálni. A munkahelyen szóltam, hogy aznap otthon dolgozom, időben elhúztam a mosógépet, kibontottam a tisztítónyílást, vártam. Megjöttek, rácsodálkoztak, hogy a huzat nem csak a füstöt, de a tesztként begyújtott papírdarabot is felkapta, köszönjük, köszönjük, viszontlátásra. Visszaráncigáltam a mosógépet a helyére.
Szombaton szeretett volna Nej mosni… de a gépben lévő dobnak borzalmas hangja lett. Kihívott, megvizsgáltam, döntögettem a gépet, piszkálgattam… de nem lett jobb. Szerelő kedd reggelre igérte magát, 7.00-7.30 közé.
7.20-kor itt is volt. Csöngetés, egy fiatal srác hatalmas szerszámostáskával.
– Itt van a páciens! – mutattam a mosógépre.
Tekergette. Szétszedte. Majd 10 percnyi szutykos munka után felállt, félrelökte a haját és közölte a verdiktet:
– A golyója felcsúszott a nyakáig.
Innentől lett vége a komoly munkának. Harsány röhögések közben tárgyaltuk meg, hogyan is történhetett meg ez a baleset szerencsétlen mosógépünkkkel – akiről immár tudjuk, hogy fiú – és mit tehetünk, hogy legközelebb ne kerüljön szegény ilyen megalázó helyzetbe. (Például ne kössük rá a lefolyóvezetéket a vízcsapra, mert az ellenoldali nyomás szétkapja a bűzelzárót. Csak tudnám, ki piszkált hozzá.)
De még akkor is röhögtünk, amikor kifizettem a jócskán felborravalózott cehhet. Egy ilyen vesébe látó diagnózis bőven megért ennyit.
Egy választás margójára
Nem, nem fogok farkast kiáltani. Számomra semmi meglepő nem történt. A Fideszt is és az MSzP-t is ide saccoltam, az MDF-nek örülök (kár lenne Dávid Ibolyáért, messze az egyik legtökösebb politikus a parlamentben) – és sokakkal ellentétben a Jobbik vs SzDSz eltolódás sem lepett meg.
Sajnos.
Sikerült megint valamit elcsesznünk.
Akik követik az írásokat, azok számára feltűnhetett, hogy az utóbbi időben többször is hivatkoztam a Társas Lény című könyvre. Nem véletlenül. Ez pont azért került elő pár héttel ezelőtt a könyvespolcomról, mert emlékeztem rá, hogy kiemelten foglalkozik az előítéletekkel, beleértve a fajgyűlöletet is. Nem kellett hozzá különösebb éleslátás, hogy a cigányhelyzet Magyarországon előbb-utóbb robbanni fog: ráadásul olyan bonyolult szituáció alakult ki, ahol elméletileg mindenkinek igaza van, pontosabban, mindenkinek van egy kis igaza. Saját bőrömön is éreztem a problémát, de nagyon nem tetszettek az egyre durvább megoldási javaslatok, spontán nekibuzdulások. Valahogy éreztem, hogy sem a cigányok rettegésben tartása, sem a putrijukba való kényszerítés, sem a ‘menjetek vissza Indiába’ hozzáállás nem az igazi megoldás. Feszültséglevezetésnek jó, az aljanép cirkuszigényének kielégítésére jó… de a helyzeten nem javít, sőt.
Kiváncsi voltam, hogy mi ezen a területen a tudomány, konkrétan a szociopszichológia álláspontja.
Nos, a helyzet az, hogy az SzDSz-nek van igaza. Integrálni kell, elfogadni kell, kerülni kell a szegregálást. Csak így lehet elérni azt, hogy 20-30 év múlva már csak egyszerű, érzelmektől mentes jelző legyen a cigány szóból.
Csakhogy. Ennek az egésznek van egy szigorú alapfeltétele. Úgy hívják, hogy közbiztonság. A többség nem fog integrálni, nem fog befogadni magába semmit és senkit, akiket tisztán bűnözőnek tart – bármennyire is fogják azt erőltetni mindenféle városi okostojások. Ez egyszerűen önvédelem.
Hogyan lehet ebből a csapdahelyzetből kimászni?
Javítsuk a közbiztonságot. Ugye, nem volt nagyon bonyolult?
Két oldalról szorít a cipő. Egyrészt a rendőrség botrányos. A napokban voltam egy lakossági fórumon, ahol egy rendőrszázados gyakorlatilag végigsírta a beszámolóját: nincs emberük (borzalmasan nincs emberük, el se meri mondani, milyen kevés emberük van), a meglévő emberanyag sem tökéletes (nem szívesen mennek az emberek rendőrnek), a rendőrnek nincs respektje, ráadául akár a trükkös lopásoknál, akár az építkezéseknél, akár a kisértékű lopásoknál nincs elég nyom, amin el tudnának indulni. Komolyan az volt az első gondolatom, hogy szakmát tévesztettem: ha ez ilyen simán megy, akkor ma az egyik legbiztonságosabb megélhetési forma a lopás. Nyilván ezen erősen változtatni kell. Tudomásul kell venni, hogy ez a probléma már kiemelten foglalkoztatja az országot – és ingyen nem lehet megoldani. Pénz kell hozzá, rendbe kell tenni végre a rendőrséget. (És ebbe beletartozik az is, hogy politikai célokból nem zavarjuk össze az állományt.)
Itt hibázott először az SzDSz – és persze az MSzP is: nemhogy erősítettek volna, inkább gyengítettek. (Tudom, az ellenzék rögtön rendőrállamozott volna. De most jobb?)
Csak egy illusztráció az igényekről: tessék elmenni a XVIII. kerület weblapjára. Most, amikor írom ezeket a sorokat, kint van egy kérdőív, hogy milyen célból lenne jó városőrséget felállítani. Vedd magadnak a fáradtságot, jelöld be valamelyik lehetőséget, majd nézd meg a szavazás jelenlegi állapotát. Nem igazán kell túl sokat magyaráznom az eredményen. (Ha esetleg időközben lekerült volna a form a weblapról – hiszen már túl vagyunk a szavazáson – akkor lementettem a június 8-ai állapotot.)
De ez még kevés. Ha látványosan megnöveljük a rendőri állományt és minden faluban megfelelő mennyiségű rendőr járőrözik rendszeresen, plusz polgárőrök, városőrök, és a kis lopásokat is durván büntetik – azaz elérünk egy ideális állapothoz, amikor visszaszorulnak a magántulajdon elleni vétségek és ráadásul még a segélyek osztogatását is megszigorítják… akkor a mostani ún. megélhetési bűnözők éhenhalnak. Lopni nem lehet, munka meg nincs. Gyerek viszont van. Márpedig menekülési útvonal biztosítása nélkül lövöldözni, az mészárlás.
Míg az előző probléma megoldása leginkább pénzkérdés, ez már sokkal nehezebb. Ugyanis munkahely jelenleg úgy általában sincs. Új munkahelyek létrehozásához optimizmus kell és banki hitel. Mindkettő hiánycikk. Mindemellett a megcélzott, felszívandó réteg is elég speciális: hiszen első körben nem lehet az a cél, hogy a megélhetési bűnözőkből jó munkásemberek legyenek (ezt úgyse tudnánk elérni), hanem már az is komoly eredmény lenne, ha életmódot váltanának és megpróbálnának becsületesen dolgozni. Mittudomén… meg lehetne célozni, hogy rattanbútor nagyhatalom leszünk Európában. A nádfonás biztosan menne. Az se biztos, hogy eleinte nyereségesnek kellene lennie egy ilyen rászoktató cégnek. Én például inkább ilyenekbe döntenék állami támogatást, mint a MÁV-ba. De ezek naív ötletek egy kivülállótól – nem igaz, hogy egy országban nincs semmilyen think tank, akik ne találnának ki valamit. És ne lopnák el az erre szánt pénzt.
Ez a második bűne a mostani kormánynak. Tudomásom szerint hihetetlen mennyiségű pénz elment a cigányság felzárkóztatására. Különösebb eredmény nélkül. (Gondolom én – hiszen ha lett volna valami látványos eredmény, akkor a mostani hangulatban biztos lépten-nyomon mutogatnák.)
Kicsit hosszú lett… de szükségem volt rá. Ugyanis most, azaz a fenti két terület rendezése után lehetne csak jönni azzal a liberális gondolkozással, amivel az SzDSz eddig próbálkozott. Addig ugyanis a jónép csak álszent, problémákat eltusoló, megoldás helyett szavakkal vagdalkozó hozzáállásnak fogja tekinteni ezt az egész katyvaszt – és amikor a probléma elér egy bizonyos, immár kellemetlenné váló szintet, akkor a plebs büntet. Illetve felemeli azokat, aki voltak elég bátrak egyáltalán foglalkozni a kérdéssel – még akkor is, ha alapvetően nagyon rossz válaszokat képviselnek.
Recent Comments