Stétl, Odessza és borscs 03/07

2012.10.19; péntek
Odessza belváros

Nem volt egy sima éjszaka. Vagy a fáradtságtól, vagy a fűtés hiányától, de hamar elkezdtem fázni, ráadásul a takaró is kicsi volt. Végül szorosan összebújtunk Nejjel és ezzel megoldottunk minden problémát. Azért egy pillanatra belegondoltam, mit csinálhat hasonló körülmények között a közvetlenül mellettünk lakó két sofőr – de aztán gyorsan elhessegettem a fejemből a képet.

Közvetlen az egyik szállásépület mellett egy csillogó bevásárlóközpont volt, annak a hatodik emeletét rendezték be kajáldának. Itt reggeliztünk és egyben ez volt a találkozóhely is.

Mára tulajdonképpen túl sok programunk nem akadt: klasszikus turistaséta a belvárosban, a híres épületek felkeresése, mindehhez a megszokott idegenvezetés, bőséges információkkal.

Először egy tök jellegtelen sarkon álltunk meg, ahol csak erről a sarokról kaptunk egy negyedórás ismertetőt. Azóta már nem tök jellegtelen, legalábbis nekünk nem. Konkrétan a Gyeribaszovszkaja és a Riseljevszkaja utcák sarkáról van szó, a sarokról, ahol a helyiek szerint mindig történik valami.
De először pár szó az utcák neveiről, illetve a mögöttük lévő személyekről. Azaz tulajdonképpen Odesszáról.

Ki is ez a Gyeribaszov, illetve angolosan Deribasov? Bármilyen meglepő, a név egy Jose de Ribas nevű spanyol-ír származású katonatisztet takar. Ő foglalta el csapataival Hadzsibej és Jeni Dunja erődeit 1789-ben a törököktől. Oké, és akkor? Nos, ebben az időben Odessza még nem létezett. A város helyén ez a két erőd állt, illetve az erődtől nem messze egy moldávok által lakott barakktelep, a Moldovanka. Ők voltak az erődök kisegítő személyzete. Katalin cárnő meglátta a pillanatban a lehetőséget és azt mondta, hogy ha Nagy Péter kijáratot épített a Balti tengerre (Pétervár), akkor ő meg a Fekete tengerre építtet egy nagy várost. A névadás elég zűrös volt, valami görögöset akartak, de a cárnő ragaszkodott hozzá, hogy a név nőnemű legyen, aztán ebből sült ki végül az Odessza név. A városalapítással, gáláns gesztusként, de Ribas tábornokot bízta meg. Persze ez nem ment egyik napról a másikra: Oroszország 1792-ben kapta meg hivatalosan a területet (Novorosszija), 1794-ben alapították meg a várost Hadzsibej néven és 1795-ben lett a neve Odessza.
Gondolom sejthető, hogy a Riseljevszkij név sem echte orosz embert takar. Armand-Emmanuel du Plessis volt a fazon becsületes neve, a munkaköre pedig Richelieu hercege. Ő a francia forradalom elől menekült Oroszországba és állt be Katalin szolgálatába. 1803 és 1814 között volt a város kormányzója és gyakorlatilag neki köszönhető az, ahogy a belváros ma kinéz. (Meg az orosz medve mancsának, de ez más téma.) A kormányzó elképzelése volt, hogy a város utcahálózata az akkor nagyon modernnek számító sakktábla formáció legyen, széles utakkal. Odessza belvárosát ma is francia stílusúnak tartják, nem véletlenül. A város hamarosan virágzásnak indult. Elérte, majd bekebelezte a Moldovankát. Gyakorlatilag mindenféle náció telepedett le, köztük különösen sok zsidó. A XIX. századi Oroszországban a zsidók nem mozoghattak csak úgy: kizárólag a letelepedési övezetek jöhettek szóba lakhelyükként, de azon belül is tovább korlátozták őket mindenféle előírásokkal. Foglalkozást sem választhattak maguknak szabadon. Egyedül Odessza volt kivétel, ahol az oroszokkal teljesen egyenlő jogokat élveztek. Jöttek is, mint darázs a májkrémre. Ekkortájt lett Odessza a világ harmadik legnagyobb zsidó városa (New York és Varsó után), és ebben a korban alakult ki a zsidó gengszterromantika is, melyről Isaac Babel ír az Odesszai Történetek című könyvében. Az aranyélet nem tartott sokáig, a városban élő görög közösség úgy döntött, leszámol a konkurrenciával: pogromot szítottak a zsidók ellen. A nagy sikerre való tekintettel az előadást később az oroszok többször is megismételték: 1821, 1859, 1871, 1881, 1905. Az életben maradt zsidók nagy része elmenekült, aztán ugye a holokauszt, a maradék pedig a hetvenes években hagyta el Oroszországot, amikor egy rövid időre felnyitották előttük a sorompót. Jelenleg az 1,1 milliós városban körülbelül 60e zsidó él (5%), de az ő jelenlétük sem látványos.

A sokszínű, soknemzetiségű város vonzotta a kétes egzisztenciákat. Megfordult itt mindenki a pitiáner csalóktól kezdve a csempészeken keresztül egészen a Moldovanka nehézsúlyú gengsztereiig, a kitalált szélhámostól (Osztap Bender) a valóságos gengszterkirályig (Miska Japoncsik). Az egyik nagyívű, gátlástalan szélhámosról pont a fenti sarkon beszélt el egy történetet a vezetőnk, ezt megosztom, mert tetszik.
Nőnemű egyedről van szó, nem is akármilyen szépről. A neve sajnos már nem jut eszembe, úgy látszik, tényleg öregszem. Szóval ez a hölgy díszbe vágta magát és elment egyszer egy neves ékszerészhez – akinek az üzlete a fenti sarok környékén volt – és bemutatkozott neki, mint a híres elmegyógyász felesége. Közölte vele, hogy le szeretné cseréltetni a jelenlegi ékszerkollekcióját, ezért megrendelt egy újat. Senki nem fogott gyanút, a hölgy az orvos lakására kérte az ékszereket, mondván, hogy a férje majd helyben kifizeti. Csakhogy olyan időpontra kérte, amikor az orvos nem tartózkodott otthon, ő viszont behatolt a lakásba. A cuccot maga az ékszerész vitte ki, a nő nyitott ajtót, majd bevezette az ékszerészt a szalonba. Eljátszotta, hogy nagyon örül az ékszereknek, mert éppen most indul egy bálba, ahol már viselheti is az új kollekciót. Magára aggatott mindent, az ékszerészt megnyugtatta, hogy a férje hamarosan hazaérkezik, aztán elment. A városban az volt az első dolga, hogy felhívta az elmegyógyászt, akinek úgy mutatkozott be, mint az ékszerész felesége. Elmesélte, hogy a férjét újabban fixa ideák gyötrik, és ezek egyre veszélyesebb kitörésekben jelentkeznek. Most például az a mániája, hogy eladott egy komplett ékszerkollekciót magának az elmegyógyásznak. Ő, mármint a feleség, egy trükkel elcsalogatta a férjét az elmegyógyászhoz, aki most ott ül a szalonban. Kéri az orvost, hogy haladéktalanul vegye kezelésbe a férjét és próbálja meg kigyógyítani a betegségéből.
Beletelt némi időbe és bonyodalomba, mire a két férfi tisztázta a helyzetet, de utána még jó ideig az ékszerészen röhögött a város.
Ügyes, nem?
Volt még több történet is a nőről, de térjünk vissza a városba. Hiszen éppen csak elindultunk.

Nem mentünk sokáig.

From Odessza 2012

A saroktól kábé 50 méterre van az Operaház, a város egyik markáns épülete. Itt is kaptunk egy sztorit.
Az operaház különösen fontos volt a városnak, így már 1810-ben megépítették. (Figyelünk, nem? 16 évvel korábban még csak üres puszta volt a területen, nem város.) Szóval az épület állott, de az igazán nagy neveket nem tudták megfizetni. Ekkor találta ki 1831-ben Voroncov kormányzó (ő a negyedik nagy név a város életében), hogy a kikötő karanténjának bevételét fordítsák az operaház működtetésére. Nagyon ravasz húzás volt, ugyanis a város egyik felügyelő orvosa (szóljon, aki jobb fordítást tud a medical inspector kifejezésre) egyben tulajdonhányaddal is bírt az operában. Így amikor meg akarták dobni a bevételt, akkor az orvos váratlanul járványveszélyt hirdetett ki, ez értelemszerűen meghosszabbította a hajók karanténban töltendő idejét, a plusz bevételből pedig meg tudták hívni a sztárokat, többek között Liszt Ferencet is.
Ez az operaház 1873-ban leégett. 1887-re építették újra, két bécsi építész – Fellner és Helmer – tervei alapján. Az építési költség 1,3 millió akkori rubelbe került.
Ez az operaház 1925-ben égett le.
Ehhez képest az újjépített operaház már jól bírta, egyben vészelte át a II. világháborút, ráadásul az oroszok sem hagyták lepusztulni: először 1960-ban újították fel, később 2007-ben, immár az ukránok. Amikor ott voltunk, teljes pompájában ragyogott.

Innen nagyon nekiindultunk. Körülbelül a dupláját mentük az előző távnak: ez volt már 100 méter is.

From Odessza 2012

Odessza, városháza. Vagy ahogy itt szeretik emlegetni: a Duma. Így már azért sokkal fennköltebbnek hangzik. Túl sok látnivaló nincs rajta, neoklasszikus épület, rengeteg oszloppal. A megvilágítása színjátszós, szerény véleményem szerint a bugyirózsaszín és a neonsárga nem áll jól neki, a lila viszont annál inkább. Előtte egy kisebb tér található, ez egyben a Primorszkij sétány kiindulópontja is. Említésre méltó még a téren álló ágyú, ezt a krími háborúban zsákmányolta a város, amikor valahogyan elsüllyesztették az angolok Tiger nevű hajóját. (Valójában maguk sem értették hogyan, hiszen csúzlinál komolyabb fegyverük nem volt. Plusz a bátorságuk.) Az ágyút ma Puska néven becézik, viccesen utalva a közeli Puskin szoborra. (Régebben fűződött hozzá egy hagyomány is. Ha a vőlegény kíváncsi volt arra, hogy a menyasszonya erénye rendben van-e, akkor ártatlanul elsétált vele az ágyúhoz. Ha a hölgy szűz volt, akkor az ágyú elsült. Hát, izé… remélem, Freud nem ismerte a legendát.)

Most szívem szerint azt mondanám, hogy végigsétáltunk a sétányon, de nem haladtunk ekkora lépésekkel. A sétány közepén megálltunk megnézni Richelieu szobrát (valami heveny elmebetegségből kifolyólag görög filozófusként szoborták meg), illetve vele szemben a Richelieu lépcsőt. Fura fintora a sorsnak, hogy ezt a lépcsőt senki nem ismeri ezen a néven, mindenki csak Patyomkin lépcsőként emlegeti, egy olyan történelmi esemény után, mely nem is a lépcsőn történt.
Itt a Prágában élő amerikai srác, Lloyd tartott egy kimerítő előadást a lépcsőről, a híres jelenet forgatásáról, magáról a Patyomkin páncélos című filmről, illetve Eizenstein életművéről.

Az előadás egy komplett esszé volt, részleteket nincs értelme idéznem belőle. Írok inkább magáról a lépcsőről. Ugyanaz a Francesco Buffo nevű olasz építész tervezte, aki a városházát is. Mondhatnád, nagy ügy, egy lépcsőn igazán nincs is mit megtervezni – de ez óriási tévedés. Buffo ezen a lépcsőn bedobott mindent, amit az optikai illúziók órán tanítottak neki. A legfelső lépcsőfok 12,5 méter széles, a legalsó pedig 21,7.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Emiatt elég rendesen borul a perspektíva. Fentről a lépcső sokkal kisebbnek tűnik, egyedül az alján mászkáló emberek méretéből sejthetjük, hogy azért annyira nem picike. Lentről viszont pont fordítva látjuk: a lépcső gigantikus, viszont a tetején lévő emberek furán nagyok. A lépcsőfokok nem monoton követik egymást, pihenők szakítják meg a sort. Ezeket a pihenőket pont úgy tervezte meg az építész, hogy fentről gyakorlatilag csak a pihenők felületét látjuk, lentről viszont csak a lépcsőket. Ezzel a trükkel felerősíti a korábban említett hatást: fentről nem csak kicsinek, de jelentéktelennek is tűnik a lépcső; lentről viszont nem csak óriásinak, de izgalmasnak is.

From Odessza 2012

A lépcső tetején rengeteg solymász hiéna garázdálkodik, csak óvatosan. Az a trükkjük, hogy gyorsan rárakják a solymot a karodra, majd egyből pénzt is kérnek érte. Ha pedig hagyod, hogy lefényképezzenek a madárral, akkor elvesztél. Az egyik sofőrünk balek volt, két madarat is hagyott a kezeire tenni, majd még le is fényképeztette magát: 400 hrivnyára akarták lenyúlni. (Csak emlékeztetlek, hogy a váltószám 27, Ukrajnában pedig a havi átlagkereset durván 2000 hrivnya. A havi.) Végül nehéztüzérségi alkudozások után tudta levinni az összeget az egyik solymásszal száz hrivnyára, a másikat meg valahogy sikerült otthagynia.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

Mentünk tovább a sétányon, egészen a túlsó végéig. Itt áll az impozáns Voroncov palota. Hogy ki építette? Úgyse találjátok ki. Francesco Buffo.
A palota oldalán volt néhány felírat, olyan krikszkraksz arab nyelven. Pusztán heccből megkértük a vezetőnket, hogy fordítsa már le. Erre elkezdte olvasni. Majd egy szónál megakadt, megvakarta a fejét, aztán elnézést kért, hogy ezt a szót nem ismeri, de az óottomán szókincse még nem tökéletes, viszont az értelmét el tudja mondani a mondatnak. A vége pedig egy évszám, de ezzel vigyázzunk, mert ebben az időben az ottomán birodalomban még rövid évben számoltak, azaz ahhoz, hogy megkapjuk a helyes értéket, a számot még meg kell szorozni ennyimegennyivel.
Innentől sokkal kevésbé mertük zrikálni a srácot. (Pedig lehet, hogy csak blöffölt.)

Ezután átmentünk egy lakatokkal telizsúfolt hídon (ha sokan mászkálnak rajta, állítólag érezni a híd mozgását), majd megnéztük a Sah Palotáját. Az épület eredetileg is keleti stílusban épült, de a neve akkor ragadt rá, amikor a XX. század elején a forradalom elől Odesszába menekült perzsa sah ezt az épületet kapta szálláshelyül. Utána beültünk egy füstös lyukba kávézni, de amikor kiderült, hogy ételt is tartanak, megebédeltünk: borscs meg saláta.

From Odessza 2012

Ez az úriember itt a fényképen Malinovszkij marshall. Azért ilyen vidám, mert éppen most bízták meg azzal, hogy alakítsa meg a Második Ukrán Frontot, itt, Odesszában. Ennek annyira megörült, hogy a létesítési parancsot magára is tetoválta. (Gyk. ennek a parancsnak a szövege szerepel a szobor talapzatán.)

Sétáltunk visszafelé a városba a Preobrazsenszkaja utcán. (Hogy errefelé képtelenek egy szótagból álló utcaneveket kreálni, az őrület.) A Sadovaja utca sarkán álltunk meg egy kicsit. Zokogni. Valamikor itt üzemelt a Libman Kávéház, közvetlenül mellette pedig a Russzov-ház. Híres épületek voltak, a kávéház valaha szószerint is a város közepe volt. Aztán… fura dolgok történtek velük. Előszöris lepusztultak. Ez még nem lenne annyira fura, mondhatni, errefelé megszokott. De ezek tovább pusztultak. Úgy értem, Odessza jelenleg is épül, szépül, sorra újítják fel az épületeit, logikus lett volna, ha ennek a két ikonikus épületnek is nekiesnek. Csakhogy ezek kiemelt műemléknek számítanak, nem lehet ám akárhogy felújítani őket. A jelenlegi tulajdonosa viszont nem így kalkulált, esze ágában sincs ennyi pénzt rákölteni az épületekre. Úgy gondolta, hogy eldózerolja a két házat, aztán a város legjobb helyén felszabaduló telken majd épít valami modern épületet. A város vezetőségét ez nem is zavarta volna, magát a várost viszont igen: az emberek az utcára vonultak, tüntettek a múltjuk megőrzéséért, így a városi vezetőség lépéskényszerbe került és megtiltotta a bontást. Patthelyzet: a tulajdonos felújítani nem akart, a város meg elzárkózott a bontástól. Odesszában vagyunk, itt bármikor megtörténhet bármi, egy szerencsétlen véletlen folytán egymás után kétszer is kigyulladt és leégett a Russzov-ház. A tulajdonos sajnálkozott ugyan, de aztán nekiállt eltakarítani a romokat. Hogy most már mindenki beláthatja, ide új épület kell. Nem látták be: újabb tüntetés, újabb bekeményítés. A tulajdonos stratégiát váltott: ha nem megy gyorsan, akkor menni fog lassan. A látszat kedvéért beállványozta ugyan a Russzov-házat, de egyébként nem történik semmi: türelmesen várja, mikor dől össze a két ház magától.

From Odessza 2012
From Odessza 2012

A lakók persze megtesznek mindent, vegyük észre a celluxszal betekert kandelábert.
Az utcasarkon vártuk, hogy zöldre váltson a lámpa, amikor egy asszony odajött hozzánk.
– Turistacsoport? – kérdezte.
Volt már annyi tapasztalatunk, hogy gyanús egyénekkel nem ismerkedünk, mindenki úgy csinált, mintha a nő nem is létezne. A szerencsétlen ment embertől emberig, próbált valamit nagyon elmondani, de nem igazán kapott rá lehetőséget. Aztán egyszer csak átjött az üzenet, én pedig nem győztem a csoport után szaladni. A nő ugyanis a Libman kávéház épületében lakott és felajánlotta, hogy bevezet minket a romok közé.

From Odessza 2012
From Odessza 2012
From Odessza 2012

Torokszorító élmény volt. A nő elmesélte, hogy ők, pontosabban szüleik, egykori kávéházi alkalmazottak voltak, így kaphattak lakást az épületben. Habár az egész már egy romhalmaz, de ők kitartanak: ma is itt élnek, vállalva az ezzel járó veszélyeket. Emellett harcolnak is: minden erre járó turistacsoportot igyekszenek berángatni, nézzenek széjjel, fényképezzenek csak, amennyit tudnak, vigyék hírét a világba, micsoda égbekiáltó disznóság zajlik itt, Odessza közepén.

Ekkor már csak az ortodox katedrális megtekintése volt hátra a kötött programból. Magát az épületet 1794-ben kezdték építeni, gyakorlatilag a város első épületeként. 1808-ban adták át. Ez az épület kivételesen nem égett le… a szovjetek dózerolták el 1936-ban. Lakótelepet, kultúrházat, Lenin szobrot vagy valami hasonló marhaságot akartak építeni a helyére, de aztán meggondolták magukat. Jó lesz ez parknak is. 1999-ben kezdtek bele a katedrális újjáépítésébe, 2003-ban szentelték fel. Kívülről az épület a megszólalásig úgy néz ki, mint az eredeti, belülről viszont már látszik az új hullám: a falfelületek vakító fehérre meszeltek, a festmények inkább csak jelzés értékűek. Egyedül az ikonosztázt dolgozták ki aprólékosan.

Hazafelé még beugrottunk megnézni egy passzázst, felfedeztük a lvovi csokik mintaboltját, aztán egy kis pihenő a lakásban. Jól elhúzódott a séta: eredetileg úgy terveztük, hogy kora délután már otthon leszünk, aztán mindenkinek szabadfoglalkozás. Így viszont a kötetlen program belecsúszott az estébe. Félóra ücsörgés, kinéztem egy rövid sétát a ma bejárt városrésszel ellentétes oldalon, majd nekiindultunk. Tekintve, hogy én magamtól nem ismertem annyira a várost, ez a séta pont ellenkezője lett a napközbeninek: sokat gyalogoltunk, keveset beszéltünk.
Viszont megtaláltuk a lopott cédék piacát. Egy meglehetősen nagy – olyan veszprémi piac méretű – telep, négy sorban tele bódékkal, és mindegyik bódéban mp3 cédéket, feltört játékokat, másolt dévédéket árultak. Ja nem, volt egy Apple Store is.

From Odessza 2012

A séta végén úgy döntöttünk, hogy bejárjuk a délelőtti útvonalat is, hogyan néz ki sötétben. Jól.

Aztán jött az éjszakai rémálom. 22.07-kor értünk vissza a lépcsőházunk elé. A vasajtó, amelyről azt az információt kaptuk korábban, hogy állandóan nyitva lesz, be volt zárva.

– Nocsak – vigyorogtam – Egy rejtvény. Egy kihívás.

Nej helyből nem volt ennyire optimista.

A mobiltelefon fényénél megvizsgáltam az ajtó környékét. (Világítás? Ne hülyéskedj. Tök sötét volt az udvar.) Zár, lakat nem látszott az ajtón, tehát a lakáskulcsunk felejtős. Emellett volt egy kaputelefon, de annyira ócskavas, hogy ezt utoljára valószínűleg Noé használta, amikor felszólt az Úrnak, hogy elég már a vízből, zárja el a csapot. Szvsz felejtős. Majd volt mellette még egy borzalmasan ütött-kopott, feketére festett, de már erősen elkopott, gyufásdoboz méretű vasdarab. Nézegettem, de a rögzítőcsavarokon kívül nem volt rajta semmi nyílás.
Ebből bizony rigli lesz, odabentre felcsavarozva. Azaz kívülről hiába is próbálkoznék, a megoldás az lesz, hogy odabent ráveszek valakit, nyissa ki az ajtót. Oké. Telefonos segítség. Hívtam a vezetőnket. Nem vette fel. Fejvakarás. Szerencsére alapos ember vagyok, a túra előtti levelezésből még indulás előtt kiszedtem a társak telefonszámát. Sorban felhívtam az összes embert, aki abban a lépcsőházban lakott. Senki nem vette fel a telefont. Kezdett izgalmas lenni a helyzet. Mivel még ennél is alaposabb ember vagyok, az elején kigyűjtöttem a túra összes szállásadójának telefonszámát is, így felhívtam azt az ukrán nőt, aki meg volt adva kontaktként. Nem vette fel. Gyorsan körbenéztem, Kafka nem vigyorog-e valahol az udvarban.

– Menjünk el a főépülethez – vontam meg a vállamat – Hátha ott van recepció.

Főépületnek azt neveztük, ahol a csoport legnagyobb része kapott szállást. Ez az épület közvetlenül a Gyeribaszovszkajára nézett és teljesen fel volt újítva, kívül-belül. De recepció itt sem volt. Hirtelen ötlettel elkezdtem sorra hívogatni azokat, akik egy épületben voltak a vezetőnkkel. Senki nem vette fel a telefonját. Oké. Próbáljuk ki a másik mobilról. Hívtam a vezetőt, de nem vette fel.

– Menjünk vissza a kapuhoz – dörmögtem – Hátha kitalálok valamit.

Habár teljesen irrevelánsnak tűnt az adott helyzetben, de elkezdtem húzogatni a kulcsunkat a fekete doboz előtt. Hátha mágneses a kulcs, a doboz meg érzékelő. Ez se használt. Oké. Ennyit a barátságos módszerekről. Beugrott, hogy a többiek a lépcsóházban a 24-es lakásban laknak. Egész véletlenül a kaputelefonon még megmaradt a 24-es szám. Nyomtam, mint süket a csengőt. Sokáig. Sokszor. Semmi.
Arra jött egy srác, megkérdeztem, tudja-e, hogyan lehet bejutni? Nem tudta, másik lépcsőházban lakott.
Ekkor elkezdtem sorban végignyomkodni az összes gombot a kapucsengőn. Legnagyobb meglepetésemre volt három olyan gomb, melyeknél halványan, de lehetett kint hallani, hogy valami cseng odabent. Ez volt az első jelzés arról, hogy ez az ócskaság működik. Újult erővel vetettem rá magamat, különösen a 24-es számot nyomogattam sokszor. Semmi. Ritka türelmes emberek lakhatnak a házban. Én ekkora csengőária után már biztosan kimentem volna pofánvágni a zajongót, Végül kigyulladt a lámpa az egyik földszinti lakásban. Gyorsan odamentem az ablakhoz, gondoltam, bekopogok. Szúnyogháló volt rajta, kábé öt centivel az üveg előtt. Elkezdtem dörömbölni az ablakkereten. Nem történt semmi.

Zavartan néztünk egymásra Nejjel.
– Egészen kellemes az éjszaka – jegyezte meg – Végülis elüldögélhetünk a városi parkban is reggelig.
– Nehogymár egy ilyen vacak ajtó győzzön az intellektus fölött – húztam fel magamat. Újból végigzongoráztam néhány telefonszámot. Semmi.

– Hát, ha máshogy nem megy, akkor vaduljunk – gondoltam, és a páncélozott túrabakancsommal belerúgtam egy hatalmasat a vasajtóba. Mintha egy bomba robbant volna az udvaron. A bent parkoló Zsiguliban beindult a riasztó. Nej falfehéren tántorodott neki a falnak. Valószínúleg nem sűrűn szokott egy töksötét, velejéig lepusztult ukrán belső udvarban éjjel tizenegykor vasajtókat rugdosni, autóriasztókat beindítani.

– Te hülye, ezt ne csináld – nyögte ki végül – Nem akarom az éjszakát egy rendőrségi fogdában tölteni.

Nem volt kedvem elmagyarázni neki, hogy ebben a szituációban ez fenyeget minket a legkevésbé. Olyan helyen voltunk, ahová a rendőröket egészen biztosan nem hívják ki. Maximum lejönnek, hogy jól elverjenek. És mivel ők nem beszélnek angolul, én meg ukránul nem, így viszonylag kicsi az esélye a diplomáciai megoldásnak.
Viszont, teljesen meglepő módon, nem történt semmi. Még csak egy ablakon sem néztek ki. Ezek borzasztóan toleráns emberek.
Belerúgtam még egyet az ajtóba. Erre a földszinti lakásban kialudt a villany. Viszont ha kialudt, akkor valaki van bent – vontam le a következtetést, és vadul dörömbölni kezdtem az ablakkereten. És végre megtörtént a csoda: kinyílt az ablak és egy huszonéves hapi nézett ki rajta.
– Please, open the door! – próbálkoztam olyan udvariasan, amennyire csak a bennem buzgó adrenalintól tudtam.
A hapi nézett egy ideig, majd bólintott. Kijött és kinyitotta az ajtót.
– Very, very sorry – kértem elnézést – But somebody closed the door.
Megint csak bólintott.
Felmentünk a negyedikre. Ledobtam a farmerdzsekimet az ágyra és töltöttem magamnak sztogramm vodkát.
Ekkor hívott vissza a vezetőnk.
– Bocs, most látom, hogy kerestél. Van valami baj?
Lenyeltem a vodkát.
– Nem, már nincs.
– Miért, volt?
– Igen. 55 percen keresztül próbáltunk bejutni a külső kapun.
Aztán elmeséltem, hogyan sikerült.
– Jézusom – kommentálta – Jézusom.
– Aha. Mit tudunk csinálni, hogy holnap ne kelljen ugyanezt eljátszanom?
– A kulcstartódon kell lennie egy mágnesnek. Azt kell hozzáérinteni a fekete dobozhoz.

Hoppá. Én. A műszaki zseni.

– Nem mondod?
– De. Nem mondtam volna tegnap éjjel?
– Hát, nem. Azt mondtad, hogy ez az ajtó sosem lesz zárva.
– Óh, ne haragudj. Nagyon restellem magamat. Hosszú volt a tegnapi nap, nagyon.
– Semmi probléma. Az a lényeg, hogy most már tudjuk. És hogy még élek.
– Tényleg szégyellem magam.
– Nem kell. Viszont jut eszembe, az éjszaka kaptál egy csomó hívást különböző telefonokról. Ne foglalkozz vele, mind én voltam.
– Csomó hívást?? Csak ez az egy volt.

Elbúcsúztunk. Mivel még nem vetkőztünk nagyon neki, lementünk Nejjel a kapuhoz, kipróbálni a mágnest. Én kimentem, ő bent maradt. A fekete doboz nem reagált semmire, a kulcstartó valószínűleg csak egy műanyag vacak volt, mágnes nélkül. Visszakönyörögtem magamat, aztán felsétáltunk. Újabb sztogramm. Kiálltam az erkélyre egy szivarral. Ekkor hallottam meg a lányok hangját a lépcsőházból.
– Aha, most értek haza – konstatáltam – Akkor nyomhattam volna a kapucsengőjüket még egy ideig.
Viszont simán bejutottak, azaz ők már ismerték a trükköt.
Közben persze tudat alatt a telefonbeszélgetésünk utolsó szavai motoszkáltak a fejemben. Csak egy hívás? Az meg hogyan lehet? Hacsak nem…
– Ne lepődj meg, hívni foglak – szóltam be Nejnek.
Tárcsáztam. Az én telefonom szerint kicsengett. Az ő telefonján nem történt semmi. Tárcsáztam a másik mobiltelefonomat. Ugyanez. Telefon kikapcs, bekapcs. Ugyanez. Nagyon nem értettem. Ha le lenne tiltva a híváskezdeményezés erről a telefonról, akkor nem azt hallanám, hogy kicseng a túloldalon. Napközben kerestek rajta otthonról, kaptam/küldtem sms-t, a telefonnak működnie kellene. Mégsem működik. Miközben felém úgy viselkedik, mintha működne. Viszont ez magmagyarázza az egyik rejtélyt: amikor azt hittem, hogy végigcsörgettem a fél világot, akkor tulajdonképpen senkinek a telefonja nem csörgött ki. Egy, azaz egyetlen telefonhívás volt csak sikeres, melyet a másik telefonomról kezdeményeztem. Ez alapján hívott vissza a vezetőnk.

Hülye egy éjszaka volt. Sztogramm, aztán alvás.

Linkek:

This entry was posted in Utazás.

2 thoughts on “Stétl, Odessza és borscs 03/07

  1. Én csak most, májusban jutottam el Odesszába. Így utólag is nagy élvezettel olvastam a blogot, és – engedelmével – az információkat felhasználtam saját képeim feliratozásához is. A fenti írásban említett szélhámosnő a híres Aranykezű Szonka lehetett, akinek egy másik “csínyjéről” itt olvastam. “… Построено здание на месте лавки купца Карла Меля, входившего в торговые ряды Пале-Рояля. Этого купца нагрела на крупную сумму мадам Блювштейн, она же легендарная Сонька Золотая ручка. Однако этот пренеприятный инцидент обернулся некой рекламой для Меля и дела его после ограбления наоборот пошли в гору.”
    Gratulálok az írásokhoz, és további szép utakat kívánok!

    • Hát, rég volt, amikor oroszul tanultam, a google translate meg kifejezetten viccesen fordítja a szöveget, de valóban, Szonyka Zolotaja volt a nőszemély.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *