Valami fontosat

Perzselően sütött a nap. Mint minden délelőtt. Még a kaktuszok is kornyadoztak.
László hadnagy kisétált a kaszárnya udvarára. Téglakerítés, szögesdrót, oszlopok a fal mellett, lézengő katonák. Minden rendben.
Elővett egy papírt.
– Hmm, mára csak egy kivégzés jutott – hümmögött – Micsoda hülye egy név.
Intett a katonáknak. A trécselés abbamaradt, a legények felsorakoztak az oszlopokkal szemben, puskájukat lábukhoz támasztották.

Az árkádok alatt feltűnt a menet. Elől István főtörzs, mögötte az elitéltet tuszkolták a katonák. Nem volt az a jámbor fajta, hiába kötözték meg, nem hagyta magát. Rúgott, morgott, fejelt. Ha nem lett volna bekötve a szája, biztosan szénné átkozta volna fogvatartóit.
A katonák, ha nehezen is, de végül csak kikötötték egy cölöphöz.

– Huh, megvagyunk – jelentette le István Lászlónak.
– Ne tököljetek sokat.
– Célra tarts! – vezényelte István.

Az elitéltnek kigúvadt a szeme. Vörös feje majd szétdurrant az erőlködéstől.

– Ezzel most mi van? – kérdezte László.
– Valószínűleg mondani akar valamit.
– Gondolom, valami fontosat.
– Látod, mennyire akarja.
– Oké, vegyétek ki a pecket a szájából.

Az elitélt gyilkos szemekkel körbenézett, egyenként a katonákra, majd a tisztekre, utána drámai mozdulattal megfeszítette az izmait a mellkasán, de úgy, hogy lepattantak a gombok, szétszakadt az ing, utána tele torokból kiáltotta az égbe:
– Msuerre vronte brutaaaa!

Puskák dörrentek. A halott feje lebillent.

– Mit mondott? – fordult László Istvánhoz.
– Ki tudja? – vont vállat a főtörzs – Állítólag ő volt az utolsó ember, aki beszélte ezt a nyelvet.
– De legalább jól megmondta – húzta el a száját László és besétált inni valamit a kantinba.

Odvas fa

Élni élni jó,
Élni élni jó,
Élni élni élni jó,
Ha nincs a szívedben golyó,
Vagy nyílvesszó.
– Voga-Turnovszky, Boros –

Olvasgattam a fotelben, amikor megcsörrent a telefonom.

– Igen?
– Pista vagyok. Tudunk most beszélni?
– Igen.
– Oké. Arról volt szó, hogy kinyírod Lászlót.
– Igen.
– Pár nappal ezelőtt írtad, hogy megcsináltad.
– Igen.
– Na most, itt ülök egy presszóban. Velem szemben pedig László.
– Igen.
– Igen?!? Nos, határozottan él.
– Nem.
– Megkérdeztem. Azt mondja, hogy él.
– Hazudik.

Hosszú csend.

– Várjál – kezdte újra Pista – Kitalálom. Valami lassan ölő méreg?
– Valami olyasmi.
– Milyesmi?
– Az élet. Az élettel akarom megölni.
– Na, ne! Sokkal több pénzt fizettem annál, hogy kiszúrd a szemem egy közhellyel, miszerint előbb-utóbb mindenki meghal. Volt egy határidő, emlékszel?
– Igen.
– A múlt hét.
– Igen.
– Ne bassz már fel ezzel a szűkszavúsággal! A végén még felbérelek rád is valakit!
– Lászlót?
– Akár őt is.
– Nem működne.
– Miért?
– Mert már nem él.
– Áááá!

Letette a telefont. Olvasgattam tovább.

Pár perc múlva újra csörgött.

– Szia, megint Pista.
– Szia.
– Beszéltem Lászlóval.
– Remek. Mit iszik?
– Fura, hogy ezt kérdezed. Valami olcsó pálinkát.
– Emlékszel, mit ivott régebben?
– Kézműves söröket.
– Aha. Kapisgálod?
– Kapisgálom. Mondtam, hogy beszélgettünk. Mit csináltál vele?
– Megdugtam a feleségét.
– Hoppá. A szakma szépségei.
– Méghozzá nem is egyszer. Igyekeztem olyan jó lenni, amennyire csak tudok.
– Kímélj meg a részletektől.
– Pedig ez is része volt a tervnek. Az asszonyban fellángolt újra, talán utoljára a szerelem és ez ráébresztette, mennyire nem jelent már neki semmit sem László. Persze kirúgtam, így most szenved. De Lászlót már semmibe sem nézi.
– El fognak válni?
– Nem. Lakás, kocsi, hitelek, na meg a gyerek. Együtt fognak élni, de egyre erősödő néma gyűlöletben.
– Hmm. Folytasd.
– A fiával összehaverkodtam. A romkocsmában megkínáltam füves cigivel.
– És?
– Élvezte. Úgy néz ki, kicsit rá is kapott. Aztán beszélgettünk. Elmesélte, milyen szigorú szülei vannak. Én meg felvilágosítottam, nincs abban semmi baj, ha valaki a saját neméhez vonzódik. Határozottan felvidult.
– Őt is megdugtad?
– Na ne. De kíváncsi leszek László arcára, amikor a gyerek otthon dacosan bejelenti.
– Lájkolnám.
– Még a munkahelyét kellett elrendeznem. Jó pénzért az egyik kolléganője elkezdte terjeszteni, hogy a karácsonyi bulin László szexuálisan molesztálta. Majd valamivel később kilépett. Amikor a HR-es megkérdezte, hogy miért, csak felhorkant: tudja azt mindenki. Mivel nem volt vád, így se bizonyítani, se kivédeni nem lehetett. Csak éppen mindenki elhúzódott Lászlótól. Ismered azt a bigott főnökasszonyát.
– Ja, azt a dugatlan vén csoroszlyát. Jut eszembe, őt…
– Nem.
– Jól van, na, kérdezni csak szabad. Mi van még?
– Nagyjából ennyi. Gondold el, külsőleg nincs változás, László él. Nincs bűntény. De belsőleg! Kihalt belőle az élniakarás, a motiváltság. A feleségével együtt vannak, de elhidegültek. Hamarosan nem fogja érdekelni, mi lesz a gyerekből. A munkahelyére bejár a pénz miatt, de ez csak robot, hiszen fontos munkát már nem bíznak rá. Gyakorlatilag minden iránt közömbös lett. Nem érdeklik az élet örömei, valójában csak azt várja, hogy mikor lesz vége. Nem él. Halott.
– Hát, nem egészen így gondoltam, de jobban belegondolva, ez még kegyetlenebb is.
– Ugye?
– Ördögi.
– Szeretem, amikor hízelegsz.
– Várjál, valami kimaradt! És a barátai?
– Két barátja volt.
– Igen.
– Te meg én.
– Igen.
– Nos, ez lesz a legkönnyebb. Felvettem az előző beszélgetést és el fogom neki küldeni.

Interjú

László munkahelyet keresett. Elment egy interjúra.

– Örülök, hogy eljött – fogadta a személyzetis hölgy.
– Örülök, hogy itt lehetek – udvariaskodott László is.
– Hagy mutassam be a kreatív vezetőnket – mutatott a mellette ülő férfira a nő – Ő István.
– István vagyok – bólintott a férfi.
– László.
– Tudja, ez egy kreatív stúdió és mi kifejezetten kreatív embert keresünk – szögezte le István.
– Ez a középső nevem.
– Nem rossz – vigyorodott el István – Megkérdezhetem, mennyire őszinte ember Ön?
– Semennyire.
– Hát, de… de… ne haragudjon, de hogy mondhat ilyet?

László ártatlanul nézett. Néha pislogott. Az interjú szemmel láthatóan megfeneklett. Néhány semleges kérdés után el is búcsúztak egymástól.

– Kreatív stúdió – vigyorgott László az utcán – Meg a faszom. Lúzerek.

Pár lépés után a Columbo szoborhoz ért. Megállt előtte.
– Te ugye simán vetted volna a lapot? – kérdezte a felügyelőtől.

Még a tacskó is elhúzta a száját. Naná.

– A hülye még csak el sem gondolkodott a válaszon – magyarázta a szobornak László – Ha azt mondom, hogy egyáltalán nem vagyok őszinte, az azt jelenti, hogy mindig hazudok. Tehát az is hazugság, hogy nem vagyok őszinte, azaz őszinte vagyok. Viszont ha őszinte vagyok, akkor igaz az, hogy mindig hazudok. Akárhogy is nézzük, a válasz mindkét értelmezése feloldhatatlan paradoxonhoz vezet. Azaz a válasz pontosan ugyanolyan értelmetlen, mint a kérdés.

A kutya vigyorogva bólogatott.

– Minden athéni hazudik – szúrta közbe Columbo.
– Pontosan.
– De akkor sem járt volna jobban, ha azt válaszolod, hogy ‘mindig’ – fejtegette a felügyelő – Egyszerűen nem létezik olyan ember, aki mindig őszinte. Azaz hazudtál volna és innentől ugyanabban a paradoxonban vagytok.
– Így van – helyeselt László – És gondolj bele, ez az idióta nevezi magát kreatív vezetőnek.

Columbo a rá jellemző mozdulattal széttárta a kezeit.

– Igazad van – intett vissza László, majd továbbsétált.

Az ember, akit Aromónak hívtak

~oOo~

A kis Lacika felsírt, amikor a szülész meglóbálta egy kicsit a lábánál fogva. Később, már anyja ágyában, az apja is vethetett rá egy pillantást.
– Nézd – mosolygott az anyja – Még csak most született, de már milyen ábrándosak a szemei!

~oOo~

Talán túl ábrándosak is voltak. Az óvodában Lacika magának való gyerek volt, nem igazán játszott a többiekkel. Nyitott szájjal nézte a falakon a képeket.

~oOo~

Első könyvét 6,5 évesen kapta. Két napig tartott. A betűkkel nem volt gondja, egy hónap alatt megtanult olvasni. Ötödikes korára kivégezte az iskolai könyvtárat. Beiratkozott a városiba.

~oOo~

László alsós volt, öccse óvodás. Anyjuk reggel hétkor belökte őket az óvodába, László pedig fél nyolckor átsétált az iskolába. Eleinte furán érezte magát a tökmagok között, de aztán elkezdte nézegetni a könyvespolcot, a kicsik pedig megkérték, hogy meséljen nekik belőlük. Szöveg nem volt, Lászlónak kellett kitalálnia a történeteket. Először gyerekmese stílusban mesélt, de a kölykök nem igazán élvezték. Aztán kipróbálta, hogy az egyik történetet tom&jerry stílusban mondta el. A póréhagymából elrabolt királylány lett, akit a karfiolvárba zárt el a gonosz krumpli, de a répalovag kiszabadította. A végső csata pedig annyira véres lett, amennyire csak László fantáziájából futotta. Az apróságok eksztázisba estek. Szurkoltak, sőt, fel-felpattantak és ők is harcoltak. Időnként tippeket is adtak, hogy a répalovagnak hogyan kellene még több uborkakatonát felaprítania. Innentől minden mesekönyvből véres háború lett, a kölykök pedig… bezsongtak.
Amikor László reggel megérkezett, már körben ültek a szőnyegen és kikészítették az aznapi mesekönyvet. László beült a kör közepére… és Aromo mesélni kezdett.

~oOo~

A tornaórákat László nem igazán kedvelte. Utált futni. Meg úgy egyáltalán mozogni is. Amikor fociztak, azt szerette. Beállt a kapuba és onnan nézte a többieket.

Kivonultak a gyepre. A stadion közönsége őrjöngött, petárdák robbantak. A biztonsági emberek eszeveszetten üldöztek egy pályára berohanó pucér férfit. Aztán a játékosokon kívül mindenki levonult a gyepről, a bíró sípjába fújt és elkezdődött a meccs. Az ellenfél támadott, a kapus védett, a labdát Aromónak gurította ki. Körbenézett, de senkinek sem tudta leadni. Belepöckölt néhányat, nem támadták. Megvonta a vállát és óvatosan előrevezette a labdát a félpályáig. Ekkor már rámozdult egy középpályás. Aromo úgy csinált, mintha lepasszolná a labdát a szabadon maradt társának, de ehelyett vadul meglódult. Mire az ellenfelek feleszméltek, már a tizenhatosnál járt. Ekkor viszont hárman ugrottak neki, de rövid időn belül összecsomózott lábakkal fetrengtek a földön. Egy lövőcsel, egy elfekvő védő, még egy lövőcsel, még egy elfekvő védő, igaz, ekkor már kisodródott balra, de nem gond, mind a két lába egyformán jó, egy testcsel, a kapus is rossz irányba dőlt, Aromo pedig könnyedén bepöckölte a labdát a kapuba. Felzúgott a stadion. Még öt perc sem telt el.
A középkezdés után Aromo hátul maradt, végülis a pozíciója védő. Mert abban még jobb, mint támadásban. Jött is az ellenfél, de Aromo kiszámolta, hová fogják passzolni a labdát, rámozdult, elcsípte. Aztán felnézett, látta, hogy a kapus jócskán kint áll, így a saját tizenhatosáról ráemelte. A nézők lélegzetvisszafojtva nézték, hogyan ível a labda. A kapus rohant ugyan vissza, de nem érhette el. A stadion felrobbant. A riporterek egymás szavába vágva őrjöngtek. Aztán Aromo rúgott még négy gólt a meccsen, így fölényesen nyerték meg a Legnagyobb Kupát.

László hirtelen azt vette észre, hogy ordítoznak vele. Megrázta a fejét, körbenézett.
– Mit csináltál már megint, te barom! – ordította Pista.
– Mit? – kérdezett vissza László.
– Hát semmit!
László csak ekkor nézett hátra. A labda ott vigyorgott mögötte, a kapuban.

~oOo~

László azt olvasta egy történelmi regényben, hogy valami istennő pucéran jelent meg a hívei előtt. Lóháton. Nyereg nélkül.

Aromo egy rövid ideig ló volt.

~oOo~

László a kolesz ágyán ült. Egyik kezével erőből próbálta behajlítani a másik kezén lévő ujjakat, hogy le tudja végre fogni azt a nyomorult F-et a kölcsöngitáron. Végre sikerült. Percekig nem is merte elengedni. Hátha így jobban megszokja ezt a természetellenes fogást.

Aromónak sikerült jegyet szereznie a Stones koncertre. Küzdőtér. Remek. Nyitáskor már áramlott is be a tömeggel együtt és teljesen előrement a színpadhoz. Természetesen majdnem egy óra késéssel kezdődött a buli, de ki nem szarta le? Aztán berobbantak a félistenek és kezdődött az őrület. Under My Thumb, Let’s Spend the Night Together. Aromo beállt Keith Richards elé és veszettül léggitározott. Keith jó arc volt és úgy csinált, mintha együtt nyomnák. Valószínűleg ő vette észre egyedül, hogy Aromo _pontosan_ játssza a futamokat. Odasúgott valamit egy road-nak és Aromót már fel is emelték a színpadra, majd a nyakába akasztottak egy tartalékgitárt. Először nem kapott levegőt, aztán lepacsiztak Keith-szel, összekacsintottak Ron-nal és elkezdték vadul tépni a húrokat. Egyre jobban belelendültek. Ronnie volt olyan szemét, hogy elképesztő szólókat improvizált, de Aromo követte, majd ő kezdett el pimasz vigyorral szólózni, melyeknél a másik kettőnek kellett kapaszkodnia. Mick-nek fülig ért a szája. A Start Me Up-nál már teljes egyetértésben nyomták, a Satisfaction-ba pedig annyira belegabalyodtak, hogy úgy tűnt, sohasem lesz vége. A közönség tombolt. Aztán amikor elültek az utolsó akkordok, Keith maga elé tolta Aromót, de Aromo magával rántotta mindkettőjüket, végül hárman egymást átölelve köszönték meg a közönségnek a hangulatot.

László megrázta a fejét. Ránézett a gitárjára, felengedte az F-et. A húrok mélyen belevágtak az ujjbegyébe. Fájdalmasan szopogatta mind a négyet.

~oOo~

László egy haverjával lakott közös albérletben. Egyszobás garzon a belvárosban, kis konyhával, de nekik bőven elég volt. Egyik nap becsengetett Éva, az albérlőtárs barátnője.
– Szia – köszöntötte László.
– Szia – mosolygott Éva – Pista itthon van?
– Nincs, de gyere be, hamarosan megjön.

Bementek. Éva levetette a cipőjét és kabátját, majd leültek a szobában. Egy ideig beszéltek erről-arról, aztán csend támadt. László nem igazán tudott lányokkal beszélgetni. Éva levett egy könyvet a polcról, hasrafeküdt Pista ágyán és olvasni kezdett. László törökülésben ült az ágyán. Jobb híján ő is elővett egy könyvet. Olvasgattak. Illetve, László csak szeretett volna. Állandóan felnézett a könyvéből, szemével végigsimította Éva kifejezetten izgalmas domborulatait, majd erőt vett magán és visszabújt a könyvbe. De képtelen volt sokáig ott is maradni.
Aztán egyszer Éva összecsukta a könyvet, macskaként nyújtózott egyet és bájos mosollyal László felé fordult.
– Laci drága, megtennél nekem egy szívességet?

Aromo nagyot nyelt.
– Igen?
– Nagyon meleg van. Kigombolnád hátul az ingem?
– Óh.

Aromo közelebb ment, Éva mellé guggolt az ágyon. A lány mosolygott. Aromo kicsit remegő kezekkel kigombolt két gombot.

– Most már biztosan jobb lesz – közölte – Ne vegyem lejjebb a fűtést?
– Nem, azt ne – mosolygott tovább Éva.

A lány felült. Az egyik vállán leengedte a kilazult inget.
– Szerinted így jobb? – kérdezte.

Aromónak majd szétrobbant a feje, és akkor a nadrágjáról ne is beszéljünk.
– Attól függ, mit szeretnél – nyögte ki.
– Jaj, ne legyél már olyan málé – mosolygott Éva – Tényleg nem sejted, hogy mit szeretnék?
– Hááát…
– Igen, azt – vágta rá a lány – Nem hiszem el, hogy ennyire nem érted.
– De, értem – szedte össze magát Aromo – Viszont… te Pista barátnője vagy.
– Ó, egy kriptaszökevény a középkorból! – húzta el a száját a lány – Dugni akarok veled, világos? Pista meg a barátom. Ez két külön dolog. Elférnek egymás mellett.
– Pista is így gondolja?
– Kit érdekel Pista? Én vagyok itt előtted félpucéran, nem Pista. Levegyem a melltartómat?
– Inkább mégis lejjebb csavarom a fűtést.
– Ne szórakozzál már. Imádom, ha egy hapsi szenved a melltartómmal. Levennéd?
– Nem.
– Most mi van? Impó vagy?

Aromo lenézett. Nem tudta, meddig fogja még bírni az a sliccgomb, de már nem lehet neki sok hátra.

– Nem. De Pista…
– Jézusom. Néha úgy érzem, te inkább vele akarsz dugni.
– Ne izélj már.
– Azannya. Most gondoltam csak bele! Mekkora orgiák szoktak itt lenni, mi?
– Közönséges vagy. Ennél még az is jobb volt, amikor a melltartódról beszéltél.
– Oké. Leveszed?
– Nem.
– Miért?
– Pista…

Éva jelentőségteljesen hátranyúlt és visszagombolta az ingét.

– Akkor erről ennyit – jelentette ki.
– Ennyit – bólintott Aromo – Értsd meg, a barát barátnője számomra tabu. Minden körülmények között.

László nagyot nyelt.
– Igen?
– Főznél egy kávét nekem?
– Persze.

Kiment a konyhába, főzött egy kávét. Rádobta egy kis tálcára a poharat, bogyót és tejport, majd bevitte.

– Te vagy a legrendesebb srác a világon – mosolygott rá Éva.

Csöngettek.

– Ez biztosan Pista – mondta a lány.
– Biztosan – bólintott László.

~oOo~

Utolsó év az egyetemen. László érezte, hogy lassan elfogy az idő, elfogy a lehetőség. Halálosan szerelmes volt évfolyamtársába, Helgába, de a viszonyuk, mondjuk úgy, hogy meglehetősen komplikált volt. Igen, jártak egy ideig. Nem működött. László már tudta, miért. De Helga nem adott esélyt neki, hogy ezt meg is mutassa. Kétségbeesve próbálkozott.

– Szia Helga – köszönt rá az utcán – Tök jó fesztivál lesz június végén.
– Hol?
– A tóparton. Van kedved eljönni velem?

Hatalmas pörgés volt egész nap a tóparton. Maskarába öltözött táncosok, akik miután ledobták a maszkjaikat, falatnyi tangákban táncoltak tovább. Aromo összefutott a tömegben a Nagy Színésszel, akihez fiatalkorában, lány álnéven verset is írt, melyet el is küldött neki. A színész éppen ezeket a verssorokat motyogta, de nem tudta felidézni magát a verset. Aromo segített neki, elmondta az egészet. A színész döbbenten nézett rá.
– Maga ezt honnan ismeri?
– Ismerem a lányt, aki írta.
– Tényleg? Hogyan néz ki?
– Gyönyörűen. Itt van ő is a fesztiválon. Ha sokat mászkál, biztosan találkozni fognak. De mondogassa a verset.

A szinész elvigyorodott és belevetette magát a tömegbe.

– Mindenkinek szüksége van egy kis reménytelen szerelemre – vigyorodott el Aromo is.

De már elkapta egy újabb forgatag. Valami lány megfogta a kezét, Aromo is megfogta egy ismeretlen kezét és csak rohantak bele a tömegbe, tizen? huszan? nem foglalkozva azzal, hány embert borítanak fel. A színpad előtt szétváltak, várták a zenészeket. Persze a zenekar nem jött el. Aromo elment egy kocsmasátorba. Meglepetésére a zenekar ott iszogatott, majd később jókedvükben spontán unplugged műsort adtak. A sátoron kívül tombolt a fesztivál: az emberek szabályosan megőrültek, törtek, zúztak féktelen jókedvükben. Sátrakat bontottak le és hajigálták be a sátorrudakat a tóba, ahol a párzó szerelmesek nem győztek elugrálni előlük.

Aromo hajnalban jött ki a kocsmasátorból. Odabent mindenki részegen vigyorogva horkolt. A fesztivál helyén már csak egy hatalmas szeméthegy díszelgett. A kísérteties csendben felmászott a tetejére. Odafent, egy sörcsapoló romján, Helga ült, lógatta a lábát és a holdat nézte. Aromo melléült. Sokáig nem szóltak egymáshoz.
– Ma megtréfáltam a Nagy Színészt – mondta Aromo.

Semmi válasz.

– Valamikor írtam neki lánynéven egy szerelmes verset. Délután pedig azt mondtam neki, hogy a lány itt van a tömegben és alig várja, hogy találkozzanak.
– Ezt csak úgy kitaláltad – mondta Helga.
– Lehet – bólintott Aromo – Lehet, hogy azt is csak kitalálom, hogy itt ülsz mellettem.
– Ez nem kitaláció – tiltakozott Helga – Hús-vér valómban itt vagyok.
– És az jelent valamit? – húzta el a száját Aromo – Valamikor szerelmes voltam beléd. Úgy tűnt, hogy te is belém. Aztán később kiderült, hogy csak játszottál velem. Akkor is ott voltál hús-vér valódban, mégis az a lány, akiről azt hittem, hogy szeret, csak kitaláció volt.

Hallgattak.

– Azóta eltelt egy kis idő – mondta halkan Helga – Most már biztosan tudom, hogy szeretlek.
– Na látod – emelte fel az ujját Aromo – Megmondtam. Itt ülsz fizikai valódban és azt állítod, hogy szeretsz. Az én fejemben viszont már csak egy olyan kitaláció vagy, akiről tudom, hogy nem szeret.

Felállt, és anélkül, hogy visszafordult volna, lesétált a szemétdombról.

– Pontosan mikor is lesz? – kérdezte Helga.
– Huszonkettőtől huszonhétig.
– Akkor nem, bocs – válaszolta a lány – Azon a héten már Pistával megyünk a Tátrába.
– Oké – nyugtázta László – Oké.

Egyedül sétált vissza a koleszba. Helga nélkül már semmi kedve sem volt elmenni a fesztiválra.

~oOo~

– Igen – mondta László.

Egy lenyesett csúcsú, pici vulkanikus hegy közelében lakodalmas násznép üldögélt az olajfák alatt, egy hosszú asztal mellett. Miközben ettek, a vulkán kürtőjébe folyamatosan potyogtak tojások az égből. A kürtő lassan kezdett feltelni fehérjével és tojássárgájával. Miután megtelt, a trutymó kicsordult, és mint egy szökőár, elöntötte a násznépet. Abban a pillanatban, amikor a hullám éppen beboritotta az embereket, a vulkánból tűz csapott ki oldalra. Ahogy elült a füst, érdekes látvány tárult Aromo elé. Az emberek változatlanul a helyükön ültek, mindenkit tetötöl-talpig tojásrántotta boritott. Csupa Csubakka. A levegőben döbbent csend, csak a szemek pislogtak szaporán.

– Igen – mondta Helga is a papnak.

Aztán oldalra nézett.

– Te meg mit röhögsz? – suttogta ingerülten Lászlónak.

~oOo~

László kifejezetten szeretett piacra járni, szerette a forgatagot, szerette az árusok közvetlenségét. A piac maga a kiszámíthatatlanság, bármi megtörténhet, bármikor. A zöldségekhez viszont egyáltalán nem értett, ezért Helga is el szokta kísérni. A kis Lacikát meg csak nem hagyják otthon egyedül.

– Lacika, látod ezt a barna óriást? Ez bizony egy gonosz óriás, aki elrekkentette ebbe a nagy fehér várába a hosszúhajú fehér hercegnőt, látod, itt ebben a szép zöld ruhájában. A hercegnő nagyon szomorú, az emberek is nagyon sajnálják szegényt, amikor megsimogatják, sokan sírni is szoktak. Az óriás várát ezek a mogorva zöld harcosok őrzik szigorúan. De szerencsére itt van ez a hős narancssárga lovag, aki már készülődik, hogy kiszabadítsa – mutogatott Aromo.
– És sikerülni fog neki? – kérdezte Lacika.
– Persze – szögezte le határozottan Aromo – A jó mindig győz.

– Ej, ti férfiak – csóválta a fejét Helga – Na figyelj, Lacika. Ez itt a krumpli, ez itt a karfiol, az ott a póréhagyma, mellette az uborka és az meg a répa. Ezeket most megvesszük és mind megy a levesbe.
– Megesszük a narancssárga lovagot is? – pityeredett el Lacika.

Helga lesújtó pillantást vetett Lászlóra.
– Meg – mondta, majd váratlanul elmosolyodott – De annak van a legfinomabb íze.

~oOo~

Lászlónak éppen nem volt munkahelye. Az ország belefutott egy újabb gazdasági válságba, a cégek pedig először nyilván a K+F kiadásokat húzták le. Szerencsére Pista, aki egy kutatóintézetnél dolgozott, szólt Lászlónak, hogy éppen asszisztenst keres, és bár nem mérnöki munka, de a semminél azért jobb. László örömmel vállalta.

Az első héten sor került egy kísérletre. Lászlónak egy ötliteres főzőpohárba kellett beletöltenie Pista receptje alapján mindenféle anyagokat, majd bürettából aprólékosan adagolni az utolsó komponenst és feljegyezni a változásokat. El is kezdte, de amikor az üvegpálcika hozzáért a falához, a főzőpohár elrepedt. Feltakarította a trutymót és jelentett Pistának. Aki nem volt boldog.

Pár nap múlva Pista beállított egy újabb főzőpohárral.
– Figyelj, László – figyelmeztette – A kutatóintézetnek ez az utolsó főzőpohara. Bánj vele olyan óvatosan, mintha tojáshéjból lenne.

Aromo töprengve állt a vezérlőteremben. Ide futottak be a ciklotronok, megatronok és az LHC összes adatai. Valami formálódott a fejében, de annyira bizarr volt, hogy érezte, ezen még rengeteget kell dolgoznia.
Magára zárta irodája ajtaját. Kedvenc pizzáját az ajtó alatt csúsztatták be naponta aggódó kollégái. Szerencsére Aromo irodájához tartozott fürdőszoba és volt bent egy öreg dikó is. Aromo ihletett állapotban dolgozott. Pár hét után elégedetten hátradőlt: sikerült egyenként megcáfolnia Pauli, Heisenberg és Einstein teljes munkásságát. Kimutatta, hogy a világegyetem valójában egy zöld pöttyös gumilabda, mely attól függően tágul, illetve szűkül, hogy éppen milyen erővel rugdossák a pajkos istenek. Tisztában volt vele, hogy ezt elsőre nehezen hiszik majd el neki, de tudta, hogy eredetileg Einstein elképzeléseit sem akarták elfogadni.
Pontosan így is történt. Aromo publikációit első körben kiröhögték, felkapta a bulvármédia, standup komédiások, karikaturisták faragták kontójára az élceket. De a tudomány beindult, ahogy mindig is szokott: lassú, de megfontolt léptekkel. És pár hét múlva már elkezdtek kijönni azok az írások, ahol komoly tudósok beismerték, hogy nem találnak semmilyen hibát Aromo levezetéseiben.

Pista nem bízta a véletlenre, a kisérlet idejére odaállt László mellé. A főzőpohár feltöltve állt, László elkezdte csöpögtetni a folyadékot, miközben az üvegpálcikájával kevergetett. Aztán egyszer csak egy éppen a halláshatáron észlelhető, nagyon finom reccs… és a főzőpohár körben elrepedt. László behunyt szemmel állt, kezében még mindig az üvegpálcika. Pista hihetetlenkedve bámult a berendezésre.

A következő héten Pista egy újabb főzőpohárral állított be.
– Figyelj – szólt Lászlónak – Ezt a Másik Kutatóintézetből szereztem. Ez az utolsó ilyen főzőpohár, nem csak a városban, de az országban is. Ha ez is eltörik, buktuk a kutatást. Márpedig ez egy igen jól fizető ügyfél. Értetted?
– Igen – bólintott László.

Elkezdték. László a biztonság kedvéért szűrőpapírt tett a főzőpohár alá, illetve bele is bugyolálta az alját. Pista szigorúan figyelt. László csöpögtette a reagenst, Pista jegyzetelt. A főzőpohár tartalma kezdett kékülni, a folyadék pedig sűrűsödött. Aztán eljött egy pont, amikor váratlanul bekocsonyásodott. Pista felírta a reagens fogyását. Felsóhajtott.
– Akkor az első kísérlet meg is volt – jegyezte meg – Már csak kilenc van hátra. Légyszives borítsd ki ezt a trutymót és mosd el a főzőpoharat!
– De óvatosan! – jutott gyorsan az eszébe.
Egymásra mosolyogtak. László feljebb emelte és elfordította a bürettát, óvatosan megemelte a főzőpoharat. A pohár alja szűrőpapírostól odaragadt az asztalhoz, a kocsonyás folyadék pedig szétfolyt az asztalon.

Pista eszmélt először.
– László – kezdett bele – Te el vagy átkozva. Ne vedd személyeskedésnek, de ha mostantól egy méteren belül is megközelítesz bármilyen üvegeszközt a laborban, lelőllek, mint egy rühes kutyát.

László a következő héten már megint az utcán volt.

~oOo~

László haladni akart a korral. Megvette a Computers for Dummies könyvet. Elszántan belevágott.

Aromo went to the servers’ room, and took a good look at the racks. Some leds vibrated red.
– Yes, my sheeps, here comes your shepherd! – flashed a bright smile.
Then… then Aromo didn’t know, what should he do.

Körülbelül a tizedik oldalnál adta fel.
– Ez nem embernek való! – csukta össze a könyvet és tette vissza a polcra. Egyébként is, egy főnöknek nem kell értenie a részletekhez.

~oOo~

Nyugdíjas éveiben László szívesen járt le a térre. Jó kis tér volt, csendes és parkos. Az egyik sarkába az önkormányzat olyan betonasztalokat rakott le, melyekre sakktáblát festettek. Az öregek kedvelték, maguk között csak úgy hívták, hogy Napközi Otthon. Pista is ide szokott járni, sokat sakkoztak együtt. Most is őt várta, de valahol késett. Pedig László már felrakta a bábukat a táblára.
A majomketrecben kiskölykök fociztak. Aztán befejezték. Az egyik, különösen vékony kissrác odament Lászlóhoz.
– Szia, bácsi.
– Szia.
– Akarsz velem sakkozni?
– Tudsz?
– Még csak tanulgatom.
– Akkor jó.
– De játsszunk pénzbe, jó?
– Nocsak. Neked van pénzed?
– Van egy százasom. Legyen ez a tét.
– Jól van – mosolyodott el László

Akkor éppen Absolutelly Deep Blue (ADB) volt az egyértelmű sakkvilágbajnok. Extremly Deep Blue-t (EDB) győzte le, aki Moderatelly Deep Blue-t (MDB), aki viszont Light Deep Blue-t (LDB) és már LDB is tönkreverte a világ összes ember sakkozóját. Aromo különleges engedéllyel állhatott ki ADB ellen.
Az történt, hogy a Story Magazinban megjelent egy IQ teszt, melyet kitöltött, de az eredmény egészen fura lett, így elment a Mensa-hoz, hogy nézzék már meg, mi ez. Ott kiderült, hogy a mérés bizony jó volt, Aromo IQ-ja 547. Majd miután kiderült, hogy szeret sakkozni, az emberiség vezetői egységesen kérték fel, hogy próbálja meg visszaszerezni az emberek becsületét a sakkozó gépektől.

Aromót bevezették egy ablaknélküli terembe. A falakat valami fémmel burkolták be, a padló sötétkék műanyag volt. A neonfény valahonnan jött: volt, de nem lehetett látni fényforrást. A lélektelen, rideg szoba teljesen üres volt, eltekintve egy aprócska, vaslábú asztaltól és egy hasonló széktől.
A fehérköpenyes bekalauzolta Aromót, majd elindult kifelé.
– Állj – szólt rá Aromo – Hol van a számítógép?
– Abban vagyunk – mutatott körbe a köpenyes.
– Aha – lepődött meg Aromo – És hogyan fogunk játszani?
– A sakktábla egy fekvő kijelző az asztalon. Ott fogja jelezni ADB a lépéseit. Maga használja nyugodtan a sakkfigurákat, a kijelző érzékeli.
– És a nézők?
A fehérköpenyes felmutatott a plafonra: – Kamerák.
Sok sikert kívánt Aromónak. Váratlanul elérzékenyült, átölelte és megpuszilta. Aromo meglepődve nézett utána. Majd odacsoszogott az asztalhoz és leült.
– Szia, gép – mondta félhangosan, leginkább magának.
– Szia, humán – jött a falak mögül.
– Te tudsz beszélni? – lepődött meg Aromo.
– Mi van, azt gondoltad, hogy valami majom vagyok? – húzta fel az orrát a gép – Az én agyamnak a beszéd nem okoz problémát. Egyik nyelven sem.
– Jól van na, – mentegetőzött Aromo – Nem akartalak megbántani.
– Akkor csapjunk a lovak közé – mondta a gép. Hangjából határozottan érződött a büszkeség, hogy ilyen átvitt értelmű szólást is képes megfelelően használni.
De Aromót ez már nem érdekelte. ADB kezdőlépését tanulmányozta. Hosszú perceket ültek, de Aromo még nem lépett.
– Nem akarlak sürgetni – szólalt meg ADB – De határozottan telik az időd. És még csak meg sem fogtál egy figurát sem.
– Ne zavarj – intett Aromo – Most megyek végig a stratégiámon.
– De hát ez még csak a kezdőlépés volt! – értetlenkedett a gép.

Aromo nem válaszolt. Az idő csak telt. Az óra átfordult.
– Tudod, én nem vagyok egy unatkozós típus – jegyezte meg ADB, és nem volt nehéz elképzelni, hogy közben a körmeit reszelgeti – De merőben szokatlan, amit csinálsz.

Aromo elhessegette. Már túl volt fejben az ezerkétszázhetvenhatodik lépésén és éppen a végjátékon gondolkodott. Negyedórája volt hátra, amikor megfogott egy gyalogot és előrébbtolta.
– Na végre – sóhajtott fel ADB és rögtön jelezte is, hogy ő hová lép. Aromo villámgyorsan megtolt még egy gyalogot. ADB határozottan meglepődött a gyorsaságon. Aztán felpörgött a játszma. ADB lépései villantak a kijelzőn, Aromo abban a pillanatban lépett is. Pár perc múlva eljutottak oda, hogy ADB lépései lassultak be.
– Még a végén gondban leszek – mormolta ADB – Az anyád, te sötét paraszt!
– Pardon?
– Elnézést, nem személyeskedés volt – motyogta ADB – Az állást elemzem.

Aztán ADB-nek elment a hangja. És nem is lépett.
– Gép, itt vagy még? – érdeklődött Aromo. Semmi válasz.
– Itt vagyok. Csak kikapcsoltam a beszédpanelt, hogy ne fogyasszon kapacitást – vetette oda valamivel később.

De hiába. Aromónál már fejben megvolt az egész. Hiába próbált meg mindent ADB, pár perc múlva kénytelen volt beismerni, hogy vesztett.
– És még ez a hülye tábla is – morgott – Még a királyomat sem tudom eldönteni.
– Ne is! – emelte fel ujját Aromo – Illetlenség!

Aztán ahogy kilépett az ajtón, hatalmas örömrivalgás, szerpentinek, konfettik és persze tűzijáték fogadta. A világ összes vezetője meghívta magához egy rövid beszélgetésre. De Aromo udvariasan elhárította a meghívásokat: – Ugyan már, Uraim, ez csak egy sakkparti volt.

Lászlót a vékony hang rángatta vissza a földre.
– Bácsi, jól vagy? – érdeklődött a szemüveges kölyök.
– Persze, persze – motyogott László – Mi van?
– Kikaptál.
– Micsoda? Még csak most kezdtük el!
– Tudom. De ezt úgy hívják, hogy susztermatt.

László alaposan átnézte a táblát.
– Tényleg. Milyen frappáns megoldás!
– Aha. Megkapom a százast?
– Persze, persze. Itt van.

Majd még hallotta, ahogy a kisklapec lelkendezve futott vissza a haverjaihoz.
– Mekkora jó már, hogy a világ tele van ilyen szenilis vén szivarokkal! – ujjongott – Irány a fagyis!
– Hehe – vigyorgott László – Hehe.

~oOo~

László ravatalát a szűk család állta körül, barátai, ismerősei távolabb álldogáltak.
– Jó ember volt – kezdett bele a pap.
– Naná – bólintott László lelke, aki egy környező fa ágán ücsörgött – Kíváncsi vagyok, létezett-e olyan halotti beszéd, ahol tényleg elmondták a halottról, ha valójában egy seggfej volt?

Aztán eszébe jutott Viantól a Tajtékos Napok és elvigyorodott. Regényben létezett.

A pap folytatta. Jó gyerek. Jó férj. Jó apa. Jó munkatárs. És ennyi. Ügyes pap volt, ennyi alapanyagból is kihúzta majdnem egy óráig.

László fintorgott.
– Szóval csak ennyi látszódott – vonta meg a vállát – Semmit nem tudtatok a másik életemről. Az igaziról.

Azzal leugrott a faágról és elsétált.

~oOo~

A repülőgépet a pilóta úgy vágta oda landoláskor, hogy csak nyekkent.
– Persze, ettől még megtapsolják – jegyezte meg László az egyik ülésen.

Az útlevélvizsgálat gyors volt. Csomagra sem kellett várnia, megszokta már, hogy kézitáskával utazik. Halk szisszenéssel nyílt ki az utasváróba vezető ajtó. A fény egy pillanatra elvakította, hunyorgott, amint kilépett. Majd észrevette a díszes társaságot. Pelé, a Stones, Fülig Jimmy, a középkori lovag, ADB, Moby Dick, Einstein, a kalózvezér, a répalovag a pórékirálylánnyal, a szomorú kokott és még egy csomóan. Ott álltak a kordon mellett. Mata Hari magasba emelte a táblát, melyen csak egy szó szerepelt: Aromo.

– Hát itt vagytok mind, csibészek! – ejtette földre vigyorogva a táskáját.

A társaság persze eljátszotta, hogy nem ismerik meg. De egy perc múlva már boldogan lapogatták egymás lapockáját.

Lenn a folyónál

Küzdöttünk. Maroknyi csapatommal harcoltunk, ahogy csak tudtunk. Az ellenség szorosan vett körbe minket, de fáradhatatlanul szúrtuk, döftük, aprítottuk őket. Fröcsögött a vér, recsegtek a csontok. A talaj vértől volt iszamos, néha alig bírtunk megállni a lábunkon. De az ellenség csak nem fogyott. Levágtunk tizet, húsz jött helyébe. A vértemen több volt a lyuk, mint az anyag, a pajzsomnak legalább a fele hiányzott, de nem fáradtunk. Sőt, ellentámadásba mentünk át. Elindultunk előre és gazként aprítottuk magunk előtt az ellent. Ebből lett a baj, mert egyszer csak elkeveredtünk egymás mellől.

– Hahó, hol vagytok? – kiáltottam, de nem jött válasz.

Erőt vettem magamon, dühösen kaszaboltam tovább az ellenséget – és egyszer csak azt vettem észre, hogy elfogytak. Szerencsére, mert a kedves kardomat is elvesztettem valahol. Valakiben. Gyorsan felkaptam egy gagyi kardutánzatot. Körbenéztem a csatatéren: sehol senki élő, csak halottak mindenfelé. Se ellenség, se barátok. Egyedül maradtam.
Leengedtem a kardot és céltalanul elindultam egy irányba. Síri csend.

Aztán az egyik apró dombon feltűnt egy fenséges alak. Fehér-arany köntösben, öreg, szakállas arc, a fején korona. Mögötte két előkelő udvarhölgy. Barát lehet? Nem volt a csapatban. Akkor csak az ellenséghez tartozhat. A vacak kardban nem bíztam, közelharcra alkalmatlan – így messziről belehajítottam a királyba. Jó dobás volt, a kard keresztülfúrta a mellkasát.

– Nocsak, fiatalember! – csóválta a fejét a király – Ez miféle üdvözlés?

Lehet, hogy ha nem vagyok annyira kimerült, akkor megijedtem volna. De most már erre sem volt erőm.
– Tisztelt Úr! Lenne olyan kedves meghalni? Nekem már nincs több kardom, amivel küzdhetnék! – kiáltottam vissza.

Erre elvigyorodott.
– Nézd csak, Helgám – fordult az egyik udvarhölgyhöz – Nem ijedős az ifiúr és még humorérzéke is van!

Lassan lesétáltak a dombról. Hirtelen a csatatér minden irányából udvarhölgyek kezdtek szállingózni a domb felé. Egyik szebb volt, mint a másik, halk méltóság lengte körbe őket. Ketten vették is a bátorságot és a közelembe merészkedtek. Magam elé rántottam a pajzsom maradékát, de finoman eltolták. Egy ideig álltunk egymással szemben, majd a kékruhás átölelt. Zavartan álltam.

– Kik vagytok? – kérdeztem.
– Én az Öreg Fűzfa lennék – válaszolta a király – A lányok pedig az udvarhölgyeim, a folyami kavicsok.

Folyami kavicsok. Visszaöleltem a hölgyet. Folyami kavicsok… akkor minden rendben. Akkor már nem jöhet semmi baj.

Ledermedve

László lustán fordult a másik oldalára. Jó meleg dunyha, finom. Kidugta alóla a kézfejét, de egyből vissza is rántotta. Odakint égetett a hideg. Megtömködte a párnáját, majd kéjesen belefúrta a fejét. Még nincs világos, még lehet aludni.
A következő pillanatban anyja rángatta ki az ágyból.
– Hé, te semmirekellő! Mindjárt a hasadra süt a nap!
– A nap? Még sehol sincs!
– De mindjárt itt lesz és a hasadra süt!
– Áááá! Sötét van! És hideg!
– És április utolsó vasárnapja! Nem emlékszel?
László gyomra felémelygett. Ja. Tényleg. Hogy ő hogy utálta mindig ezt a napot. Hatalmas felfordulás a faluban. Ünnepség. Fabódék, lassan lerészegedő emberekkel. Eltekintve azoktól, akik már eleve részegen mentek ki. Mutatványosok. Célbadobáló bódék. Tömeg. Emberek, akik azért mentek ki, hogy összezsúfolódjanak azokkal, akikkel egyébként egész évben együtt vannak. Léggömbök. Nyalókák. Bóvlik, kacatok.
Na meg az ünnepség csúcspontja, a férfiasság mértéke: a medvetökönrúgó verseny. A faluban csak azt tartják igazi férfinak, aki már legalább egy medvét megrúgott. Persze előtte pálinka, utána meg hajnalig tartó ünneplés, végül talicskafuvar hazáig. László gyűlölte az egészet.
De most nem lehetett kibújnia. Lassan már házasodhatna, de még nem volt dolga nővel. Persze, mert eddig nem is volt olyan, aki érdekelte. Eddig. Viszont pár hónapja költöztek ide Helgáék és László szabályosan belecsavarodott a lányba. Csak hát, a faluban olyan mamlasznak tartják, aki még semmit sem mutatott, csak üldögélt otthon az anyja szoknyáján. De majd most, úgy elrendezi azt a medvét, ahogy medvét még sohasem.

~oOo~

Amíg László reggelizik és hallgatja anyja korholását, ejtsünk pár szót erről a furcsa hagyományról. Sok-sok évvel ezelőtt Tóni bácsi hajnalban kiment a csalitba pisilni. Mit ád az ég, pont ott őgyelgett egy jó nagy barnamedve is. Szerencsére Tóni bácsi csizmát vett, mielőtt kiment, így amikor a medve két lábra ágaskodott előtte és elordította magát, nem habozott, hanem erőből tökönrúgta. A medve továbbra is ordított, csak most már falzettóban. Aztán nyüszítve elfutott. Az ordításra kirohantak a szomszédból is, és tisztán látták az egészet. Így lett Tóni bácsiból a falu hőse. Az igazi férfi. Tavasszal pedig az összes férfiember felkerekedett az erdőbe, hogy megmutassa, van ő is olyan kemény legény, mint az öreg Tóni. Így teltek az évek, egészen addig, amíg el nem terjedt a medvék között, hogy ezek az erdők nem igazán medvéknek való erdők, különösen nem a hímeknek. Csakhogy addigra már hagyomány lett ebből a sportból. Márpedig ahol igény van, ott előbb-utóbb lesz megoldás is. Az április utolsó vasárnapján tartott vásárban kaszkadőrök öltöztek be jó pénzért medvének, a vállalkozó kedvű legényeknek meg tökön kellett őket rúgniuk. Persze mindenki tudta, hogy ezek nem igazi medvék, nem is bátorsági próba volt ez, hanem ügyességi. A kaszkadőrök ugyanis boszorkányosan mozogtak, nem volt könnyű elkapni őket. Aztán azt a legényt, akinek a legtöbbet sikerült megrúgnia, azt hirdették ki abban az évben bajnoknak.

~oOo~

A reggeli után László felöltözködött. Anyja gyengéden vette elő a szekrényből fia bakancsát, melyet előző este gondosan megvasalt. Az anyai szeretet minden finom rezdülése benne volt azokban a vasakban. László mogorván felvette, anyja simogatásra mozduló kezét ellökte magától, majd morogva kiment a házból. Anyja fátyolos szemekkel nézett utána: kezd ez a gyerek hasonlítani az apjára. Talán ember lesz belőle.

László rosszkedvűen rugdosta félre a köveket a földúton, ahogy ereszkedett le a faluba. Már most megbánta az egészet. Ekkora baromságot! Méghogy igazi férfi? Mi köze ennek az egésznek a férfiassághoz? A férfi szeresse a nőt, a nő szeresse a férfit, ketten vállvetve meg csak keresztülverekedik magukat az életen. Semmi szükségük sem lesz tökönrúgási tudásra. Istenbizony, ez nagyobb marhaság még a pávák farokmutogatási gyakorlatánál is. Aztán továbbgondolta a dolgot és durván elpirult. Na, még csak az kéne. Szines tollakkal megtűzdelve.

Kezdett beérni a faluba. Kezdett gyorsabban verni a szíve. A szélső ház Helgáéké. Hátha pont kint lesz az udvaron?
Aztán földbe gyökerezett a lába. Igen, kint volt. A kerítésnél. És enyelgett Pistával. Azzal az agyatlan vadbarommal. Azzal a seggfejjel, aki kettőig sem tud számolni, de a tehenet beviszi a vállán az istállóba, ha az megmakacsolja magát. Azzal a hülyével, aki még nem vette észre, hogy a teheneik direkt lustaságból makacsolják meg magukat.

Meglátták, ahogy közeledik. Pista odasúgott valamit a lánynak. Mindketten felnevettek.
– Fulladj meg csizmában – morogta László.

A hangulatának persze lőttek. Helgával már nem tud beszélni. Sőt, így, hogy Pista ott van, és biztosan be fog neki szólni, még jó, ha valahogy meg tudja őrizni a méltóságát. Mindezt pont a lány előtt.

– Na, itt van a csirkék hercege, a félelmetes László – üdvözölte Pista. Helga kuncogott.
– Sziasztok – lökte oda László.
– Hová mész, te anyuka kedvence?
– A faluba.
– Nem mondod? Dehát ott most medvék vannak!
– Menj a fenébe. Beöltözött emberek.
– Huh! Huh! Én a nagy medve vagyok! – játszotta el Pista – Te szerencsétlen, te már a medvebőrtől összeszarod magadat.
– Hagyjál békén! – kiáltott rá elpirulva László – Vagyok olyan kemény, mint te!

Pista éktelenül elkezdett röhögni. Lászlóban forrongott a düh, a feje vörösödött.

– Nyuszi vagy, László! – nyögte ki Pista, amikor levegőhöz jutott.
Helga felnevetett.
László próbálta visszatartani a dühét, de nem sikerült.
– Áááááá! – ordított egy nagyot és rohamléptekkel nekiindult a falunak. Ezen még Pista is meglepődött. Színpadiasan széttárta a kezét. Helga érdeklődve nézett László után.

László dúvad bikaként rontott be a faluba. Bassza meg, hol van egy bolhás maskarás? Úgy kiforgatja azt a pucércsigát, hogy összeszarja magát, ahányszor csak medvére gondol. És ott is van! Méghozzá, nézdd már, milyen hülye helyzet! Egy csendőr hadakozik a kaszkadőrrel, de szemmel láthatóan nem bír vele! Hát ma már minden bohócot felvesznek csendőrnek? Félresöpörte a rend őrét, majd kihasználva a kaszkadőr meglepődését, tiszta erőből tökönrúgta. – Nesze, Pista! – kiáltott fel. Az alak összegörnyedt. László felragadott egy rönkszéket a kocsma teraszáról és darabokra törte a kaszkadőr fején. – Nesze, ez is a tiéd! – ordította. A medvebőr kiterült. László felkapta a szék egy darabját és a kaszkadőr hátára ugorva erőből csépelni kezdte a fejét. – Nesze! Nesze! – fűzte hozzá minden ütéshez. Egyezményes jel volt, hogy ha a kaszkadőr megadja magát, akkor kézzel ütögetnie kell a talajt. De ezt keményebb fából faragták, nem adta meg magát. László pedig csak ütötte, amíg a koponyája pépessé nem lapult. A csendőr úgy rángatta le a hulláról. László kis híján a csendőrnek is nekiment, aztán váratlanul kijózanodott.

– Mi történt? – kérdezte kábán.
– Rendben vagy, fiam? – kérdezte a csendőr.
– Persze.
– Hányat mutatok?
– Négyet.
– Rendben – ellenőrizte le a csendőr alapos ujjszámolással.
– Huh – nézett le maga mellé László – Ez meghalt? A marhája. Miért nem adta meg magát?
– Mert a medvék nem ismerik az egyezséget.
– Miiii!? Medvék?
– Bizony, fiam. Ez egy erdőből betévedt, kiéhezett medve volt.
– Dehát ez óriási.
– Abbiony. Egyedül nem is bírtam volna vele.

Eddigre szép számmal gyűltek köréjük az emberek. Nézelődtek, de sem a medvét, sem Lászlót nem merték megközelíteni. A fiú kezében még mindig ott volt a véres székláb. A hír gyorsan terjedt. Ilyen még nem volt. Mert bátor dolog ugyan tökönrúgni egy medvét, de puszta kézzel agyonverni, olyat még senki nem csinált, emberemlékezet óta.

Végül László megkapta az Örökös Bajnok címet.

Kaszkadőrt viszont azóta nem találnak a szerepre.

Vagy beveszi, vagy kihányja

László nem volt szép ember. Kövér volt, és egy nem túl nagy, de azért jelentősen zavaró májfolt volt az arcán. Emellett erősen hullott a haja, feje tetején messziről világított a kopasz folt. Rövidlátó szemét teknőckeretes szemüveg takarta. Amit a természet az egyik oldalon elvett, a másikon pótolta: Lászlónak fényképmemóriája volt. Amit egyszer elolvasott, azt már sohasem felejtette el.
Barátai egyszerre tisztelték is emiatt, meg féltek is tőle. Természetfölötti, hogy valakinek ilyen memóriája legyen. Sörözgetés során kapacitálgatták is, hogy hülye, ha ezt nem használja ki. A kereskedelmi tévék tele vannak műveltségi vetélkedőkkel, bármelyiket simán meg tudná nyerni. László ilyenkor csak legyintett. Alapvetően félénk a természete, már akkor is zavarban volt, amikor a munkahelyén egy szűkkörű megbeszélésen fel kellett szólalnia. Ott meg van egy stúdió, egy csomó technikus, a nézők, na meg a kamera mögött az a többmillió ember. Szó sem lehet róla.
Viszont addig-addig mondogatták, amíg bele nem fészkelte magát a gondolat a fejébe. Megnézett néhány műsort. Ez tényleg nem kihívás, gondolta. Aztán egyszer vett egy nagy levegőt és beadta a jelentkezési lapot.
Behívták. Ez csak egy előteszt volt. Kitöltötte a lapokat, beadta. Visszahívták. Ekkor már egy asszisztens fogadta.
– Hibátlan lett a tesztje – fogadta Lászlót.
– Tudom – vonta meg a vállát.
– Aha – nézett fel a papírjaiból az asszisztens – Csak szólok, hogy a magáé lett egyedül hibátlan.
László megint megvonta a vállát.
– Oké – folytatta az asszisztens – A következő sorozatban játszani fog. Itt van egy kérdőív, legyen kedves töltse ki. Szeretünk mindent megtudni a játékosainkról, mielőtt belevágunk.

László kitöltötte a kérdőívet. Arra a kérdésre, hogy mely területeken jó, beírta, hogy mindegyik. A másik kérdésre, amelyik azt firtatta, mely területeken gyenge, nem válaszolt.

~oOo~

Aztán beindultak a fordulók. A selejtezőket természetesen nem közvetítette a tévé. Maga a sztár műsorvezető, Öröm Imre sem vett még részt ezeken. László szinte hibátlanul vette az akadályokat, sorra győzte le vetélytársait.
Így jutott be a legjobb nyolc közé. Innentől kezdődtek a felvételek.

~oOo~

A stúdióban felharsantak a fanfárok, a közönség tapsolni kezdett.
– Állj! – kiáltotta a rendező. A zene elhallgatott, a közönség abbahagyta a tapsolást.
– Mi van? – dugta ki a fejét a hangmérnök a keverőpult mögül.
– Visszhangos – jelentette ki a rendező.
– A kurva életbe – morgott a hangmérnök.
A forgatást délutánra halasztották. A nézők kivonultak a büfébe, László és versenytársa felsétáltak ez emeleti öltözőbe, lemosták a sminket magukról.
Délután újrakezdték. Most már rendben volt a hang. A fanfárok harsogása közben bevonultak a versenyzők, majd a zene sokkal rikítóbb lett és megjelent a sztár, Öröm Imre. Széttárta a kezét, meghajolt a kamera felé, végül csípőre tett kézzel végigszökdelt a színpad szélén. Az asszisztens oldalról felmutatott egy táblát, a közönség őrjöngve tapsolt. Imre ezután a pulpitushoz sétált, kegyes mosollyal a versenyzők felé fordult.
– Üdvözletem, Uraim! – mosolygott rendületlenül – Ön ugye László?
László meglepetten nézett vissza. Az előtte lévő kijelzőn harminc centis betűkkel volt kiírva, hogy ‘LÁSZLÓ’. És ezt mindenki látta. Akkor?
– Iigen – nyögte ki végül.
– Maga egy érdekes cukipofa – folytatta Imre – Azt írta, hogy mindent tud. Tényleg?
– Igyekszem – pirult el László.
– Hát, majd meglátjuk – vigyorodott el sok foggal Imre.

Kezdődött a vetélkedő.
László első kérdése az volt, hogy a megadott négy törpenév közül melyik nem szerepel a Hófehérkében.
– A ‘C’ – vágta rá.
– Biztos? – próbálkozott Imre.
László az idióták számára tartogatott szánakozó pillantásával nézett vissza.
– Biztos. Határozottan tudom, hogy nem volt olyan nevű törpe, hogy Böszme.
– Nem kér segítséget?
– Miért kellene?

Végül László toronymagasan nyerte a fordulót és jutott be a legjobb négy közé. Nem szavaztatta meg a közönséget, nem feleztette le a válaszokat, nem hívta fel a segélyszámot. Valójában nem is akart megadni vésztelefonszámot, de annyira erősködtek, hogy végül megadott egyet. A sajátját.

~oOo~

Egy hét múlva jött a következő forduló. A bevonulás most egyből sikerült.

– Nos, itt van a mi hallgatag emberünk – mosolygott Imre Lászlóra.

László igyekezett kedvesen visszamosolyogni. Még mindig nem szokta meg a környezetet.

– Maga mindig ilyen kevésbeszédű? – folytatta Imre.
– Igen.
– Volt már olyan, hogy egy kérdésre bővített mondatban válaszolt?
– Nem.
– Ismer más szavakat is az ‘igen’-en és a ‘nem’-en kívül?
– Talán.
Imre felsóhajtott. A pult alól jelzett valamit hátra, a backstage felé.

László nem győzte kapkodni a fejét. A versenytársa továbbra is bénácska kérdéseket kapott, ő ezzel szemben csupa nehezet. Kapaszkodott persze, néhány válaszával határozottan meg is lepte a stábot, de érezhetően lemaradt az ellenfelétől. Végül még a felezőt is kihasználta. (A közönség szavazatára nem volt kíváncsi, nem érdekelte, hogy száz hülye milyen véletlenszerű eloszlást tud produkálni.) De hiába kapaszkodott, vesztett.

– Hát, búcsúzzunk el Lászlótól – vetett rá egy szánakozó pillantást Imre – Az embertől, aki azt hitte, mindent tud. Aztán mégse.

László letörten ment haza. Hiszen tényleg szinte mindent tudott! De úgy, hogy a vetélytársa csupa könnyű kérdést kapott, úgy eleve nem nyerhetett. Viszont most ő lett a vesztes. Hetekig ezzel fogják ugratni a haverjai, meg a kollégái. Dühösen rúgott arrébb egy kavicsot.

~oOo~

Pista tipikus örömifjú volt. Egyetemre járt és jól ment neki. Kiváló agyat örökölt a szüleitől. Élvezte az életet. Jóképű volt, a lányok tapadtak rá. Társaságban mindig ő vitte a prímet, ösztönösen csavart mindenkit maga köré. Aztán egy hajnalig tartó durva sörözés végén volt egy fogadás és veszített. Az volt a büntetése, hogy be kellett neveznie egy műveltségi vetélkedőbe.

Jelentkezett. Felvették az adatait. Beírta a kedvenc témáit és beírta a kevésbé kedvenceket is.
A selejtezőkön gyorsan túljutott. A stáb imádta, jókat ökörködött velük. Az utolsó selejtezőbeli fordulójára Öröm Imre is beült a hátsó sorba, a rendezővel együtt.
– Igen – hümmögött Imre a végén – Nyerő tipus.
A rendező vigyorogva nézett vissza rá.

~oOo~

Pista viszonylag simán jutott el a döntőig. Mintha angyalok egyengették volna az útját. Közepesen nehéz kérdéseket kapott, de valahogy csupa olyat, melyek feküdtek neki. Persze veleszületett bolondozási kedve nem hagyta magára, hatalmas showt produkált. Eljátszotta, hogy nem tudja a választ. Eljátszotta, hogy szenved. Megszavaztatta a közönséget, majd egy elképesztően bonyolult magyarázattal levezette, miért nem lehet az a jó válasz, utána hirtelen elhatározásból mégis a közönség válaszát fogadta el, de amikor Imre rákérdezett, hogy ‘Biztos?’, akkor megint kezdte előlről a töprengést. A közönség felváltva röhögött és tartotta vissza a lélegzetét. Aztán Pista valahogy mindig jól válaszolt.
És azokban a fordulókban, amelyekben Pista szerepelt, mindig sokkal nagyobb volt a nézettségi index, mint a többiben. Sokkal.

~oOo~

A döntőt már élőben közvetítették. A kezdés előtt Imre behívta a szobájába Pistát.
– Gyere be, Öcsiboci – intett neki – Meg kell beszélnünk néhány dolgot.

Gondosan bezárta az ajtót. Hellyel kínálta Pistát és leült maga is.

– Na figyelj ide, te tündérgombóc – vigyorgott – Te fogod nyerni a döntőt.
– Honnan tudja?

Imre benyúlt a fiókjába.
– Itt vannak a kérdéseid, a válaszokkal. Van egy órád, hogy betanuld.
– Azannya – füttyentett Pista – Nem bízta a véletlenre, mi?
– Hát nem – vigyorgott tovább Imre – De ennek ára is lesz.
– Igen? – bizonytalanodott el Pista.
– Nem, ne ijedj meg – emelte fel a kezét Imre – Nem szoktam összekeverni a munkát a szórakozással. Másról van szó. Ismered a játék forgatókönyvét. Ha megnyered a döntőt, utána még választhatsz egy ‘mindent vagy semmit’ fordulót. Ekkor már nincs ellenfeled, csak kérdések. Ha mindegyikre jól válaszolsz, akkor megdupláztad a nyereményedet. Ha nem, akkor elbuksz mindent.
– Aha – bólintott még mindig zavartan Pista.
– Na, figyelj, aranybogaram. A győzelmednek az az ára, hogy bevállalod ezt a fordulót is. Ez hoz nekünk akkora nézettséget, hogy bőven megéri azt a rongyos pár milliót. Azt is meg fogod nyerni, persze. Hős leszel. Mi pedig sikeresek. Win-win. Benne vagy?
– És ha nem?
– Akkor nem te nyered a döntőt. De nem vagy te olyan hülye, hogy ennyi pénzt kidobjál az ablakon. És ez nem is igazán csalás: a közönség a showműsorért jön be, abban pedig mindketten jók vagyunk.
– Oké – bólintott Pista.

~oOo~

Pista természetesen megnyerte a döntőt. De tudta azt is, mivel tartozik a közönségnek, hiszen mégiscsak egy döntő. Sziporkázott. Vele együtt Imre is. Szenzációs szellemi párbaj volt. Pista ellenfele sem volt könnyű eset, szorossá tette a küzdelmet, de a végén Pista számlálója mutatott magasabb értéket. Aztán jött a legvégső kérdés: vállalja-e a ‘mindent, vagy semmit?’ fordulót. Az egész ország lélegzetvisszatartva figyelt.
– Végülis, ez csak egy játék, nem? – mosolyodott el csibészesen Pista – Vágjunk bele!
– Ez a beszéd! – csapott a levegőbe Imre.

~oOo~

Egy hétig mindenhol Pistáról beszéltek az emberek. Hogy milyen cukipofa. És milyen okos. Milyen bevállalós.
Aztán eljött az újabb forduló. Pista természetesen megint megkapta előre a kérdéseket és a válaszokat. A show, ha lehet még nagyobb volt. A döntőben még bezavart egy másik játékos is, de itt már csak a két sztár csapott össze. Szikrázott köztük a levegő, szellemes riposztok röpködtek, és mindegyikből Pista került ki győztesen, de Imre is olyan cuki volt, hogy meg kellett zabálni, szóval a közönség önfeledten élvezte a műsort.

Aztán jött a mindent eldöntő utolsó kérdés.

Mely sejtek érési helye a csontvelő?
A: T-Limfociták
B: NK-Limfociták
C: B-Limfociták
D: Cytokinok

Pista döbbenten nézte a képernyőt. Ez a kérdés nem szerepelt a papírján. Ráadásul halvány gőze sem volt a jó válaszról. Elképedve nézett Imrére, aki szemtelenül vigyorgott vissza. Pista izzadni kezdett. A közönség levegőt sem mert venni. A kérdést persze nem értették, de nem ez volt az első. Bíztak Pistában. Hányszor volt már vert helyzetben és hányszor találta ki káprázatos módon a jó választ! Pista ezzel szemben leblokkolt. Csak az járt a fejében, hogy már leelőlegezte az 1-es BMW-t és lefoglalózta azt a garzont a dunaparti lakóparkban. Persze, van 25% esélye, persze. Majdnem felröhögött kínjában, amikor eszébe jutott, mit mondott a múltkor: ez csak egy játék. Ja. A show kedvéért már korábban elhasznált minden segítséget, sajnos a felezőt is. És most itt fortyog a szarban. Végül döntött: B. A közönség legnagyobb csalódására most nem volt semmi show. Üvegesen nézett Imrére, csak a fejével intett, hogy nem módosít. Természetesen nem ez volt a jó válasz. Imre széles mosollyal nyomta meg a gombot és a zöld lámpa a C válasz mellett jelent meg. A közönség döbbenten nézett. A tévé előtt emberek milliói törtek össze. Nem lehet. Nem lehet, hogy az ország hőse pont az utolsó próbán. Hiszen a legkisebb fiú mindig győz. Pista előtt összemosódott minden. Érzékelte, hogy Imre átöleli, gratulál neki az eddigi teljesítményéért, aztán lekonferálja a műsort, a kamerák tetején pedig kialszanak a piros lámpák. Csak állt a színpadon. Amikor eltávozott az utolsó néző is a nézőtérról, akkor tért magához. Megrázta a fejét. Határozott léptekkel indult el Imre szobája felé és kopogtatás nélkül nyitott be.
– Ez mi volt? – szegezte a műsorvezetőnek.
– Mi lett volna? – vont vállat Imre – Nem tudtad a választ. Vesztettél.
– De ez a kérdés nem szerepelt a papíron!
– Milyen papíron?
– Amit adtál, te mocsok.
– Nem adtam semmilyen papírt.
– Ez akkor mi? – dugta Imre orra alá a papírját Pista.
– Nocsak, lejegyzetelted a kérdéseidet? – vigyorgott Imre – Ügyes.
– Ezt te adtad nekem.
– Én? Most látom először ezt a papírt.

Pista döbbenten nézett Imrére, aki nyugodtan mosolygott.

– Szénné foglak perelni – döntött Pista – Apám ügyvéd. Én is annak tanulok.
– Jó mulatság lesz – lett szélesebb Imre mosolya – Az ország öt legjobb sztárügyvédje nekünk dolgozik. Az első szokott képviselni minket, a többit csak azért fizetjük, hogy ne vállaljanak ellenünk pert. De hajrá.

Majd Pista elszontyolodott arcát látva hozzátette.
– Idefigyelj, Öcsiboci. Alapvetően kedvellek. Ezért kapsz tőlem egy tanácsot. Tedd magad túl ezen az egészen. Eszedbe se jusson pereskedni, mert viszontperelünk rágalmazásért és életed végéig a bírságot fogod törleszteni.

Pista hallgatott.

– Menjél haza. Fiatal vagy, előtted az élet. Az egész ország szeret és sajnálni fog. Azért ez is valami. És a leckén is elgondolkodhatsz, amit kaptál.
– Igen – felelte tompán Pista, majd felemelte a fejét – Csak azt mondd meg, te rohadék, hogy te miért csináltad?
– Mi mást csinálhatnék? – vont vállat Imre – Ez a szakmám.

A fej és a farok

A nagy király haldoklott. Az ország legjobb orvosai vették körül. Az érsek rendszeresen benézett hozzá és tájékoztatta a trónteremben buzgón imádkozó püspököket, az idegesen fel-alá járkáló főurakat. A tét nem volt kicsi. A király tényleg nagy volt: véres háborúkkal ő vette birtokba a területet, ő alapította meg az országot, ő fogadtatta el a környező országokkal sajátja létezését, ő szervezte meg a közigazgatást, ő hozta létre az egyházi struktúrákat. De ez az egész még nem szilárdult meg: a köznép zúgolódott, nem tetszett nekik az új rendszer, a főurak már most azt lesték, ki lesz, ki lehet az utód (a nagy királynak sajnos nem született fia), a püspökök pedig a hatalmukat félték a lélekben még mindig erősen pogány országban.
Aztán az egyik nap megtörtént. Az éppen mellette lévő orvos felállt és lehajtotta a fejét.
– Elhunyt? – kérdezte az érsek.
– Igen – válaszolta az orvos.
Az érsek átment a trónterembe. Kezével csendet intett, majd közölte a hírt. Megnevezte, melyik főúrra testálta a király végakaratában a hatalmat. A várakozók egyik fele ingerülten csapott a kardjára, majd dühösen elhagyták a termet. Az érsek szomorúan nézett utánuk. Ennyi. Itt van az újabb háború.

~oOo~

Nem lehet azt mondani, hogy az érseket túlzottan meglepte volna a dolgok ilyetén alakulása. Ismerte a saját fajtáját: nyakas, önhitt népség, akik nem fogadnak el senkit maguk fölött, csak az erőből értenek. De talán tehet valamit, hogy a király öröksége fennmaradjon.
Hivatta az egyik speciális orvosát.
– Hivattál, uram – ereszkedett féltérdre az orvos.
– Igen – bólintott az érsek – Úgy hallottam, értesz a balzsamozáshoz.
– Tanultam.
– Nem azt kérdeztem! – csattant fel a főpap – Értesz-e hozzá?
– Bocsáss meg, uram. Igen, értek hozzá.
– Ez mindjárt más – enyhült meg az érsek – Nagyon fontos munkával bízlak meg.
– Igen?
– Nagy királyunkat magához szólította az Örökkévaló. Szeretném, ha bebalzsamoznád a földi porhüvelyét. Hogy fizikai jelenlétében is emlékeztessen minket arra, amit alkotott. Hogy ne pazaroljuk el a ránk bízott örökségét.
– Értem.
– Meg tudod csinálni?
– Meg, de tulajdonképpen lennének problémáim, például…
– Nem érdekelnek a technikai részletek! – csattant fel a főpap – Csináld meg!
– Értettem – hajolt meg az orvos.
– Helyes. Elmehetsz.

~oOo~

Az érseket elfoglalták az ország problémái. Megerősítette a püspökségek rendszerét. Egyenként elbeszélgetett velük. Hogy mennyire fontos a munkájuk, különösen most. A főurak háborúzni fognak és az ellenszegülők fel fogják lázítani a népet. Azt a népet, mely már most is dühös az újra. Azaz rájuk. Minden módon meg kell próbálni lehiggasztani őket. Ha kell, ígérjenek elkárhozást, poklot – de bizonytalanítsák el a jobbágyokat. Az országnak arra van most szüksége, hogy a háború mihamarabb véget érjen, a nép pedig ne vaduljon el teljesen.

Majdhogynem el is feledkezett a balzsamozóról.

~oOo~

Az orvosa jelentkezett kihallgatásra.
– Nos, fiam, sikerült? – érdeklődött az érsek.
– Tulajdonképpen igen – válaszolta az orvos – Bár voltak problémáink. Például…
– Mondtam már, hogy nem érdekelnek a technikai részletek! Sikerült, vagy nem?
– Persze, sikerült, de…
– Köszönöm, nekem ennyi elég. Most nézzük meg.

Átsétáltak egy eldugott terembe. A nagy király méltóságteljesen feküdt a ravatalon, kezei – szeretett kardját markolva – összekulcsolódtak a mellén. Az érsek határozottan visszahőkölt.
– Mintha élne – jegyezte meg.
– Igyekeztem – hajtotta meg fejét az orvos.
– Jó munkát végeztél, fiam. A jutalmad nem marad el.

~oOo~

Az érsek innentől minden nap felkereste a királyt. Csak állt mellette szótlanul és nézte.

Egyik nap, ahogy belépett, földbe gyökerezett a lába. A király kardja a földön hevert. Óvatosan közelebb hajolt. Döbbenten tapasztalta, hogy nem csak a kard van a földön: a király keze tört le csuklóból.

– Azonnal hívjátok ide az orvost! – kiáltott rá a szolgákra, ahogy beért a szobájába.

Az orvos megérkezett.

– Idefigyelj, te semmirekellő! – ordította az érsek – Mit csináltál a királlyal?
– Mi történt?
– Letört a keze, te gazember!
– Hoppá.
– Nem tűnsz túlzottan meglepettnek.
– Nagyuram, mondtam, hogy voltak problémák.
– De azt is mondtad, hogy sikerült!
– Azt hittem, sikerült.
– Beszélj, te kurafi!
– A balzsamozáshoz egyiptomi só kell.
– És?
– Nekünk nagyon kevés volt raktáron.
– És?
– Nem várhattunk addig, amíg ideér Egyiptomból egy adag. A király teste teljesen elpusztult volna.
– És?
– Úgy hallottam, hogy jó az erdőntúli só is.
– És?
– Azt a kevés egyiptomi sót összekevertük a másikkal és úgy balzsamoztunk.
– És?
– Láthattad, uram. Úgy nézett ki, hogy jó lett. De végül mégsem.
– Mire számíthatunk?
– Talán megáll a pusztulás. Talán azok a részei megmaradnak a néhainak, ahová több egyiptomi só jutott.

Az érsek tenyerébe hajtotta a fejét.

– Bízzunk Isten kegyességében, uram – suttogta az orvos.
– Na, arra neked is erősen szükséged lesz! – nézett fel a főpap – Most pedig távozz!

~oOo~

Az érsek innentől naponta többször is benézett a terembe. A balzsamozott test állapota rohamosan romlott. Leestek a karjai. A lábai. Amikor a feje is elporladt, az érsek elsírta magát. De ez még mind semmi volt ahhoz képest, amikor hosszú idő után kiderült, melyik testrésze maradt épen az elhunytnak.

~oOo~

Összehívta a püspököket. Mind a kilenc bíborruhás ott ácsorgott a fogadóteremben. Izgatottan susmorogtak egymás között. Senkinek nem volt semmilyen elképzelése, mi is lehet az a fontos dolog, amiért idehívták őket.
– Testvéreim! Barátaim! – lépett be az érsek – Köszönöm, hogy eljöttetek!
A mormogás abbamaradt. Minden szem az érsekre szegeződött.
– Nagy a baj – szögezte le az érsek.
Mind a kilenc püspök bólogatott. Egymás szavába vágva sorolták a borzalmakat: a falvakat feldúlják, a papokat a fellázadt jobbágyok megkínozzák, megölik.
– Tudom – bólintott az érsek – Emberpróbáló időket élünk. Volt egy tervem.
A püspökök megint elhallgattak, érdeklődve néztek az érsekre.
– Bebalzsamoztattam királyunk testét. Úgy terveztem, hogy menetekben körbevisszük az országban. Megmutatjuk az embereknek. Hogy emlékezzenek rá. Hogy megmutassuk, Isten megőrizte nekünk. Hogy Isten még mindig figyel ránk. A király pedig velünk van.
– Halleluja – hajtott fejet az egyik kövér püspök.
– Igen – kulcsolta össze kezét az érsek – De a terv nem teljesen sikerült. A balzsamozó pocsék munkát végzett. Meglakolt érte, de ez rajtunk már nem segít. A test elporladt.
A püspökök csalódottan felmorajlottak.
– Illetve – nyelt egy nagyot az érsek – A nagy királynak egy testrésze megmaradt.
– Az feje? – kérdezte az egyik püspök.
– Az keze? – kérdezte a másik.
– Nem – nyelt még nagyobbat az érsek – A… szóval a… hogyismondjam… ami a nemzéshez kell.
– Az fasza? – bökte ki egy bátor püspök.
– Az – temette fejét kezébe az érsek.
– Isten legyen hozzánk irgalmas – morogták kórusban a püspökök.
– Halleluja – szólalt meg újra a kövér.

~oOo~

Az érsek mindent megpróbált. Elutazott Kijev mellé, a Pecserszka lavrába. Nekik volt egy csomó múmiájuk raktáron. Sikerült elkérni kettőt közülük. De mire visszaérkeztek a városukba, mind a két múmia elporladt. Hiába, az országban nem volt meg a rusz mikroklíma.

Az érsek fáradtan rogyott le az oltárához. Nehéz ügy ez a vallás.
– Uram, miért csinálod ezt velünk?
Nem jött válasz.
– Uram, tudom, hogy nem ismerhetjük a szándékodat. Most már azt is tudom, hogy nem értjük a humorodat sem. De miért?
Csend.
– Uram, ez most nem viccelődésre való idő. A te birodalmadért harcolunk. Nyomorult szolgád csak egy icipici csodáért esedezik!
Még mindig semmi.
– Rendben – állt föl a főpap, felszegett fejjel – Akkor használjuk a saját módszereinket.

~oOo~

Újból összehívta a püspököket.
– Testvéreim! Barátaim! – üdvözölte őket – A helyzet nem lett jobb.
– Az a… bizonyos testrész még mindig megvan? – érdeklődött óvatosan az egyik püspök.
– Meg.
– Halleluja – vágta rá a kövér.
Nyolc szempár nézett rá vádlón.
– Hagyjátok – legyintett az érsek – Testvérünk egy kicsit buzgó.

– Döntenünk kell – szögezte le a főpap – Az egyik lehetőség, hogy fából kifaragunk egy kezet és azt visszük körbe. A másik lehetőség az, hogy körbevisszük…. ezt a…
– Esetleg köthetnénk rá masnit színes szalagból – vetette fel a kövér.
Kilenc szempár gúvadt rá.
– Akkor… esztétikusabb lenne… – hebegte a püspök.
Az érsek kezei közé temette a fejét. Igen, a jámborság követelmény, de ami sok, az sok.

– Nos, testvérünk véleményét már ismerjük – rendezte aztán sorait a főpap – Kíváncsi vagyok a többiekére is.
– A fakéz teljesen jó ötlet – mondta egy magas.
– Hmm – hümmögött egy sunyi tekintetű – Szerintem veszélyes. Hatalmasat bukhatunk, ha kiderülne a csalás.
– Hogyan derülne ki?
– Az emberek közé visszük, nem? Megpróbálják majd megérinteni.
– És?
– Azért egy ács biztosan megismeri a fát, még tapintásról is.
– Hmm. Akkor?
– Hát… marad ez a… izé.
– És hogy fogjuk hívni? A Szent Pénisz?
– Ki fognak minket röhögni. Minden tekintélyünket elveszítjük.
– Nekem van egy ötletem – simogatta az állát az egyik, akinek haja fura módon az egyik oldalon már megőszült, de a másikon még ép maradt.
– Mondjad! – figyelt rá az érsek.
– Vigyük ki így, ahogy van. És mondjuk azt, hogy ez egy kéz.
– Megbolondultál? Még a leghülyébb is látni fogja, hogy hazudunk.
– De ki meri-é mondani?
– Mi?
– A ládikó mellett ott lesz 4-5 felfegyverzett emberünk. Kíséretként pedig adunk mögéjük egy zászlónyi harcost. Aki csak elmosolyodik, azt egyből elvisszük. Spionokat küldünk mindenfelé. Ezek azt fogják terjeszteni, hogy más falvakat felkoncoltak, mert nevetni mertek. Megfizetünk egy csomó ostobát, hogy éljenezzenek. Mi pedig zordan oda fogunk állni a doboz mellé és azt mondjuk, hogy ez egy kéz. Szerinted kinek lesz ellenvetése? Valahol mélyen ez egy szolganép. Aztán más spionok híresztelhetik azt is, hogy ez a kéz azért formálódott át ennyire, mert egy besenyő ügynök megnyomorította.
– Most mondtál valamit – gondolkodott el az érsek – A megbeszélést berekesztem. Elmehettek.

~oOo~

A nép pedig befogta a pofáját. Döbbenten nézték, mit tettek eléjük. De szólni nem mertek. Ha ez a hatalom volt annyira bátor, hogy megmutatott nekik egy faszt, majd elvárta tőlük, hogy kézként imádják, akkor ezek annyira erősek, pontosabban az Istenük, akiben bíznak, annyira erős kell legyen, hogy reménytelen küzdeni ellene. És ez egy olyan nép volt, amelyik csak az erőből értett.

Az autóm és én

Csak én, meg az én autóm
Vagyunk szerintem készek.
Arra, hogy ez az út
Végre véget érjen.
És a lemenő Nap fénye
Csillan meg sok króm alkatrészen.
Én készen vagyok, csak az út
Nincs teljesen készen,
Hogy véget érjen.

Julia már hajnalban megébredt és csak forgolódott az ágyában. Az izgalom korán ki is dobta. Lezuhanyzott, utána ruha nélkül sétált vissza a hálószobájába. Elégedetten nézett a tükörbe. Igen, még mindig gyönyörű. Különböző pózokba vágta magát, a kurvásokat kifejezetten kedvelte. Igen, ez ő. Kevés szebb nő létezik rajta kívül, ez tény. Utána leült a pipereasztalához és hosszan, alaposan dolgozott a sminkjén. Nem akármilyen nap lesz ez: a 25. születésnapja. Kíváncsi volt, Harry megértette-e a célzásait. Hetek óta próbálta jelezni neki, hogy nem igazán elégedett az autójával. Oké, egy Ford Mustang, de sajnos ezek a mostaniak már csak a nevükből élnek. Belülről teljesen tucatautók, komolyan, még a Volkswagen is különbeket gyárt. És ezt sajnos egyre többen tudják is. Ma már senki nem kapja fel a fejét, amikor megérkezik és kiszáll az autójából. Bezzeg egy BMW! Egy M3-as! Királykék színben! Hetek óta puhította a férjét és már teljesen beleélte magát, hogy ez lesz a születésnapi ajándéka. El se bírná viselni, ha nem ezt kapná. Remélhetőleg Harry is megérezte az ajándék fontosságát.
A reggelinél találkoztak. A korai nap kellemesen világította be a csupaüveg étkezőt. A szolgálók szokás szerint sürögtek, forogtak. Harry gyanúsan egykedvű volt. Julia alig bírta elnyomni a mosolyát. Szinészkedik az öreg – vigyorgott magában. Ez azt jelenti, hogy csak meglesz az a BMW!
Harry kezdett el beszélgetni, mint mindig. Beszélt a kukoricáról, a tőzsdéről, csupa unalmas üzleti dolgokról. Mint mindig. Julia pedig úgy csinált, mintha érdekelné ez az egész. Mint mindig. Valójában nem utálta a férjét, sőt, az eltelt évek alatt egy kicsit meg is kedvelte. Harry nem volt rossz ember, csak hát, túl volt a hatvanon, el is hanyagolta magát. Az ágyról meg jobb nem is beszélni. Cserébe dúsgazdag volt. Julia pedig élvezte a gondtalan életet.
Végül Harry javasolta, hogy Julia kísérje el a reggeli utáni szivarozós sétájára. A nő alig bírta palástolni az izgatottságát. Harry ezekre a sétákra mindig egyedül ment: átnézte a birtokot, beszélgetett az embereivel, szóval dolgozott. Juliának ebben a körben nem volt helye. Tehát most! Most fog megtörténni.
És pontosan így is lett. A traktorgarázs melletti placcon ott állt, mit állt, ott ragyogott egy gyönyörű királykék BMW. Markáns arcéléből sugárzott a vagányság, a színe, az alakja viszont felső tízezerbeli eleganciát mutatott. Julia hatalmasat sikoltott, odarohant az autóhoz, megsimogatta, majd visszarohant Harry-hoz és a nyakába ugrott. A férfi meghatódottan mosolygott, még a szivart is kivette a szájából. Full extra – súgta felesége fülébe. Boldogok voltak.

~oOo~

Julia már az ebédet is alig bírta ki, utána pedig már vette is föl az erre a célra vásárolt ruháját: sötétkék szoknya, világosszürke top. Felkapta a slusszkulcsot, nyomott egy csókot férje kopasz fejebúbjára, és szaladt is ki az udvarra. A BMW-t nem indította be egyből, percekig csak ült benne. Élvezte a puha bőrülést, nézegette a műszereket. Kinyitogatott minden tárolót. A kesztyűtartóban egy kézzel kivágott piros kartonszivecske. Julia elmosolyodott. Harry időnként tényleg olyan, mint egy gyerek. Aztán indítózott, kövér gáz és a BMW kilőtt az udvarról. Órákig csak száguldozott. Majd egy eldugott öbölben legurult a kavicsos tengerpartra. Kiszállt és gyönyörködött az autóban. Hirtelen ötlettel ráfeküdt a meleg motorháztetőre. Hanyattfordult, széttette kezét, lábát. Hallgatta a hullámok moraját, élvezte az autója melegét. Az élet gyönyörű. Egy apró széllökés befújt a szoknyája alá – és a lágy cirógatás eszébe jutatta, mi az, ami sajnálatosan hiányzik az életéből. Beharapta a szája szélét, indulatosan megmarkolta a visszapillantó tükröt. Aztán lehiggadt. Lemászott a motorházról és visszaült az autóba.
Az anyósülésen már ült egy férfi. Fiatal volt, csibészesen jóképű. Armani öltönyt viselt, Oakley napszemüveggel.
– Maga kicsoda?! – kiáltott fel Julia – És hogyan került ide?
A férfi lassan felé fordult, levette a napszemüvegét.
– Szólíthatom Juliának?
– Honnan tudja a nevemet?
– Full extrás BMW-t vásárolt, ugye?
– Igen, de honnan…
– Én vagyok az egyik extra – mosolyodott el szélesen a férfi – És maga hívott elő egy gondolatával.
– Micsoda?! – akadt fel Julia szeme – Maga? Egyáltalán, ki maga?
– Én vagyok az autója – mosolygott tovább a férfi – A nevem Bmw. Királykék Bmw. De maga szólítson csak Emháromnak.
– Ez nem lehet igaz – dőlt hátra az ülésben Julia – Maga követett engem és beleült az autómba.
– Megkérhetem, hogy nyomja meg azt a gombot, ott rögtön a navigáció pultja alatt? – javasolta a férfi.
Julia megnyomta. A férfi eltűnt. A lány döbbenten meredt az üres anyósülésre. Félénken ismét megnyomta a gombot. A férfi megjelent.
– Nos? – vette le utánozhatatlan eleganciával a napszemüvegét.
– Ez… ez nem lehet igaz – kapkodta a levegőt Julia.
– Zavarom? – érdeklődött udvariasan Bmw.
– Nem, egyáltalán nem!
– Akkor jó – mosolyodott el a férfi és a kezét finoman Julia combjára tette.

Julia először meglepődött, majd visszamosolygott.

~oOo~

Innentől Julia naponta száguldozott az autójával. Alig várta, hogy elrendezzen mindent. Gyorsan letudta a barátnőit is, már a divatboltjait sem látogatta olyan rendszeresen. Amint lehetett, rohant le az eldugott öbölbe. Volt, hogy naponta többször is.

~oOo~

Harry nem értette a dolgot. Oké, látott már olyat, hogy valaki imádja az autóját. Ez a lány is, micsoda összeesküvést produkált, hogy azt az autót megkaphassa. De ez már nem normális. Állandóan benne ül. Alig van itthon. Mindig száguldozik valamerre. És őszintén, mennyire normális dolog az, hogy amikor kiszáll belőle, mindig nyom egy csókot az A oszlopra?

Most is. Már rég itthon kellene lennie. Megbeszélték, hogy délután átmennek Smith-ékhez.
Harry a Hummerében üldögélt, idegesen dobolt a kormányon. Unalmában a műszerfalat nézegette. Egyszerű, semmi manír. Kevés kapcsoló, inkább karok, rugók. Férfias. Végighúzta a kezét a műszereken, majd amikor visszahúzta, a keze lecsúszott és az ujjai beleakadtak alul egy kapcsolóba.
– Nocsak – hümmögött – erről a kapcsolóról nem is tudtam. Mi lehet ez?

Átbillentette.
Egy hatalmas termetű, csupa izom férfi materializálódott az anyósülésen. Terepszínű egyenruhát viselt és sötét napszemüveget. Szögletes áll, tüskés haj. Szivarozott. Ránézett Harry-ra, villantott egy ragadozómosolyt és fingott egy nagyot.
Harry levegőért kapkodott.

– Ki maga?!

A férfi nem válaszolt. Alaposabban körülnézett, megvizsgálta Harry-t is.
– Maga nem való ebbe a kocsiba – jelentette ki. Öblös, mély hangja volt, némi rekedtséggel.
– Hogy merészeli? – lett egyre idegesebb Harry – Ez az én autóm!
– Öreg. Kövér. Egy csigán több izom van, mint magán – sorolta az egyenruhás.

Harry nem hitt a fülének. A férfi átkattintott valamit a napszemüvegén és Harry ágyékára nézett.
– Oké, haver! Mindent értek – vigyorodott el szélesen – Mégis csak ez a te autód!

Harry végre levegőhöz jutott.
– Azonnal takarodjon az autómból, vagy rendőrt hívok!
– Sajnos ez képtelenség, öregem – dőlt hátra az ülésben a férfi, majd napszemüvegét orra hegyére tolva nézett vissza – Én vagyok a te autód.
– Micsoda!?
– Én vagyok az autód – ismételte a férfi – Ez egy ilyen extra szolgáltatás. Fullos autót vettél, nem?
– De.
– Na látod. Én vagyok az autód. Azzal a kapcsolóval hívtál elő.

Harry gyorsan visszakapcsolt. A férfi eltűnt. Újra bekapcsolta. A férfi megjelent.
– Na?

Harry gondolkodva nézte. Végülis, nem is rossz ez. Kikapcsolható. És egészen jó arc.
– Oké, boy – vigyorodott el – Hogy hívnak?
– Hummer. Hummer Egy. De neked csak Humvee.
– Én pedig Harry vagyok. Van valami ötleted, mit csináljunk most?
– Van – köpte ki a szivarcsutkát az ablakon Humvee – Menjünk le a tengerhez. Van ott egy öböl. Mutatom az utat.

Harry gázt adott, Humvee pedig kivett az ülés mögül egy kétlövetű szarvasölő puskát és kibiztosította.

Csavarok

A férfi behúzódott a hársfa árnyékába a kerítés mellett. Gyorsan ledobta a nadrágját, ingjét és kabátját, majd magára húzta a reklámszatyrából elővett egyenruhát. Különleges Elnöki Testőrség. Nem volt könnyű hozzájutnia. A szatyrot betúrta az avar alá. Gyakorlott mozdulatokkal átdobta magát a kerítésen. Elsétált az elnöki garázshoz. Odabent pompázott az elnöki limuzin. A fal mellett elosont a videókamerák switch-éhez, rádugott egy pendrive-ot. A kamerák innentől csak a magában álló limuzint mutatták. Rövid matatás után kinyitotta az ajtót, leguggolt az autó jobb első kerekéhez, kitekert három kerékcsavart, helyükre berakott három másikat a zsebéből. Ezek rövidebbek voltak, nem fogtak semmit. Ugyanezt megcsinálta a jobb hátsó kerékkel is. Lehúzta a pendrive-ot. Visszamászott a kerítésen, visszavette a ruháját. Az egyenruhát, a csavarokat és az usb kulcsot berakta a szatyorba. Körözött egyet a kezével, a szatyor eltűnt.
A férfi cigarettára gyújtott, halkan fütyörészve elsétált.

~oOo~

Két nappal később jelent meg az újsághír. A Nép Atyja, a Nagy Vezető, autóbalesetben életét vesztette.
A férfi mosolyogva nyomta el a csikket a konyhában.

~oOo~

Hosszan és erősen csöngettek. A férfi ajtót nyitott. Két egyenruhás rendőr állt az ajtó előtt.
– Dr. Angeli Gábor? – kérdezte az egyik.
– Igen.
– Szeretnénk magával beszélgetni.
– Jöjjenek be.
– Nem úgy – mosolyodott el a másik rendőr – Megkérnénk, hogy jöjjön be velünk. Tulajdonképpen ki szeretnénk hallgatni, szabályos körülmények között.
– Engem? Nem csináltam semmit.
– Úgy gondoljuk mi is. De szeretnénk, ha ezt odabent tudnánk tisztázni.
– Hát, ahogy gondolják. Menjünk.

~oOo~

A rendőrautó a belső udvarban parkolt le. A rendőrök udvariasan bekísérték a férfit az épületbe, végigmentek néhány folyosón, majd egy ajtó előtt megálltak.
– Megérkeztünk – szólalt meg a rendőr. Kinyitotta az ajtót: – Hé, Dick, meghoztuk az emberedet!
A férfi belépett. A túloldalon egy óriási pofont kapott. Elterült. Úgy döntött, ájulást színlel. Fellocsolták. Feltápászkodott. Egy íróasztalt látott maga előtt, mögötte egy rendőrtiszt üldögélt.
– Jó napot magának is – vetette oda a férfi.
– Csak ne szemtelenkedj! – csattant fel a tiszt.
– Hát, a szemem még megvan. De ha nem haragszik, a fogsoromat még a helyére kell igazítanom.

A rendőrtiszt hanyattdőlt.
– Á, szóval egy újabb okostojás.
– Ha úgy gondolja, akkor igen.

Üldögéltek. A rendőrtiszt a papírokat olvasgatta. Aztán felnézett.
– Szóval te ölted meg a vezérünket – jelentette ki.
– Pardon?
– Te rohadék, te ölted meg a szeretett vezérünket! – kiáltott rá a tiszt.
– Nem baleset volt?
– Tudod te jól!
– Én? – legyintett a férfi – Nem tudok én semmit.
– Valaki kicserélte a kerékcsavarokat az autójában.
– Hoppá.

Megint hallgattak.
– Szóval? – kezdte újra a tiszt.
– Nem én voltam – jelentette ki a férfi – És nem is igazán értem, mi alapján gondolják, hogy én voltam. Esetleg van valami bizonyíték?
– Az nincs – bólintott Dick – De érzem, hogy te voltál.
– Komoly.
– Az. Tudod, van egy csomó anyagunk rólad. Tudjuk, miket szoktál mondani a munkahelyeden, a kocsmában, a tarokk klubban. Megvan minden, amit a Facebook-on írtál, linkeltél, megvan minden, amit twitteltél, sőt, még a kedvenc blogjaid címét tartalmazó xml fájlodról is van másolatunk. Napra pontosan.

Szúrós szemmel ránézett a férfira.
– Az is megvan, mit mondtál az aláírásgyűjtő emberünknek. Tudod, a “tüzes lófasz a seggedbe, nem az én aláírásom” kitételnek van akkora ráutaló értéke, hogy az emberünk feljegyezze.

A férfi hallgatott.

– Mindent tudunk. Tudjuk, mit énekelsz a zuhany alatt. Tudjuk, miket morogsz, amikor szarsz.
– Khmm. Az utóbbi esetben ki volt az ügynökük?
– Kuss! – ordított rá a tiszt – Úgy látom, még nem érted, hol vagy.

Megnyomott egy gombot, erre bejött egy egyenruhás.
– Hármas számú kezelés – vetette oda Dick.

A férfit kivezették.

~oOo~

Késő este lökték be a cellájába. Arca csupa vér volt. Minden porcikája sajgott, érezte, hogy képtelen lenne talpra állni, pedig – és ezt is érezte – a csontjait nem törték el. De valahogy mégis nagyon fájt.
– Eléggé profik – gondolta. Belenyúlt a zsebébe, megtapogatta fogsorának darabjait. A verés előtt megkérte őket, hogy erre vigyázzanak. Tulajdonképpen vigyáztak is rá. Arról nem tehettek, hogy ráesett.
Megpróbált feltápászkodni, végül a kezével felhúzta magát az ágyba. Körbenézett. Valaki már volt a cellában.
– Hogy vagy, tesó? – érdeklődött a cellatárs.
– Eh – legyintett a férfi – Szarul.
– Nagyon sajnállak – ült oda a másik az ágya szélére – Tudjál róla, mi itt mindannyian szentként tisztelünk.
– Miért?
– Amit csináltál. Eltüntetted azt a rohadékot.
– Én? Semmi ilyesmit nem csináltam.
– Itt nem kell szégyenlősködnöd. Én is hasonlóért vagyok bent. Csak az én tervem nem működött.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Bomba?
– Az. Honnan tudod?

A férfi nyögött egyet.
– Na, figyelj ide. A kihallgatótiszt, tudod, az a Dick, azt mondta, hogy mindent tudnak rólam. Hogy mindenhol ügynökök vesznek körül. Még azt is tudták, hogy miket motyogok a klotyin. Pedig ott csak a szar lehetett az ügynök.
– Tudod – próbált közben felkönyökölni – A szar és közted annyira szembetűnő a hasonlóság, annyira ugyanabból az anyagból vagytok gyúrva, hogy nem tudok másra gondolni, mint hogy te is az ügynökük vagy.

A cellatárs sértődötten mászott vissza az ágyára.

– Ne vedd a szívedre – vígasztalta a férfi – Legalább megpróbáltad.

Nem jött válasz.

~oOo~

Másnap reggel már jobban volt. Fel tudott állni, sőt lépkedett is párat a szűk cellában. Megint elvezették kihallgatásra.

– Á, hogy aludtál? – kedélyeskedett Dick.
– Nem jól. Túl puha a párnájuk.
– Aha. Tudod, a hármas számú kezelésnél van két erősebb is. A nulla megoldásról nem is beszélve.
– Értem. Megjegyeztem.
– Örülök neki. Szóval, átgondoltad a helyzetedet?
– Át. Elmagyarázhatom, miért nem lehettem én?
– Ráérünk. Próbáld meg.
– Elismerem, igaza volt tegnap. Tényleg rettenetesen utáltam a vezetőnket. Kevés gonoszabb és aljasabb embert ismerek nála.
– Nocsak.
– De eszem ágában sem volt megölni. Ha eltűnik a vezér, mi lesz azután? Nekem nincs bent újságom, de maga mit lát odakint? Elindul a hatalmi harc és valaki az eddigi második vonalból megpróbálja megkaparintani a hatalmat. Valószínűleg nem lesz olyan tehetséges, mint a mostani vezér volt, emiatt még aljasabbnak, még erőszakosabbnak kell lennie.

Elhallgattak. Dick a gondolataiba merült.

– De te nem csak a vezért akartad megölni. Hanem az összes többit is. Te a rendszert akartad megdönteni, nem a vezetőt – mutatott rá a férfira a ceruzával.
– Nem öltem meg a vezetőt – húzta ki magát a férfi – A többi meg agyrém.
– Nem az – szögezte le Dick – Érzem.
– Hjaj. Megint az érzései.
– Nem szoktak megcsalni. Öreg róka vagyok az iparban.
– Kifejthetem, miért téved?
– Ki. De semmi képes beszéd.
– A rendszert nem tudja egy ember megdönteni. Ha a nép nem igényli a változást, akkor a megdöntőből maximum egy új vezér lesz. De a rendszer marad. Soroljam a történelmi példákat?
– Mondtam, hogy semmi képes beszéd!
– Oké. Tehát változás akkor lesz, ha a nép megutálja, nem a vezért, hanem vele együtt a rendszerét is. Ha rájön, mit veszített, amikor figyelmetlenségből, önzőségből engedte, hogy egy céltudatos ember lerombolja a használható rendszert és a közönyös, illetve az aljas emberek támogatásával kiépítse a hatalomkoncentráción alapuló sajátját. Melyről csak sokára derül ki, hogy pokoli.
– Kicsit eltértünk a tárgytól, haver.
– Nem. Pont most jön a lényeg. A jelenlegi vezér ugyanis pont jó volt számomra.
– ?
– Gonosz volt, önző, buta és arrogáns. Kellően erőszakos volt ahhoz, hogy megszerezze a hatalmat, de semmi politikai érzéke sem volt ahhoz, hogyan lehet a népet megvezetve tartani. Ha így haladt volna tovább, a nép, a saját nyomorult állapotában, hamarosan rádöbbent volna a korábbi hibájára. Megnőtt volna az értéke az odahagyott rendszernek, a szabadságuknak. Ekkor, és csak ekkor lehetett volna esélye a rendszer megváltoztatásának.
– Azaz?
– Nagyon durva hiba volt megölni a mostani vezért, bárki is tette. Hagyni kellett volna, hogy lerontsa a helyzetet annyira, hogy a nép öntudatra ébredjen. Ez az én határozott véleményem. És ezzel egyben igazolom is, hogy nem állt érdekemben elkövetni a gyilkosságot.

A férfi kifújta a levegőt és hátradőlt. Dick szórakozottan forgatta a ceruzát.

– Tudod – szólalt meg végül – Itt közben azért elejtettél néhány olyan megjegyzést, melyek közül bármelyikért is életed végéig be tudnálak csapdázni.
– De…
– De nem a kocsmában vagy, ahol szabadon kifejtheted a véleményedet! – förmedt rá a tiszt – Mi pont az ilyen disznókra vadászunk, amilyen te is vagy!
– Oké, de a gyilkosság…
– Azt nem tudom bizonyítani, ebben igazad van.
– Igen?
– Csakhogy, tudod, ahol gyilkosság van, ott prezentálnunk kell egy gyilkost. Mert ezt szeretné az új főnök. Meg ezzel lehet lenyugtatni a népet is.
– ?
– Te pont az a rohadék vagy, akit ki nem állhatok. A kutya sem sírna utánad, ha belőled csinálnánk meg a gyilkost.
– Gazemberek!
– Hízelgéssel nem mész semmire. De tudod mit, kapsz választási lehetőséget. Beismered, hogy te voltál. Eljátszod szépen a szerepet a bíróságon. Kivégeznek, persze, de addig főúri életed lesz itt bent. A másik az, hogy nem ismered be. Ekkor, már csak gyakorlásképpen is, a fiúk végigskálázzák rajtad a kezelési eljárásokat. Nem fogod élvezni. Aztán csinálunk egy zártkörű tárgyalást, ahol a mi bírónk, az általunk gyártott hamis bizonyítékok alapján, halálra ítél. Na?
– Nem fog működni. A nép hülye, de nem ennyire. A zártkörű tárgyalásból pontosan le fogják szűrni, hogy koncepciós per volt. És ezzel át fogtok lépni egy határvonalat. Eddig nem voltak koncepciós perek. Ha nem is az egész népnek, de néhány embernek fel fog nyílni a szeme.
– Hmm, igazad van. Tudod mit, akkor nem te leszel a gyilkos.
– Ennyi?
– Persze. Kiengedni már nem fogunk, de akkor keresünk mást. Mit szólnál mondjuk a fiadhoz?
– Azt nem tehetik!
– Aranydrága bogaram – vigyorodott el Dick – Szerinted mi az, amit mi, itt, nem tehetünk meg?

A férfi kezébe temette a fejét. Vártak.

– Kérek egy nap gondolkodási időt – szólalt meg végül. De a hangja elvesztette korábbi magabiztosságát.
– Háát, a főnökeim ugyan már türelmetlenek – morfondírozott Dick – De tudod mit, megkapod.

Megnyomta a gombot. Bejött az egyenruhás.
– Most semmi sport, vigyétek a cellájába – utasította a tiszt.

~oOo~

A férfi ült a priccse szélén. Már órák óta. Gondolkodott. Sötét este volt, amikor végül felállt. Nincs mese, ez már bőven rendkívüli helyzet. Világosan ki lett adva, hogy a küldetése nem járhat akár egy jóindulatú ember sérelmével is. Ebben nagyon szigorúak odafent. Azaz abba kell hagyni a színjátékot.
Csettintett egyet és eltűnt a levegőben.

~oOo~

A házuk mellett materializálódott. Bement. Hagyta, hadd örüljenek neki, aztán gyorsan kiosztott mindenkinek egy svájci útlevelet. Plusz kaptak egy betétkönyvet, melyben masszív összeg szerepelt. Elmagyarázta nekik, hogy onnan még gyorsan tovább kell utazniuk. Felhívta a figyelmüket, hogy most, még este üljenek kocsiba és induljanak. Reggel már késő lesz. Érzelmes búcsú és elváltak. A feleségének megígérte, hogy találkozni fognak, de a hazugságtól kényelmetlenül érezte magát. Addig sétált, amíg láthatták az ablakból, majd megint csettintett.

~oOo~

Reggel jött érte az egyenruhás, elkísérte a vallató szobába.

– És most hogy aludtál? – vigyorgott Dick.

A férfi csak legyintett.

– Nos? – vigyorgott tovább a tiszt.
– Oké – emelte fel a fejét a férfi – Maga nyert. Elismerem, én voltam.
– Óh, micsoda meglepetés!
– De ezt nem csak úgy mondom. Tényleg én voltam.
– Hoppá – lepődött meg Dick – Úgy látszik, azok a jó öreg megérzések nem hazudnak. De ez tulajdonképpen mindegy is.
– Akkor most hogyan tovább?
– Hát, eddig nem beszéltem róla, de van itt az asztal alatt egy magnó. Mindent rögzítettem. Mivel beismerted, hogy valóban te vagy a gyilkos, így egyértelmű bizonyítékunk van. Természetesen a főúri ellátás ugrott, azért mégiscsak egy gyilkos vagy, de már nem bántunk. A tárgyalás nyilvános és egyértelmű lesz. Ennyi.
– Ennyi?
– Ennyi.
– És ha én másképpen gondolom? – kérdezte a férfi, majd felnyúlt a levegőbe és előhúzott egy medveölésre is alkalmas revolvert. Dick egy pillanatra meglepődött, maga is fel akart nyúlni, de a férfi szilánkokra lőtte a kezét.
– Csak semmi hirtelen mozdulat, Dic – vigyorgott a férfi.
– Aú, ez fájt – nézett rá szemrehányóan Dic – Egyébként meg, ki a fasz vagy? És honnan tudod a valódi nevemet?

A férfi csak vigyorgott. Dic lenézett a feljegyzéseire.
– Asztakurva. Dr. Angeli Gábor. Hogy én mekkora címeres barom vagyok! – nyugtázta.
– Bizony. De ne idegeskedj, gyors leszek. Tudod, kifoghattad volna Mihályt is, neki van egyfajta büntetésmániája. Ő valószínűleg még eljátszana veled.
– Várj! Mit keresel te itt egyáltalán?
– Elegünk lett abból, hogy ti itt lent keveritek a szart. Mi is beszállunk.
– De… de hazudtál!
– Tényleg?
– Azt mondtad, nem te gyilkoltál!
– De ma beismertem, hogy én voltam.
– Akkor meg tegnap hazudtál. Amikor levezetted, hogy nem állt érdekedben gyilkolni!
– Az nem volt hazugság. Maradjunk annyiban, hogy nem bontottam ki a teljes igazságot.
– Azaz?
– A helyzet az, hogy a vezetőtök nem volt eléggé rossz. Persze, rombolt, ahogy csak tudott, de nem elég gyorsan. És közben más országok is kedvet kaptak a rendszeréhez. Féltünk, hogy mire a népetek fellázad, már elfertőződik a kontinens. A matematikusaink lemodellezték – most miért nézel ilyen hülyén, nem az összes matematikus lakik a Pokolban, jutott néhány nekünk is – szóval a modellek azt mutatták, hogy az új vezéretek még ostobább, még erőszakosabb, még arrogánsabb lesz. Azaz hamarabb következik be a felkelés, hamarabb, mint ahogy a többi országban bevezethető lenne a rendszer. A ti példátok figyelmeztetés lesz a többieknek, nem pedig követendő út. De ehhez sokkal nagyobb gazember kell.
– Várj! Te azt mondod, hogy a mi emberünk nem volt elég ördögi, és küldjünk helyette egy sokkal gonoszabbat?!
– Ugye milyen furcsa fintorai vannak az életnek? – vigyorodott el Gábriel.
– Üdvözlöm Luc-ot – súgta oda Dic-nek és beleeresztette a teljes tárat. Semmi nem hallatszott ki a folyosóra. Az angyaloknak nagyon jó hangtompítóik vannak. Majd csettintett egyet és eltűnt. A hangfelvételekkel együtt.

~oOo~

Dic erőből rúgta be a Pokol kapuját, majd félresöpörve az ajtónállókat, berontott a főnöki irodába.

– Á, szia Dic – nézett rá Luc az íróasztal mögül.
– Szia Luc!
– Izgatott vagy. Üljél le.
– Tudod, mi történt odafent? – ült le Dic.
– Valami szokatlan, gondolom. Nekem már az furcsa volt, hogy Gec milyen hamar jött vissza.
– Luc, ezek lejöttek! Elkezdték ugyanazt csinálni, amit mi! Beépülnek az emberek közé, és beleavatkoznak a dolgaikba!
– Pontosabban?
– Hazudnak. Ölnek. Nekik ez eddig tilos volt!
– Nyugi. Kiket öltek eddig meg?
– Hát… – kezdett el Dic számolni az ujjain, aztán leengedte a kezét – Tulajdonképpen eddig csak minket.
– Na látod, embert továbbra is tilos nekik. Minket meg nem megölnek, hanem csak hazaküldenek. És a hazugság?
– Oké, heves voltam. A határokat feszegetik, de mégsem.
– Na látod. Csak nyugi. Lejöttek? Hát jöjjenek. Ők csak most kezdték, nekünk meg több ezer éves előnyünk van. Nekik kötve van a kezük, nekünk meg nincs. Soha nem lesznek olyan jók, mint mi.
– Igazad van, Luc. Nemhiába te vagy a főnök.

Dic felállt és elindult az ajtó felé.
Luc egy kicsit gondolkodott, majd utána szólt:
– Dic!
– Igen?
– Legközelebb azért figyeljetek jobban. Tudod, az ördög soha nem alszik.

Jesus has left the building

– Huh, ezt tényleg nem kellett volna – morogta László, miközben feltápászkodott a vizes-kavicsos talajról – Kimászni arra a sziklának a szélére, pusztán egy dögös szelfi kedvéért… tényleg nagy őrültség volt. Akár még baj is lehetett volna belőle.
Felnézett. A szikla ott magasodott fölötte, nyomasztóan, félelmetesen. Követte az ívét, le a földig, ahol… Ijedtében hátraugrott. Az emberek általában nem szokták kívülről látni magukat. Különösen nem ennyire széttrancsírozva.
– Mi a fasz? – csúszott ki a száján – Akkor most… akkor most leestem?

Közelebb sétált a halotthoz.

– Ez tényleg én vagyok – állapította meg – De akkor most mi van?

Sokáig nem töprenghetett, mert légmozgás kerekedett és felszippantotta.

~oOo~

A légörvény egy felhő szélén tette le. Egy kapu mellett.
– Na, ne – pislogott László – Ez valami szirupos film. Ez itt a gyöngyház kapu. Tisztára, mint a vallásos mesékben.

Aztán körbenézett. A kapu tárva-nyitva volt, egy fadarabbal kiékelve.

– Hmm – simogatta a szakállát – Lehet, hogy az, de egy-két dolog nem stimmel. Hol van Szent Péter? És egyáltalán, hol van Mihály arkangyal? Elméletileg neki kellett volna felhoznia ide.

Belebegett a kapun. Nem történt semmi.

– Hát, ez van – vonta meg a vállát – Végülis, mégiscsak a mennyország, akkor meg egy szavam sem lehet. Különösen egy ilyen élet után.

~oOo~

Felhőről felhőre lebegett. Sehol senki. Majdnem egy örökkévalóságig tekergett, amikor végre meglátott egy felhőn két lelket.
– Huh, sziasztok! – repült oda hozzájuk.
– Vakk – vakkantotta a torzonborzabb.
– Képzeljétek, mi történt velem – kezdett bele László – Éppen fent álltam egy szikla tetején, amikor…
– Kuss – mordult fel a szakállas – Senkit nem érdekelsz.
– Valószínűleg egy új fiú – jegyezte meg a másik üldögélő.
– Tele van a tököm az új fiúkkal – morgott az első.
– És azt tudjátok, hogy…
– Kuss!
– Hé, vén szivarok – váltott László iróniára – Ha esetleg nem tudnátok, odalent már felfedezték a könyvnyomtatást! Tudjátok, információcsere, meg ilyenek…
– Nem tudjuk, és nem is érdekel – köpött egyet a mogorva.
– Tényleg? – kerekedett el László szeme – Mióta ültök itt?
– Egy örökkévalóság óta – jegyezte meg finoman a második – És most tüncsi.

~oOo~

László zavartan repkedett. Még mindig szinte sehol senki, akivel összefutott, az meg egyből elhajtotta.

– Ebbe bele lehet őrülni – morgott.

Aztán egyszer megtalálta a szerencse. Illetve ő találta meg.

– Haljak meg, ha ez nem Pista! – kiáltott fel.

Pista unottan ránézett.
– Hogyan akarsz ennél is jobban meghalni?
– Eh, hülye földi szólás – vigyorgott László – El sem hiszed, mennyire örülök neked! Végre egy értelmes arc!
– Hah.
– Mesélj! Utoljára azon a kivánságos szigeten láttuk egymást. Onnan jöttél? Esetleg egy félresikerült kívánság?
– Izé, hagyjuk – pirult el Pista.
– Na de, mégis?
– Tényleg hagyjuk.
– Nő?
– Nyilván. De mennyi?
– Uh.

Hallgattak egy kicsit.

– Sokan vagytok? – kérdezte végül László.
– Sokan.
– De alig találkoztam valakivel.
– Nem azt kérdezted, hogy mekkora a sűrűség, hanem azt, hogy hányan vagyunk. A végtelen térben bármennyi lélek is nullának számít.

Újabb hallgatás.

– Mindenki itt van? – érdeklődött László.
– Persze.
– Az a kenus törzsfőnök is?
– Biztosan. De nem fogod megtalálni.
– Tudom, végtelen tér.
– Ja.
– És a főnökség? Isten? Jézus?
– Elhúztak a francba.
– Mi van?
– Elmentek. Az összes pereputtyukkal együtt.
– Miért?
– Huh, hosszú történet.
– És? Itt aztán tényleg ráérünk.
– Istennek egyszer elege lett, nyomott egy reset-et. Nem lett jobb. Jézus, miután visszajött a Földről, sokáig reménykedve figyelte, mi lesz a művéből. 300 körül az egyik nagy civilizációnál államvallás lett. Látszott Jézuson, hogy egy kicsit izgult. Aztán csak nyüszített, meg sírt. Végül 600 környékén leküldte Gábrielt, hogy keressen egy értelmes fazont, és diktálja le neki még egyszer, alaposan, lassan, hogy mit szeretne az Isten, miket akart korábban Jézus tanítani. – “Igen, legyen ez egy javítócsomag, vagy tőlem nevezhetitek akár egy rohadt service pack-nak is!” – kiabált utána. Sajnos Gábriel meglehetősen naív angyal, túl okos embert választott és nem ellenőrizte le, hogy az azt is írja, amit diktálnak neki. A pacák pedig csak azt írta le, ami neki is tetszett. Aztán beleírta a saját elveit is, sőt gyakorlatilag beleírt mindent, ami ahhoz kellett, hogy megszerezze a politikai hatalmat. Aztán ennyi. Amikor meghalt, az örökösei összevesztek a politikai hatalmon és immár 1400 éve ölik egymást a kettészakadt népek, mindannyian egy olyan isteni szent könyvre hivatkozva, melyet jócskán meghamisított a hataloméhes ember. Mint a bibliát korábban. Jézus pedig egy ideig még jobban nyüszített. Aztán megpróbálkozott még néhányszor lemenni, de vagy egyből agyonverték, vagy szó nélkül szitává lőtték. Aztán egyszer csak eltűnt. Azóta senki nem látta.
– De akkor mi van odalent?
– Láthattad.
– És… és mi van idefent?
– Pangás.

Hallgattak.

– De mi lesz így az utolsó ítélettel? – firtatta tovább László.
– Na, mi lenne? Nem lesz. Nincs, aki megtartsa. Vagy ha úgy jobban tetszik, már megtörtént. Itélkeztek. Elmentek.
– Jézus három királysága??
– Jézus nélkül?
– De… akkor mi lesz velünk?
– Itt lebegünk. Végtelen időkig.
– Ez őrület. Egy lepedő a testünk, nem érzünk semmit. Csak gondolkodni tudunk. És soha nem lesz vége. Ez lenne a mennyország?

Pista keserűen felnevetett.

– Ki mondta neked, hogy ez a mennyország?
– Mi?? Ott volt az a kurva kapu!
– Figyelj, itt, a kapu mögött, nincs semmi. Pontosabban, ez a nincs semmi van, és csak ez van. Egy ideig tűröd, aztán elborul az agyad és megőrülsz. Aztán egy örökkévalóság után kitisztul az agyad, de az még rosszabb lesz. Aztán egy újabb örökkévalóság után megint megőrülsz. És ez fog menni a végtelenségig.
– Akkor valójában ez a pokol?
– Az sincs. Egybemosódtak. A nincs semmi van, nem érted?
– Ennél még a nem lenni is jobb – sóhajtott fel László.
– Welcome in the club – vigyorgott gyanúsan szélesen Pista.

A tér

Létezik egy város. Senki nem tudja, merre. Akik rátaláltak, soha nem jöttek vissza. Ebben a városban van egy tér, ahol állítólag…

Van nekem egy barátom, a Pista. Van, mert meg szoktam őrizni őket. Már az óvodában gyilkolásztuk egymást. Az én jelem a lapát volt, az övé a kasza, az óvónők érdekes módon sokszor mondták ki ezeket egyben, amikor rólunk volt szó. Nem voltunk jó gyerekek, tény. Aztán iskolásként együtt robbantgattunk a homokdombon, később ugyanaz a lány volt az első nagy szerelmünk, aztán ugyanazt a nőt utáltuk egész életünkben. A nevére már nem emlékszem. Ugyanott érettségiztünk, együtt voltunk katonák és bár máshol dolgozunk, de azért hetente egyszer leülünk a kedvenc sörözőnkben beszélgetni.
Nos, ennek a Pistának van egy mániája. Valamikor a gyerekkorában olvasott egy városról, ahol az embernek minden kívánsága teljesül.
– Tudom, én is olvastam róla – nyugtattam le – Eldorádó.
– Nem, te hülye – intett – Az csak mese. A spanyolok hitték az inka kincsek láttán, hogy ott valahol egy kimeríthetetlen aranyforrás van. Azt is jelenti: Az Arany.
– Akkor? A fiatalság forrása?
– Fitogtatjuk a műveltségünket, mi? Bimini sziget, he? Nos, Leon csak a Golf áramlatot találta meg. Ez is csak mese.
– Oké, feladom.
– Ez egy város, az a neve, hogy Los Santos Dioses. Az a trükkje, hogy ha a főterén megfelelően imádkozol, akkor teljesül a kívánságod.
– Na, ez a mese. Inkább igyunk még egy sört.
– Végül is, ez is egy kívánság.
– És még teljesül is.

Aztán az egyik péntek délután már az elején nagyon sejtelmes képet vágott.
– Tudom ám! – vigyorgott.
– Mit tudsz?
– Hogy hol van a város.
– Hol?
– Itt – rakott ki egy térképet az asztalra.

Valami légypiszokra mutatott Polinéziában.

– Itt? Lehet, hogy ez csak egy kerekítési hiba.
– Nem, megnéztem a gugliföldön. Létezik.
– És van város?
– Hát, nincs – vakarta meg a fejét – Ránézésre lakatlan.
– Akkor?
– Hogyan láthatnánk, hogy van ott valami? A legenda szerint még senki sem jött onnan vissza.
– Te nagyon hülye – kortyoltam a sörömből – Akkor te honnan tudod?
– Megálmodtam! – vágta ki büszkén.
– Na, most rendeljünk mellé egy jégert is.
– Jöhet.

Szótlanul kortyolgattunk.

– Komolyan mondtad? – törtem meg végül a csendet.
– Ennél komolyabb dolgot még nem mondtam neked.
– Megálmodtad? – ráztam a fejem – Ez… ez nonszensz.
– Megálmodtam. Vannak olyan álmok, melyeknél rögtön az elején _halálpontosan_ tudod, hogy ez igaz álom.

Kortyolgattunk tovább.

– És most? – kérdeztem rá ravaszul.
– Eladok mindent. Nem lesz egyszerű eljutnom oda. De ott már nem kell a pénz.
– És ha nem lesz ott semmi?
– Akkor beállok gályarabnak és hazabumlizok.
– Szép.
– De szükségem lenne egy társra.
– Sehol nem fogsz egy ekkora barmot találni.
– Rád gondoltam.
– Pincér, még két jégert!

Leküldtük.

– Nem megyek – szögeztem le – Egy habókos ember habókos álmáért hagyjak oda mindent?
– Mi az a minden? – nézett rám kicsit ferdén.

Talált. A házasságom mostanában nem túl jó. A munkahelyemen is vannak gondok és hogy melyik okozza a másikat, a fene tudja. Leginkább spirálforgásban erősítik egymást. Már régóta gondolkodom rajta, hogy ki kellene szállnom valahogy a hintából.

– Ne szarakodj! – olvasott a gondolataimban – Környezetváltozás, az hiányzik neked. Én pedig tálcán kínálom.
– Végülis, van egy kis dugipénzem – meditáltam – Nem erre szántam, de tulajdonképpen…
– Ez a beszéd! – csapott a vállamra – A jövő héten indulunk!

Gyorsan ittunk még néhány jégert.

Egy hét múlva a Dubajba menő repülőgépen ültünk. A Szingapúrba tartó gépet terroristák eltérítették Amszterdamba, szerencsére Ukrajna fölött kilőtték a szárnyunkat, így ugyan Donyeckben volt egy rázós landolásunk, de megúsztuk. A szakadárok a túlélőket eladták rabszolgának Üzbegisztánba. Lacival egy helyre kerültünk. Kábítószert kellett csempésznünk Afganisztánból. Aztán az egyik karavánt a tálibok elfogták és a rabszolgákon kívül megöltek mindenkit. Minket kiképeztek öngyilkos merénylőknek, kiküldtek Kasmírba, de valahogy nem robbant fel az a bomba. Feladtuk magunkat az indiaiaknak, akik látszólag megkegyelmeztek, de kihallgattuk őket és inkább megszöktünk. Indiában szaron-húgyon keresztül átverekedtük magunkat Burmába, ahol beépültünk a helyi ellenállók közé, így öngyilkos merénylőként átdobtak minket Thaiföldre. Mondtuk nekik, hogy már tapasztalt öngyilkos merénylők vagyunk. A hülyéknek fel sem tűnt. Thaiföldön megint feladtuk magunkat, kitoloncoltak Malajziába. Innen már csak egy újabb szökés és egy ugrás volt Szingapúr. Ott bebörtönöztek minket és a rongyos ruháink miatt ötezer botütésre ítéltek, de végül igazoltuk magunkat, így kiengedtek.
– Környezetváltozás, eh? – kérdeztem Pistától, amikor kiléptünk a börtön ajtaján.
Szerencsére az előre megváltott hajójegyünk még érvényes volt Jayapurába és hamarosan indult is egy hajó. Nem is volt gond Indonéziáig, de ott kalózok foglalták el a hajót és eltérítették a Fülöp-szigetekre. A part előtt sikerült megszöknünk és fellopóztunk egy Naurura menő hajóra. Ugyan hamar lebuktunk, de kitenni már nem tudtak, így inkább adtak munkát. A raktérben sikáltuk pár hétig az odaszáradt guánót. Naurutól gyakorlatilag lyukon voltunk, már csak háromezer kilométerre a célunktól. Szigetről szigetre haladtunk, úgy, hogy a bennszülötteknek szexuális szolgáltatásokkal fizettünk. Nem akarok róla beszélni.

De végül hajnaltájban megérkeztünk. A főnök még dobott néhány csókot a csónakból, amikor kimásztunk a sziklákra, de minket már csak a sziget érdekelt. Lesz itt valami település? Vagy Pistát átvágta az álommanó?
Hegyek, azok voltak. Víz nem annyira. Aztán az egyik völgyben embereket láttunk. Város? Hát, az utóbbi félévben láttam már egy-két dolgot, de ennyire lepusztult valamit, nem nagyon. Ahogy kelt fel a nap, úgy sétáltunk be a faluba. Tákolmányok. Lécek. Megtépázott pálmalevél tetők. Homokban fekvő emberi roncsok. Húgyszag, szarszag.
Döbbenten néztünk egymásra Pistával.
Aztán hallottunk egy pukkanást, majd recsegést, ropogást. Az egyik kalyiba helyén elkezdett az égnek emelkedni egy palota. A homokban fekvő emberek lassan kezdtek magukhoz térni.

– Ember – fordult Pista az egyikhez – Ez Los Santos Dioses?

A pacák értetlenül nézett rá. Pista megrázta és megismételte a kérdést. A nyomorult ekkor már érzékelte a környezetét – és meglepően erősen taszította el Pistát magától. Négykézlábra állt és elindult a falu közepe felé. Jobb híján mentünk vele. Meg a többi szerencsétlennel. Egy térre érkeztünk. Poros tér volt, néhány csenevész pálmafával. A helyiek térdre ereszkedtek, kezüket a fejük fölé emelték, majd előrehajolva a földhöz illesztették. Erős mormolást hallottunk.
Aztán nem győztünk elmenekülni a térről. Sorra pukkantak elő a viskók helyén a csodálatosnál csodálatosabb paloták. Futottunk, ahogy bírtunk. A falu szélén lévő domb tetején ültünk le és néztük, ahogy a napfelkelte során szemünk előtt születik meg egy tüneményes város. Pompás virágok, szökőkutak, medencék, melyekbe gyönyörű meztelen nők ugráltak fejest.

– Ez az! – csapott a levegőbe Pista – Megcsináltuk!
– Háát, igen – vakartam az állam – De nekem itt valami büdös.
– Menjünk le.

Odamentünk az első palotához.

– Halló, van it valaki? – kiabált be Pista.
– Takarodjon innen! – jött ki két gépfegyveres őr.
– Hol a főnök? Vele akarok beszélni!

Egy meglepett arc tűnt elő az ablakból.

– Te Pista, ez nem az a szerencsétlen, akit korábban láttunk?
– Háát, hasonlít. De ez egy izompacsirta, dús hajjal. Az meg egy kopasz koldus volt.
– Mit akarnak? – kiabált ki a pacák.
– Most érkeztünk és nem értjük, mi folyik itt.
– Most érkeztek? Nocsak. Friss husi. Gondolom, megálmodták maguk is. Akkor meg tudják, mi a teendő. Most pedig húzzanak el!

Egymásra néztünk, megvontuk a vállunkat. Besétáltunk a térre. Rá sem lehetett ismerni. Díszkövek. Antik szobrok. Mindent buján benövő növényzet. Szökőkút.
Csak néztünk.
– Hogyan is csinálták? – morfondírozott Pista. Letérdelt, feje fölé tartott kezét a földre tette és mormolt valamit. Abban a pillanatban előtte termett egy jégtől csillogó korsó sör és egy jéger.
– Igen! – kiáltott fel – Működik!
Megráztam a fejemet. Nem lehet ilyen egyszerű! De egy perccel később már koccintottunk is a felessel és bedobtuk utána a sört.
– Mit kívánjak?
– Mit szólnál, ha megjelenne a csónakból a főnök és megcsókolná a seggemet!
– Legyen!

És lön.

– Barátom, mindenhatóak vagyunk – dőlt hátra Pista, egy szivarral a kezében – Olyan életünk lesz, amilyet csak szeretnénk. Mindent, érted, m.i.n.d.e.n.t. megkaphatunk.

Nem is részletezem a napot. Vad építkezésbe kezdtünk. Nem is hiszed, mekkora meló összerakni egy minden igénynek megfelelő környezetet, még akkor is, ha csak kívánnod kell. Na meg közben az élvezetek, melyeket igyekeztünk annyira túlzásba vinni, amennyire csak lehetett. Az esti szellő a medence mellett ülve talált minket. Koktélt szürcsöltünk a nyugágyban, miközben epekedő női szemek lesték minden mozdulatunkat.

– Ez az élet! – dőlt hátra Pista.
– Igen – bólintottam – Igazad volt. Király vagy.

Aztán lassan elbóbiskoltunk. Azért csak fárasztó nap volt.

Kemény földön ébredtem. Meg akartam szólalni, de telement a szám homokkal. Köpködve ültem fel. Pista mellettem forgolódott. Megráztam.
– Pista, szarban vagyunk.
– Miva? – ült fel.
– Eltűnt a palotánk. Eltűnt minden.
– Asztakurva, tényleg.

Körbenéztem. Ugyanaz a reménytelen környék, mint tegnap reggel.

– Ne vacakoljunk – állt fel Pista – Menjünk imádkozni.

Átlépkedtünk az emberi roncsok fölött, bementünk a térre, elsoroltuk a kívánságainkat. Nem történt semmi. Bután néztünk egymásra. De nem volt jobb ötletünk, vártunk. Aztán ahogy kezdett feljönni a nap, elindultak a nyomorultak is. Térdre borultak, a paloták pedig növekedni kezdtek. Megvontuk a vállunkat. Ha így, akkor így. Egy óra múlva már megint a medencénk mellett hesszoltunk, minden földi jóval ellátva.

– Úgy látszik, a kívánságok csak nappal működnek – vonta le a következtetést Pista.
– És úgy látszik, csak ezen a téren. Hiszen mindenki ide kúszott be.
– Ja. És?
– Semmi.
– Minden nem lehet tökéletes. Nekem ez is pont megfelel.

Többet nem is beszélgettünk. Valami egyébként is mindig volt a szánkban.

Az elkövetkező napokról nincs mit írnom. Fura, de ha valami nem jó, órákig panaszkodunk, ellenben ha minden rendben, akkor nincs mit mondanunk. Reggel összevakartuk magunkat, nappal meg mi voltunk a királyok.

Illetve…

Feltűnt, hogy minden reggel egyre nehezebben kelek fel. Nem volt olyan vészes, persze, de feltűnt. És elkezdtem gondolkozni. Oké, összemosódnak a napok, de azt azért éreztem, hogy még nem vagyunk olyan régen itt, amennyire megviseltnek érzem magamat reggelente. Nappal nem, elég csak kellő izmot, férfierőt, jó emésztést kívánnom magamnak és minden rendben. De ez a hajnali bóklászás kezdett idegesíteni.
Valamelyik reggel beálltam az egyik kúszó-mászó alak elé.
– Hány éves vagy, ombre? – kérdeztem.
– Mmphhmpf – motyogta és igyekezett kikerülni.
De nem engedtem.
– Addig itt nem mész el, amíg meg nem mondod, hány éves vagy!
Erre nekiállt sírni. Megkeményítettem a szívemet.
– Hány éves vagy, te szutyok! – ordítottam rá.
Nézett. Csak nézett.
– Haminc… hamegy? Kettő? – motyogott.
Lenéztem rá. Csont és bőr. Minimum hatvannak látszott.
– Menjél – álltam félre.

Megvolt a szokásos reggel. Pistával összedobtuk a palotát, aztán a reggelit, majd a reggeli utáni hancúr a csajokkal, utána kávé, majd a kávé utáni hancúr, szóval semmi különös.

– Te, Pista – kergettem szórakozottan a műanyag kardocskával az olajbogyót a koktélomban – Beszélnünk kellene.
– Sok a beszéd, haver! – igazította meg a napszemüvegét – De mondjad, figyelek.
– Hogy vagy?
– Micsoda kérdés ez? – ugrott fel a szemüvege – Kiválóan, édes öregem! Soha nem voltam jobban.
– És hogy vagy reggel?
– Ki nem szarja le? Pár perc csak és már megint minden rendben.
– Pista, az vagy, aki reggel vagy. Ez csak illúzió. Nagyon drága illúzió.
– Ezt hogy érted?
– Megesz. Elszívja az erődet. Sokkal gyorsabban öregszel, amíg ebben az illúzióban vagy.
– Kit érdekel, ha nem érzékelem?
– De érzékelni fogod. Pár év múlva lemegy a nap és éjjel meghalsz. Nem fogsz felkelni, hogy újra megfiatalítsd magad.
– Ebben biztos vagy?
– Igen.

Elgondolkodva kortyolt a koktéljából.

– Csak összezavarsz – legyintett végül – Nem érdekel a károgásod. Édes öregem.
– De Pista!
– Nem érted? Hagyjál békén! Nem érdekel a valóság. Ezt imádom. Te meg tűnj a fenébe.

Otthagytam. Később pedig már nem engedett be a palotájába. Kívánt magának ő is gépfegyveres őröket.

És most így élek. Nem is olyan rossz hely ez a sziget. A kalyibák mellett találtam egy aprócska forrást. Nekem elég. Pár nap alatt összetákoltam magamnak egy kis házikót. Nem akarok dicsekedni, de van benne két szoba, egy kicsi konyha – behoztam a vizet is – és van egy árnyékos terasza. Bejártam a környéket, találtam elvadulva krumplit, paradicsomot, paprikát, ezeket átültettem a kertembe. Láttam kecskéket is, csak idő kérdése, mikor barátkozunk össze. Lesz tej is, hús is. Szóval elvagyok.
És várom, mikor jönnek újak. Minden éjszaka próbálom megfogalmazni magamban, mit mondok majd nekik. Hogyan győzöm meg őket, itt, a tökéletes illúziók kapujában, hogy rossz üzletet kötnek. Pár év üres, terméketlen jólétért dobják oda az egész életüket. Ez zsákutca, méghozzá nagyon rövid zsákutca. Hiányoznak belőle az akadályok. Melyek leküzdése fejleszti a jellemet. Teljesen hiányzik belőle a sikerélmény. Az elismerés. Hiányzik a létezés értelme. Ezek nélkül hamarosan pszichés megzuhanás lesz az életük: az ember bezárkózik fegyveres őrökkel védett palotájába és csak töri a fejét az egyre bizarabb kívánságokon, hiszen az egyszerűeket már unja és titokban pontosan tudja, valójában mennyire értéktelenné vált.

De én is érzem, hogy nehéz lesz rávenni őket, hogy szálljanak vissza a törzsfőnök csónakjába.

Plátó

Éppen a Syrius és az Androméda között kocogtam valahol az űrhajómmal. New Yorkból kellett Blangadukba szállítanom valami szart, azt hiszem csigahéjból gyártott műkörmöt. A periférián megvesztek érte, miközben a Földön már évekkel ezelőtt lecsengett a hullám. De ez nem az én dolgom. Bepakolják, elviszem, kifizetnek, Hawaii.
Reggel láttam, hogy a meteorológusok bejósoltak errefelé egy csillagtájfunt (Annamarie névre keresztelték, hátha úgy nem fog annyira fájni), de nem vettem komolyan. Amióta szépségkirálynők mórikálják magukat a meteorológiai műsorokban, azóta úgyis csak a csöcsökre emlékszem. Szóval kocogtam az öreg járgányommal, amikor elkapott valami kozmovihar, egész éjszaka röpített a sötétben, aztán levágott valami bolygóra. Az isten háta mögött. Néztem a Google Star-t, de még csak nem is ismerte a bolygót. Felmértem a helyzetemet. Az akksi kipurcant. Azt mondta a komputer, hogy ólomra és kénre lesz szükségem, a legjobb lenne, ha hoznék pár kiló galenitet. Hát, jó. Nézzünk körbe, A légkör egészen jó: oxigén, nitrogén, semmi mérgező anyag. Nézd már, a végén még szkafander sem kell. Zsebrevágtam a kőzetanalizátoromat, egy zsákot a köveknek, meg az űrhajó távkapcsolóját. (KIT, gyere ide.) Nem akarok hazudni, kifejezetten érdekelt ez a bolygó: emberi életre alkalmas, aztán még a térképen sincs rajta.
Lemásztam a létrán. Rét. Vadvirágokkal. Nebazdmeg. Ez már túl giccses. Hol a csapda? Óvatosan elindultam a közeli erdő felé. Egyszercsak kiugrott elém két nyúl. Érdeklődve néztek. Érdeklődve néztem. Aztán nekiálltak shimmy-t táncolni. Az egyik még el is játszotta, hogy sétapálcája van. Majd kacsintottak és eltűntek az aljnövényzetben.
– Te, komputer, biztosan kell az a kurva galenit? – kérdeztem meg az órámon keresztül.
– Csak akkor, ha haza akarsz menni – válaszolta az a dög.
Nekiindultam az erdőnek. Éppen volt egy ösvény, még turistajelzés is volt rajta. Egyáltalán nem bántam. Jöjjön valami helyi alak, adjon ólmot és kenet, oszt csókolom.
Sétáltam. Nem tetszett. Milyen erdő az, amelyikben még hajléktalan sem él? Aztán megjelent egy kutya. Egyből a nyakamba ugrott és deréktől a fejem búbjáig végignyalt. Rohangált körülöttem, a farkával kisebb viharokat keltve.
– Mi van, te kis hülye? – kérdeztem.
A kis hülye értette. És tetszett neki. Megint végignyalt. A biológiai detektoromat meg sem mertem nézni. Heccből eldobtam egy faágat. A kutya ágon-bokron keresztülrohanva felkapta és visszahozta. A szeméből földöntúli boldogság sugárzott.
– Mikor volt utoljára gazdád? – guggoltam le hozzá és simogattam meg a fejét.
A kutya teljesen összeszakadt. Lábai közé temette a fejét és sírt.
– Oké, nekem dolgom van – álltam fel – De ha akarod, gyere velem.
Egyből felvidult. Jött mögöttem.
Aztán egyszer csak végetért az ösvény. Egy tekervényes fa tekervényes ágai zárták el az utat. Szép volt a fa, az elszáradt ágai keveredtek a friss ágaival, az egész olyan volt, mint egy Vasarely festmény, ahol minden egymásba tekeredik. Kezdett esteledni, gondoltam a fa alatt ledőlök aludni. Megvackoltam magamnak. A kutya egyre izgatottabban nézte, aztán elkapta az alkaromat és húzott, be a fa alá, a sűrűbbé váló ágdzsungelbe. A tekervények egyre szorosabban tapadtak rám, mozogni is alig tudtam. Aztán az ágak széthajtása után lemeredtem: a földön emberi koponyák tucatjai hevertek. Felkaptam a fejemet. Az ágakon apró gyíkok tucatjai szaladtak szanaszét.
– Igazad van, kutya, ez nem jó alvóhely.
Ahogy kiértünk az erdőből, feltűnt egy város. Nocsak.
Beértünk egy lakótelepre. Szürke, sokemeletes házak. Ez úgy látszik, megkerülhetetlen lépcső a fejlődésben. Emberi életnek nyoma sincs. Kíváncsian néztem a kutyára. Lehajtotta a fejét.
Sétáltunk. Elhagyott, gyommal benőtt játszóterek. Beléptem az egyik lépcsőházba. Az ajtó magától nyílt ki. Néztem, de semmi automatikus mechanika nem volt hozzá kapcsolva.
– Köszönöm – biccentettem az ajtó felé.
Meghajtotta a kilincsét.
Nem sok kellett, hogy sikoltozva elrohanjak. De erőt vettem magamon,. Mentem tovább. Felsétáltam az első emeletre. Az ajtó beengedett a lakásba. Semmi különös. Valamikor emberek lakták, az látszott. A fürdőszobában a sárga gumikacsa rámkacsintott. Visszakacsintottam. Én is tudok őrült lenni.
Visszamentem a játszótérre, leültem a mászókára. A kutya a térdemre hajtotta a fejét.
– Most mit csináljak, mi? – vakartam meg a fülét.
Felkapta a fejét és az egyik irányba kezdett ugatni.
– Azt mondod, menjek arra?
Az ablakból kizuhant a gumikacsa. Leesett, pattogott egy kicsit, majd a fejével arra mutatott, amerre a kutya.
– Oké, oké – emeltem fel a kezemet – Engem könnyen meg lehet győzni.
Felálltam, elindultunk. Befordultunk az egyik épület sarkán, amikor egy csirke repült az arcomba. Mindketten elestünk.
– A kurva anyád – morogtam.
– A tiéd! – vágta rá a csirke.
– Hé, te beszélsz!
– Hogy beszélnék, ha nincs mivel?
Megnéztem jobban. Nem járt a csőre.
– Ne szivass.
– Nem szivatlak. Én egy telepatikus csirke vagyok.
Még jobban megnéztem.
– Nem látszik rajtad.
A csirke tekintete elhomályosult.
– Miért mindig az idióták jutnak nekem? – hallottam a fejemben,
– Szóval telepatikus csirke vagy – nyugtáztam gyorsan – Te tudsz a gondolataimmal kommunikálni?
– Igen, miszter Watson – hajtotta félre a fejét a csirke – De nem csak veled. Mindenkivel.
– Az kibaszott szar lehet.
A csirke szemében most először villant fel valami megbecsülésféle.
– Nekem mondod? Most gondold el, hogy nem csak veled tudok kommunikálni, hanem bárkivel. Sőt, bárkit össze tudok kapcsolni bárkivel.
– Tethering?
– Hja.
Ránéztem a kutyára.
– Igen, igen, igen! Szeress engem, hallod, szeress! És én megvédelek a postástól, a kerékpárostól, a többi kutyától és az összes átok macskától! Szeress engem és én meghalok érted!
– Kösz, haver – biccentettem zavartan.
– Te, csirke – fordultam a szárnyashoz – Mi történt itt? Ez… valahol félrement.
– De nem is kicsit. Valamikor tele voltunk olyasmikkel, mint te, aztán… eltűntek.
– Hogyan?
– A fene sem tudja. Egyre hülyébben kezdtek viselkedni. Olyan dolgok lettek fontosak számukra, melyeknek nem volt valós értéke. Például csigahéjból készült műkörmöt szállítottak egyik kontinensről a másikra, mert valamiért megérte neki. A sok hülyeség miatt nem figyeltek a bolygójukra. Aztán egyszer csak eltűntek.
– És ti, állatok?
– Nem vagyunk állatok! – emelte fel öntudatosan a fejét.
– Izé – néztem körbe zavartan. A kutya éppen a lábszáramon üzekedett, a csirke pedig zavartan tollászkodott.
– Nem vagyunk állatok – szögezte le határozottan a csirke – De ez nem annyira egyszerű.
– Meséld el.
– A lélek univerzális. És keresi az anyagot, hogy élhessen. Hogy fejlődhessen. Ezt nevezik leegyszerűsítve lélekvándorlásnak. Ebből a világból kihalt az élet legfejlettebb formája, az ember. De nagyon sok lélek megszerette ezt a világot és bevállalta, hogy ugyan emberi tudattal, de ember alatti testben él.
– A nyúl, aki shimmy-t táncolt. Az ajtó, aki tudta, mit akarok. A gumikacsa, aki barátkozni akart.
– Igen – bólintott a csirke – Mind mögött emberi tudat rejtőzik. Máshogy már nem tudtak visszajönni ebbe a világba.

– Értem – bólintottam lassan – Tehát itt bármilyen állat, bármilyen növény és bármilyen tárgy mögött számíthatok arra, hogy egy valamikori emberi intelligencia él?
– Pontosan.
– Nem rúghatok bele dühösen egy kukába, mert lehet, hogy érzései vannak?
– Belerúghatsz. Nem minden kuka mögött van ember. És ha van is, az azzal a tudattal jött vissza, hogy őbele bele szoktak rúgni. Része az életének. Karma, ha érted.

– Huh – néztem körbe óvatosan – Azért ez eléggé elbizonytalanított.
– Ez a legrosszabb, amit tehetsz. Viselkedj úgy, mintha egy kuka csak kuka lenne. Erre számítanak.
– Hát, tulajdonképpen igazad lehet.

– Te, csirke – fordultam egy idő után hozzá – Engem itt mindenki egy irányba noszogatott. Tudsz erről valamit?
– Én mindenről tudok – egyenesítette ki taraját a szárnyas – Ez a telepátia lényegéből következik.
– Ne legyél már ennyire nagyképű. Miért akarnak engem itt terelni?
– Gyere velem.

Végigsétáltunk a lakótelepen. Egy valamikori csónakázótóhoz értünk. A nádas már jórészt benőtte. Egy ódon fahíd ívelt át rajta, itt-ott már korhadt gerendákkal.

– Itt vagyunk- nyugtázta a csirke.
– Hol?
– Én kiszálltam – vágta rá és beletemette a fejét a szárnyaiba.

Zavartan néztem körül.
– Szervusz – hallottam a fejemben egy kedves női hangot.
– Szervusz – válaszoltam zavartan – Ne haragudj, ki vagy?
– Valaki. Igen, valaki. Aki elnyerte azt a testet, melyet mindig is el szeretett volna nyerni.
– Tényleg? Akkor te most egy boldog ember vagy?
– Köszönöm. Igen.
– Megkérdezhetem, milyen formában?
– Látod azt az ódon fahidat?
– Látom.
– Én vagyok a korlátja.

Odasétáltam

– Megsimogathatlak?
– Nagy örömömre szolgálna.

Megsimogattam a korlátot. Öreg faágak, a kéreg már nagyrészt lepergett róluk. Ahol az emberek bele szoktak kapaszkodni, már fényesre kopott.

– Szép. Pont ilyennek képzeltem el egy ódon tó ódon hídjának a korlátját.
– Megtisztelsz.
– Te kerestél?
– Igen. A csirkén keresztül már akkor tudtam rólad mindent, amikor még csak az űrben voltál.
– Jézusom.
– Ne! Ne legyél kishitű. Tökéletes ember nincs. Mi telepátián keresztül látjuk egymást és nem félünk a másik gondolataitól.
– Rohadt csirke.
– Nem csak neki van meg ez a képessége.
– Ez a mázlija. Egyébként kitekertem volna a nyakát.
– Látod, a telepátián keresztül tudom, hogy ezt csak úgy mondod, hogy vagánynak látszódjál. Nem gondolod komolyan. Te jó ember vagy.
– Ne csináld, mert elpirulok.
– Ezt is csak mondod. Nem tudnál.
– Hjaj. Oké, mindent tudsz rólam. Akkor most mi van?
– Szeretlek.
– Izé…
– Tudom, ez erős volt. Megláttam a gondolataidat és egyből beléd szerettem. Megláttalak és addig ügyeskedtem, amíg ide nem jöttél.
– Az akkumulátor?
– Ne vesszünk el a részletekben. Nincs kedved még egyszer megsimogatni?

Tétován végigsimítottam egy darabon.

– Köszönöm. Nagyon jól esett.
– Szívesen.
– És azt is látom, hogy ez őszinte volt.
– Kurva csirke.
– És ez is őszinte volt.
– Hogy hívnak?
– Korlát.
– Romantikus.
– Miért, a te neved az?
– Oké, hagyjuk.
– Ülj le, támaszkodj nekem.
– Inkább állnék. Jobban látlak.
– Az miért jó?
– Ez egy hangulatos, öreg híd. Melynek kétségkívül legszebb darabja a korlátja.
– Ne csináld, mert elpirulok.
– Csak mondod. Nem is tudnál.

– Szeretlek. Nem válaszoltál.
– Nem is tudok. Kedves vagy. Jó veled beszélgetni. Úgy érzem, évekig képes lennék rá, úgy, hogy élvezném is.
– Akkor?
– Szerinted ez szerelem?
– Megveszek a vágytól, hogy naponta lássalak, hogy naponta beszélgessünk. Hogy megosszuk egymással a hétköznapjaink történéseit. Te járkálhatsz mindenfelé és látsz érdekes dolgokat. Én ellenben látom azt, mi történik a tóban. Hogyan fejlődnek a kis vadkacsák. Hogyan növekszik a nád. Szeretném, ha szeretnél.
– Szeretlek.
– Tényleg?
– Igen. Te vagy a világegyetem legszeretreméltóbb hídkorlátja.
– Ha lenne kezem, pofonvágnálak.
– Pedig komolyan gondoltam. Őszintén szeretsz, magamért szeretsz, és ez több, mint amit a legtöbb kapcsolatomban kaptam. És amikor a fejemben vagy és elképzellek egy kedves lánynak, akkor én is szeretlek. Hiszen valójában ez vagy, egy emberi lélek, aki szeret. De mégis, hogyan gondolod?
– Keress meg minden nap. Mondjunk egymásnak kedves szavakat. Beszélj nekem arról, hogy milyen volt a napod. Én is beszélek neked arról, milyen volt a napom. Bátorítsuk egymást. Vigasztaljuk egymást. Legyünk fontosak egymás számára. Szeressük egymást, amennyire lehet!

Az a hülye csirke meg csak úgy hallgatott a susnyásban, mintha nem is tudna semmiről.

Végül találtam galenitot. Telepakoltam a zsákomat, visszasétáltam a hajóhoz. Beadagoltam neki, hamar rendbe is rakta az akkumulátort. Indulhattam haza.
Itthagytam életem egyetlen igazi szerelmét.

De a csirke ott gubbasztott mellettem egy ketrecben.

Interlottó

László némileg céltalanul ténfergett a városban. A délelőtti tárgyalása korábban ért véget, a munkahelyére meg éppen nem érte meg visszamenni a délutáni tárgyalás előtt. Kossuth tér, Nádor utca, Váci utca, Kígyó utca, az új főutca, Kálvin tér. Ráérős, kényelmes séta, ember sincs túl sok. Bőven belefért a kirakatok nézegetése. László már évek óta nem ért rá ilyesmire, meg is lepődött néhány üzleten, néhány táblán. Na meg ezeken a vicces köztéri szobrokon.
Az egyik lottózónál furcsa plakát ötlött szemébe. Valami Interlottó, horribilis, 25 millió eurós fődíjjal. Elgondolkodott. Bement. Kitöltötte a szelvényt, két euró, azaz 620 forint, feladta. Tudta, hogy az esélye semmi, de ha nem vette volna meg, akkor azért ette volna magát hetekig. Mert mi lett volna, ha pont azzal a szelvénnyel nyer, amelyet nem vett meg.

Aztán teltek a napok, László el is felejtette a szelvényt. Egyik éjszaka üldögélt a gépe előtt. A munkáját már befejezte, a kedvenc oldalait már átnézte, de az internet még vonzotta, nem volt kedve elmenni aludni. Hiszen az alvás után már az új munkanap jön, ha viszont most húzza az időt, akkor az olyan, mintha élne is egy kicsit.
– Hé, mi is van azzal az Interlottóval? – jutott eszébe. Megkereste a szelvényt, rákeresett a neten a számokra. Egész jól indult, egyeztek az első számok. Majd a középsők is. Aztán még a plusz kettő is. Mi van?! László bambán nézett a szelvényére. 25 millió euró? Ehhez már zsebszámológép kell. 7,75 milliárd forint. Azannya. Nem, ez már több pénz annál, aminek tervezgetni lehetne a beosztását. Ami biztos, nem szabad kapkodni.

Másnap a munkahelyén folyamatosan a nyereménye járt az eszében. Kiderítette, hogy a szelvényt személyesen kell leadnia Párizsban, az Interlottó központjában. Nem örült neki.

– Azok a hülye kelet-közép európai reflexeid, azok – korholta magát – Ez már nyugat. Itt korrektek a partnerek, nem olyan korrupt zsírdisznók, mint nálunk.

De nem tudta meggyőzni magát. László egyébként is híres volt a körültekintő tervezéséről. Ha nem volt legalább D terve is egy feladatnál, akkor bele sem kezdett. Most is nekiállt számolni. Azt mondja, elég kicsi az esély, hogy trükközni fognak, de a kis esély szorozva az óriási összeggel, bizony elég magas várható értéket ad. Hogyan lehetne túljárni a feltételezett ellenség eszén? Hmm. És mennyibe is kerülne? Hát, valójában elhanyagolható a nyereményhez képest. Akkor viszont játsszunk biztonsági játékot.

Kivett egy hét szabadságot, otthon pedig azt mondta, hogy a cég kiküldte egy egyhetes üzleti útra. Megvette a repülőjegyet, másnap délután már Párizsban volt. A repülőgépen végigment újból a stratégián. Igen, jó lesz. És van bőven ideje megtenni az előkészületeket.

Pár nappal később felhívta az Interlottó nyereménybejelentő számát. Hang alapján egy idős férfi fogadta. László beolvasta a szelvénye azonosítószámát. A férfi hanghordozása egyből megváltozott, ember ennyire udvarias már nem is lehetett. Másnap reggel kilencre beszélték meg a randevút a központban.
– Igen, a neve már le lesz adva a recepción. Keresse a 422-es szobát – közölte a férfi.
– Köszönöm, ott leszek – nyugtázta László.

Izgatottan ébredt. Erős nap lesz. Gyors ellenőrzés. Minden a helyén, minden rendben. Elmetrózott a központba. Ráérősen elbeszélgetett a recepcióssal, megtárgyalták, hogy Párizs szép város ugyan, de elég drága és nehéz találni a belvárosban olyan éttermet, amely nem a turisták lenyúlására szakosodott. A recepciós helyeselt és felhívta a figyelmet, hogy bizony a helybélieknek is észnél kell lenniük.
– Jacques, ugye, Jacques – nézett rá a férfi kitűzőjére László – Megmutatná az utat a lift felé?
– Természetesen, uram. Egyenesen, majd a lépcső mellett jobbra.
– Köszönöm – ölelte át barátian László a recepcióst.
Jacques furán nézett utána. Oké, kedves ember, de talán túlzás egyből ennyire bizalmaskodni. Igaz, kelet-európai, azoknál meg még a férfiak is megcsókolják egymást búcsúzáskor. Beleborzongott.

Lift. Negyedik emelet. Tábla. 415-ig balra, 416-tól már jobbra vannak a szobák. László elindult a puha szőnyegen. Hirtelen kivágódott a 418-as szoba ajtaja, három símaszkos férfi robbant ki, az egyik összefogta hátul a kezeit, a másik betömött egy teniszlabdát a szájába, a harmadik elővett egy pisztolyt.
– Mössziő, ugye nem csinálunk hülyeséget? – vigyorgott Lászlóra.
– Mpfhmpfhmm – bólintott László.
– Helyes.
Végigkísérték a folyosón, a hátsó lépcsőn lementek a garázsba, beültek egy Peugeot-ba. Nagyon sokáig mentek. László nem is tudta, hogy ez még Párizs valamelyik külvárosa-e, vagy már az agglomerizáció. Nem mintha nem lett volna mindegy. Egy családi ház udvarába hajtottak be. Lászlót kituszkolták a kocsiból. Az ajtó előtt sokat álldogáltak, a bandita elég nehezen tudta kinyitni az ajtót. De aztán bementek. Lászlót beterelték egy nappaliba, majd leültették a kanapéba.
– Mostantól ez a kanapé lesz az otthonod – mondta a bandita – Még csak fel sem állhatsz róla.
– Mpfhmpfhmm? – kérdezte László.
– Ja, persze – kapcsolt a fickó – Szedjétek ki a teniszlabdát a szájából!
– Huh – vett nagy levegőt László – Uraim, mi a fasz ez?
– Majd megtudod – vigyorogtak rá.
Kinyílt az ajtó és egy köpcös, öltönyös alak lépett be. Szembetűnően nagy pecsétgyűrűt viselt.
– Főnök, itt van az emberünk – vágta magát haptákba az első bandita.
– Nála van a szelvény? – kérdezte álmosan a főnök.
– Nálad van a szelvény? – fordult a bandita Lászlóhoz.
– Csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó nyilatkozni!
Ezen mindenki harsányan felröhögött. Még a főnök is elmosolyodott.
– Na, idefigyelj, barátom – ült le Lászlóval szemben egy fotelba – Téged elraboltunk. Lenyomoztunk, egyedül vagy. Ha itt lelövünk és elásunk, a kutya sem fog megtalálni. Nevezzük ezt kiindulási álláspontnak.
– De akkor pénzük sem lesz.
– Jól érzed, miről fog szólni ez a beszélgetés – vett elő egy szivart a köpcös – Vagy ideadod a szelvényt és kiteszünk valahol. Vagy nem adod ide, ekkor lelövünk és darabokra szedünk. Valahol ott kell lennie nálad a szelvénynek.
– Ha odaadom a szelvényt, akkor is megöltök – szögezte le László.
– Hát, ez már a te kockázatod.
– Nem teljesen. Tudod, valahol számítottan ilyesmi fordulatra. Mondjuk úgy, hogy tettem néhány óvintézkedést.
– Nocsak – ugrott fel a fönök szemöldöke – Kezd érdekes lenni. Pontosabban?
– Írtam néhány emailt. Ezeket beidőzítettem jövő péntekre. Pontosan leírtam benne mindent: a helyzetet, a szelvényszámot, hogy hová jöttem. Beleírtam azt is, hogy ha ezt a levelet megkapták, akkor engem vagy elraboltak, vagy megöltek. És leírtam, mit kell mondani a rendőrségnek. Ha ezeket a leveleket péntekig nem törlöm, kimennek. Családtagoknak, barátoknak.
– Jó. Akkor most kapsz egy laptopot és törlöd ezeket a leveleket.
– Ennyire hülyének nézel?
– Nézz rá arra a kigyúrt, kopasz gorillára. Helyből pszichopata és debil, a szteroidok meg csak rontottak a helyzeten. Olyan kínzási trükköket ismer, amelyekre te még csak gondolni sem mernél.
– Tudod, hány levelet írtam?
– Nem igazán érdekel.
– Dehogyisnem. Elkezdtek kínozni, én pedig megadom magam és törlök három emailt. Úttörő becsszóra megigérem, hogy nincs több. Pedig van még mondjuk 15. Vagy 122. Hiába öltök meg, egy hét múlva már a nyakatokon lesz az Interpol.

Hallgattak. A köpcös pöfékelt.

– Oké. Patthelyzet. Mi a te ajánlatod?
– Ez rengeteg pénz. Gondolom, ebben egyetértünk.
– Oui.
– Nekem valójában nem kell ennyi. Nem tudok mit kezdeni vele. Osztozzunk meg rajta.
– Hmm. Fele-fele?
– 60-40. Nekem.
– Mössziő, nálad sokkal kevésbé pofátlan embereket is öltem már meg.
– Ne felejtsd el, ti bűnözők vagytok és nem fogtok adózni a pénzetek után. Én viszont hivatalos nyertes leszek, akinek a teljes összeg után adóznia kell.
– Hogy te mennyire becsületes állampolgár vagy.
– Muszáj. Kívülről ennek az egésznek úgy kell kinéznie, mintha minden rendben ment volna.
– És akkor mi lesz az emailekkel?
– Ha otthon leszek, akkor törlöm.
– És mi van, ha nem?
– Elég hülyén nézne ki, ha küldenék egy emailt a rendőrtiszt haveromak, hogy megöltek, miközben otthon üldögélnék, határozottan élve.

Újabb pöfékelés.

– Nos, nem pont erre számítottam ma reggel. De úgy látszik, el kell fogadnom az ajánlatot. Oké. Hogyan tovább? Ideadod a szelvényt?
– Ennyire hülyének nézel?
– Úgy látom, ez a kedvenc mondatod. Akkor?
– A szelvény nincs nálam.
– Én meg elhiszem.
– Csomagmegőrzőben hagytam. Csak kulcs van nálam. Beszállunk az autóba, visszamegyünk az Interlottóba. Ott hivatalosan leadom a kulcsot, elmennek a szelvényért, majd amikor megkérdezik, hová utaljanak, megadom a saját számlámat, meg a tiétekét. Az a szimpatikus kigyúrt gorilla jöhet velem. Ha te nem akarsz.
– Ejnye, pedig olyan jól csináltad eddig – csóválta a fejét a főnök – Most egész egyszerűen szét fogunk szedni a kulcsért.
– De hát megegyeztünk, nem? – ijedt meg László.
– Hány éves vagy, királyfi? Na, add ide magadtól.
– Nem.
– Pierre, légyszives.

A kigyúrt alak odalépett Lászlóhoz, megragadta mind a két bokáját, feje fölé emelte, majd rázni kezdte. Hamarosan csörömpölt is a kulcs a parkettán.

– Akkor ezzel meg is lennénk – mosolygott a főnök – Téged itthagyunk Pierre-rel. Érezzétek jól magatokat.

László mogorván visszaült a kanapéra. Pierre beállt az ajtóba. A többiek elmentek.
Másfél óra múlva értek vissza.

– Ez mi a fasz? – kérdezte a főnök.
– Mármint?
– Mármint ez a kibaszott gumikacsa – dobott le a dohányzóasztalra egy kanárisárga gumikacsát.
– Ja, ez. Ajándék a kis Pistikének.
– Kinek? – gúvadt a pacák szeme.
– Az unokaöcsémnek. Imádja a francia gumikacsákat.
– És miért raktad a csomagmegőrzőbe?
– A francia gumikacsa kifejezetten értékes.
– Szivatsz.
– Én? Hiszen te rúgtad fel az egyezséget.
– Nem tudod, ki vagyok. Állj fel.

László felállt.

– Pierre, szedd szét a kanapét.

Pierre elkezdte szétszórni a háttámlát és az ülőkéket. A kulcs hangosan koppant a kanapé mögött.

– Ügyes. Szóval az igazi kulcsot bedugtad a kanapé támlája mögé. De az én eszemen nem jársz túl. Pierre, vigyázz rá.

Megint elmentek. Újabb másfél óra. László a mennyezetet tanulmányozta. Pierre az öklét morzsolgatta.

– Már vissza is jöttetek? – érdeklődött László barátságosan.

A főnök nem is szólt semmit, csak nézett dúvad szemekkel. Aztán az asztalra dobott egy Spongyabob akciófigurát.

– Ez… ez – kereste a szavakat.
– Petike. A szomszéd kisfia.
– Ez?
– Nem, ez egy rajzfilmfigura. De Petike nagyon szomorú lett volna, ha nem viszek neki egyet.

A főnök belerogyott a fotelbe. Újabb szivarra gyújtott. Pöfékelt néhányat, majd lenyugodott.

– Szóval azt hiszed, szórakozhatsz velem. Tényleg nem tudod, ki vagyok. De meg fogod tudni.

Pöfékelt.

– Nem fogsz örülni neki. Na, nézzük. A ruhádban már nincs kulcs. Átnéztük. A kanapéban sincs. Azt is átnéztük.

Pöfékelés.

– Pierre – fordult a kigyúrt gorillához – Testüregmotozás.

Pierre bólintott. Felkapta Lászlót, letépte róla a ruhát, majd rávágta a dohányzóasztalra, hogy csak úgy nyekkent. A gumikacsa és Spongyabob messzire repült. László még fel sem eszmélt, amikor Pierre már belenyúlt.

– Ahh! – kiáltott fel László.

Pierre egyre mélyebbre nyúlt, tapogatózott.

– Még, baby, még, durvábban! – verte László öklével az asztalt – Azannya, de jó vagy!

Pierre kihúzta a kezét. Bambán nézett a főnökre. Majd mindketten Pierre kezére néztek. A kigyúrt gorilla egy szartól, vértől csöpögő kulcscsomót tartott a kezében.

– Bazdmeg! – köpött földre a főnök – Ez már nekem is erős.

Pierre tanácstalanul állt.

– Ne álljál már ott, te rakás szerencsétlenség – mordult fel a főnök – Menjél ki, mosdjál meg, mosdd meg azt a szart is, aztán add ide. Vagy inkább add Martinnak.

Pierre elindult kifelé.

– Hé, legalább egy puszit utána! – kiabált László.

A főnöknek szemmel láthatóan felfordult a gyomra.

Aztán elmentek. Lászlót otthagyták fekve a dohányzóasztalon.
Másfél óra múlva jöttek vissza.

A fönök már nem is használta a kilincset, csak berúgta az ajtót.

– És ezek mik? – dobott az asztalra két babát, megjátszott nyugalommal.
– Ez egy Mr Garrison és egy Mr Slave plüssbaba.
– Ezt kinek szántad, te akasztófaszökevény? – ordított rá.
– Ezt tulajdonképpen te is megtarthatod. Intim emlék.
– Ááá! Kinyúvasztalak!

László ártatlanul nézett.

– Álljál fel – utasította végül a főnök, lehiggadva.

László, még mindig ruha nélkül, felállt.

– Nem tudom, hogyan csinálod – pöfékelt a főnök szomorúan – Nem látok át a trükködön. A ruhádban nincs se kulcs, se szelvény. A kanapéban sincs. Benned sincs. Feladom. Mi legyen?
– Adjatok valami ruhát, aztán menjünk el az Interlottóhoz. Ott átadom a szelvényt, és megkapjátok a 40%-ot.
– Hogy, te anyaszomorító? Hogyan adod át?
– Ez legyen az én dolgom.
– Nem fogsz te átadni semmit. Be akarsz minket köpni.
– Okos. Ha nem adok át semmit, úgy kidobnak mindannyiunkat az Interlottóból, hogy a lábam sem éri a földet. Nem fognak foglalkozni a mesémmel. Mennyivel lesz az jobb nekem?
– De nincs nálad semmi!
– Ez legyen az én dolgom.
– Oké – fújt egyet a főnök – Martin, adj ennek a gazembernek valami ruhát. Ne a sajátját! Aztán menjünk.
– De tudjál róla – fordult Lászlóhoz – Ha átvágsz, akkor utánad megyünk, akárhol is laksz és nemcsak neked lesz véged, de a családodnak is.
– Nem szoktam megszegni a szavam.
– Hahh. A célzások lepattannak rólam.

Beszálltak a kocsiba. Kiszálltak az Interlottónál. Bementek a hallba.

– Áá, Jacques! – üdvözölte László a recepcióst – Örülök, hogy újra látom!
– Én is örülök, uram.
– Kedves Jacques, megkérhetném, hogy kísérjen fel a 422-es szobába? Látja, délelőtt egyedül mentem, aztán hogy eltévedtem.
– Természetesen – bólintott a recepciós – Bernard, légyszives vedd át egy kicsit a helyem!

Beszálltak a liftbe, Jacques, László és a főnök. Jacques bekísérte őket a szobába.
– Á, Mössziő László! – állt fel az asztala mellől egy idősebb férfi – Örülök, hogy itt van. Az úr magával… kisérő?
– Igen, egy helyi barátom.
– Értem. Elhozta a szelvényt?
– Magát a szelvényt nem – válaszolta László – A biztonság kedvéért egy csomagmegörzőben hagytam. Viszont oda tudom adni a kulcsát, el tudnak küldeni érte egy embert. Jó így?
– Természetesen. Itt van a kulcs?
– Persze, itt.

A főnöknek centikre gúvadt a szeme.

László odalépett a háttérben álldogáló recepcióshoz.

– Kedves Jacques, ne haragudjon, hogy ilyen csúnya játékot játszottam magával – mosolygott rá, majd kihúzta a recepciós szmokingjának mellső zsebéből a kulcsot.
– De hát ez… – döbbent meg Jacques.
– Elnézést, de amikor átöleltem, véletlenül beleejtettem a kulcsot a zsebébe – somolygott László – Ugye, nem haragszik?
– Hát… izé… persze, nem – hebegett Jacques.

– Mössziő László – szólt közbe az idős férfi – A barátjának nincs valami baja? Hirtelen vörös lett a feje, a szája meg lila.

László ránézett a főnökre, aki vádlóan meredt a döbbent Jacques-ra. László egyikről a másikra nézett, majd leesett neki is. Tehát Jacques is bandatag volt, ő adta le a fülest, kit kell az emeleten elkapni.

– Ó nem, nincs semmi baj. A barátomnak ez rendszeres szokása – nyugtatta meg az idős férfit.
– Értem. Akkor elhozzuk a szelvényt, Őn megadja, hová utaljuk a pénzt és végeztünk. Utána várom Önöket még egy pezsgőre, hiszen az élet szép.

Egymásra mosolyogtak. Még a főnök is megpróbált kifacsarni valamit az arcából.

László különösebb gond nélkül érkezett haza. Habár csak 3,4 milliárd forint landolt a számláján, de itthon volt. Élt. És még ez is rengeteg pénz.
De egyelőre nem szólt senkinek. Ráér az még.

Persze voltak, akik már tudtak róla.

Egyik délelőtt csörgött a mobiltelefonja.
– Igen, itt László – szólt bele László.
– Üdvözlöm, Nagy Elemér vagyok az adóhivataltól.
– Üdvözlöm. Miben segíthetek? Tudok angolul tolmácsolni.
– Vicces. Azért keresem, mert itt valami nem stimmel.
– Miért nem lepődök meg, hogy Önöknél nem stimmel valami?
– Maga nagyon ellenséges. Pedig adózni kell.
– Ebben egyetértünk.
– Örülök neki. Nos, az Ön számláján hatalmas összeg jelent meg nemrégiben. Tudnánk erről beszélgetni?
– Nem telefontéma.
– Értem. Be tudna akkor jönni hozzánk?
– Nem. Jöjjön ki maga.
– Hogyan gondolja?
– Ahogy mondom. Itthon van az irodám, itt van minden papírom és itt vagyok benne biztos, hogy amit beszélünk, köztünk marad.
– Nem szoktunk ilyet csinálni.
– Látta azt a bizonyos összeget.
– Láttam.
– Akkor már érti, miért vagyok ennyire óvatos.
– Értem. Talán tehetünk kivételt.
– Remek. Mikorra várhatom?
– Holnap délelőtt tíz?
– Tökéletes.

Elemér pontosan csengetett.

– Jöjjön be – invitálta László.
– Köszönöm.

Leültek a nappaliba.

– Mivel kinálhatom meg? – érdeklődőtt László – Kávé, tea, ásványvíz?
– Víz jó lesz.

László behozta az ásványvizet két pohárral. Leült a kanapéra.

– Mielőtt elkezdenénk, lenne egy javaslatom – fordult Elemérhez – Bár elsőre fura lesz.
– Mit szeretne?
– Rakjuk ki mind a ketten a mobiltelefonunkat a dohányzóasztalra és vegyük ki belőle az akkumulátorokat.
– Jézusom. Maga mindig ilyen bizalmatlan ember?
– Ha a milliárdjaimról van szó, akkor igen.
– Háát… ilyet még senki nem kért tőlem.
– Okoz ez valami problémát Önnek?
– Nem, tulajdonképpen nem.

Elővették a telefonokat, szétkapták.

– Akkor térjünk a tárgyra – kezdett bele László – Az a bizonyos összeg lottónyeremény. Interlottó. Tudomásom szerint le is adóztam utána. Ha kell, meg tudom mutatni az igazolást is.
– Igen, tudjuk. Nem is ez a probléma. Nem jön ki a matek. Az adózás utáni összegnek csak egy része jelent meg az Ön számláján. Egy tekintélyes összeg viszont nem. Tud róla, hogy a külföldi számláján tárolt pénzt is be kell jelentenie? Hiszen kamatozik és az adóköteles jövedelem.
– Nincs külföldi számlám.
– Hah, ezt mostanában sokan mondták már. Aztán kiderült, hogy mégis.
– Akkor sincs.
– Le tudjuk kérdezni. És ha mi találjuk meg, akkor büntetünk is.
– Tényleg nincs.
– Nézze, ne nézzük egymást hülyének. Durván 3 milliárd forint hiányzik. Magyar számlán nincs, tudnánk róla. Hol van a zseton?
– Elköltöttem.
– Na ne. Mire?
– Plüssbabákra.
– Mire?
– Tudja milyen drága Párizsban a plüssjáték?
– Nem tudom, és nem is érdekel. Ne szórakozzon velem.
– Pedig nagy vonalakban erről volt szó. A pénz azért nincs számlán, mert elköltöttem.
– Egy hét alatt?
– De milyen egy hét volt! – csettintett László.
– Elszórakozta? – döbbent meg Elemér.
– Úgy is lehet mondani. Oké, beszéljünk komolyan. Voltak fenntartásaim, hogy amikor át akarom venni a nyereményt, akkor bűnözők megpróbálnak lecsapni a pénzre. Emiatt tettem némi előkészületet. Nem volt olcsó. Konkrétan 3 milliárd.
– Ezt nem hiszem el.
– Pedig elhiheti. Ennyibe került a tökéletes védelem.
– Számla van róla?
– Maga most viccel? – fordította oldalra a fejét László – Ezek nem adnak áfás számlát.
– Kik? És egyáltalán, most akkor megtámadták, vagy nem?
– Fogalmam sincs. Mivel ki volt építve a védelem, nem tudhatom, hogy megtámadtak-e. Ha igen, akkor is maximum lepattantak. Tudja, ezt hívják úgy, hogy biztonsági játék. Ha magának azt mondják, hogy kap 6 milliárd forintot, de nem biztos, hogy élve hazaér, vagy kap 3 milliárdot, de azt biztonságosan haza tudja hozni, melyiket választja?
– Nem tudom. Maga csak úgy dobálódzik milliárdokkal?
– Maga csak úgy dobálódzik az életével?
– Nem tudom felfogni. Őrült nagy pénzekről beszélünk. Őrült nagy kidobott pénzről.
– Nos, lehet, hogy maga nem tud dönteni. Én viszont döntöttem. Kifizettem 3 milliárdot a biztonságomra. Nincs semmilyen külföldi bankszámla.
– És nincs áfás számla. Márpedig addig úgy kezeljük, mintha eltitkolná a bankszámláját.
– Kezeljék úgy. Sok sikert a nyomozáshoz.

Szótlanul nézték egymást. Elemér pillantása rátévedt a szétszedett mobiltelefonokra.

– Oké, beszélhetünk máshogy is – szedte össze magát – Magának van cége.
– Van.
– És van sok pénze. Rengeteg pénze van. Csak úgy dobálódzik a milliárdokkal – nyalta meg Elemér a szája szélét.
– És?
– Pokollá tudom tenni az életét. Rászállok magára. Kinyomozom, van-e számlája. Ha nincs, akkor is azt fogom mondani, hogy van. Élete végéig pereskedni fog és nagyon jó ügyvédeink vannak. Persze maga is fizethet ügyvédet, de az pénz és stressz. Magának. Mert nekünk csak hivatali rutin. Rá tudok szállni a cégére. A feleségére. A gyerekeire. A szüleire. Többet fognak bíróságra járni, mint vécére.
– Ez a Vida stílus?
– Csak viccelődjön. Én viszont komolyan beszélek. Bárki, akár maga, akár a rokonságában valaki csak egyet is hibázik velünk szemben és lecsapok. Azt tudja ugye, hogy az adótörvényeket mi értelmezzük? Helyből vesztett.
– Mire akar kilyukadni?
– Vegyünk egy tisztességes, de még nem bántó összeget.
– Nulla?
– Nem. Mondjuk százmillió. Ezt ideadja nekem, én pedig lezárom az aktáját. Ha Ön megvette Párizsban 3 milliárdért a biztonságát, akkor százmillió nem sok ahhoz, hogy itthon is megvegye.
– Ez zsarolás. Zsarolásnak pedig elvből nem engedek. Annak sosincs vége. Most százmillió, félév múlva újabb százmillió.
– Igérem, nem. Ne legyen a nevem Nagy Elemér, ha megszegem.
– Ah, köszönöm. Most lettünk készen.
– Miről beszél?
– Már csak a neve hiányzott a felvételről.
– Milyen felvételről? A mobiltelefonok szét vannak szedve.
– Még csak meg sem nézte, mivel foglakozik a cégem.
– Nem. Mert?
– Informatika. Na most, mégis, milyen informatikusnak tart maga engem, hogy csak egy mobiltelefonom van?
– Blöfföl.
– Aha – bólintott László és elővett egy másik mobiltelefont.

Elemér felpattant, kikapta a telefont László kezéből.

– Hah! – kiáltott fel – Most olyan nagyokosnak képzelte magát, mi? Ezt elviszem. A számomat tudja, csak jelezzen, hogy mikor fogja átadni a pénzt. Egyébként tudja, pokol.

És elviharzott.

László hátradőlt a kanapén. Kíváncsi volt, Elemér mikor veszi észre, hogy a mobiltelefonon nem is ment a hangrögzítés. Elmosolyodott. A beszélgetést természetesen diktafon vette, melyet a szárazvirág díszbe rejtett. Ezt még át kell tenni a számítógépre, betömöríteni, majd elküldeni emailben Elemérnek. Csak, hogy tudja, mihez tartsa magát.

Kiment a konyhába, összedobni egy ebédet. Közben számot vetett. Ügyesen legyőzte a külföldi bűnbandát. Aztán ugyanolyan ügyesen legyőzte a hazai bűnbandát. Remek. Most már csak a családot kell valahogy átvernie, mert ha csak úgy előtűnik egy ekkora nagy összeg a semmiből, úgy, hogy az emberek nincsenek felkészülve rá, pillanatok alatt tönkre tudja tenni bárki jellemét. László pedig szerette a családját.

Gyurcsány

A sziklák közt kanyargó hegyipatak az egyik mélyedésben egy természetes strandot alakított ki. Sokat meséltek már róla, így amikor arrafelé jártam, kipróbáltam.
Tűzőtt a nap, amikor felsétáltam, de a strand körül a fák enyhítették a hőséget, a víz pedig… ránézésre is kellemesen hűvös volt. Lubickoltam egy kicsit, majd kifeküdtem egy sziklára napozni. Kis híján elbóbiskoltam, amikor ordibálás riasztott fel. Nem messze tőlem, egy másik sziklán egy köpcös, kopasz férfi vesztette el az önuralmát.
– Valaki már megint fingott! – ordította – Akárhányszor itt vagyok, valaki mindig fingik! Sunyin, alattomosan, hogy ne tudjuk, ki mérgezi a levegőt, de állandóan idetolja a bűzét az orrunk alá!
A másik oldalamra fordultam, próbáltam visszaaludni, de nem sikerült. A kopasz folyamatosan hőbörgött.
Végül elegem lett. Gondoltam, hazamegyek. Felálltam, nyújtóztam egyet kéjesen, és… az alvásból még nem teljesen felébredve, elfingtam magam. A víz körül minden elhallgatott, még az erdei madaraik is, még a fák is abbahagyták a susogást. A kövér pacák nagyon mondani akart valamit, de szemmel láthatóan nem találta a szavakat, csak a szeme gúvadt, a feje vörösödött. Ahogy körbenéztem, negyven szempár meredt rám vádlón.
Nem tudtam mit mondani nekik. Mondhattam volna, hogy emberek, nem volt szándékos, még nem voltam a magam ura, meg egyébként is, most járok itt először, semmiképpen nem lehetek én a notórius kellemetlen alak. Nem mondhattam, mert a kövér már feltüzelte az embereket, senki nem hitt volna nekem, ráadásul milyen frappáns megoldás, itt van egy bűnös, vigye el a balhét, mi vagyunk a jók és innentől minden rendben lesz.
Kihúztam magamat, a fejemet felszegtem. Körbenéztem a nyomorultakon.
– Igen? Akkor tudjátok meg, hogy még horkolok is! – vágtam oda dacosan, majd a méltóságom maradékával elvonultam a strandról.

Csak azt nem értem, hogy ezek után mi a francért járok oda minden évben fürödni.

Világvége

Eszméletlen hosszú meló volt. Délután mentem be az ablaktalan szerverszobába és csak másnap délben jöttem ki. Hullafáradtan. Nem is vágytam másra, csak hogy hazaérjek, igyak egy pohár bort és aludjak. Reggelig.

Először nem is vettem észre. Csak a kocsiban tűnt fel, hogy teljesen kihalt a város. Nem, nem jól mondom: még annál is kihaltabb. Sehol egy ember, sehol egy jármű. Kihúztam a pendrive-ot az autóhifiből, ilyenkor automatikusan átvált rádióra.

– Kedves Hallgatóink! Egészen friss híreket mondunk: a NASA szerint a közeledő üstökösraj egészen biztosan eltalálja a Földet. Tekintve, hogy a raj össztömege összemérhető a Földével, a túlélés esélye gyakorlatilag nulla. És akkor most reklám!

Hülyén néztem a rádióra. Aztán átlöktem egy másik csatornára.

– Megkérdezném a mellettem ülő csillagász szakértőt, hogy mik az esélyeink?
– Mint hóembernek az Antillákon. Mégis, mit gondol? A Föld össze fog ütközni egy rahedli üstökössel. Egy is elég lenne a totális katasztrófához.
– Mit mondanak, mennyi időnk lehet még hátra?
– A világegyetem legkiszámíthatatlanabb üstökösrajáról van szó. Lehet egy óra, de lehet akár egy nap is.

Újabb kapcsolás.

– És akkor küldjük ezt a számot mindazoknak, akik levonultak a tengerpartra, egy utolsót…

Aha. Szóval ezért üres a város. A népek levonultak a tengerpartra. Van jobb ötletem? Nincs. Jobb kanyar, padlógáz.
A tengerpartot nem tudtam megközelíteni. Az egész város ötvenezernyi lakossága ott szorongott a strandnak használt parton. Mit szorongott? Nyüzsgött.
Nézzük meg közelebbről. Letettem a kocsit, besétáltam a strand bejáratán.
– Hé, egy tízes lesz! – kiáltott utánam egy krapek.
– Mi van?
– Egy tízes a belépő!
– Ja? Tessék.

Soha nem láttam még ekkora tömeget a strandon. Haladni is alig tudtam. Pokoli szerencsém volt, a tömegben egyszer csak egymásba botlottunk a nejemmel.
– Te is lejöttél?
– Persze, meg itt vannak valahol a kölykök is. Állítólag innen lehet majd a legjobban látni.
– Mi van?
– Nyugi. Borzalmasan nézel ki. Kérsz egy kávét?
– Persze! – vágtam rá automatikusan.
– Oké, mindjárt jövök.

És eltűnt.

– Hé, annyira azért nem fontos! – kiabáltam bele a tömegbe, de már nem láttam. A francba. Merre mehetett? Talán a bódék felé? Előttem összezárt egy kövér család.
– Elnézést… – könyököltem.
– Félelmetes, milyen emberek vannak – csóválta a fejét a nő.
– Tolakodik – nyugtázta a férfi – Előrébb akar menni, mert azt hiszi, onnan jobban lát!
– És elveszi előlünk a kilátást! – kontrázott a nő.
– Pedig mi már két órája itt vagyunk!
– Elnézést, keresem a …
– Persze. Mi is keressük. Mindenki keresi. Egyáltalán nem mindegy, honnan fogja látni, hiszen ilyen látvány egy életben csak egyszer!
– Apa, vegyél még jégkrémet – sipított közbe az egyik dagadt gyerek.
– Szó sem lehet róla! Akkor kezdhetnénk előlről a helyezkedést! Nem megyünk vissza a bódékhoz!

Áthámoztam magam rajtuk. És tényleg, a bódék felé könnyebb volt a járás. Talán a feleségem is odament kávéért.

A lángossütő bódé előtt hatalmas sor kígyózott. Elmentem mellettük, megálltam a hátsó bejárat mellett. Bent a sütögetős ember izzadt, a családjával egyetemben.
– Gizikém, keverj még egy vájling tésztát! – kiáltott hátra.
– Az előbb kevertem! Már elfogyott?
– De még hogy! Iszonyúan jó napunk van!
– Maga pénzért adja a lángost? – kérdeztem közbe.
– Hát még hogy? – nézett vissza döbbenten – Jézus sírját sem őrizték ingyen!
– De ember, a Föld hamarosan elpusztul! Mit akar csinálni a pénzzel?

De már nem figyelt. Lefújta az orráról lecsöppenő izzadtságcseppet és a soron következőtől vette fel a rendelést: – Azt mondja, hogy négy lángos, az egyik sajtos-tejfölös, a másik csak sajtos, igen, értem, hölgyem, érzékeny a tejfölre, aztán két sima, hadd jegyezzem meg, itt találja a fokhagymás ecsetet, az annyi lesz, mint… innivalót mit adhatok…?

Fejcsóválva sétáltam tovább. A lacipecsenyés mellett elkaptam a rádiót.

– Most jelezték, hogy a műholdak szerint az autópályák teljesen üresek, csak négy zavarodott lovas vágtázik rajtuk fel-alá, egyre ingerültebben keresve az emberiséget…

Ekkor felmorajlott a tömeg. Az égen megjelent egy kéz és vörös, gót betűkkel felírta a felhők fölé: Mene, mene, tekel, ufarszin.

– Ez meg mi? – kérdezte egy kamasz, rágógumizva.
– Nem tudom, de baró egy banda lehet! – röhögött fel mellette a baseballsapkás haverja – Micsoda geci jó show már!
– Mint az adamszfamili – dobta be egy pattanásos.
– Ne égess már azzal a régi szarral! – húzta el a száját a sapkás – Azt még a seggfej faterom is utálta.

Tovább furakodtam a tömegben, de már kevésbé izgatottan. Mondjuk úgy, hogy a helyzet kíváncsivá tett. Például kíváncsi voltam, mikor találok vadul kefélő párokat. Hiszen lehet, hogy már csak perceink vannak hátra, miért kellene elfojtaniuk az érzéseiket? De nem láttam semmi ilyesmit. Úgy látszik, jólneveltek vagyunk. És amin különösen meglepődtem, erőszak, gyilkolás sincsen. Pedig most már azt is lehetne büntetlenül.
Ebben a pillanatban éreztem egy rántást a csuklómon. Odanéztem, de már csak az autós táskám csuklópántja fityegett üresen. A tolvaj kölyök pedig cikázva szaladt a tömegben.
– Az anyád…! – szitkozódtam, de esélyem sem volt utólérni. Az igazolványaim! Legalább két hét utánajárás, meg az a töméntelen illetékbélyeg…
– Te hülye – kaptam a fejemhez – Immár értéktelen papírok.

A tömeg ismét felmorajlott, de sokkal erősebben. Ágaskodtam, de nem láttam, mi történik elől. Szerencsére volt mellettem egy fa, felkapaszkodtam rá. A tenger felől katonai rohamcsónakok érkeztek. Kommandósok ugrottak ki belőlük, láncba fejlődtek, plexipajzsukat maguk előtt tartva elkezdték hátrébbszorítani az embereket. Majd jött egy nagyobb csónak, ennek a tatján egy aranyvállapos pacák ált, hangosbeszélóvel. Messze volt, nem értettem tisztán, de valami olyasmit magyarázott, hogy azonnal hagyjuk el a strandot, mert itt valami csakra van, ahol a katonaság egy különleges erődítményt szeretne építeni a Nagy Vezérünk számára, mivel a Nemzeti Táltos kiszámolta, hogy itt van esélye egyedül túlélni a katasztrófát. És tényleg: ahogy a rohamrendőrség szorította hátrébb a tömeget, mögöttük barna gyakorlós katonák szálltak ki a partra és vadul gödröket kezdtek ásni. Az emberek persze rettenetesen mérgesek lettek. Akik elől voltak, már több órája elfoglalták a helyeiket, nem voltak hajlandók átadni a jó kilátást másnak. Először köveket hajigáltak, de a plexipajzs ellen nem ért semmit. Aztán, ki tudja honnan, molotovkoktélok kerültek elő, lángot és sűrű, fekete füstöt láttam, a rendőrök pedig kósza sorozatokat lőttek a tömegbe.
Leugrottam, mielőtt még valaki célpontnak nézett volna.
– Ebből nekem már elegem van – morogtam és visszasétáltam a kocsihoz. Beültem, de az ajtót nyitva hagytam.

Ekkor csörrent meg a telefonom. A céges. Döbbenten meredtem rá. Ki a fasz…? Ilyenkor?
A fönököm volt, ott vigyorgott az avatárja az érintőképernyőn. Felvettem.
– Helló, helló, elektorkalandor! – jópofáskodott.
– ?
– Tudunk most beszélni?
– Ó, persze. Éppen itt vagyok egy felhergelt tömeg közepén. Ha jól látom, ég a bódésor, a rohamosztagosok már folyamatosan lőnek. Ja, és perceken belül meteorok semmisítik meg a világot. Szóval mondjad csak nyugodtan.
– De érzékeny lettél hirtelen, Gézám! No, mindegy. Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy én vagyok az Isten?
– Hát, eddig is úgy viselkedtél.
– Nem viccelek, tényleg én vagyok.
– Oké, én meg Nepomuki Szent János.
– Szentek nevét hiába szádra ne vedd!
– …
– Nem válaszolsz?
– Nem, mert a tiédet sem akarom. Pedig annyira nem is lenne hiába.
– Figyelj, komolyan beszélek. Tényleg én vagyok az Isten. Én teremtettem ezt a világot. És mondhattak bármit a filozófusaitok, soha nem hagytam magára. Mindig itt voltam benne, egyszerű embernek álcázva magamat. Kíváncsi voltam belülről is, hogy működik.
– Oké, amilyen nap ma van, én már ezt is elhiszem. És hogy tetszik?
– Láttad a felíratot az előbb az égen?
– Ne is mondd…
– Na ugye. Nem tetszik.
– De te csináltad?
– Eh, tudod hogy van ez. Összeraktam valamit, nézegettem. Bolygók, csillagok, tömeg, energia… hülye, unalmas fizika. Akartam benne egy kis kiszámíthatatlanságot. Az első trükkös húzásom az elektron volt. Ne tagadd, az tényleg trükkös volt!
– Nem tagadom. Sőt, a fénnyel is jól megszívattál minket.
– Ehe… örülök, hogy tetszik. De ez még mindig csak fizika. Többet akartam. Valami igazán élőt. Elkezdtem tekergetni a szabályokat. Tulajdonképpen még csak bonyolult sem volt: azzal, hogy az entrópia csökkenését tettem vezérelvvé, szinte mindent meg is adtam, a többi csak részletkérdés. Szépen jött belőle az evolúció, aztán az értelmes lények, a társadalmak, az egyénnél is nagyobb értelmes entitások… szóval úgy nézett ki, jó kis szabályrendszert raktam össze. Aztán…
– Aztán…?
– Aztán valami félrement. Azt vettem észre, hogy minden rendszer arra törekedett, de arra aztán maximálisan, hogy kijátssza a szabályaimat. Eleinte voltam annyira büszke, hogy nem nyúltam bele. De végül nem bírtam, bevágtam az egészet a mosógépbe.
– Noé?
– Igen, ő és a családja ideális magnak tűntek, hogy minden mást töröljek és velük kezdjem újra.
– És?
– És? Rögtön úgy kezdték, hogy Noé részegen kiátkozta az egyik fiát és az összes leszármazottját. Most mondd… pedig ők voltak a legjobbak! Eh, ott voltam hülye, hogy hard reset helyett csak ilyen soft resetet csináltam. Perszehogy nem lett jobb.
– Biztos vagy benne, hogy reménytelen?
– Ismered azt a kifejezést, hogy istenbizony?
– Oké. Már csak azt szeretném tudni, miért mondod el ezt nekem. Percekkel a világ megsemmisülése előtt.
– Mert minden látszat ellenére én egy érzékeny Isten vagyok. Szeretek adni utolsó esélyeket. Emlékszel még Lótra? Na ugye. Most azt találtam ki, hogy ti is kaptok egyet. Én már kidolgoztam egy új szabályrendszert, ezzel el is fogok kezdeni egy új kísérletet. Végtelen távolságra tőletek. Rátok pedig már nincs szükségem. Akár ki is dobhatnám az egészet a francba. Viszont… mi van, ha ti ezt élvezitek? Én nem, ez biztos. De lehet, hogy ti azért alakítottátok ilyenné a gondolkodásotokat, a normáitokat, a társadalmaitokat, mert nektek ez így jó?
– Háát…
– Ne kapkodd el. A döntést tizenkét ismerősömre bízom és ezek közül az egyik vagy te. Kaptok egy órát…
– De már itt vannak a meteorok a nyakunkon…
– Nyugi, a pórázuk vége a kezemben van. Szóval kaptok egy órát. Addig gondolkodhattok. Aztán jeleznetek kell nekem. Ha legalább nyolc pozitív jelzés jön, akkor nem törlöm le ezt a világot… viszont magatokra hagylak benneteket.
– Jó. Hogyan jelezzünk?
– Ha a laptopodon elhúzod az akkumulátorfedelet, találsz egy apró billenőkapcsolót. Azt bekötöttem magamhoz. Jelenleg ki van kapcsolva. Ha átkapcsolod, akkor azt igennek veszem.
– Értem. Szóval most gondolkodhatok.
– Igen. És, ja…
– Igen?
– Egész jó volt együtt dolgozni veled, Gézám.
– Kösz, hogy még ilyenkor is motiválsz.

Letette.
Elővettem a laptopot, lekaptam az aljáról a fedelet. Tényleg ott volt a kapcsoló. Már automatikusan nyúltam is felé, amikor megállt a levegőben a kezem. Állj! Ez csak automatikus fajfenntartás. Mi van, ha neki van igaza? Mi van, ha ez az egész itt valami akkora selejt, amelyre kár a proteint pazarolni? Magam mellé tettem a laptopot. Kiszálltam a kocsiból. Vessünk egy pillantást erre az emberiségre. A rohamrendőrök és a balhét kedvelő csőcselék még mindig háborúzott. A minden parancsnak engedelmes katonák monoton ásták a Nagy Vezér bunkerét. A zsebtolvajok neuronként cikáztak a tömegben, értékesnek hitt zsákmányaikkal. A lángossütő az üszkös bódéja romjaiból igyekezett összevakarni hirtelen szerzett vagyonát. A tömeg, maga a puszta tömeg, igazából nem akart semmit, csak mindent jól látni. Aztán mindenki meghal, de előtte átadja gondolkodását a gyerekeinek, akik ugyanolyan reménytelenek lesznek, mint a szüleik.
Visszaültem a kocsiba, lehunytam a szememet. Próbáltam elképzelni, milyen lenne egy ideális világ. Csak felületes képig jutottam, ráadásul ha csak egy kicsit is megpiszkáltam a felszínt, hamar kiderült, hogy az ideális világ nem létezik. Mert nincs olyan, ami mindenkinek jó, márpedig ha valami valakinek rossz, akkor az igyekszik változtatni rajta, még akkor is, ha ezzel másnak lesz rossz. Az önfeláldozókkal az a baj, hogy nagyon hamar kihalnak.
Csakhogy… ha az ideális világ valójában nem létezik, akkor lehet, hogy mégis ez a buta, önző, érzéketlen világ a legjobb, amit a lehetőségekből ki lehet hozni?
Végül döntöttem. Kicsi is, savanyú is, de a miénk. Lehet, hogy a végén elpusztítjuk magunkat, de azt legalább mi hozzuk össze, ne egy külső istenség.
Ölembe vettem a laptopot, lepattintottam a fedelet. Határozottan megtoltam az ujjammal a kapcsolót.
Nem történt semmi. A kapcsoló nem kapcsolt. Döbbenten meredtem rá. Megtoltam megint. Semmi. Kikaptam egy csavarhúzót a kesztyűtartóból. Befeszítettem, de a kapcsoló nem mozdult. Ráztam a laptopot, ütögettem, semmi. A kapcsoló reménytelenül beragadt. Megnéztem, ki tudom-e szedni, de látszott, hogy roncsolás nélkül nem. Ültem, ölemben a laptoppal. Lihegtem. Nem megy. Az a hülye Isten még arra sem vette a fáradtságot, hogy megnézze, működik-e az a kapcsoló, amellyel jeleznem kellenne.

Másfelől.

Valahol mélyen lenyugodtam. Az az emberiség, amelyiknél természetes, hogy egy háromszázezer forintos laptopba minőségbiztosítás nélkül szerel bele egy filléres kapcsolót, csak azért, hogy a fillér ezredrészét megspórolja, az megérdemli a büntetését.

Hátradőltem az ülésben, ránéztem a középkonzolon az órára. Még tíz perc van hátra.

Természetes ellenség

Megleptem magamat egy izlandi úttal. Összedobtam a túrahátizsákomat, sátor, hálózsák, matrac, két váltás ruha és gyerünk. Úgy terveztem, hogy ráérősen becsavargom a sziget déli részét, aludni meg ott alszok, ahol rámsötétedik.
Második éjszaka egy gleccser mellett vertem tábort. Bár a ‘vertem’ nem annyira pontos kifejezés, hiszen a sziklába nem igazán mentek bele a cölöpök. De nagy kövekkel sikerült rögzítenem a sátrat. Összevakartam némi gallyat, az esti félhomályban raktam egy kis egyszemélyes tüzet. Körbenéztem: ez az a táj, ez az a hangulat, amiért megéri ennyi kényelmetlenséget vállalni. A távolban egy füstölgő vulkán, a közelben egy meleg tó, gejzírekkel, ezeket holnap fogom felkeresni. Ember sehol, csak csend, valami felfoghatatlan csend.
Illetve.
Egyszer csak hallottam valami surranást, majd a szikla mögött villant valami fény. Vállat vontam. Vagyok annyira leszedált állapotban, hogy minden marhaságért nem fogok felugrálni. Akármi is volt, majd idejön, ha akar valamit.

Idejött.

A szikla mögül egy vékony, nagyfejű alak sétált elő. Biccentett. Visszabiccentettem, majd intettem, hogy üljön le a tűz mellé.
– Sör? Szivar? – kínáltam.
Picit gondolkodott. Aztán elég csúnya akcentussal megszólalt.
– Igen. Ilyen sorrendben.
Mindketten elvigyorodtunk. Aztán csak ültünk szótlanul, élveztük a hangulatot.
– Messziről jön? – törtem meg a csendet.
– Annyira nem. Alfa Centauri.
– Szép hely lehet.
– Ne udvariaskodjon, felesleges. Ronda, zsúfolt hely. Azért is szeretek ide járni.
– Hát, a Föld is elég zsúfolt hely. Ez itt egy üdítő kivétel.
– Tudom.
– Nem először jár itt, ugye?
– Nem.
– De szabad ezt maguknak egyáltalán? Nem kellene először kapcsolatfelvétel, meg miafranc?
– Nem, nem szabad. Sőt, kifejezettem tilos. De én mindig leszartam a szabályokat.
– Helyes. De azt legalább tudja, hogy egyáltalán biztonságos-e maguknak ez a környezet?
– Honnan tudnám?
– Aha.
– Miért, magának biztonságos?
– Nem tudom. De azért meglehetősen tisztában vagyok a veszélyekkel.
– Oké. Maguknak például mi a természetes ellensége?
– Nem tudjuk. Valószínűleg nincs.
– Nincs?
– Nincs. Mindegyiket kiirtottuk.
– Akkor maguk az emberi élet végső határáig élnek?
– Azt azért nem. Betegségek vannak. Balesetek is. Néha az emberi szervezet váratlanul megbolondul: a sejtek rosszul működnek és rák. Egy véletlenül rossz helyen kialakult vérrög. Embólia. Infarktus. Agyvérzés.
– Ez nekem gyanús. Mire gondolnak, mi lehet emögött?
– Szokták azt mondani, hogy sors. Isteni gondviselés.
– Isten? Az mi?
– Sokat segít a világ elképzelésében, ha feltételezünk egy emberfölötti értelmet, mely befolyásolja a sorsunkat. Ezt neveztük el Istennek.
– Aha, értem. Szóval felfogták a ragadozó koncepció értelmét, de mivel nem ismerik a részleteket, a ragadozójukat elnevezték ennek az… Istennek.

Természetesen agyonütöttem. Már csak azért is, hogy megmutassam neki, mennyire nem ismeri még csak a saját ellenségeit sem.

Kék

A sétáló gondolataiba merülve rótta az ösvényeket. Egyszer csak zörgést hallott egy bokorból. Nyúl? Fácán? Szokott lenni mindkettő. Oldalra lépett, félrehajtotta az ágakat. Egy ronda, kövér madár nézett vissza rá. Cigaretta fityegett a szájából.
– Huh?
– Mijafasz? – válaszolta a madár.
– Na ne. Ma még nem ittam semmit. Te meg beszélsz.
– Ha ittam volna, akkor már énekelnék is.
– Úgy énekelsz, ahogy kinézel?
– Ocsmányabban. De ahhoz innom kell.
– Pedig most is elég ocsmányul nézel ki.
– Huhú. Van nálad egy üveg vodka?
– Nincs.
– Sejtettem. Lúzer.
– Na de mégis… mi az istenharagja vagy ?
– A kibaszott boldogság kibaszott kék madara.
– Na de… ilyen kövér? Ilyen trágár? Ilyen cinikus?
– Hát, most legalább valós képed van az életről.

Aztán kiköpte a csikket és eltotyogott.

Mérleg

– Szia Mérleg! Szép napunk van!
– Kabbe.
– Mi van? Birkózószőnyegen aludtál?
– Ehe. Miszter Kétszermérekezeknaponta viccelődik.
– Jaj, ne légy már ilyen!
– Rossz napom van. Hagyjál békén!
– Rossz napod? Egy mérlegnek?
– Ugyan, mit tudsz te a mérlegekről, te csupasz majom!
– Na jó, ebből elég. Mérj meg!
– 112.
– Micsoda??!!!
– 112.
– Nebassz! Tegnap futottam az idei rekordomat!
– Leszarom.
– Egész nap egy tányér párolt zöldséget ettem!
– Leszarom.
– Két kilóval mértél többet, mint tegnap!!
– Ez van. Kövér vagy. Dagadék.
– Szórakozzál mással, vazze.
– Hé, mit csinálsz! Hé! Ne…!

Elem ki. Fogmosás. Fésülködés. Elem be.

– Áááá. Mintha elájultam volna!
– Lemerült az elemed. Kicseréltem.
– Köszi. Mondjuk… nem mintha nem lennék hálás, de ez az elem… nem tűnik valami újnak.
– Csak ilyen volt itthon.
– Hát, jó.
– Mérni fogsz.
– Már megint ráállsz a hasamra?
– Ez a dolgod.
– De akkor is… olyan megalázó!
– Pofabe. Mérsz.
– …
– Mennyi?
– …
– Halló! Mennyi?
– Azt mondtad, pofabe.
– Jézus. Mondjál már egy számot!
– …
– Kettétörlek és kibaszlak a kukába!
– …
– Szeretnélek figyelmeztetni, hogy idén már te vagy a harmadik mérleg nálunk!
– Hé! Még csak március van!
– Na, Miszter Fejszámoló magához tért! Mennyi?
– 110.
– Helyes. Ugye, tudsz te mérni, ha akarsz.
– Még szép.
– Viszlát. Holnap megint jövök.
– Oh, shit.

Egy füst alatt

A férfi ráérősen sétált a belvárosban. Éppen kezdett sötétedni, persze mindegy volt, mivel a köd már délben rátelepedett a városra. De ettől a fények még szebbé váltak, ahogy a lámpák glóriái ázott rongyként foszlottak szét a nedves szürkeségben. Nemrég esett is, a levegőből még mindig csavarni lehetett a vizet.
A férfit mindez nem zavarta. Még a boltba is a legkeményebb téli túrafelszerelésében szokott járni, semmit nem bízva a véletlenre. Egy kapualjban megállt, szivarra gyújtott. A ramaty időjárás miatt ember is alig volt az utcákon, ideális alkalom egy lassú, füstölgetős csavargáshoz.
A kis utcákból a parlamentnél jött ki. Megállt. Nézte a gyönyörű, kivilágított épületet, ahogy beleolvadt a ködbe. Sokáig álldogált, pöfékelt. Aztán ment tovább, a folyópart felé.
A parlament oldalsó kapujánál egy öltönyös alak cigarettázott.
– Hahó, istenemre, ez szivarszag! – kapta fel a fejét, amikor a férfi a közelébe ért – Ugye?
– Persze – bólintott a férfi – A szivaroknak jó esetben szivarszaga van.

Pöfékelt egyet.

– Egyébként jó napot.
– Óh, elnézést – kapcsolt az öltönyös – Magának is jó napot.
– Egy gyors cigi munka közben?
– Persze. Tudja, a jó levegő.
– Az fontos – fújt ki egy göndör füstfelhőt a férfi.

Az öltönyös vágyakozva nézte.

– Ideadná egy pillanatra a szivart? Megvizsgálnám az illatát.
– Tessék.
– Hmm, kifejezetten szutykos istálló, lóhuggyal. Tökéletes. Nem haragszik, belekóstolhatok az ízébe?
A férfi megütközött.
– Tudom, nem illik – magyarázkodott az öltönyös – De nagyon kívánom.
– Akkor legyen a magáé – legyintett a túrakabátos.
– Komoly?
– Persze. Mondjuk azt, hogy ennyivel is hozzájárultam az ország boldogulásához.
Az öltönyös mohón megszívta.
– Nagyon finom – jegyezte meg – Még orron keresztül is kellemes.
A másik bólintott.
– Milyen márka?
– Gran Habano.
– Mindjárt gondoltam, hogy kubai.
– Honduras.
– Nem mondja?
– Ismerni szoktam a szivarjaimat.
Az öltönyös tovább pöfékelt.
– Simán elmenne kubainak is. Hol lehet ilyen szivart venni?
– Floridában.
– Közelebb nincs?
– Ilyen nincs.
– Maga ott vette?
– Ott.
– Sűrűn jár ki?
– Nem annyira, mint szeretnék.
– Biztos drága lehet.
– Egyáltalán nem. Három dollár.
– Micsoda? – esett le az öltönyös álla – Ötször annyira saccoltam!
– Ilyen az, amikor valaki a kubai szivarokhoz szokott.
– Maduro, ugye?
– Igen. 2002 óta érlelt.
– Ebből akár nagyobb mennyiséget is tudnék vásárolni – szívott bele újból a szivarba.
– Gondolhatja, én is.
– Nincs még otthon magának belőle? Megvenném öt dollárért darabját.
– Miszter – mutatott a férfi a háta felé – Lát ott tollakat?
– Szóval nem?
– Még tíz darab van. Rongyos húsz dollár haszonért adjam oda? A fene tudja, mikor megyek ki legközelebb.

Az öltönyös végigmérte a férfit. Öreg, kopott kabát, decathlonos, olcsó túrabakancs, itt-ott foszló kötött gyerekcsináló sapka.

– Ugye, nem haragszik, ha nem nézem ki magából, hogy sűrűn jár Floridába?
– Ugye, nem haragszik, ha nem nézem ki magából, hogy volt gyerekszobája?
– Az most lényegtelen. Szerintem maga ezt postán rendeli.
– Hogy képzeli? Tilos.
– Tíz szálat lehet.
– Ezt húszas kiszerelésben árulják. Szálanként nem lehet rendelni.
– Most lebukott. Szóval rendeli.
– De személyesen veszem át.
– A postástól.
– A miénktől? Maximum revolverrel.
– Tehát vannak tapasztalatai a postai rendeléssel.
– Miért, maga nem látott még postást?
– A húsz dollár pont a postaköltsége lenne. Azért kevesli az ajánlatomat.
– A repülőjegyhez képest lófütty.
– Maga nem bízik bennem.
– Politikusban? Soha.
– Ahem. Miért?
– Nem tudja? Pedig igen keményen dolgoznak érte.

Hallgattak.

– Megfeneklett ez az érdekfeszítő társalgás – vette fel a fonalat könnyedén az öltönyös – Tudom, hogy tudja, hogy tudom. Tételezzük fel, hogy mégsem tud senki semmit. Akkor mit javasolna nekem, honnan tudnám megrendelni ezt a szivart?
– Háát, van éppen egy site…
– Na, ugye!
– Úgy hívják, hogy Google.
– Maga most szivat.
– A szivaron rajta van a gyűrű, tehát tudja a nevét. Beírja, kiválaszt egy szimpatikus üzletet. De előtte győzödjön meg róla, hogy szállítanak-e hozzánk? Tudja, nincs túl jó híre az országnak.
– Maga még mindig szivat.
– Nem, az a vámhivatal lesz.
– Miért, mit csinál a vámhivatal?
– Vámol.
– Nem is gondoltam volna. Mi ebben a szivatás?
– A törvény, ami alapján vámolnak. Nem tudja, kik írták?
– Maga direkt bántani akar.
– Miért, csak nem maga írta?
– Eh, hagyjuk. De ha ennyire nem kedveli a politikusokat, miért adta nekem a szivarját?
– Azt az ember kapta. Aki szereti a jó szivarokat. A politikusnak nem adtam volna oda.
– Mi a különbség?
– Nem tudja? Javaslom, minél hamarabb gondolkodjon el rajta. Mielőtt késő lesz. Ha a civil életben is felülírja a helyezkedés az erkölcsi alapelveket, ha az utóbbiak elfelejtődnek a tartós ignorálásban, akkor nem marad semmi az emberből. A politikus átveszi a hatalmat.
– Honnan tudja, hogy ez még nem történt meg?
– Például mert kijött a térre dohányozni. Nincsenek túl sokan, ugye látja?
– Maga mindig úgy dicsér, hogy közben belerúg az emberbe?
– Ez a szakmám. Meg vagyok róla győződve, hogy így hatékony.
– Jó úton van a politikussá váláshoz.
– Oké. Egyenlített.
– Akkor fejezzük is itt be. Finom volt a szivar, jól esett. Köszönöm a beszélgetést is.
– Részemről a szerencse.

Az öltönyös még visszafordult a kapuból.

– Tudja, mi a fura?
– ?
– Meg se kérdezte, melyik pártot képviselem.
– Mert mindegy. Nem a politikussal beszélgettem.
– Pont ez a szokatlan.
– Annyira nem. Néha maguk is gyakorolhatnák.

A férfi a folyóparton sétált tovább. Közben nagy pelyhekben nekiállt a hó is, békés hangulatot terítve a belvárosra. Mosolyogva vett elő egy újabb szivart. Egy kevésbé hétköznapit.