Én még fürödtem a Dunában. És te?

Hétvégén, egész pontosan vasárnap, gemenci túra volt betervezve. Nem, nem gyalogtúra az erdőben, hanem kajaktúra. Szintén az erdőben.
A megoldás a vízállás. A helyi ember szerint 515-ös vízállásnál már egész jól kajakozható az erdő.

From Segédlet

Az érsekcsanádi kikötőből indultunk, átkevertünk a Dunán, be a túloldali, Rezéti-ágba, azon el, el a sziget mellett, egészen a dél-nyugati tavakig. Ott egy csatornán be, majd feleveztünk a Malomtelelő-tóig, aztán indult a rakkenroll. A térképen ugyanis kisvasútvonal fel van tüntetve (fekete vonal), de vízi út, az nincs. Magas vízszint ellenben volt, így beeveztünk az erdőbe, ösvényeken, vízzel teli árkokon feleveztünk a Decsi Nagy-Holt-Duna tóig. (Az a hurka alakú tó.) Ezen végigmentünk, a túloldalon volt egy jó százméter hosszú csatorna, azon elmentünk a vasútvonalig, ott átemeltünk, végül a Rezéti-ágon vissza, aztán Érsekcsanád.

Attila be is jelölte a google térképen.

From Segédlet

Nagy vonalakban ennyi. Jöjjenek a részletek.

Reggel kilencre volt megbeszélve az indulás. Érsekcsanád Pestről jó 160 kilométer, elég korán volt az ébresztő. De mindenki időben ott volt, és nem sokkal kilenc után már a kajakokban billegtünk.
– Jártál már errefelé? – kérdezte Attila.
– Kajakkal még nem. Csak gépfegyverrel.
(Szekszárdon voltam katona. Amikor kitört a háború, Fadd-Dombori környékén bohóckodtunk. A lőterünk meg Baján volt. A tájon kívül volt még egy közös pont: a víz. Akkoriban ugyanis egy locsolókocsis zászlóaljnál szolgáltam.)

A Dunán simán átkeltünk. Néha ficergett a kajak egy-egy alattomos örvénytől, de nem volt gond. A Rezéti-ág abszolút csendben fogadott. Sajnos a sor végén mentem, így le is maradtam az élményről: a sziget bal oldalán, egy gázlónál két szarvas úszott át az élenjárók előtt.

Nem sokkal később kaptunk egy kis ízelítőt abból, mi vár ránk. Attila egy ‘nehogymár végig ilyen unalmas úton menjünk’ felkiáltással bevágott a fák közé, mindenki más meg követte.

From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem

A második képet érdemes nagyban is megnézni, látszanak a víz alatt a mezei virágok, hangaszálak.
Itt tekeregtünk egy kicsit, élvezettel szlalomoztunk a fák között, aztán visszaeveztünk a holtágba.
Nem sokkal később elértük a tavakat, beosontunk és mindenki lecövekelt egy-egy fánál. Ebéd.

From MiVanVelem

Itt ért utól minket egy kettes kenu, benne egy férfi és egy nő.
– Már elkéstünk – szólt át köszönés után a hapsi – valószínűleg utánatok már elbújtak a szarvasok.
– Á, egyébként sem volt sok – legyintettem – Csak kettőt láttunk átúszni a gázlónál.
– Aha – mondta, és egy kicsit vörösebb lett a feje. De lehet, hogy csak a nap kapta meg hirtelen.

Nej egyik kezével a fába kapaszkodott, a másik szabadon maradt. Én egyik kezemmel a kajakjába kapaszkodtam, a másik nekem is szabadon maradt, így tulajdonképpen a két szabad kézzel mindent meg tudtunk oldani. Elértem a hátsó nagy tárolót, és ha Nej az én kajakomat is megfogta, akkor mindkét kézzel turkálhattam a csomagtartóban, nyithattam, zárhattam a zsákokat.
Itt ért az első baleset. A Laser hátsó rekeszének ez a vacak bepattintós gumis fedele van, egyszerűen képtelen voltam rendesen bepattintani. Két kézzel gyüszmékeltem, csapdostam, feszítgettem – végül beugrott. A bal hüvelykujjam meg ki. Pokolian fájt, nem is tudtam, hogyan fogok tudni továbbevezni… aztán megtaláltam a megoldást. A víz jéghideg volt, így csak be kellett mártanom időnként az ujjamat és lejegeltem. Azért vannak előnyei a kései kajakozásnak is.

Közben a kenusok már jöttek is visszafelé. Vagy amatőrök voltak, vagy félszegek. Vagy csak normálisak.

A Malomtelelő-tónál kiszálltunk. Úgyse hiszed el, miért. Megnéztük az erdei kisvasút állomását. Hangulatos egy állomás, remek rönképítményekkel, játszótérrel. És hagyományos vályús-pottyantós budival.
Nejtől turisták megkérdezték, mikor jön a legközelebbi vonat. Nem jutott eszébe az adekvát válasz, pedig milyen jól hangzott volna már, hogy ‘Sajnos nem tudom, én hajóval jöttem’.

Innen kezdett igazán bizarr lenni az út. Először áteveztünk a híd fölött.

From MiVanVelem

Ahogy a filmben is mondják, a híd túl messze van. Vagy túl alacsonyan. Utána sötét erdők követtek világos, vadvirágos réteket. Mindegyiken áteveztünk.
Az egyik réten Norbi megállt.
– Nézzétek már, itt úszik egy egér! Vajon csak úszkál, vagy az életéért küzd?
– Nem tűnik túl őszintének a mosolya – véleményeztem közelebb hajolva.
– Akkor kimentem.
– Hagyjad, szemmel láthatóan jól tud úszni, majd megoldja – javasolta Krisztina.
– Lehet, hogy tényleg csak az olimpiára gyúr.
Az egér közben kiúszott a kajakok közül. Norbi követte, próbálta felszedni az evezőlapáttal, de nem sikerült. Végül az egér unta meg.
– Hát, ez visszafordult – sóhajtott Norbi.
– Valószínűleg csak megkerülte a bólyát.

Aztán beszűkült az ösvény, sűrűsödött, először csak frankfurti leves lett belőle, végül már spagetti. Majd egy kanyarban elfogyott a patak, a fahulladék eltorlaszolta a folyást.
– Bezzeg a rábai csapatnál mindig van motorosfűrész! – jegyezte meg Attila.
Akárhogy is néztük, itt bizony át kellett emelni a kajakokat az akadály felett.

From MiVanVelem

Pontosabban mellett, mert ez már volt akkora dzsuva, hogy hosszabb legyen, mint a kajak.

Aztán ezt játszottuk végestelen végig. Vagy hetvenkettő akadály volt előttünk. A legtöbbjének elég volt csak nagy sebességgel nekimenni, aztán a kajakok átsiklottak az ágak, gerendák felett. Ezek igazából még csak akadállyá sem álltak össze, csak éppen nem látszott a víz a fatörmeléktől. Volt néhány, ahol fel kellett robbantani az erődöt. Én a sor végén haladtam, ha messziről hallottam, hogy törnek az ágak, már tudtam, hogy az élcsapat bontja az aktuális akadályt. És persze volt egy csomó, ahol semmilyen trükk sem számított, ki kellett szállni és cipelni az erdőben a kajakokat. Mit mondjak, reggel egészen biztosan nem számítottam arra, hogy napközben kullancsokra kell figyelnem miközben erdei csapásokon kajakokat fogok cipelni, ügyesen kerülgetve a szarvas- illetve vaddisznóürüléket.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Aztán megérkeztünk minden akadályok ősanyjához. Attila és Norbi kiszálltak, megnézni, hogy milyen hosszan terül el az összeállt fatörmelék. Ami biztos volt, hogy vissza már nem fordulunk: pár száz méterre voltunk a Decsi-tótól, visszafelé meg egy csomó megerőszakolt gát várt volna ránk.
Amíg keresték az utat, fényképezgettem egy keveset. Előreosontam, aztán vissza… csak éppen az ment ki a fejemből, hogy a napszemüvegemet nem akasztottam be a spricó kéményébe, hanem hanyagul csak ledobtam magam elé. Nyilván leesett, nyilván elsodorta a víz, nyilván nem találtam meg. Ha valaki arra jár és lát egy szarvast Bloc Stoat XL polárlencsés napszemüvegben, akkor adja át neki az üdvözletem. Az biztos, hogy nekem ez volt az utolsó drága napszemüvegem, az én kalandozós túráimra bőven elég az ezerforintos eldobható kategória is.
A szarvasokkal egyébként nem hülyéskedtem. Miközben vártuk a felderítő csapatot, közvetlenül az orrunk előtt vágott át az uszadékfák között egy szépen megtermett bika.

Végül visszaértek a fiúk, jó hírt hoztak: ha ezen átrágjuk magunkat, akkor valószínűleg több akadály már nem lesz. (Mondjuk, Attila már az elsőnél is ezt mondta.) Nos, átrágtuk. Itt már egészen profi módon szálltunk ki, húztuk fel a magas és meredek partra a kajakokat, cipeltük át, engedtük le és szálltunk bele vissza. (Norbi az elején becsúszott kajakostól, úgy tűnt, hogy élvezte, de azért többször nem próbálta ki.)

Az akadály után még jött egy pad. Ezen mindenki megpróbált lendületből átsiklani, végül mindenki fennakadt. Még én is, aki a lendület m*v-jéből helyből elég tetemes m-mel rendelkezem. Sajnos ugyanez az m vonatkozik a súrlódásra is, dehát a fizika már csak ilyen szenyó. Attila kiszállt és mindenkit átrángatott. A túloldalon a kajakok egy kicsit begyorsultak, Nejé egy kicsit oldalra is, a leányzó még ügyesen megtámaszkodott, így végül nem borult, de vagy harminc liter víz befolyt a kajakba. Ez úgy kertlocsoláskor nem sok, de benne ülni, nem olyan jó. A legelső nyugis helyen kapott szivacsot, merincset, aztán kialmozott maga alól.
Még belefutottunk egy meglehetősen hosszú akadályba, de ekkor oldalt már feltűnt a tó, így nem foglalkoztunk a faágakkal, áthúztuk a kajakokat egy réten és a tónál voltunk. Megcsináltuk.
Ahogy Attila fogalmazott, a lottó ötösnek nagyobb az esélye, mint hogy olyan emberrel találkozzunk, aki már átjött ezen a szakaszon kajakkal. Nej, ahogy ücsörgött a csuronvizes nadrágjában, valószínűleg abban a pillanatban inkább a lottóötöst választotta volna.

A tó már nagy volt. Szokatlanul nagy. Nem lógott be semmi oldalról, nem kellett rágyorsítani, hogy átcsússzunk a fatörzsek felett, békésen, kényelmesen eveztünk a gyönyörű napsütésben.

From MiVanVelem

Sulyommező a tavon.

A tó végén volt egy kis gubanc, mire megtaláltuk a feltöltő csatornát, de aztán meglett ez is. Habár most azt írtam, hogy feltöltő csatorna, ott és akkor ez valahogy nem realizálódott bennem. Legalábbis sokáig nem, és ennek később csúnya következményei lettek.
A Dunának ugyanis, magas vízállásnál, erős sodrása van. Emiatt erős a sodrása a Rezéti-ágnak is. A kisvasút töltése alatt pedig van egy lyuk – kajaknak kicsi, víznek viszont éppen elég – ahol szép tempóban dől be a víz a csatornába és azon keresztül a Decsi-tóba. Na, mi viszont mi pont ezen a csatornán evickéltünk fölfelé. Elég volt egy helyen elbambulnom, aztán a sodrás nekivitt egy ferdén benyúló faágnak, akartam egy nagyot húzni, hogy kikerüljem, de a lapát tolla beleakadt az ág villájába, próbáltam ugyan kiakasztani, de a sodrás meg vitte alattam a kajakot – és már be is fordultam a vízbe.
Azt szokták mondani, hogy a víz alatt nem szabad pánikolni. A kajakos magától kicsúszik a kajakból, nálam pedig, az eddigi tapasztalataim szerint, még a hullámköténnyel sincs gond, mert a súlyomtól kiakad. Most nem ez történt. Lógtam fejjel a víz alatt, a hullámkötény nem engedett, nekem pedig az jutott az eszembe, hogy pont így szoktak kajakosok ártatlan helyzetben megfulladni: szerencsétlenkednek a kibújással, közben meg az erős sodrású víz beviszi a kajakot egy uszadékfa kupac alá, aztán a kajakos beszorul. Szerencsére amíg az agyam ezen sportolt, a kezem automatikusan megkereste a spricó hurkát és feltépte. Csakhogy ekkor már nem volt meg a borulás lendülete, így messze nem csúsztam ki magamtól, úgy kellett féregmozgással kikászálódnom. Jó nagy levegőt vettem, amikor végre kikerült a fejem a víz fölé.
Persze ekkor még mindig igen nagy szarban voltam. A víz sodort lefelé, próbáltam kajakostól a part felé úszni, de a sodrással szemben esélyem sem volt. Hatalmas szerencsémre a lábam egyszer beleakadt egy sziklába, és ehhez a ponthoz úgy ragaszkodtam, mint öregasszony a nyugdíjához. Megálltam, megfogtam a kajakot… és álltam. Se előre, se hátra. Szaporákat pislogtam előre, vajon észrevette-e valaki, hogy baj van. (Szinte végig én mentem leghátul.) Szerencsére Attila látta, hogy valami nem stimmel, visszajött. Megfogta a kajakot, én pedig elrúgtam magam a sziklától és egy vetődéssel elértem egy gyökeret. Kihúztam magamat, majd a gyökereken, centiről centire felhúzódzkodtam a sáros, csúszos és legfőképpen meredek parton. Közben Attila került bajba, a két kajakkal már nem tudott felfelé jönni, vitte lefelé a sodrás. Leszaladtam pár métert, ő is kijött oldalra pár métert, végül be tudtam nyúlni a kajak orráért. Kihúztam, felrángattam, kipumpáltam, kitörölgettem. Mármint a kajakot. Attila segített a visszaszálláskor (ez sem volt piskóta abban a sodrásban, a kapaszkodó gyökerem az első pár másodpercben elszakadt), aztán mentünk tovább. Persze, ijedt voltam, meg csuromvizes, de már túl voltam a nehezén.

Nej pár méterrel feljebb várakozott, egy gyökérbe kapaszkodva. (Minket nem látott.) Nem is csodálom, hogy nem mert egyedül továbbmenni, a sodrás ugyanolyan gyors volt, előtte pedig néhány faág elég bonyolult pályát rakott össze: éles folyosó jobbra, utána hegyes kanyar balra. Elindult, aztán a kajak orra beleakadt egy villába, ettől hátracsúszott, így a kajak háta is beleakadt egy másik villába. Kész. A kajak beleágyazódott az uszadékba. Sőt, nemcsak belegyazódott, de annyi plusz felületet is adott, hogy az egész komplexum elindult lefelé. A parthoz közel, jobboldalon elcsörtettem mellette (itt azért jól jött, hogy a Kodiak egy tank és nincs grönlandi módra felhúzva az orra), így le tudtam nyomni az első beakadt ágvillát, Attila ugyanezt megtette hátul, így Nej kiszabadult. Mindhárman áthámoztuk magunkat az úszó erődön és már csak pár tíz méterre voltunk a töltéstől. A kiszállás nem volt túl egyszerű, Nej egyik lába beakadt egy gyökér alá, a másik lábával meg pont ezen a gyökéren állt. Az escher-i szituációt végül valahogyan sikerült megoldania, de nem volt kisimult az arca, amikor végre szilárd talajt érzett a lába alatt.

A többi már rutinmunka volt. Átcipeltük a kajakokat a jó ötven méterre lévő beszállóhelyig. Mit mondjak, volt hangulata: megfogtuk a dögöket, mentünk az erdei ösvényen, kereszteztük az erdei vasút útját, néztünk jobbra, néztünk balra, vonat nem jön, mehetünk. Úgy belegondolok, hogyan pisloghattak volna ránk a turisták, ha éppen jön egy vonat, mi meg sétáltatjuk a kajakokat az erdei ösvényen.

Beszálltunk és kábé egy óra evezés után kikötöttünk a kocsik mellett. Én próbáltam nyomni néhány erősebb szakaszt, hadd melegedjen a vizes aláöltözetem. Ez nagyjából sikerült is, kellemes meglepetésemre nem fáztam különösképpen. (Száraz ruhát nem vittem, elméletileg arról volt szó, hogy csak evezünk egy békéset a Rezéti-ágban.)
Kocsi, pakolás. Na, ez már szar volt. A nap lement, a hűvösben bizony kellemetlen volt a vizes cucc. Gyorsan ittam is egy sört, oldandó a stresszt.
Ahogy szedtem szét a cuccokat, két meglepetés is ért. Az egyik, hogy a múltkori mobiltartó tok jól vizsgázott. Igen, kapott még egy esélyt. Habár a borulás után a napi tárolóban megint állt a víz, a tok kívülről tocsogott, de belülről csontszáraz volt. Ergo a múltkor én voltam a balfék. A másik meglepetés sokkal kellemetlenebb volt: a fényképezőgép zsákjában állt a víz. Pont beszéltük is Attilával indulás előtt, hogy ez a fajta vízálló zsák nem tökéletes, harmatszerű pára mindig van benne – de itt nem harmat volt, hanem rengeteg víz. Az SD kártya túlélte, a fényképezőgép jelenleg szétszedve szárad, de túl sok esély nincs a gyógyulására. Hétfő este tesztelésképpen összeraktam, se kép, se hang. Oké, hogy 6 éves D40 váz, lassan úgyis cserélni kellett volna – de egy-két év még bőven benne volt. Sokkal nagyobbat ütött, hogy a 18-135-ös objektív fókuszmotorja is beragadt. Ha nem javítható értelmes áron, akkor napokig fogok zokogni a padláson.

Aztán a hazaút. Nej vezetett, de egy óra után kijött rajta a fáradtság. Cseréltünk. A többi autós valószínűleg nagyon nem érthette a helyzetet, hogy az addig poroszkáló kajakos autó miért kezdte vadul visszaelőzgetni őket. Kilencre érkeztünk haza, vettem egy forró zuhanyt, aztán pakolásztunk, este 11 körül jutottunk oda, hogy mehettünk aludni. A lakás tele van sáros, vizes cuccokkal, de ezeket majd apránként feldolgozzuk.

És akkor végül néhány fénykép, ömlesztve:

From MiVanVelem

Befelé a sötét erdőbe

From MiVanVelem

Fényképezik a fényképészt

From MiVanVelem

Sóhajok hídja

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Éppen nincs sehol egy farakás sem

From MiVanVelem

Evezés a réten

From MiVanVelem

Tanácstalanság a kijáratnál

 

This entry was posted in Kajak.

12 thoughts on “Én még fürödtem a Dunában. És te?

  1. Ember, ez alapvetően egy erdő volt. Abban miért ne lehetett volna szikla? Egyébként lehet, hogy igazad van, nem szikla volt, csak egy nagy kő. Nem úsztam le megnézni. Nagy volt, kőből volt és stabilan állt.

  2. Őszinte csodálattal adózom a kitartásodnak, amellyel a kajakozást, és a különböző elektromos kütyük szállítását összekötöd.
    Azt hiszem én már Thassos után feladtam volna, és megfogadom, hogy elektromossággal működő eszközzel 10 m sugárban meg sem közelítem a kajakom, de Te még kitartóan fakasztottad a vizet a belsejükben Velencén és a Gemencen is…

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *