Search: “"Berlin Nr."”

Egy turista mit tehet, örül neki, hogy itt lehet
2009.11.13; péntek

Rögtön nehéz döntés: Schnoll vagy Russinovich? Mindkettő hajnali kilenckor.

Végül következetes maradtam, megint Russinovich-ot ignoráltam. Scott Schnoll: Site Resilience. Ez most ráadásul interaktív. Azaz egy pici szoba, kábé 70 férőhellyel. Azaz nagyon korai kelés. 8.40-kor már csak pár hely volt.
Érdekes, hogy a szomszédban Craddock tart hasonló interaktiv sessiont, aztán alig vannak.

Rögtön kézemelgető kérdések:
Q: – Hány ember munkahelyén van datacenter?
Sok kéz.
Q: – Hány ember munkahelyén van kettő vagy több datacenter?
Talán két kéz.
Q: – A többiek mit keresnek itt?

Újabb kérdés.
Q: – Hányan használnak az Exchange szolgáltatások publikálásában saját tanusítványokat?
Kezek.
Félhangos megjegyzés Scott-tól: – Suckers.

Az első olyan előadás, ahol igencsak kapaszkodnom kellett, hogy ne essek le a szekérről, ennek ellenére néha csak leestem, aztán szaladhattam, hogy visszaugorjak.
De a telephely szintű redundancia soha sem volt egyszerű téma.
Mondjuk, azt viszont nem értem, miért nevezték interaktívnak. Scott egy jól megfogható logika mentén nyomta végig az előadást, ppt volt, kérdés alig. Simán elfért volna egy nagyobb teremben is, mint breakout session.

Exchange és virtualizáció
Bakker. Interaktív. De nagyon. Semmi váz, egy kislány szaladgál a mikrofonnal, míg valaki végre kérdez vagy válaszol. Közte nagy csend. Élvezhetetlen. 10 perc után kijöttem.
Aztán megnéztem a táblát és elszégyelltem magam. Hiszen ott is volt a jelzés a kódban, hogy ez interaktív lesz. Bizony, ezt én néztem be.

Mi van helyette? Rafal beszél a Windows 2008 Server biztonsági megoldásairól. Hmm, szódával elmegy. Dublin terem. A francba, a komplexum túlsó fele. Átcaplattam. Ott egy tábla fogadott, hogy átrakták a Helsinki terembe. Aha. Onnan jöttem. És már 20 perce megy az előadás.

Kihagyjuk.

Email, feed. Megnéztem a nagy firkálófalat. A kedvencem egy tábla, rajta egy stilizált hangya és a szöveg: ‘The ant is near!’. (Mely ugye egy borzalmasan rossz szójáték.)

Aztán gondolkodás. Most egy bazi hosszú szünet jön, aztán majd csak 13.00-kor lesz valami, az utolsó slotban. Megvárjam? Craddock kukázik az AD2008-ban. Basszus, ezt meg kéne. De ma akarok Potsdamba kirándulni és korán sötétedik… az előadásokat meg webcast formában úgyis meg szoktuk kapni, ami persze nem olyan, mint pár méterről figyelni Craddock bácsit, de a Sans Souci park sem úgy néz ki sötétben, mint világosban… szóval pá, Messe.

Megérkeztem Potsdamba – és nem esik az eső.

Jó nagy séta a parkig. A várost éppen csomagolják befele. Ja, nem. Régészeti feltárás. Akkor kifele.

A park bejáratában éppen turisták torlódnak. Pár percig nézegettem a térképet, majd úgy döntöttem az első lehetséges alkalommal lecsűrök egy kis ösvényen, elég romantikusnak néz ki az a rész. A tömeg meg vonuljon csak a széles úton.
Erre úgy értünk az elágazáshoz, hogy a tömeg pár méterre mögöttem jött. Aztán ahogy meglátták, hogy milyen határozottan mentem be a kis ösvényen, elbizonytalanodtak. (Hülye, hülye… méltattam magamat. Mi lett volna, ha várok pár percet, amíg elmennek?) De aztán csak nekiindultak a széles sétánynak. Hiába, van aki a széles utakra termett, van, aki a keskeny ösvényekre.

Jelzem, eleredt az eső. Kábé 10 perce vagyok a parkban. A leghasznosabb eszközöm a héten a papírzsebkendő, ezzel törölgetem az objektívet.

Turistacsoport kiszállt a buszból, berongyolt a kastély elé, összeálltak, készült egy csoportkép, majd visszarongyoltak a buszba. De legalább meg lehet mutatni az unokáknak, hogy itt is voltunk.
Biztos én vagyok a hülye, hogy negyedórát üldögéltem az oszlopcsarnokban. Melyet ők meg se néztek.

Jelzem, most már szakad az eső, ezerrel. A botanikus kert előtt a páfrány határozottan jól van.

Az a zöld pacák miért pont sisakot vett fel, ha alsógatyát nem?

Az Orangerie előtt hozzám hasonló magányos turista csajszi. Áll az esernyő alatt, másik kezében fényképezőgép. És vakuval fényképez. A durván 50 méterre lévő palotát. Önbizalom, az van.

Túrabakancs rulez. Erdőn, réten, dagonyán… keresztül mindenen a parkban.

Felhívnám a figyelmet a középső képen zajló spontán középkori szexvizsgálatra. Akkoriban még nem sokat kémcsöveztek.

Pont akkor lett sötét, amikor kiléptem a parkból. És nagyjából akkor kezdett el esni az eső, amikor be. De még most is esik, persze.

Immár sötétben végigsétáltam a Brandenburgi kaputól (igen, úgy látszik ilyesmi minden magára valamit is adó városban van) a Brandenburgi utcán (nagyon hangulatos, ha arrajársz, inkább kerülj erre a park felé, még ha hosszabb is). Majd vasútállomás.

Mernél-e Pesten gyerekszállító utánfutót kötni kerékpár után? Mert itt elég sűrűn használják.

Ezekhez a képekhez legszívesebben nem is kommentelnék. Mindkettő a főpályaudvar főbejáratánál készült, az egyik balról, a másik jobbról. Nézd meg, mennyi bringa. Ezekkel mindegyikkel idekerekezett valaki, aztán felszállt a HÉV-re és ment a fővárosba. Novemberben. Szakadó esőben. Nem, nem a kocsit vette elő. Pedig Berlinben sehol sem láttam jelentős dugót.
Nálunk meg a neten az autósok hiszik azt, hogy van… hogy egyáltalán lehet erkölcsi alapjuk a kerékpárosok ellen vitatkozni. Mit vitatkozni… acsarkodni.
Sajnos ez is annak a jele, hogy valami nagyon nincs rendben. Pedig elég egyszerű a képlet: rend a fejekben, az annyi, mint az ország gyarapodik, erősödik. Rendetlenség a fejekben, az viszont annyi, mint széthúzás, acsarkodás, az ország szétesése. A szégyen pedig azé, aki mesterségesen szítja a rendetlenséget.

Aztán még egy furcsaság. Potsdam, az nem Berlin, az egy másik város. Habár helyi járatként funkcionáló S-bahn-nal lehet kijönni, de az utolsó három állomás már más zóna, arra nem érvényesek a helyi jegyek. Ezzel én tisztában is voltam, de a jegykiadó automata szoftverében elvesztem. (Mondjuk, sok időm nem is volt rá, mindkét esetben egyből jött a vonat, márpedig ezek csak 20 percenként járnak.) Végül úgy döntöttem, hogy megkockáztatom a hetes bérletemmel ezt a három állomást. A BVG még így is a pénzénél lesz, hiszen egy hétre vettem a bérletet, aztán csak 5 napig használtam. Hozzáteszem, a jegyeket a cégem utólag kifizeti, tehát azzal, hogy végülis nem vettem jegyet, nem magamnak spóroltam, hanem a cégemnek. Én alapvetően lojális ember vagyok, de ennyire azért nem.
Kifelé nem is volt gond. Visszafelé… annál inkább. A második állomáson ugyanis felszállt egy ellenőr. Egyből elkezdtem izzadni. Szép dolog az elmélet, de ezt a helyzetet a gyakorlatban… az életben nem fogom tudni kimagyarázni. Azért próbáltam növelni az esélyeimet. Igyekeztem úgy fogni a bérletet, hogy ne látsszon rajta a tipusa. De az ellenőrök sem ma jöttek a falvédőről, vonalkódolvasóval olvasták le a jegyeket, bérleteket. Kész. Itt már csak a négylábas megadás maradt, elegánsan átnyújtani az útlevelet, hogy ide kérem a csekket.

Amikor hozzámért a csajszi, odaadtam neki először a bérletet.

Most jön a csoda rész. Nézte, forgatta, nem húzta le a vonalkódolvasóval, elmosolyodott, jó utat kívánt – és visszaadta.

Mi történhetett? Három lehetőségre tudok gondolni:

• A bérlet – a jeggyel ellentétben – jó Potsdamig. Háát…
• Az ellenőr azt hitte, hogy ez egy távolsági bérlet és lusta volt lehúzni. Háát…
• Az ellenőr gondolkodott! Használta az agyát! Volt neki! Azt gondolta, hogy: ‘Nézd már, ez itt egy egyhetes bérlet. Kik vesznek ilyesmit? Hát a turisták. Ennek a szerencsétlennek fogalma sincs arról, hogy olyan helyen jár, ahová a bérlete nem érvényes. Balhézzak vele? Talán meg se fogja érteni, mi a bajom. Aztán ha kierőszakolom belőle a pótdíjat, milyen érzéssel fog már elmenni az országból? Inkább mosolyogva jó utat kívánok neki, hátha megírja a blogjában.’

Istenem, milyen messze vagyunk mi ettől a saját zsebükre dolgozó, a külföldieket direkt különösen lenyúló orkjainkkal. Legalább annyira, mint a tömegközlekedésünk az ittenitől.

Még megnéztem a berlini főpályaudvart. Öt emelet magas üvegpalota. Vonat csak két szinten jár: a földszinten és az ötödiken. El tudod képzelni, hogyan néz ki ott fent a magasban egy ICE?

Immár otthon. Cipőt levenni élvezet. Minél nagyobb a cipő, annál nagyobb. Nem panaszkodom.

Kolléga beesett este kilenc körül.
– Láttam, voltál fényképezni.
– Honnan láttad?
– Délután eleredt az eső és utána már nem is állt el.

Pakolás. Azt hiszem, jelentősen kitágítottam a kézipoggyász fogalmát. Meg a bőröndöt.

Hazafele
2009.11.14; szombat

A repülőtéren nézegettük a kukáshölgy tevékenységét. Egyenként kiszedegette a tele kukászacskókat, a tartalmukat beleborította egy nagy nylonzsákba – majd visszahúzta a kukába a használt zacskót. Mindezt egy olyan országban, mely sokkal gazdagabb, mint a miénk.
Aztán kolléga szúrta ki, hogy a csajszi szelektív kukákból szedte ki a zacskókat. És borította össze azokat egy nagy zsákba. Hmm.

Megy Prágába repülőgép. Minek? 340 kilométer. Ha beszámolom a repülőtéri időt, akkor a vonattal nagyjából azonos idő jön ki. És akkor ott vannak még a repülőtéri kényelmetlenségek, a kijutások a város szélére, a magasabb ár. Nem sok értelmét látom.

Megint ugyanolyan propelleres géppel megyünk. Mindegy, csak ne nekünk kelljen fújnunk.

Linkek:

• Az összes fénykép
• A szállás. (Csak azért, hogy ide ne menjél.)

És még mindig fér
2009.11.12; csütörtök

Bár már reggel van és már megyek a Messe felé, de nem tudok elszakadni ettől a Beátától. Azért minden reggel ezek között az árkádok között vonulni el, nézegetni a különböző pózokban ficergő pucér női testeket – legalábbis elgondolkodtatja az embert, jól tette-e, hogy a biteket választotta.

Ülök a megállóban, mellém ül egy gitáros fazon. Gyorsan behangolja a gitárt, és már pattan is a beérkező vonatra. Hallo, Berlin! – hallom az utastérből. Ez úgy látszik, népszokás lehet. Tegnap este egy másik fazon Bob Marley-t játszott mellettünk a szerelvényen, borzasztó lelkesen és borzasztó hamisan. Majd előkapott egy cédét a zsebéből, hogy csak két euró. A tömeg sokallta az árat. Pedig nem volt egy vaskalapos társaság, mellettünk egy idősebb pár pl. termoszból(1) teázgatott.

(1) Termosz + két pohár, öregesen. Kérsz még, Jens? Kérek, Helga.

Mellettük egy fiatalokból álló társaság élt heves közösségi életet, majdnem fellökték a vonuló újságárust a tálcájával.
Nem mondhatnám, hogy unalmas arrafelé a közlekedés.

15 perccel érkeztem korábban Schnoll eladására. Már csak hátulról a harmadik sorban volt hely. Ráadásul egész nap a Europe2 teremben leszek – és ez az egyedüli hely az egész komplexumban, ahol szar a wifi. Vanni van, de nem enged tovább sehová.
Totál tele a terem, a folyosón még várakozók. Scott felteszi a keresztkérdést: ül a teremben MS alkalmazott? Senki nem mozdul. Senki nem hagyja levadászni magát.

Ez Scott második előadása: remek összefoglalás, az összefüggések logikus elmagyarázásával. Olyanok, hogy pl. az adatbázis sémájának változása ugyan növelte a méreteket, de ezt ellensúlyozták az adatbázis-tömörítés bevezetésével, így összességében még jobban is jártak, persze ezért processzoridővel fizettek. Gyakorlatilag végig fenntartotta a figyelmemet és ezen a rendezvényen ez az első ilyen előadás. Még az órámat sem nézegettem.
Jól kezdődik a nap.

Utána Craddock, IPv6. 25 perccel korábban csak kiváncsiságból benéztem – aztán gyorsan le is dobtam magam az első sorba, közvetlenül az előadó elé. (Ez a kedvenc helyem. Szeretem nézni, ahogy gyöngyözik az izzadtság az orruk hegyén. Viccen kívül, közelebbről jobban sugároznak. Sajnos van, aki csak közelről.) A terem ekkor már egyharmadig telt volt.
Annyira siettem, hogy még a dobozos narancslét sem ittam meg kint. Aztán amikor elő akartam bányászni a hozzáadott szívószálat, akkor vettem észre, hogy baj van: vagy a zacskó volt túl erős, vagy a szívószál nem volt rendesen kihegyezve. Mindenesetre én csak szenvedtem, gyötörtem azt a zacskót, eleinte kézzel, aztán foggal is. Craddock érdeklődve nézte.

Tudom, fellengzősen hangzik, de megint nem volt igazán új. (Ezt most nézd el nekem. Nemrég fejeztem be a network könyvet és abban elég részletesen foglalkoztam IPv6-tal is. Craddock pedig – igaz, a maga vehemens stílusával – de végülis csak be akarta vezetni erre a területre a jónépet.)
Viszont még így is jól esett, izgalmas kaland volt végigkövetni az előadást és az elhangzottakat összepontozni a fejemben lévő képekkel.
Egyébként is… Craddocknál elaludni… úgy sugároz, mint egy atombomba.

Azt hiszem, megint túl magas volt az elvárásom. Valahogy azt hittem, Craddock megteszi a csodát. Nem sikerült.
Van ugyanis egy téma, amelyről nem lehet röviden és közérthetően írni/beszélni. Tudom, én is megpróbáltam. Az IPv4-IPv6 csatornázásról van szó. Anyag – az van. RFC, internet, sőt ott van Joseph Davies IPv6 könyve, amelyben kimerítően (szószerint) részletezi a témát – és egyikből sem érthető meg tisztán. Ezért nem is mentem bele a mélységekbe a saját könyvemben sem, 2-3 oldalon elmagyaráztam a lényeget, de hogy mi zajlik pontosan a motortérben, azt már kihagytam. Craddock is. Elmondta, hogyan keletkeznek a tunelling címek, ezeket hogyan konvertálgatják a hostok/routerek, melyik tipus mire jó – és ennyi. A mögöttes architektúrán, a címadási logikán fénysebességgel robogtunk át.

Az előadás második részét kihagytam. Nem a fentiek miatt. Egyrészt magáról a directaccess-ről már GT tartott egy erős előadást a Techneten és nekem ennyi bőven elég is a témából. Másfelől, ha belegondolsz, félórás szünetek vannak, de 25 perccel korábban be kell ülni… előbb-utóbb torlódások következnek be technológiai fronton: az ember torka kiszárad, koffeinszintje a kritikus alá csökken, az alsó régiókban feszítő érzés pedig lassan katasztrófával fenyeget.

TMG deep drill. Ehhez képest csak funkciófelsorolás és kérdezz-felelek. Persze, hogy a kérdések messze nem 400-as szintűek, nyilván a válaszok sem. Elképzelésnek, végigvivendő szálnak, egy akármilyen logikára felépülő előadásnak nyoma sincs. 400-s szint… röhej. Félóra múlva kijöttem. Az első sorból. A többi meginduló emberrel együtt. Volt pofájuk ezt breakout session-nak nevezni, interaktív helyett.

Nem hittem volna, de átmentem Ilséhez.
Kár volt. Azt mutogatta, hogyan menedzseljük a usereket, hogyan használjuk az ECP-t, meg mi az az RBAC. De nyoma sem volt a korábbi energiának, sokat hibázott a demókban, ráadásul hagyta magát szétkérdezni.
Tipikus kérdés: miért indul olyan böszme lassan a menedzsment konzol? Ilse válasza: azért, mert kevés a memóriája a laptopjában. Erre többen is felhördültek: a tesztszervereikben, nagy kupac memóriával is lassú. Az apropó: a demóban Ilse elindította a konzolt, a tömeg meg nézte, hogy másfél percen keresztül pörög a homokóra. Én meg erre hördültem fel: egy demónál a lassú programokat illik előre elindítani.
Aztán innen is hamar kijöttem.

Ez a dupla kudarc azért eléggé keserű következtetés levonásával járt: egész egyszerűen a nagy nevekre kell nyomulni. Az ismeretlen előadókkal foglalkozni, az lutri. Elég kicsi nyerési eséllyel. Például a windows crash analízis nagyon bejött – igaz, nem csak nekem, mert a visszajelzések alapján holnap megismétlik. De a többi nagyrészt kudarc. (Jó, nem mind.) Ebben a slotban három, ránézésre elég jónak tűnő előadás volt – és azok jártak jól, akik konzervatív módon Russinovich-hoz mentek.

Az esti programnak roppant szimpatikus neve van: ‘Community Drinks’. Csak így, egyszerűen, célratörően. Mit is tehet ilyenkor egy megfelelési kényszerrel megáldott ember?

Habár ez nem szorosan tartozik a témához, de így, a rövid egymásutánban elkövetett két német út után egy dolgot mindenképpen rendezni kell magamban.

Messziről kezdem, és mivel borzasztóan ráérek, így hosszan is. (Szimpatikus pincérek hordják folyamatosan a bort és a rántott sajtgolyókat, ismerőssel pedig több órája nem találkoztam, így beszélgetek a PDA-val. Jó partner, nem pofázik vissza.)

Szóval, általános második óta tanultam németül. Az iskolában so-so, de aztán két évig egy apáca magántanárnál is, na az nagyot dobott a tudásomon. Utána négy év az egyetemen(2), fordítói verseny ezüstérem, záróvizsga, minden.

(2) Ha figyeltél, egy szóval sem említettem az angolt. Nem véletlenül. Angolul semelyik iskolában sem tanultam. 38 évesen kezdtem el autodidakta módon. Igaz, azóta borzasztó energiákat öltem bele, ma már az írás/olvasás folyamatosan megy, de a szóbeli kommunikációban érződik a bizonytalanság, a lassú reakciók. Tipikusan akkor jut eszembe a helyes válasz, amikor már vége a kommunikációnak. Hiába, az idős agyban már merevvé válnak bizonyos struktúrák (can’t teach new tricks for old dogs). Nyelveket tanulni értelemszerűen fiatalon kell, hiszen a nyelv az nem csak nyelvtan, hanem gondolkodásmód is.

No, ott jártam, hogy valamikor jól ment a német, amikor Pestre jöttem a Quelléhez (először oda vettek fel), akkor például németül interjúztam.

Csakhogy volt egy törés. 87-ben szakmai gyakorlaton voltam az NDK-ban (Weimar, Rostock). Ekkor a keletnémetek már teljesen meg voltak kergülve – és ez irgalmatlan felfuvalkodott bunkóságban jelentkezett. Weimarban dobtak ki kocsmából (szószerint), aztán egy egész napot kellett járkálnom, mire egyáltalán kiszolgáltak valahol, mely hely a világvégi vasútállomás melletti üvegkalicka resti volt, ahol rajtam kívül jórészt csupa feka vedelt. Őket sem szolgálták ki máshol. De Rostockban vágtak úgy hátba villamoson, hogy majdnem lenyeltem a leszállásjelzőt. Nos, ez után a kaland után mondtam azt, hogy én ennek a bugris népnek nem vagyok hajlandó ismerni a nyelvét – majd vadul nekiálltam ignorálni, felejteni.

A mostani élmények mutatják, hogy ez nem megy. Amit fiatalkorunkban tanultunk, az megmarad(3), csak éppen búvópatakként rejtőzik.

(3) Moszkvában pl. teljesen váratlanul döbbentem rá, hogy egész jól elboldogulok a helyiekkel.

Na, csak eljutottam a lényegi mondanivalóhoz. 22 évvel később csavarogva Drezdában, Berlinben, örömmel tapasztaltam, hogy a hisztinek vége. A németek egyesültek és lenyugodtak. Újra lehet kultúrnépeknek tartani őket.
Újra lehet használni a német nyelvet.

Community drinks? Community vedel. Hatalmas mennyiségű mindent raktak ki az asztalra. Két repülőgéphangár méretű teremben rengeteg kis asztalnál lehetett mindenféle kaját és gyengébb alkoholt vételezni, na meg a pincérek is hordták mindenkinek. De tényleg úgy képzeljétek el, hogy meglehetősen nagy változatosságban és gargantuai méretekben. Aztán 75 perc múlva közölték, hogy vége a bulinak. Na most, aki nem volt rest és előtte megnézte a napirendben, az már eleve úgy fogyasztott. Aki elmulasztotta, az a vége előtt öt perccel elhangzott figyelmeztetéskor kapcsolt. Őrült tömegek(4) rohamozták meg a pultokat, hogy még egy utolsó kaját és egy utolsó italt zsákmányoljanak, amellyel még el lehet ácsorogni akár az épületen kívül is.

(4) Függetlenül attól, hogy kelet-európaiak vagy nyugat-európaiak voltak. A potya, az potya. Ahogy néztem, az emberek egy golyóstollért vagy egy pólóért bármire hajlandóak voltak, csak ingyen legyen. (Erről az ukrán előadó jutott eszembe: ő mondta, hogy az egyedüli ingyen dolog a világban a sajt az egérfogón.)

Megint egy kis szálloda. Tegnap szétesett a zuhanyrózsa. Kinlódtam vele. Aztán ma is szétesett. Ekkor már csak slaggal zuhanyoztam, mint a tehenek. A szétesett darabot beleszórtam a mosdóba, mondjuk úgy, ráutaló magatartásként. A boy fogta, és összerakta. Természetesen az első használatkor megint darabokra esett. Végül este a kolléga bütykölte meg.
Kiváncsi vagyok, mit fognak felszámolni azért, hogy megjavítottuk.

A fejtágítás folytatódik
2009.11.11; szerda

Ahogy megyünk a reggelizőbe, van egy hely, ahol gyengébb a padló. Olyan érzést ad, hogy ‘hé, emberek, vigyázzatok, itt dübörög felétek a deficit’.

Kolléga kifigyelte, hogy a németek tejespohárból isszák reggel a gyümölcslét. Az ugyanis kétdecis, szemben a gyümilétartályok mellé rakott egydecis poharakkal. Élesedik a küzdelem.
Nehogy azt hidd, hogy ez olyan szórakoztató feladat. Azzal a tudattal inni a szállodában pohárszámra a juice-okat, hogy a Teched helyszínén ingyen van. Hektoszámra.

8.15-kor indultunk el az 5 megállónyira lévő konferenciaközpontba. A gond az volt, hogy nem csak mi, hanem nagyjából több ezer ember, nagyjából ugyanekkor. Az első vonatra nem is fértünk fel. És már ez a vonat is egy csomót késett, pont a tömeg miatt. A második vonat már megvolt, aztán sor a ruhatár előtt… nem részletezem, 9.05-re értünk a teremhez, esélyünk sem volt bejutni. Mindegy, nem is érdekelt annyira a Windows 2008 multi-site clustering. (Nem a fenét. Ha képes voltam miatta hajnali hétkor felkelni…)
Szóval tényleg probléma a korlátozott számú hely, ez látszik abból is, hogy a microsoftos srácokat be sem engedik a termekbe.
– Mindent az ügyfélért – möndták tegnap este, nem túl őszinte mosollyal.
Így maradt az, hogy kávézgattam, átnéztem a levelezésemet és a feedjeimet.

A következő kinézett előadó Ilse van Criekinge. Az írásait már olvastam, eléggé szürkék. Információvédelemről fog beszélni. Meglátjuk.
Végül jobb lett, mint vártam – annak ellenére, hogy a cenzorkodás nem a kedvenc területem. De tudomásul kell venni, hogy ez is része a terméknek, méghozzá erősen fejlődő része. Transport rule-ban moderálásra küldés, transport rule-ban IRM integráció (akár custom template-tel is – mindez a megszokott feltétel/kivétel opciókkal… látványos. Ha akarjuk, ezerféleképpen tudjuk megkeseríteni a felhasználóink életét. Amíg nem csinálnak maguknak egy webes gmail fiókot.

A tegnapihoz hasonlóan ma is kihagytam az ebédet. Bekaptam két fánkot, kóla, kávé – és jól is voltam. Nem hátrány, hogy így nem alszom el az előadásokon. (Meg egyébként is utálom a lazacot.) Igaz, tegnap többen is lehülyéztek, hogy kihagytam a kötözött bajor sonkát knédlivel.

Ebéd helyett sétáltam egy nagy kört. Megnéztem, mi van az ATE (Ask The Expert)(1) szekcióban. Ide lehet MVP-ként jelentkezni és akkor ingyen van a belépő. Igaz, egész nap ott kell állni a standon és válaszolgatni az érdeklődők kérdéseire.
Kiváncsi voltam, az Exchange standnál kik vannak. Elég rendesen leesett az állam: Scott Schnoll osztotta az észt. Scott jelenleg tudomásom szerint Exchange HA (High Availability) és storage területen a legnagyobb élő szakértő – és valamelyest ért a többi területhez is. Igaz, nem MVP, hanem MS alkalmazott – de a jelenléte igen erőssé teszi az Exchange ATE szekciót.

(1) Idén átnevezték TLC-re. (Technical Learning Center?)

A következő előadás – minő meglepetés – pont Scott Schnoll, Exchange 2010 HA. (Holnap lesz storage.) Tanulva a tapasztalatokból, 35 perccel korábban már beültem. _Ezt_ az előadást semmiképpen sem akartam kihagyni.
Végül egy kicsit csalódottan jöttem ki. Persze furcsa ilyeneket írni, hiszen Ilsétől nem vártam sokat, ehhez képest volt kellemes meglepetés, Scottól meg nagyon is sokat vártam, ahhoz képest volt az utóíz kellemetlen – pedig abszolút értékben bőven az utóbbi volt a jobb. Csak az a baj, hogy azokra lett pozicionálva az előadás, akik nem sokat tudnak az Exchange 2010 HA újdonságairól. Akik már képben voltak, azok számára talán az előadás 10%-a volt max újdonság. De micsoda 10% ez – bőven megérte miatta végigülni az előadást.
Akartam kérdezni is, de Scott – a többiekkel együtt – leintett, hogy majd szünetben, a TLC standnál.
Aztán előadás után kimentem a friss levegőre és kiszellőzött fejjel megválaszoltam mindkét kérdést magamnak. Tanulság? Impulzív kérdésfeltevés előtt mindig szívjunk egy kis friss levegőt, hátha elég a saját agyunk is. Ráadásul a végiggondolás során egy csomó minden a helyére is került a fejemben.

Most éppen egy ‘Hozzunk ki minél többet az Exchange szerverünkből’ előadáson ülök. Jól sejtettem, késő délután, névtelen előadó – pár perc késéssel érkeztem és még így is bőven volt hely.

Piszok sok szám, elég sok redundáns információ. Ami egy átlagos mérnöknek kell, itt megtalálható. Meg ott van az új Mailbox Calculator, aztán a Deployment Assistant. Igaz, a hapi elkezdte magyarázni azt is, hogy mi miért van így – de ettől még nem lett élvezetesebb a száraz anyag.

Ekkor már egy kicsit zsongott a fejem. Legalábbis a személyzet nem is nagyon fogta vissza a jókedvét, amikor látták, hogy a teámba neszkafé port teszek cukor helyett.

Utána egy újabb előadás. Charlie Chung. Olyan területről, melyről alig hallani az Exchange 2010 szerverrel kapcsolatban: What’s new in the Footrinca Street HTS role?
Nos, egyrészt a shadow redundancy. Okos dolog, igyekszik állapotfüggetlenné tenni a HTS szerepkört, hogy tényleg adatvesztés nélkül legyenek redundánsak a HTS szerverek. (A magas rendelkezésreállásnál mindig az adatbázisokkal van baj. Milyen adatbázis van a HTS szerepkörnél? A queue. Na, ennek az elemei replikálódnak az árnyékban.) Csak éppen nekem úgy tűnik, hogy ez már reménytelenül túl lett komplikálva. Egy kicsit ki lett bővítve az SMTP protokoll parancskészlete, és azon keresztül megy a replikáció a HTS szerverek között. Amíg működik, addig persze oké. De kerüljön akár egyszer is porszem a fogaskerekek közé – ember legyen a talpán, aki egyenesbe rakja utána a dolgokat.

Egy későbbi blokkban újabb érdekes téma. Már eleve csorgott a nyálam, amikor megláttam az első dián, hogy ez is lesz. ‘Email routing in the Exchange 2010’. Aztán az első mondat Chung-tól: ‘gyakorlatilag ezen a területen nem történt semmi változás a 2007-hez képest’. Majd elkezdi részletesen mesélni a 2007-es termék viselkedését. Ugyanaz jutott eszembe, mint a Krétakör Niebelung-legenda feldolgozásában Voglindének, az egyik nimfának, amikor valamelyik orgián Siegfried a szokásos módtól eltérően váratlanul seggbedugta: Ezt most miért?

Visszafelé már annyira éhes voltam, hogy ahogy kijöttünk az S-bahn megállójából, rögtön nekirohantam egy döner kebabosnak. Teljesen más ember ment tovább a bódétól.

Fent ittunk egy sört, a kollégám elment csetelni egyet a családdal (nem 19 éves házas, mint én), majd azt mondtam, hogy végre nem esik az eső, menjünk éjszakai Berlint nézni.
Ahogy kiléptünk az ajtón, elkezdett csöpögni az eső. Ahogy feljöttünk az Alexanderplatzon az állomásról, akkor már erősen szakadt.
Nem, nem írom le, milyen gondolatok kavarogtak a fejemben. Hétfőn hét órán keresztül gyalogoltam szakadó esőben és éppen borzasztóan elegem volt már a csapadékból. Erre egész nap nem esett… csak akkor, amikor nekiindultunk este nyolc körül a városnak.

Lehet, hogy gyönyörű a múzeum-sziget és az Unter dem Linden – de sötétben, szakadó esőben sokat veszítenek a bájukból. Ettől persze még végignyomtuk a tervezett távot, Brandenburgi kapu, Reichstag, Potsdamer Platz, Checkpoint Charlie.

Itt, az utóbbi helyen kezdtem verni a fejem a falba. Szerencsére éppen volt is fal a kéznél. Rájöttem, miért kinlódok most annyit a fényképezőgéppel és miért nem sikerültek jól a hétfői ünnepségről sem a képek. Elfelejtettem fényerőt állítani a gépen. ISO400 erőséggel nyomtam végig az esős éjszakákat, vaku nélkül. Nem csoda, hogy olyanok lettek a képek, mintha kompakttal készültek volna. És persze a hétfői nap megismételhetetlen. Nem mondhatom a berlinieknek, hogy legyetek kedvesek, ismételjétek meg az ünnepséget, mert elfelejtkeztem egy fontos beállításról a fényképezőgépen.
Illetve mondhatom, de kigúnyolnának.

Mérgemben körbefényképeztem Beate Uhse birodalmát. A főhadiszállás (a világ első szexboltja + múzeum) itt van, rögtön a szomszédban. Már csak az adottságaik miatt is érdemes lett volna megismerkedni a hölgy csapatával. Hát igen, a Teched-től eltérően ebben az épületben már nemcsak fejtágítás történik. Külön tetszett az – egyébként a világon legnagyobb és reggel kilenctől éjfélig nyitvatartó – Erotika Múzeum kirakatában a próbababák kreatív felhasználása.

Hajnali egy körül van, éppen a blogsörömet kortyolgatom – és kezdek áttévedni a sötét oldalra. Holnap borzasztóan erős napom lesz – mind az öt slotban van jó előadás, ezek közül három 400-as szintű és a maradék is olyan, mint pl. Scott Schnoll előadása az Exchange és a storage eszközök viszonyáról. Nem elég, hogy fárasztó menet lesz, de mindegyik előadás kötelező kategória, azaz legalább 20 perccel korábban ott kell lennem.
Szóval egyre sanszosabb, hogy a reggel kilenckor kezdődő Personal Archive előadást kihagyom. Nagyon korán kell hozzá kelni, aztán tömeg és tömeg mindenhol, majd utána fáradtan végignyomni négy előadást. Inkább nem.

Az első igazi fejtömő nap
2009.11.10; kedd

Reggel túlzottan éhes sem voltam, meg ma nem is lesz fizikailag olyan megerőltető napom, mint tegnap… de aztán eszembe jutott a minibáros sör ára és erőt vettem magamon: újra leküldtem egy négyfogásos reggelit, sőt, a Walldorf salátás kört ki is egészítettem egy kis sajttal, sonkával.
Próbáljuk meg egálra kihozni a meccset.

Amerikában fél literes Starbucks poharakkal mászkálnak az emberek az utcán. Berlinben műanyag poharas sörrel sétált a jóember a járdán, amikor kinéztem az átriumból. Reggel 9.30-kor. A szállodanegyedben. Öltönyben. Kirakatokat nézegetve.

A recepción átfutottam a sajtót. Trotzdem Dauerregen. Tökéletes kifejezés a tegnappal kapcsolatban. ‘Dacára a tartós esőnek’. Tessék észrevenni, hogy külön szavuk van a kitartó esőre.

Üldögéltem az S-bahn megállójában, vártam a vonatot. Hangsúlyozom, egyszerű megálló, olyan, mint nálunk a HÉV. Aztán a szemem rátévedt a tőlem jobbra lévő üvegkalitkára. Nocsak, egy utaslift. És működik. És használják. Aztán balra néztem, ahol egy picit duci kukát láttam. 3 részre volt osztva, mindegyiknek külön bedobója volt. Szelektív szemétgyüjtés, ugye. Aztán elkocogott mellettünk egy ICE szerelvény. Azért belegondoltam, hány fényévre vagyunk ettől a hévünkkel, a mávunkkal és a bkv-nkkal. Mert a sok igénytelen embernek ez is jó és nem hajlandóak egy forradalommal elsöpörni ezt a betokosodott agyú bagázst, mely ma felel a tömegközlekedésért. Nálunk már régóta lángokban kellene állniuk az állomásépületeknek.

Egy komment a fenti írás mellől:
Ahhoz, hogy ez a helyzet bármikor is változzon, nem a MÁV-on kell változtatni, hanem ezeket a vérszívó elemeket kell eltávolítani a közéletből, az adópénzeken eltartott cégek, szervezetek közeléből (szerintem pedig az ország közeléből). A baj csak az, hogy ez nem fog megtörténni magától, felülről. A hatalom érdeke a hatalom. A külföldi hatalom érdeke a hatalom kiszélesítése. A piaci vállalatok érdeke a profit. Egyedül a magánembernek érdeke egy élhető ország, és ezt senki sem képviseli helyette. Ezt kéne megérteni, ezt kéne “megértetni”.

Teljesen meglepő: a belépő gombában óriási HP logó, MS logó sehol. Utána az összes lépcsőfokon HP logó. Mennyibe kerülhetett ez nekik egy MS rendezvényen?

Első előadásom a sorozaton. Rögtön az első demó durva pofáraesés. Nem működik a switch, aztán mire sikerül átkapcsolni, kiderül, hogy a virtuális gépek éppen belefagytak egy restartba. Aztán nem megy a visszakapcsolás, a segéderő hölgy futva érkezik – megint – aztán pont amikor odaér, az előadónak végre sikerül kapcsolnia. Nagy taps fogadja a segéderő értelmetlen megfuttatását. Később a fazon megint megpróbálja a demót, de a segéderő már nem mozdul. Aztán a sokadik kisérlet után már én mozdultam. Kifelé. Pedig a téma forró lett volna, Exchange 2003 – 2010 átállás, együttélés. Kár, hogy erről esett a legkevesebb szó.

A nagy kérdés: kabát vagy táska? Ha táska, akkor ruhatár. 7000 ember azért már tud torlódni nyitáskor, záráskor. A kabátot viszont kényelmetlen hordozni. Meg nem lehet benne kólát, rágcsálnivalót spájzolni estére. (Nem, defaultban nem vagyok ennyire zsugori, csak a minibárral nem bírok megbarátkozni. Boltot meg még nem láttam a környéken.) Persze az igazi a hátizsák lenne, de azt meg nem hoztam el. Mint ahogy az is kiment a fejemből, hogy ha túrabakancsban jövök, akkor feltétlenül hozzak papucsot is – egyébként hülyén fogok közlekedni a szállodán belül.

Egy eldugott lépcsőn sétáltam lefelé, a felfelé menő mozgólécsőn egy hapi és egy lány szorosan összebújva smároltak. Mindkettőjük vállán ott lógott a teched táska. Már a geek-ek sem a régiek.

Az első, komolyan bosszantó tapasztalat: sokszor már nincs hely. Mint kiderült, azt a bizonyos előadást GT nem hallgatta végig, mert 20 perc után kitessékelték. Mondván elfogytak az ülőhelyek. Ugyanebbe futottam bele most én. Mark Minasi előadására mentem volna, kábé 10 perccel korábban értem oda – és már nem volt hely. Be sem engedtek. Kész szerencse, hogy szakmailag azért elvagyok enélkül az előadás nélkül – de azért egy élménnyel biztosan szegényebb lettem.
Nem minden nap hallgathat meg az ember egy stand-up komédiát az IPv6-ról.

Aztán végigsétáltam a harmadik emeleti, összesen négy nagy előadó előtt – és mindegyiken kint lógott a session full tábla. Ez az, ami már durva. Az ember(1) kifizeti a nem kevés beugrót (fél milla) – és akkor nem jut be az előadásra. Nem csak úgy véletlenül nem jut be, hanem módszeresen: a nagy előadótermek várhatóan megtelnek, jóval a kezdés előtt. (Igaz, a két utolsó slotban már más a helyzet, addigra sokan lelépnek.) Azért emlékszem, Barcelonában volt egy 5000 fős előadó terem, a sztár előadókat eleve oda szervezték. Én meg most figyelhetem, hogy az általam feltétlenül megtekinteni kívánt ütős előadásokra (Craddock, Schnoll, Russinovich) már 20 perccel korábban beüljek. Igaz, így nincs szünet, nincs kávé, nincs spontán beszélgetés – van helyette 20 perc eseménytelen ücsörgés egy teremben.

(1) Na jó, a cége, de ez manapság nem annyira egyértelmű, lásd tanulmányi szerződések.

Jó persze, az ilyen váratlanul felszabadult lyukakban is van élet: ilyenkor nincs tömeg a közösségi helyeken, el lehet menni vécére, lehet játszani a hands-on-labokkal, terminálról át lehet futni az rss feed-eket… és kellenek is ilyen megpihenések néha. De nem ennyiszer. Meg kellene valami, hogy lefárasszon.

Szóval eddig nem túl virágos a kedvem. Fél három, volt egy technikailag besült előadás, meg egy, amelyikre nem jutottam be.
Azért ezt a beugrót már nem olyan egyszerű kávéban lefogyasztani.

A központi lépcsőházban a második emeletről a harmadikra nincs se lépcső, se mozgólépcső. A világvégére kisétálva már van, de jelen helyzetben, amikor egyáltalán nem mindegy, mikor érsz oda egy teremhez, mindenki inkább a liftet használja. Ahol persze borzasztó nagy a tömeg. Nem csak előtte, odabent is. Éppen bepréselődtünk egy csomóan, amikor befurakodott egy idősebb, öltönyös úriember. Magasra emelte a poharát, majd vigyorogva közölte, hogy forró kávé van benne és nem fél használni. Egyből lett helye.

Jelzem, hogy a mostani előadást (windows crash dump analysis) is el lehetne kezdeni tíz perccel korábban. Szabad hely ugyanis már nincs. Kifejezetten bizarr, hogy csak ülünk itt a néma csendben és nem történik semmi.

Ez egy nem tudatos választás volt, de nagyon jó. Hogy miért érdekelnek ilyesmik? Hát, izé.

Ajánlom mindenkinek figyelmébe a windbg progit, ezen belül is a kd parancsokat.
Nyomtam a screenshotokat bőszen (szószerint, a mobillal) – aztán kiderült, hogy a végén le lehet tölteni a ppt-ket.

És persze a régi kedvenc, a notmyfault progi.

Volt kolléga mesélte. Odament a Kaspersky standhoz megkérdezni, miért vegyen Kaspersky terméket, ha az engine benne van a Forefrontban is?
A válasz az volt, hogy az illető nem ért a szakmai kérdésekhez, ő csak presales.
– Dehát ez pont presales kérdés! – csodálkozott rá a kolléga.
Kapott egy ajándéktollat.

Forefront előadás: ‘Együtt hatékonyabb’… azaz Exchange 2010 és Forefront 2010.

Bevezetés: a phising előretörése. A legjobbkor: pont ma kaptam. Itt.

—–Original Message—–
From: MICROSOFT CORPORATIONS SWEEPSTAKES PROMOTION [mailto:info@microsoft.com]
Sent: Sunday, November 08, 2009 12:36 PM
Subject: WINNING NOTIFICATION!!

Microsoft Corporations:
Customer Service
Your Reference No: PKO-L/200-MIC
Your Batch No: 2739/YH8/220042

OFFICIAL WINNING NOTIFICATION.

We are pleased to inform you of the release of the long awaited results of
Sweepstakes promotion organized by Microsoft, in conjunction with the
foundation for the promotion of software products, (F.P.S.) held this November
2009,in The Spain. Where in your email address emerged as one of the online
Winning emails in the 2nd category and therefore attracted a cash award of
250,000.00 (Two Hundred and Fifty Thousand Euros) and a Toshiba laptop.

To begin your claim, do file for the release of your winning by contacting our
Foreign Transfer Manager:

Mr. Harrison Fabio
Tel/0034-672-508-728
Fax/0034-911- 414-304
Email:winners@mcrosoftonline.com

The Microsoft Internet E-mail lottery Awards is sponsored by our CEO/Chairman,
Bill Gates and a consortium of software promotion companies. The Intel Group,
Toshiba, Dell Computers and other International Companies. The Microsoft
internet E-mail draw is held periodically and is organized to encourage the
use of the Internet and promote computer literacy worldwide.

Congratulations!!

Sincerely,
Mrs. Regina Luke
Promotions Manager.

Egész hihető, nem? Apró hülyeségeken buknak meg. Például hogy novemberben már nem Spanyolországban van az MS fő rendezvénye. Aztán 250e euró mellett eléggé bohóckodásnak tűnik az a Toshiba laptop. Én ott kezdtem el vigyorogni, amikor megláttam Mr. Harrison Fabio emailcímét. Kihagyták belőle az egyébként is nehezen észrevehető ‘i’ betűt. (Ilyenből van aranyos munkahelyi sztorim is, egyszer majd elmesélem.) Végül a legnagyobb baki, az a Bill Gates, mint CEO. Ezt azért már elég sokan tudják, hogy nem igaz.
De egyébként félelmetes. Már nem olyan elszállt marhaságokkal támadnak, hogy Bill Gates minden levél után fizetni fog neked 5 dollárt, nem. Ez egy egész hihető dolog is lehet egy olyan ember számára, aki szokott MS rendezvények körül mozgolódni, akinek megvan az emailcíme valahol az MS birodalomban. Csak a fenti apróságokon bukik el a levél.
Na meg persze a fejlécből:

Return-Path: <info@microsoft.com>

Ez meglepő módon jó.

X-Spam-Flag: YES
X-Spam-Score: 8.265
X-Spam-Level: ********
X-Spam-Status: Yes, score=8.265 tagged_above=2 required=6.31
tests=[BAYES_99=3.5, L_P0F_UNKN=0.8, MISSING_HEADERS=1.292,
SPF_SOFTFAIL=0.596, SUBJ_ALL_CAPS=2.077] autolearn=disabled
X-Amavis-OS-Fingerprint: UNKNOWN
[S4:49:1:60:M1460,N,N,N,N,N,N,N,N,N,N,N,N,N,N:!:?:?], (link:
ethernet/modem), [216.168.96.13:45629]

Na, innentől vicces a történet. (Bár ezt már spamfilter teszi bele. Ha ilyenünk nincs, akkor a továbbítási útvonal buktatja le a rosszfiút.)

Előadó: – Mi, mint MS, mindig end-to-end megoldásban gondolkodtunk.
JoeP: – Aha, azért vettétek meg szőröstől-bőröstől a Sybari-t.

Viszont az előadó nagyon jó. Ukrán medve, de higgadtan, okosan nyomta.

Ma este volt a Welcome Reception. Ez olyasmi, hogy a kiállítócsarnokba beraknak egy csomó asztalt, tele borral illetve sörcsappal, meg vannak kajás sarkok, meg élő zenekar – aztán hadd szóljon. Erre szokták azt mondani marketingnyelven, hogy networking, technológiai nyelven meg, hogy kötetlen, laza szórakozás. Beb@szás(2), az nem: nincs két órás az akció, én részeg embert egy darabot nem láttam. (Viszont utána a boltban(3) összefutottam Teched belépőt viselő emberekkel, akik vállukon vitték ki a láda sört, szóval nem tagadom, hogy néhányan azért elindultak az úton.)

(2) Csak a keresőmotorok miatt finomkodok. Mégse az ordenáré szám miatt legyek már ismert a neten. Meg egyébként sem akarom beelőzni Fischert. :-P

(3) Igen, bolt. Megtaláltam. Azért volt nehéz, mert ölég hülye neve volt. Semmi Lebensmittel, hanem önkiszolgáló üzletközpont. Igen, vettem porter söröket. Miért, mit gondoltál? Ja, meg rágcsálni mézes-mustáros-chilis kockákat és roston pörkölt, sós dióbelet. Kifejezettem szeretem az ilyen vad cuccokat. Nem véletlen, hogy ebben az országban íródott a Május 35.

Szóval álldogáltam az egyik félreeső sarokban és éppen a haverokat vártam, akik a labirintusban valahol felém igyekeztek. Közben a pincércsajokat figyeltem, természetesen szigorúan szociológiai célzattal. Félelmetes, mennyire látszik, ki milyen családból származik, milyen neveltetést kapott (plebejust/patríciust) – és egyáltalán, milyen viselkedés van a génjeiben. Alapvetően két tipust különböztettem meg. Az egyik, a tehenészlány. Sürög-forog, határozottan megmarkolja a tálcát, kicsit előrehajolva, tettrekészen igyekszik ki az üzlettérbe. Közvetlen, mosolyog, szvsz ha valaki megfogná a mellét, még azt is vigyorogva legyintené képen. (Nem teszteltem.) Kicsit tenyeres-talpas, kicsit földszagú, de lelkes és látszik rajta, hogy akar.
A másik, a hercegnő. A tartása, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Kihúzza magát, has behúzva, mell kidomborítva, hát egyenes. Lépni is óvatosan, lassan lép. A feje tartásán érződik a méltóság. Ő is dolgozik szorgalmasan, nem áll meg, nem pihen – mégis egy légies lassított felvételhez hasonlít, ahogy mozog az asztalok között. Hogy mit csinálna, ha megfognák a mellét – fogalmam sincs, mert valószínűleg senki sem merné megtenni itt az asztaloknál. Lehet, hogy a pillantásával égetné szénné az illetőt.
De a legfurcsább az egészben, az az, hogy amikor az ember nézelődik és véleményt alkot, az nem csak a lányokat minősíti, hanem a véleményalkotót is. Az, hogy a kettő közül melyik mentalitás a vonzóbb, az pontosan jelzi, hogy a _megfigyelő_ melyik oldalon áll.
Én ilyen szempontból mindig is a tehenészlány típusba tartoztam(4). A méltóságról olvastam ugyan, hogy mi az, de igazából felfogni és alkalmazni csak Márai naplói óta tudom. Nekem a közvetlen csajok mindig is jobban bejöttek. A hercegnőket elismerem, tisztelem – de még beszélgetni is képtelen vagyok velük.

(4) Ne zavarjon meg senkit a tehenészlány-hercegnő perjoratív értelmű szembenállása. Maga a kifejezés nem minősít senkit. Arról van csak szó, hogy ki melyiket helyezi első helyre: a racionalitást vagy a stílust. Konkrétan Nej, aki háromdiplomás, kiművelt emberfő, hozzáállása alapján mégis tehenészlány. Amikor például 1996-ban költöztünk Úrkútról Pestre – ketten, ahogy kell, én szereztem és vezettem a kisteherautót – majd azt mondtam neki, hogy te az emeleti teraszról kihajítod a kétszemélyes széthúzhatós ágyat én pedig lent elkapom, akkor nem azért kezdett el tiltakozni, mert letört volna tőle a körme, hanem azért, mert végiggondolva a folyamatot, úgy érezte, nem tudna rajta annyit fékezni, hogy engem ne üssön agyon az ágy. Emiatt helyet cseréltünk és én dobtam a fejére a kanapét.

Aztán kilenc körül vége lett a bulinak, a zenészek leálltak, a pincércsajok elkezdték nem utánatöltögetni a borokat(5), szóval be lett húzva a fék. Hazamentek a legények.

(5) Pedig ez pont az a fajta bor volt, mely a harmadik-negyedik pohár után kezd ízleni. A jó német vörösborokról nem sok könyvet lehet teleírni, maradjunk annyiban, hogy ez már azzal is kiemelkedő volt, hogy se rossz, se jó nem volt.

A szálloda persze hozta a formáját. Pusztán csak annyit akartam megnézni, hogy van-e hely behűteni a sörömet, aztán kinyitás után vettem észre, hogy le volt pecsételve a minibár ajtaja. Úgy elgondolkodtam, hogy ebből vajon mit tudtak meg? Se ki nem vettem semmit, se be nem raktam semmit – pusztán a pecsét szakadt el. Ezért vajon mennyit fognak felszámítani?

(Bár ahogy beszélgettem régi kollégákkal, náluk sem ideális a helyzet: egyikük olyan helyen lakik, hogy fűtés, az nincs. Mondjuk, emiatt nem kell foglalkoznia a minibár hűtőjével sem, hiszen a helyiség eleve pincehideg.)

Berlin ünnepel
2009.11.09; hétfő

Nyolckor ébresztő, reggeli. Svédasztal. Gondolva a hosszú napra, négyfogásos reggeli: tojásrántotta szalonnával, Walldorf(szerű) saláta egy csomó uborkával, paprikával, paradicsommal, egy adag croissant, muffin és egyéb sütik, majd ananász és gyümölcssaláta. Ezzel estig kitartok.

Közben jön a rossz hír telefonon: kábé háromezren állnak sorba. Nem rettentünk el. Csak egy kicsit.

Aztán félre lettünk vezetve, emiatt leszálltunk a jó S-bahn-ról egy istenhátamögötti megállóban, így viszont pont összefutottunk GT-vel és Budai Petivel, akiket leszállítottak ugyanitt egy másik S-bahn-ról, ócska, ‘végállomás’ kifogással.
GT elújságolta, hogy gyönyörű a kilátásuk a 34. emeletről, pont ott van melletük a tévétorony. Én meg elújságoltam neki, hogy a mi kilátásunk sem rossz, pont rálátunk az ablakunk alatt elcsattogó S-bahn-ra. Néha elmegy ott egy-egy ICE is. Az utóbbi a csendesebb.

A hírnök nem hazudott, tényleg borzasztó sokan voltak. Meg is fogadtam, hogy ahogy végzek, felmegyek egy lépcsőn és lefényképezem ezt a borzasztó tömeget. Aztán amikorra végeztem, elfogytak a sorok.
Hiába, érkezni tudni kell.
Meg távozni is. Én már otthon beosztottam a napjaimat és rögtön a pihenőnappal kezdek. Mindösszesen egy darab félig izgalmas előadás lett volna ma összesen, melyen elgondolkodtam ugyan, de GT elárulta, hogy ő megy rá, márpedig ha ő megy, akkor egyszer úgyis elmondja a Lurdyban, ha hallott újat.

Szóval irány a város.

Leccucoltam a szállodában, még egyszer leellenőriztem az útitervet és nekivágtam. Fontos volt az útvonal is, meg az időzítés is, mert ma fog Berlin megőrülni. Ma van napra pontosan a 20. évfordulója a fal ledöntésének. Politikusok, tömeg, felhajtás. Na ez az, amiből én csak mérsékelten akartam kivenni a részem.

Kezdtem az állatkert mellett, méghozzá úgy, hogy besétáltam egy őrült nagy parkba.

Ez a park teljesen el is vezetett a Brandenburgi kapuig, még akkor is, ha elég rendeseket tekeregtem benne. Na, itt már látszott a felhajtás. Amerre a szem ellátott, televíziós közvetítő kocsik az egyik oldalon, rakodógépek a másik oldalon. Tömeg viszont még nem volt, így kényelmesen végig tudtam nézni mindent, a dominókat egyenként, a forralt boros/sült virslis bódékat párosával.
Volt a helyzetnek némi fonákja is. Nagyon-nagyon régen többször is elsétáltunk ehhez a térhez. A keleti oldalról. Aztán próbáltunk nagyot nézni, akkorát, hogy minél többet lássunk a túloldali szabad levegőből. Végül hazamentünk.
Most pedig megint le van zárva a tér – csak éppen a nyugati oldalról érkezem. Szerencsére ez csak fal imitáció, nem is kell túl nagyot kerülnöm, hogy átjussak rajta. Katonák helyett csak rendezők állnak sorfalat: táskaellenőrzés.

A keleti oldalon folytattam a sétát. Unter dem Linden. Szembe a tömeggel. Meg a vízzel. Eddig ugyan nem mondtam, de a szállodától kezdve végig az egész gyalogtúra alatt szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Dehát aki a drezdai esős kirándulásokon edződött, annak ez nem számít. Túrabakancs, teflonbevonatú télikabát, esővédős fényképezőgép-táska. Aztán le van tojva az idő, csak köd ne legyen.

Jöttek sorban a szép épületek. Operaház, Humboldt egyetem, Katedrális, Múzeum-sziget, Rathaus.

A két öreg. Mindig is határozott véleményem volt róluk. Csak éppen ez a vélemény változott hol ide, hol oda.
Ma már nemigen tudom hová tenni őket. Jót akartak? Nem tudták, mihez adtak ideológiát? Naívak lettek volna? Nem hiszem. Látták, mi folyik a világban, mit szabadítanak el. Csak éppen bíztak az emberekben.
Ezt cseszték el.
Az elv, hogy mindenki annyit kapjon, amennyi hasznot hajtott a munkája, vállalható. Nagyjából ezt csinálja a kapitalizmus is – csak éppen önkiegyenlítő mechanizmusok révén. Nyilván ez se tökéletes, néha bele kell nyúlni, bizonyos dolgokra nem is szabad engedni – de a szocializmus megoldása, hogy mi, az elit begyűjtünk mindent és majd mi visszaosztogatjuk az embereknek, abszolút becsődölt. Az emberi természet egész egyszerűen nem így működik. Eleve az elit, miután megtehette, a javak nagy részét helyből lenyúlta. Nem azoknak adott vissza többet a megtermelt értékekből, akik megtermelték, hanem azoknak, akik megvédték az elitet a kizsákmányolt tömegektől. Akik segítették őket abban, hogy ezt a rendszert minél nehezebb legyen megváltoztatni. Azaz a pénz nagy része lopásra, és a lopás fenntarthatóságának biztosítására ment el. (Az egy külön téma, hogy ezen célok elérésében mennyire voltak válogatósak.) Persze az emberek se voltak hülyék – legalábbis nem mind – és látták, hogy hiába dolgoznak jól, nem aszerint kapják a pénzt. Így nem is törték magukat. Helyette ők is loptak, csak kicsiben. Így persze nem épült az ország, ellenben hatalmas teret nyert az igénytelenség.

Nos, ennyit az önszabályozó mechanizmus vs. ember általi irányítás témáról.

Egyébként a fényképet borzasztó nehéz volt elkészíteni, egy orosz csoport folyamatosan lefoglalta a szobrot, mindenki le akarta fényképezni magát, ahogy összeölelkezik a bálványokkal.

Aztán a jó öreg Alexanderplatz, az alfa és omega. Kis túlzásal jobban ismertem az itteni centrum áruházat, mint a miskolcit.

Kitérő:
Ezek már nem is harminc évvel ezelőtti emlékek, hanem legalább 35 évesek. A szüleim úgy oldották meg anno a csavargásokat, hogy összekötötték a kellemest a hasznossal. Például ki akarták tapétázni a lakótelepi lakást és kiszámolták, hogy Berlinben annyival olcsóbb a tapéta, hogy a különbözetből futja az útra meg egy hét kintlétre. Persze itt nem kell olyan őrült nagy különbözetre gondolni, akkoriban a benzin olcsó volt, lakni egy esővédelem nélküli sátorban laktunk, kaját meg otthonról hoztunk. Vagy anyám főzött, szintén otthonról hozott alapanyagokból. Tejet, kenyeret vettünk csak mindig a helyszínen.
Viszont kint voltunk gyakorlatilag az összes országban, ahová piros útlevéllel menni lehetett. Mindenhol akadt valami, ami olcsóbb volt, mint nálunk. Így működött a KGST.

Ahogy néztem, nem változott sokat a tér. Az akkori magas épület helyén most hotel van, a tévétorony és a világóra keményen tartják magukat, az S-bahn megálló továbbra is dominál. Egyedül gördeszkásból(1) volt kevesebb, de ez lehet, hogy a szakadó eső miatt volt.

(1) Azért érződik, mennyire kelet-európai vagyok. Ahogy sétáltam, hallottam, hogy egy gördeszkás jön mögöttem és nagyon közelít. Remek ütemérzékkel akkor dobtam át a fényképezőgépet a jobb kezemből a balba, amikor – fülre – pont mögém ért. Az a biztos, ami biztos – mert mi van, ha azért tekert mögém, hogy kirántsa a kezemből a gépet?

Innen csaltam egy kicsit. Habár végig gyalogolni akartam, de a Potsdamer Platzra metróval mentem, ugyanis szerettem volna még világosban odaérni. Ez volt ugye a falutánzó dominólánc egyik vége. Na, itt már volt tömeg és volt hepaj.

Havas lesiklópálya, kolbászhegyek, idióta, de nagyszerű – Madness epigon – ossi zenekar, jókedv, tolongás.

Visszasétáltam a brandenburgi kapuig, történt-e már azóta valami érdekes. Túl sok minden nem, egyedül a tömeg nőtt, de nagyon. Próbáltam valami jó helyet keresni, ahonnan láthatom majd a műsort – de nem találtam.

Pontosabban igen: a jó meleg szállodai szobámat. Beültem az ágyikómba és megnéztem az egészet tévén.

Ez most hülyén hangozhat(2), de valójában nagyon jó döntés volt. Az eső szakadt, az esernyős tömegben pedig nem lehetett látni semmit. A szinpad nem volt felemelve, meg egyébként is, műsor sem nagyon volt, leginkább csak politikusok szónokoltak. Ahol a dominók kanyarodtak, oda már 17.00 körül sem nagyon lehetett odaférni. A tüzijáték meg… istenbizony nálunk a kertvárosban egy-egy szülinapi partin látványosabb van.

(2) Legalábbis annak fényében, hogy akadnak, akik csak ezért az élményért utaztak ide, fizettek ki egy valag pénzt szállásra, repülőjegyre meg egyebekre.

Elindultam gyalog haza. Igen, gyalog. Habár ekkor már eléggé vonszoltam a lábam, meg az esőből is kezdett elegem lenni, de ma van az egyedüli csavargós napom, nem akarok egész nap a szállodában ülni. Keresztülvágtam a sűrű, sötét parkon(3), majd jóindulatúan tévelyegtem egy kicsit.

(3) 100 méterenként rendőrök ácsorogtak a kivilágítatlan ösvényeken – kicsit bizarr volt. Aztán elment mellettem kerékpáron egy pacák, a hátsó csomagtartón egy kutyával. A kutya funkciója volt, hogy a farka lengetésével villogássá alakítsa a hátsó lámpa fényét. Szimbiózis, na.

Nem siettem, így beleraktam néhány vargabetűt is az útba. Sikerült is eljutnom egy olyan helyre, ahol egymást váltották a döner kebabosok, az ázsiai, vietnami, thai gyorskajáldák, de volt hentesnél főtt/sült kolbászos is és mellette pékség… aztán mellette voltak utcai leszólítgatós leányok is. Mondtam már, hogy szakadt az eső?
A dönerhez azért benéztem – ahogy mondani szokták, az igazi török kaják immár Németországban vannak – tésztába csavart kebab, szőlőlevélbe csavart rizs, gyomorba csavart sör. Már az eső sem zavart annyira.

Este hétre értem haza, piszok cefettül átázva. Egyből a radiátorra is vetkőztem – melyről csak éjszaka derült ki, hogy el volt zárva, de nem véletlenül dolgoztam épületgépészként is, meghekkeltem a termosztátot(4).

(4) Egy kis piros pöcökkel ki volt ékelve, hogy ne lehessen feljebb csavarni. Hah.

Egyből beugrottam a forró víz alá. Furcsa az ember, szarrá ázik, aztán hogy egyenesbe jöjjön, megint víz alá áll.
Utána bemásztam az ágyba, ölembe vettem a laptopot és néztem a tévét. Azaz néztem volna, de a távkapcsoló nem működött. Így kénytelen voltam ugrálgatni, ahogy a német tévében is kapcsolgattak. (Megjegyzem, valószínűleg a tévéseknek sem tetszhetett annyira a program, mert rengeteg konzervet nyomtak. Az ilyen kivülállónak, mint én, jobb is volt ez: dokumentumfelvételek a fal építéséről, felvételek menekülésekről, a kormányszóvívő bakizása, az első áttörések – ezek kellettek ahhoz, hogy az ember legalább közelítőleg át tudja élni a berliniek, a németek érzéseit.)

A termosztátnál már azért kezdett elegem lenni ebből a négycsillagos szállodából, de az igazi trükk később jött. Megszomjaztam, ittam volna egy kis hideg vizet. Nem volt. A hideg csapból meleg víz jött, a meleg csapból forró. Pedig engedtem bőven, de nem változott.
Ott álltam, már pizsamában, de szomjasan – és nem tudtam inni semmit. Kizárásos alapon maradt a minibár, de azt nagyon utálom. Végül kivettem egy 3 decis sört (3,3 euró) és hosszas morgolódás mellett megittam.

A fentiekből gondolom tökéletesen látszik, miért utálom a szállodákat. (Meg már le is írtam egy csomószor.) Egy ilyen egész napos csavargás, egy meglehetősen intenzív, élményekkel teli nap után nekem például teljesen jól esne leülni egy konyhai étkezőasztalhoz, a hűtőből elővenni a sört, a spájzból valami rágcsálnivalót és kezelni a fényképeket, írni a blogot.
A szállodában meg mi van? A rágcsálnivaló, az 5 gramm mogyoró – melyért 5 gramm gyémánttal kell fizetni.

Linkek:

• Az enyémnél sokkal jobb képek.
• Remek összefoglaló a lemil blogon.
• Cikk az Origón.