Nem csak furák, szánalmasok is

Nyugati aluljáró. A szokásos happening, erősítőkkel kivonuló hittérítő alakulat. Egy nő extázisban ismételgeti, sokszáz wattal felerősítve, hogy ‘Isten megváltott minket, Isten megváltott minket!’.
Elképzelhető, hogy lemaradtam a vallási biznisz fejlődésében, de utolsó emlékeim szerint Jézus volt az, aki megváltott minket, az Isten csak egyengette az útját. Persze nem mintha az ilyesmi néphülyítésben ez bármit is számítana. A közönség mindenesetre könnyes szemmel mondogatta utána.

Furcsák az emberek

Reggel az útfelbontást még sikerült tetézni, két forgalmas kereszteződésben sem múködtek a lámpák, rendes dugó alakult ki. Szerencsétlen csóri rendőr próbálta irányítani a forgalmat. Ecseri – Üllői sarok, éppen az Ecseriről mehettünk volna, amikor az Üllőin jött egy Audi, kikerülte a hadonászó rendőrt, majd lendületből keresztülvágott a két sornyi autón. Eszméletlen. Az ilyen keresztülmegy a négysávos piroson is? Ha nem, akkor meg miért pont akkor kezdi el, amikor rendőr is áll a kereszteződés közepén?

A metróállomáson pedig operaáriát énekelt a jegyellenőr, teli torokból.

A lecsó, ahogy én szeretem

Szombat. Habár rengeteg dolgom van, de a női szakasznak (Anyós, Nej, Dóra) még több, így abban maradtunk, hogy ma – amíg a lányok vadásznak bevásárolnak – addig én főzök, utána viszont kiszállok.

Mit is lehetne ilyenkor összedobni? Lecsószezonban? Hát, lecsót. Ahogy én szeretem.

A főzés négy szálon folyik.

1.szál: Krumpli
Beindítom a sütőt, alsó-felső légkeveréses módban, 200 fokra állítva. Amíg eléri, addig összevágok kockára annyi krumplit, hogy tele legyen egy tepsi. Nagyon fontos! A krumplit nem hámozom meg, csak papírtörlővel tisztára törlöm. A héja ad egy plusz ízt, egy olyat, melyet én nagyon szeretek. A tepsibe sütőpapírt rakok, arra megy egyenletesen elterítve a krumpi. Figyelni kell rá, hogy ne legyenek kiemelkedő kupacok, mert azok megégnek. Amint eléri a 200 fokot, beállítom az időzítőt egy órára, aztán ez a szál már elvan magának.
Megjegyzés: ez a fajta krumpli nagyon jó köretnek is, de ekkor nem kockára kell vágni, hanem hosszába. Kellemesen ropogósra sül, úgy, hogy nem kellett hozzá semmilyen zsiradék.

2.szál: Csirkemell
Kockára vágok egy nagyobb filézett csirkemellet, hagymásan megsütóm egy külön teflonsütőben.

3.szál: Lecsó
Na igen. Ezzel nincs semmi kavarás, hagyományos lecsó. Hagyma, lehetőleg több fajta (vörös, új, póré, lila, fok) üvegesre sütve. Aztán paprika felkarikázva, szigorúan csumástól. Ebben is van TV paprika, meg csípősebb zöldpaprika is. Megpörkölöm, majd a végén kap még egy kevés pirospaprika port is, azzal együtt is megpörkölöm. Mehet rá a paradicsom, meg a fűszerek: só, bors. Pár perc után megkóstolom, mennyire erős, mennyire sós: ha kell, akkor kap még sót, illetve csípős gulyáskrémet.

A csirkemell általában hamarabb készen van, megy rá a lecsóra. Nagyjából ekkor megy rá a felkarikázott kolbász is.
Amikor elkészül a krumpli, akkor történik a szintézis: előkerül egy teflon tepsi, abba beleborítom a krumplit és a lecsót, összekeverem, majd addig hagyom közepes lángon, amíg zsírjára sül, azaz el nem engedi a vizet. Ekkor mehet rá a sajt. (Kicsit dióízű maasdammer sajtot szoktam felkockázni, de simán el tudom képzelni ugyanezt füstölt Karaván sajttal is.) Jól összekeverem, amíg még kemény a sajt. Utána túl sokáig már nem lehet vacakolni, a sajt tíz perc alatt megolvad és ekkor már készen is vagyunk.

Ja, mi a negyedik szál? Bor. Az olajozza a folyamatot.

Képek:

From MiVanVelem

Még külön vannak az alapanyagok. Látható a lecsó, a csirkemell, a krumpli, a sajt, a kolbász. Na meg a bor.

From MiVanVelem

Ez már majdnem a vége. Mindent átborítottam a tepsibe, várom, hogy lefőjön a lé, utána pedig mehet rá a sajt.

Török testvér

Későn végeztem az ügyfélnél, hazafelé még beugrottam egy bevásárlóközpontba mindenféle apróságért. Rendszerint a parkoló szélén állok meg, nem szeretek a tömegben forgolódni, száz méter sétától meg nem törik le a lábam. Az utolsó tételeket pakoltam a kocsiba, amikor mellém parkolt egy fekete Ford.

– Helló, Testvérem! Nem tudod, milyen messze van Ausztria? – tekerte le az ablakot az anyósülésen egy idősebb, mokánybajszos, kerekképű alak. Az a bizonytalan fajta: vagy török, vagy cigány, vagy hucul. Mindenesetre igencsak erős akcentussal beszélt.
– Kétszáz kilométer.
– Csak? Hát akkor az a szomszéd!
– Mondhatni.
– Aztán testvérem, voltál-e már Isztambulban?

Szóval török.

– Voltam.
– Merrefelé?
– Sultanahmet. Galata. Fatih. Eminönü. Yenikapi.
– Aha.
– Karaköy. Ortaköy. Kadiköy. Üsküdar. Cengelköy.

Minden egyes városrész megemlítésénél a pacák bajsza egy-egy centit konyult lefelé, a szeme pedig folyamatosan üvegesedett.

– Aztán a bazárban, voltál-e? – próbálkozott bátortalanul.
– Melyikre gondolsz? Voltam a fedett bazárban, a fűszerbazárban, a könyvbazárban, nemcsak a Fatihban, hanem Kadiköyben is, aztán voltam a hangszerbazárban az Istiklai elején, de benéztem a búvárbazárba is az Aranyszarv öböl partján.

Ezt a búvárbazárt már nem kellett volna. Ez már kegyetlenség volt.

A pacák teljesen összeszakadt. Aki ennyire ismeri Isztambult, meg a helyi viszonyokat, annak hogyan fog tudni szőnyeget eladni? De igazi török volt, nem adta fel. Hirtelen felcsapta a fejét, szemében szikrákat villantott az optimizmus. Kiugrott a kocsiból, szorongatni kezdte a kezemet.

– Testvérem, hogy én mennyire örülök neki, hogy te ennyire ismered a szülővárosomat! De most, komolyan! Engedd meg, hogy ezért az élményért cserébe adjak neked Ajándékot!

Kinyitotta a hátsó ajtót, kivett valami háztartási gépet.

– Ezt adom oda neked Ajándékba.

Én már gátlástalanul vigyorogtam.

– Testvérem, ugye nem gondolod komolyan? – ugrott fel a szemöldököm – Hát ismerlek, téged is, a városodat is. Azt hiszed, hogy beszopom ezt a trükköt?
– Jól van, na, jól van – morgott – De azért nincs harag?

Persze, hogy nem volt. Széleseket vigyorogtunk egymásra, aztán ment mindenki a dolgára.

Az utóbbi évek

Ha minden rendben megy, akkor az emberek lassan, apró darabokban halnak meg. Mindig egy kicsit. Mindig annyit, hogy a környezetük hozzászokjon. Hogy a Dédi mindig egy kicsit rosszabbul van. Hogy ma annyival lett rosszabbul, hogy meg is halt. De igazából nem is ma halt meg, hiszen már két hónapja látta mindenki, tudta mindenki, hogy valójában vége, ez már csak vegetatív létezés.
Ellenben ha nem megy rendben semmi, akkor jön egy rák, egy kamion, egy trombózis. Amikor a környezet döbbenten áll: semmi idejük nem volt hozzászokni a változáshoz. Ez sokkal jobban fáj. Ez egyszerűen nem fair.

Film?

Vasárnap délelőtt a kertben dolgozgattam, Nej pedig a nappaliban tologatta az egeret a médiacenternél.

– Mit csinálsz, kicsim? – társalogtam.
– Keresek valami filmötletet a neten, mit lenne jó megnézni.

Aztán ebédnél jól megtárgyaltuk, hogy rohadt nehéz ma jó filmet találni. A hollywoodi monstre filmektől hányok, az ugyanarra a tíz sablonra épülő filmektől szintén, maradna ugye a dráma, de nem akarok érfelvágós filmeket sem nézni, köszönöm, magamtól is tudok depressziós lenni, nem kell hozzá film, a szórakoztató filmek borzalmasak, például gyerekkoromban még imádtam a Csillagok Háborúját, ehhez képest az utolsó részt (azaz a harmadikat) már nem néztem meg, Harry Potterből az első kettőt kiváncsiságból, aztán skip, a Gyűrűk Ura harmadik részt már untam, pedig egyike voltam azoknak, akiknek már 1981-ben(!) ez volt ez egyik kedvenc könyvük, a Hobbitot meg már eleve meg sem néztem, de még az egykori nagy filmek is elromlanak, lásd az eredeti és szenzációs Csupasz Pisztoly hogy leromlott a harmadik részre és egyáltalán, ma egyre inkább úgy tűnik, hogy a szórakoztatás egyet jelent a vizuális orgiával, félórás csatajelenetek, cgi, cgi, amerre csak nézel, látványosan nagy tömegek, pusztulás, zúzás (Hulk! Zúzzon!), de történet, az nem kell, az senkit nem érdekel.
Sorozatot pedig elvből nem nézek. Függőségből elég a bor meg a szivar.

Ebéd után mentem vissza az udvarra, Nej pedig folytatta a keresést. Este találkoztunk a hálószobában. Filmet nézett.

– Ez mi? – kérdeztem, miután pár perc nézés után sem ismertem fel egy színészt sem.
– Valami film. Az a címe, hogy Lazacfogás Jemenben.
– Aha. Mindenesetre örülők, hogy végül csak sikerült egy igazi rétegfilmet találnod.

ps1.
Érdekes, de mintha a filmművészet visszatért volna a gyökerekhez. Amikor az első vetítések történtek, szintén nem volt sztori, csak 1-2 perces képek. Megy a vonat a sínen és befut egy alagútba. Emberek sétálnak az utcán. Egy ló belenéz a kamerába. Meg ilyenek. A nézők pedig kajálták és sóhajtoztak, hol jár már a technika. Ma pedig ugyanez történik. Cgi, egyéb digitális trükkök, mindent, de mindent meg tudunk csinálni, mintha valóságos lenne. És a nézők megint bemennek a mozikba, megint sóhajtoznak a technika fejlettségén és megint nem érdekli őket, tartozik-e a látványhoz történet.

ps2.
Oké, elismerem, túl szigorú voltam. Ha végigfutok az utóbbi 10-15 év filmjein, tudok mondani néhány olyat, melyben volt érdekes történet, voltak benne vizuális élmények, és mindezek pont a megfelelő arányban. De nincs sok.

Na jó, még mindig hétköznapok

Csütörtök. Reggel. Kávé. Terasz.
Döglött egér.
Kösz, macska.
Na mindegy, legfeljebb kidobom a kukába. Illetve nem, mert a kukák ki vannak készítve az utca végébe. Oké, akkor majd a kukásautó után dobom ki.
Addig kávézunk. Kettesben. Az egér már nem kér.
Végül megérkezik a kukásautó. Ürít. Behúztam a kukát. Papírtörlő. Egér. Beledobtam a kukába.
És csak utána kezdtem gondolkodni. Dinnyeszezon. A kuka alján áll a víz. Ellepi az egeret. Az most egy hétig ott fog erjedni. Aztán rádobjuk a jó nehéz kukászsákokat (dinnyehéj, kukoricacsutka). Végül az addigra kellően felpuhult egérből valami egérkrém lesz, elkenődve a kuka alján.
Oké. Vegyük ki. Egér, egér, ki a házból. Ha az olyan egyszerű lenne. Ebbe a nagy kukába már nem ér le a kezem, szószerint bele kellett másznom. Persze mindenhol hozzáértem a kuka falához. A hajam is.
Egér egyelőre bedobva a régi bringatárolóba. Menni kell az SzTK-ba.
Fogmosás. Zuhanyzás. A hülye kuka miatt hajmosás is.

09:07 Az SzTK-ban kidobta a gép a sorszámot. Egy EKG, két lelet tegnapról. Az EKG sorszám 4038.
09:10 EKG a második emeleten. Benézek. A bent lévő páciens 4037. Hurrá. Ezt már kivárjuk. Labor letojva.
09.15 Beteg kijön. Új sorszám: 4031. Miaf? Oké, irány a labor. Fél tízig vannak nyitva, utána már csak félóránként nyitják ki az ablakot.
09:17 A labor már zárva. Kopogtatás. Semmi. Vissza a másodikra.
09.25 4035. Felmegyek a laborba a fél tizes ablaknyitáshoz.
09.27 Várunk. Előttem egy idősebb hölgy, meg én.
09.30 Még mindig várunk.
09.35 Udvariasan kopogok.
09.40 Tiszta erőből odab@szok néhányat az ablakfélfára. Semmi. Vissza az EKG-ra.
09.45 Lejött az idős hölgy, hogy most nyitották ki az ablakot, siessek, talán még elérem. Ebben a pillanatban vált a pácienshívó berendezésen a szám: 4038. Inkább az EKG-t választom.
09:46 Kérdés a dokinőhöz: lehet akkor EKG-t mérni, ha a páciens dühében leginkább ordítani szeretne? Óvatos válasz. Vérnyomás. 130/70. Dokinő megnyugszik. Én nem. Sok. Általában 110-120 között szokott lenni a szisztolés. Elmondom a dokinőnek. Most már ő is ideges. Rám. Ötven évesen örüljek, hogy még van vérnyomásom.
09:52 Végzünk. Üljek le kint, majd jön az eredmény.
09:57 Megjött az eredmény. Irány a labor, a tízes nyitást pont elérem.
10:02 Ablak zárva. Négyen állnak előttem. Morognak.
10:07 Ablak még mindig zárva. Odasétáltam a vizsgáló ajtajához és odab@sztam egy embereset. Dokinő ordítva kirohant, hogy éppen vért vesz, egyedül van, ne zavarjam.
10.15 Kinyitják végre az ablakot. Sorra kerülök. A dokinő elkezd megint kioktatni, de a szavába vágtam és megkértem, nézze meg, mikor lett kikérve a sorszámom. Mióta nem tudom átvenni azt a nyomorult papírt. Ettől elhallgatott. Én pedig elmagyaráztam neki, hogy ha papíron fél tízig vannak nyitva, akkor ne zárjanak be már kilenckor, ha fél tízkor ki kellene nyitni az ablakot, akkor ne háromnegyed kilenckor nyisson ki pár percre, ha pedig tízkor kellene kinyitni az ablakot, akkor ne negyed tizenegykor tegye meg, azt meg rohadtul leszarom, hogy éppen beteg van bent, ha egyedül rendel, akkor az ő dolga lenne az, hogy ablaknyitás előtt öt perccel már nem fogad beteget, majd ha kiszórta a leleteket, akkor még marad utána 25 perce a páciensekre. Ők találták ki a szabályaikat, akkor tartsák is be. Persze nem tudtam meggyőzni, ő is mondta a magáét, végül morogva otthagytam.
10:20 Eszembe jutott, hogy Nej leletét nem kértem el. Visszaálltam a sorba. Csókolom, megint én vagyok.
10:40 Piac. Pogácsa. Túrós batyu. Csomagoltatva. Majd otthon. Kényelmesen.

Hazaértem. Átöltöztem. Kaja tányérra. Hosszúlépés. Terasz.
Basszus. Az ott az egér nyoma. Aki most a kerékpártárolóban várja a sorsát.
Faház kinyit. Ásó. A záportározó falánál friss vakondtúrás. Hahó, vakond! Meglepetés.
Kiástam egy nyomot, visszamentem a bringatárolóhoz az egérért.
Hoppá. A rózsák mellett még egy egér. Nagyon dolgoztak ezek a kurva macskák éjjel.
Papírzsebkendő elő, összemarkoltam a két egeret. Kisétáltam a betonkerítéshez. Nesze vakond, egyél.

Utána már nem történt semmi érdekes.

Nagylabor

Az megvan, amikor kijössz az esedékes kis/nagylabor vizsgálatról, majd egyből hangos kurjantással veted bele magadat az élvezetekbe? Hiszen eddig kellett sanyargatni magad, de immár levették a mintát, kielemzik, a doki legközelebb elmondja majd az értékelő beszédet, de ez már mind nem érdekes, mert itt van például a piac, ahol lehet kezdeni a napot mondjuk hurkával, kolbásszal, erős paprikával és foszlós fehér kenyérrel (szigorúan nem teljes kiőrlésű), utána pedig jöhetnek a pogácsák, mindegyik fajtából, elvitelre a rétesek, otthon bor, sajt, szalámi, desszertnek kesudió. Élünk. Egy napig. De csakazértis.

Monszun

De legalább szép zöld a fű.

A mai eső az összes víztároló egységemet fél óra alatt töltötte volna fel. Ha nem lenne mindegyik eleve tele. Hetek óta.

A macskák az egész égiháborút a terasz asztaláról nézték végig. Esküszöm, egy kicsit még össze is húzódtak. Egy kicsit.

[Update]

Innen:

Kautikus állapotok uralkodtak Dél-Pesten is, ahol a Méta utca volt járhatatlan – írta olvasónk. Egy BKV-busz árokba csúszott, a buszon még voltak utasok, nem tudtak leszállni a 30-40 centis viz miatt.
A környékről folyamatosan szirénázás hallatszott, rengeteg környező utca állt a viz alatt. Tíz perc alatt két mentőautó is próbált átjutni a környéken, de nehezítette a dolgot, hogy a Goroszló-Tövishát utca is járhatatlan volt

Ez gyk. itt van mellettünk, anyóspajtás is itt lakik. A szirénázás is csak fél kilenckor hallgatott el, de a csatornázási művek autói folyamatosan a környéken cirkálnak. A záportározóból szivattyúzni kellett.

A legtöbb csapadékot a meteorológiai szolgálat pestszentlőrinci állomásán mérték. Ott 3 óra alatt 67 milliméternyi eső hullott. Ebből több mint 60 milliméter egy óra alatt. A harminc éves átlag alapján 54 milliméter körül van a főváros térségében az augusztusi havi csapadék.

Ez meg konkrétan a szomszéd. Egy buszmegálló.

Csak egy újabb hétköznap

Először hajnali fél kettőkor ébredtem meg. Dörgött az ég, én pedig kimentem a teraszra becuccolni mindent, meg ugyanezt az előkertből is. (Már ott is van kiülős sarkom, jó árnyékos.) Utána fél háromkor keltem fel, amikor megérkezett a vihar és látszott rajta, hogy komolyan gondolja. Becsuktam a hálószoba északi ablakát. Legközelebb fél négykor keltem fel, amikor rájöttem, hogy a vihar megtalálta a nyugati ablakot, a szél által befújt víz pedig az ágyat. Szerencsére nem dunsztolódtam sokat, hajnali hétkor már csörgött az óra. Fél tízkor jelenésem volt egy belvárosi ügyfélnél.
Indulás. Húznám el az autóbeálló ajtaját, de az a dög nehéz ajtó leesett a sínjéről, méghozzá olyan szerencsétlenül, hogy be is szorult. Se jobbra, se balra. Az eső közben szakadt, a sár – a jó ég tudja, honnan került elő – meg kezdett belepni. Végül eluntam, lekaptam az egészet, félredobtam, a slagnál lemosdottam, kiálltam, majd nagyjából visszatámasztottam a kaput, mégse maradjon már tárva-nyitva a ház. Óra. Negyedóra késés. Miközben még mindig dőlt az eső és hétfő reggel van. Ilyenkor a város akkor is járhatatlan, amikor nincs ennyire feltúrva. Ehhez képest meglepően hamar beértem a Népligethez, 9.30-kor pedig beléptem az ügyfél épületébe. Még egyszer biztosan nem sikerülne.
Délig tologattuk a biteket. Utána pedig bemutattuk a főnökömel a ‘nem veszem fel, visszahívlak, na de akkor meg én nem veszem fel’ játékot. Igazi profik ezt a végtelenségig képesek játszani, mi sem voltunk kispályások, végül fél háromra jött össze, vagy a hatodik oda-vissza próbálkozásra. Igaz, közben vásároltam 150 liter fenyőkérget mulcsoláshoz és 250 kiló murvát burkoláshoz, mindezt be is pakoltam a kocsiba, haza is hoztam, visszaraktam a helyére a garázsajtót – közben konstatáltam, hogy a macska akkorát kábelezett a lakásban, hogy létra kellhetett a lejöveteléhez – de szerencsére csupa udvari munkám volt, például behordani a kocsiből a zsákokat, mert szerencsétlen gépjármű igen csálén állt a súly alatt. Na ekkor jött csak össze a beszélgetés, közben hazaérkezett a lányom, elmutogattam neki, hogy ‘macskaalom’, erre majdnem vissza is fordult. Én még növelgettem másfél órán át az entrópiát – telefonok, emailek – aztán délután négykor nekiálltam ebédelni. Nem sokat – görög saláta, kolbász, rozskenyér – de ittam hozzá két kisföccsöt és az éjszakai program, na meg a hétvégi kemény fizikai munka elérte, hogy már a kanapéhoz is alig tudtam elmászni. Alvás hatig. Pedig megfogadtam hogy ma még mulcsolok egy olyan igazit, de végül már azt is sikernek könyveltem el, hogy beálltam a kocsival az udvarra. Utána még válaszolgatás a délutáni levelekre és hopp, már nyolc óra. Szivar, internetes marhaságok átfutása, a mai elmaradt tevékenységek felvésése a wunderlistbe, aztán valszeg rekordgyorsaságú elalvás lesz belőle.
Szóval tényleg semmi, csak egy átlagos hétköznap.

Emlékek

Nem is tudom, minek nevezzem ezt az írást. Leginkább arról van szó, hogy felbukkant egy váratlan emlék és gyorsan rögzítettem, mielőtt ismét elsüllyed. Azaz ez egy írás magamnak. Mindenki a saját felelősségére olvassa tovább.
Délelőtt zenét kerestem és pont az E betűs könyvtárba léptem be. Erste Allgemeine Verunsicherung? Einstürzende Neubauten? Hopp, Edda. Ezer éve nem hallgattam. (Nyilván csak az első két lemez. A harmadiknál már érződik, hogy Attis elkezdett kokettálni a földönkívüliekkel.) Oké, jöhet. Hallgattam az első lemezt – és hirtelen beugrott a bűvös kocka. Utána pedig végtelen bükki rétek, legelők, fantasztikus völgyek.

Elmerengve néztem a füstbe: ez most vajon mi?
Aztán apránként visszafejtettem.

Az Edda nagyjából akkor vitte végbe a csodát, amikor Barcikán voltam középiskolás. 1977-ben még farsangi zenekarként nyomták a sulinkban a csakberrit meg a lassúkat. 1978-ban váltottak egy nagyot és elkezdett leszivárogni Barcikára is, hogy van itt egy figyelemreméltó miskolci banda. 79 elején toltak egy koncertet Barcikán és egyből megfogtak. Rögtön beraktam őket a nagy kedvenceim (Hobó, Ricse, P Mobil) közé.

Csak megjegyzem, hogy akkoriban nagyon bejött nekem a szintén miskolci BMW/Tandem formáció is (ember, két szintetizátorral nyomultak a gitárok mellett) de sajnos az ő munkájukból nem maradt fent semmi.

Aztán 1980-ban megtörtént a csoda: megjelent az első Edda nagylemez. Ez akkoriban óriási fegyvertény volt. Nem is tudom, mennyit kellett ehhez kényeztetniük Erdős Pétert. Csak hogy érzékeld: a nagy budapesti feltörekvők közül a HBB-nek szintén ebben az évben jött ki az első lemeze, a már ekkor legendás P Mobilnak csak 81-ben, a Ricsének meg csak 84-ben, de az is milyen lett már. (Na, ők maximum kaktusszal kényeztethették Erdős Pétert.) Mi, ott a világ végén el sem tudtuk képzelni, hogy egy helyi kedvencből hirtelen ekkora országos játékos lett, de persze örültünk neki.
Nagyjából ekkor, nem sokkal a lemez kijövetele után, szervezett az iskola egy tanulmányi kirándulást. Egy busszal mentünk, szerintem csak az A és B osztály, de ha tévedek, akkor Sztupi majd kijavít. Putnok és Sátoraljaújhely között csavarogtunk, Széphalom, keleméri erdő, ezek a célpontok rémlenek. Naná hogy megkértük a sofőrt hogy az új Edda kazettát tegye be a magnóba és egész úton azt hallgattuk végtelenítve. Sokan ott hallották először. Voltak is döbbenetek, hiszen az addigra közkézen forgó kazettákhoz képest igencsak durván belenyúltak a zenékbe. Hátrányukra. A szövegek csiszolásáról meg ne is beszéljünk.
De most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy egész nap az Edda szólt a buszban.
A keleméri réten elkéredzkedtem a tanerőktől. Ez egy szombati nap volt, én éppen hazautazást kaptam a koleszból, így szépen besétáltam Putnokra és életemben először – és utoljára – kipróbáltam a Putnok -Eger szuperexpressz vonatot. 40 kilométer, három óra. Ellenben a táj gyönyörű. De most még ott járunk, hogy beértem a putnoki állomásra és volt vagy másfél órám a vonat indulásáig. Mit csinál ilyenkor egy 16 éves srác? Kiültem az árnyékba, elővettem a bűvös kockámat – mindig nálam volt, mint ahogy akkoriban mindenkinél – és tekergettem. Akkoriban már ki tudtam rakni, sokkal jobban izgattak a különböző minták. Hamar el is repült az idő, sőt, a vonaton sem éreztem soknak azt a három órát. Különösen azért nem, mert a táj lélegzetelállító volt. A szerelvényen hárman tartózkodtunk, a sofőr, a kalauz, meg én. Királd környékén a vonat éppencsakhogy meg tudott birkózni az emelkedőkkel. Ez most egyáltalán nem túlzás: ha leszálltam volna, kényelmes sétatempóban is simán lehagyhattam volna a szerelvényt. És ott, azon a részen mentünk át erdőkön, hatalmas tisztásokon, hágókon, gerinceken, miközben a távoli völgyekben látszódtak a közeli települések. Aztán Szilvásváradtól már ismerős volt a táj, ismét foglakozhattam a kockámmal.

Hát, így. Így folyt össze az Edda első lemezének ronggyá hallgatása a bűvös kockával és a gyönyörű Bükk egy általam ismeretlen oldalával. Emlék rögzítve.

Egy gondolatot még megér, hogy mi is lett mindezekből. Az iskola helyén ma már valami zeneművészeti iskola van. A szombat már nem is tudom mióta nem munkanap. Az Eddából önmaga karikatúrája lett. A bűvös kockát elfelejtettük, aztán most éppen reneszánszát éli. Az említett vasútvonal pedig közben megszűnt.
Ja, én meg megöregedtem.