Category: Kerékpár

“A byciclizés a rohanó idő hű jellemzője; s míg a gőzszekér a szellem fejlesztése mellett bénítólag hat a testre, addig ez újmódi kerekezés egyenlőn fejleszti mindkét részt s az erőt adó gőzt magában az emberben termelvén, örök mozdonynyá teszi az embert.”

Pár héttel ezelőtt olvasnivalót kerestem és az egyik eldugott polcon kezembe akadt ez a könyv: Borbély György: Kerékpáron ​Párisig és vissza; Úti emlékek; 1889.
Nem, a dátum nem elírás. A hapsi tényleg eltekert Párizsig egy penny-farthing kerékpárral. Meg vissza. Meg előtte feljött Tordáról Pestre. Erdélyből egyedül érkezett, rengeteget dühöngött az alföldi utak miatt, pontosabban az utak teljes hiánya miatt. (Fura volt olvasni, mert több helyszínre ráismertem és azokon a részeken ma sem sokkal jobb a helyzet.) Pestről pedig két haverjával vágtak neki a nagy útnak. Most gondolj bele: 1889. Aszfaltozott út? Talán. Itt-ott. De leginkább szekérút. Az emberi természet pedig változatlan: akkoriban a szekeret hajtó kocsisok szólogattak be nekik, sőt, volt ahol verekedéssé is fajult a helyzet, ma ugyanezt a bunkó sofőrök, buszvezetők, kamionosok teszik. Ugyanúgy. Csak. Mert megtehetik és gyorsan leléphetnek a helyszínről.
Hazafelé már egyedül jött a szerző, méghozzá jó nagy kerülővel, Olaszországon, Horvátországon keresztül. Majd Pestről még hazabumlizott Tordára.
A könyvben részletes napló is található, nekem leesett az állam. Földutakon, hajtáslánc nélküli, azaz nagykerekes bringával nem ritkán toltak 100 km feletti napokat, Milánó környékén volt egy 135 kilométeres napja is. Rendkivüli sportteljesítmény volt, egy igazi őskori nagy bringatúra.
Külön extra a szerző jó stílusa, meg értelemszerűen a régies szóhasználat.

Az érdekesség az, hogy ezt a könyvet teljesen elfelejtettem. Nézd meg ezt:

1993-ban rendeltem (Nej nevére) még a bakonyi időszakban. Akkoriban ugyan már volt országúti bringám, de csak úgy mászkálgattam vele. Meg sem fordult a fejemben a bringatúrázás, erre még 25 évet kellett várnom. Mégis, megtetszett annyira a könyv, hogy megrendeltem postán a Könyvklubtól.

Aztán elfelejtkeztem róla és csak most, 2025-ben csodálkoztam rá újból.

Az utóbbi időben eszméletlen, mennyit írtam Ebikéről.

Valahol érthető a dolog, elég komoly kognitív disszonanciát élek át, de nagyjából már meggyógyultam. Ezt a rengeteg írást eddig szerencsére nem publikáltam, nem is fogom. Lesz majd hamarosan egy rövid összefoglaló, aztán haladjunk tovább. (Basszus, még egy félórányi videónyersanyagot is vettem fel, természetesen ezt sem fogom megvágni.)

És akkor jöjjön maga a túra.

Szerda délután jött az értesítés, hogy a szervező lemondta a csütörtöki megbeszélést. Azaz felszabadult a csütörtököm. A péntekem meg eleve szabad volt. (A hétvégém viszont nagyon nem.) Adta magát, hogy behúzzam a régóta esedékes tesztet: mennyit bír Ebike egy feltöltéssel? Az első elképzelés az volt, hogy lerongyolok – a Bubán keresztül – Keszthelyig, utána meg a déli partnak haza. Ez olyan napi 240 km lett volna. Itthon már volt egy hevenyészett tesztelgetésem, akkor az jött ki, hogy 100 kg súllyal, 1500 méter szinttel 198 kilométert mentem, közepes spórolgatással. Ez 198*10+1500=3480 HTI (hatótávolsági index), önmagában is nagyon jó érték, talán túlságosan is, erre biztosan nem mernék túrát tervezni. Keszthely meg 110 kilogrammal lenne 240*10+1400=3800 HTI, nyilván nem férne bele. Erre találtam ki azt, hogy csak Badacsonyig megyek (200 km, 3400 HTI), onnan pénteken átkompolok Fonyódig és úgy jövök haza. Meredek lesz? Az. Eleve 10 kilóval súlyosabban próbálom megközelíteni az egyébként meglehetősen bravúros itthoni értéket. De mindenképpen szerettem volna egy nagyon kisarkított mérést. Legfeljebb spórolok. Meg mit tudom én, ha elfogy a nafta Révfülöpnél, attól még simán el tudok tekerni áram nélkül is a célig.

Ez az egész teljesen impulzusszerű volt. Először csak kiváncsiságból rajzoltam meg az útvonalat, aztán puszta kiváncsiságból kerestem szállást Tomajban, de minden tökéletesen klappolt, nekem meg a bringáim állandóan túraközeli állapotban vannak, így szerda estére már minden elő is lett készítve. Csütörtök/péntek, 400 kilométer, 2300 méter szint. Jó lesz.

Budapest – Badacsony
2025.08.28; csütörtök

Reggel nyolc környékén indultam el. Úgy okoskodtam, hogy rögtön Budapesten spórolok egy nagyot. Városban úgysem lehet 16-18 km/h-nál többet menni, ehhez meg nem kell rásegítés. Azaz a Buba kezdetéig – tőlünk 24 km – rásegítés nélkül tekertem ki. Utána viszont maszívan használtam, hiszen szinte végig emelkedik. Biatorbágyig enyhén, Etyektől meg nagyon. Utólag kiderült, hogy a spórolásra igencsak szükség is volt. Biatorbágy után megjelent a 40-43 km/h erősségű viharos szembeszél, ez gyakorlatilag legyilkolta, levette a tábláról a rásegítést… és kitartott egészen Balatonalmádiig. Nem ez volt a nap legjobb része, sőt. A kezdeti lelkesedés úgy szivárgott el, ahogy egy kilyukadt csónak süllyed. 30-34 fok, a legmagasabb növény a szőlő, árnyék sehol, a bokrok és cserjék fekszenek a viharos szélben, mely nem hűt, hanem forró. Erre jött rá a meglepően sok 9%-os emelkedő (igen, a rásegítésest is tekerni kell). illetve nekem a parlagfű/ürömfű allergiám, mely otthon tűrhető, de terepen nem annyira. A mélypont Nadapon volt – mely egyébként a túra legmagasabb pontja volt – itt leültem egy dohánybolt árnyékos padjára és nyugodtra ittam magamat zéróradlerrel. Aztán vissza a túrába, mely persze nem lett jobb, Fehérvárt eleve utálom, legalábbis kerékpáros szemmel, aztán még 40 kilométer dombvidék, izzasztókemence és szélvihar. Berhidánál mindkét combom begörcsölt, ekkor voltam a legközelebb ahhoz, hogy feladjam, de aztán 3-4 kilométerenként egy-egy egyperces pihenőkkel végül csak tudtam haladni. A szélvihar Balatonalmádinál csillapodott le, ekkor már a hőség is enyhült, na meg a balcsipart, ott mindig jobb bringázni, mint az érdektelen dombvidéken, szóval innen már ment minden rendben. Nagyjából. Az látszott, hogy időben igencsak megcsúsztam. A napközbeni szél nagyon megfogott, persze a hátralévő távon rátolhattam volna állandóra a bringára a rásegítést, de az azért látszott, hogy eléggé ki vagyok centizve. Miközben a combom egyből újrakezdte a görcsölést, ha megterheltem. Füreden bevásároltam estére, aztán toltam, ahogy tudtam. A szállásadóval folyamatosan beszélgettünk, végül eljutottunk oda, hogy neki kisgyereke van, nem bír éjszaka is várni, de szerencsére egy hős nagymama megmentette a helyzetet. Este tízkor érkeztem meg. Rádugtam a bringát a töltőre, leültem az asztal mellé harapni valamit (az étkezés teljesen kimaradt a napból), megettem egy zacskó rágcsát, ittam egy sört… majd elaludtam ülve. Éjfélkor riadtam meg, átmásztam az ágyba. Fogalmam sincs, hogyan, de még felhúztam az órát reggel hatra.

Badacsony – Balatonkenese
2025.08.29; péntek

Hát, igen. Reggel hatkor ébresztő. Kemény élet a bringás túrázóké.

Nézzük, mi lett a tegnapi mérés eredménye: 203 km, 1400m szint, maradt még benne 11 km, az annyi, mint 3540 HTI, ami megint egy igencsak szép érték. Persze az egésznek nem volt semmi értelme, a nap nagy részében tomboló szélvihar miatt az eredmény nem használható tervezésre. Annyit tudtam meg, hogy az erős szél nagyon megfogja a bringát, gyorsan lezabálja az akkumulátort. És persze erős szél bármikor jöhet, arra nem lehet túrát – napi túratávolságot – előre tervezni. Szóval csak óvatosan: hiába adja magát egy közel 200 kilométeres napi túratáv, 150 fölé nem szabad tervezni. A tegnapi nap is úgy lett csak meg, hogy extrém sokat spóroltam az árammal.

Jó. És hogyan megyek haza?

Az eredeti elképzelés úgy kapott halálos sebet, hogy megnéztem a hajó menetrendjét. A legkorábbi járat 10:15-kör indul, háát, jó, ha 11-kor elkezdhetek bringázni. Soha nem érek haza. Aztán itt vannak ezek a lábgörcsölések, sima úton tudom kezelni, de meredek terepen nem annyira. Pedig jó lett volna az is, hogy tekergek egy kicsit a Balaton-felvidéken, aztán Veszprémből vonatozok haza. Meg egyáltalán a vonat. Nyilván megfordult a fejemben, hogy akár Badacsonyból, akár Fonyódról is mehetnék azzal, de átszállás nélkül csak expresszvonat van, azokra meg felcipelni egy bazi nehéz elektromos bringát, majd utána felakasztani a henteskampóra… ehhez nem fűlött a fogam.
Végül úgy döntöttem, hogy vagyok annyira kemény, hogy hazabringázok. A korai indulás miatt az északi parton, viszont a szokásomtól eltérően most nem megyek el Fűzfőnél Fehérvár felé, hanem bubakompatibilisen lemegyek Akarattyáig, onnan Fehérvár, Velencei-tó… és a rövidebb, 7-es úton haza. Trekk nem volt, de ehhez nem is kellett, ránézésre olyan 190-200 km lesz, azaz egy újabb kisarkított aksiteszt. Illetve nem. A tegnapi viharos szél mára is kitartott, csak éppen ma hátulról fog fújni. Ami egyfelől öröm, másfelől viszont megint hazavágja a tesztet.

Nyolckor úton is voltam. Az idő kellemesen hűvös volt, szél sehol, madarak csicseregtek a fákon, jól ment a bringa. Próbáltam itt is spórolgatni, de ez azért nem volt egyértelmű: városban könnyű spórolni, mert úgysem lehet gyorsan menni, de itt, a néptelen kerékpárúton simán lehetett döngetni 25-tel. Aztán úgy döntöttem, hogy akkor döngetek. Egyfelől ma hátszelem lesz, meg ha elfogyok a végére, Budapesten akkor ia hazagurulok valahogy, még ha négykézláb is kell hazahúznom a bringát.
Mentem is, mint a golyó. A révfülöpi kocsma sajnos még nem nyitott ki, hja a koránkelés átka. Jól megpörgettem, hamarosan Káptalanfüreden voltam, na ott már több szerencsém volt. A strandbejárat mellett van egy kocsma, ahol Budweisert csapolnak, soha nem hagynám ki, ha erre járok. (Tegnap este ki kellett, szorított az idő.)

Aztán amíg üldögéltem, beállt mellém egy vonat. Egy egészen szimpatikus motorvonat. Olyan, amilyennel Egerbe szoktam járni. Gyorsan meg is néztem a MÁV alkalmazásban, Katica interrégió vonat. Hoppá. Nekem pont ez kell. Füredről indul. Szintbeli felszállás, egyszerűen csak fel kell tolni a bringát. Nincsenek kampók, csak a biztonsági övvel kell odakapcsolom a korláthoz. Klímás. Ráadásul nem kell pályudvaron bolyonganom, aluljárókba le/fölcipelnem a bringát, ezekben a megállókban van 1, azaz egy sín, el sem lehet hibázni. Oké. Mikor jön a következő? Két óra múlva. Háát… Oké, hogy olyan helyen üldögélek, ahol Budweisert csapolnak, oké, hogy hamarosan nyit a konyha és lehet kajálni is, de két óra ücsörgés egyedül egy asztalnál, az nagyon nem kellemes. Meg mit puhánykodok én itt? Gyerünk tovább.
Balatonkenesére terveztem az ebédet, abba az étterembe, melynek a fogadójában az Ultrabalatonon megszálltunk. Nem is volt ezzel baj, megérkeztem, megkajáltam. Aztán elkezdtem nézegetni a térképet. Hat kilométer és elhagyom a Balatont. Jön megint a sivatag jellegű dombság, most van 35 fok, a tűző napon nyilván keményebb lesz, Főkajárnál van egy durva emelkedő, mit fog arra mondani a lábam? Aztán Fehérvár, a tömött Velencei-tó, a határozottan kellemetlen 7-es út, Budapest sem egy leányálom, ráadásul ott már megint centizhetem a rásegítést… kell ez nekem? Mi is van azzal a vonattal? És igen. Megáll Kenesén is, 40 perc múlva érkezik, kábé 25 percet kell várnom rá, az már belefér.
És ennyi. Nagyon kényelmesen felértem a Déli-pályaudvarig, onnan még hazatekertem, összességében ma is meglett a száz kilométerem, két nap alatt meg a háromszáz. Ha úgy nézem, nem volt ez rossz bringázás. Elég rendesen megcáfolta azt az elvet, hogy rásegítéses bringával nem lehet sportolni. De, lehet. Az más kérdés, hogy erre a célra nem ez a legjobb eszköz.

Este még lezuhanyoztam, bekentem magamat mindenfélével és egy olyan pánikszerű alvást mutattam be, amelyen még én is meglepődtem.

[PS]
Mondjuk, legalább a kezemet bevizezhettem volna a tóban.

Egy újabb félúton feladott túra, nyilván megint műszaki hiba miatt.

Pedig milyen jól indult…

Írtam korábban, hogy tetszik, tetszeget ez az új rásegítéses bringa, de egyszer meg kellene hajtani egy hosszabb túrán. Ennek jött el az ideje augusztus közepén. Az eredmény… kiábrándító. Nem tudom. A Valóság nagybácsi mintha megérezné, hogy kinek mi a titkos félelme és jól pofánnyomja vele. Elkezdtem egy videót, ahol elvittem egy próbaútra a bicót, és közben beszéltem mindenféléről. például arról, mik a félelmeim egy ilyen elektromos rásegítésű bringával kapcsolatban és beszéltem arról is, hogy ez a szuperbringa hogyan segített legyőzni a félelmeimet, hiszen ezzel egyáltalán nem kerülhetek megoldhatatlan szituációba. Aztán nesze, négy nap után mégis az lett.

De először lássuk azt a négy napot, hiszen ezek a napok nagyon rendben voltak.

Leutazás Egerbe
2025.08.09 szombat

Ez mindig veszélyes műfaj. Öcsémék pénteken érkeztek haza Horvátországból, a hűtő pukkadásig volt Ozujskóval, ráadásul kerti sütögetést terveztek a szomszéddal, adtunk az érzésnek. Mindezt egy hét napra tervezett, 600 kilométeres és 8000 méter szintet tartalmazó túra előtt közvetlenül. Oké, hogy rásegítéses bringával megyek, de ez az első nagyobb túrám vele, fogalmam sincs, mennyit kell tekernem és mennyit segít be. Pontosabban, terveim szerint a legminimálisabb rásegítést szándékozom csak igénybe venni, hiszen alapvetően szeretek bringázni, ez a bicaj csak azért kell, hogy időnként átsegítsen a nehéz pillanatokon.

Eger – Rozsnyó
2025.08.10 vasárnap

Reggel üdén és frissen ébredtem. Na jó, nem. De ittam egy sört reggelire és már pörögtek is a lábaim. Csak rá kellett tenni a bringára és már mentem is.
A mai napra ez volt az útvonal: Szilvásvárad, Ózd, Tornalja, Pelsőcz, Rozsnyó. Nem túl veszélyes, Szilvásváradig masszív, de enyhe emelkedő, Ózd előtt, Farkaslyuknál van egy nagyobb mászás, utána végig megint hosszú, de enyhe emelkedő. 105 kilométer, 6-700 méter szint. Teljesen ideális, ugyanis szerettem volna nyugodtan kipróbálni, mennyi is a hatótávolsága a bringának. A weboldalán lévő kalkulátor azt mondta, hogy 120 kilóra 150/100/40 km a hatótávolság, tereptől függően. Csak éppen nem részletezte, mit tekint közepes, illetve magas emelkedőnek. Nem mindegy. Úgy terveztem, hogy igyekszem spórolni: ahol lehet, kikapcsolom a rásegítést, aztán meglátom, mennyi szufla marad a végén az aksiban.
Rögtön az elején történt egy baleset: Bélapátfalva-bányatelepen már kilenc előtt nyitva volt a kocsma, és Kőbányait csapoltak. Osztottam, szoroztam, pokoli kánikulát jósoltak mára, talán még Ózdon tudnék sört inni, ott meg azért nem szivesen, utána viszont már nem nagyon érdemes, jön a meleg. Ezt a ziccert nem lehetett kihagyni. Szilvásváradon utánaküldtem két rétest, így megvolt egész napra a kaja is, meg a pia is.
Tempósan haladtam, a farkaslyuki emelkedőt igazából meg sem éreztem, utána meg már nem volt több. Bánrévén ittam egy zéró radlert, aztán meg már Szlovákiában voltam. Tornalján szomjaztam meg legközelebb, de a teszkóba nem volt kedvem bemenni (ismerem a helyet, a közbiztonság… mondhatni hiányos), aztán megláttam egy szolgáltatóházat, benne egy cukrászdával, amely előtt egy nagypapa üldögélt a kisunokájával. A nagypapi sört kortyolgatott. Na, abba a cukrászdába én is benéztem és gazdagabb lettem egy 12 fokos Kozellel. Még csak nem is láttam addig ilyet. Innentől monoton tekerés a perzselő napon. Pelsőcznél kapott el a következő kisértés. Találtam egy kellemesen lepusztult krcsmát, árnyékos padokkal. Bezörrentem. A csapos kisasszony rögtön az elején megvett, amikor a korsót a fagyasztóból kapta ki.
Felmerülhet, hogy én általában nem tartom praktikusnak kánikulában a sörfogyasztást. Ez így is van, de úgy látszik, az elektromos bringánál belefér. Ez ugyanis nem késztet annyira intenzív mozgásra, mint a hagyományos bringa, emiatt nem is hevít fel annyira a sör. Nyilván túlzásba sem szabad vinni, de egy-két korsó belefér. Különösen Szlovákiában.
Iszonyat korán érkeztem meg Rozsnyóba. Ez egy általános tapasztalat volt a túrán, mindenhová több órával hamarabb érkeztem meg a tervezettnél. Azaz alaposan újra kell gondolnom az elektromos bicóval történő túrákat, ha szeretném, hogy ezzel is délután 5-6 között érkezzek meg, a jelenlegi túrán megtapasztalt 12:30-15:00 helyett.

Na mindegy, 17:00-ra jelentettem le magam, 14:30-kor már ott voltam. A recepció csak 15:00-től élt. Eredetileg úgy gondoltam, hogy először átveszem a szállást, majd onnan sétálok át az 500 méterre lévő Kauflandba bevásárolni, de a jelenlegi helyzetben praktikusabbnak tűnt érkezés előtt bevásárolni. Hát, Árpád… nem volt az. Úgy kezdődött, hogy már a bevásárlókocsiknál koldult egy idősebb cigány, mindenkinek odaszólt, nekem is, a bejáratnál meg egy 5-6 fős cigánycsapat ordítozott, veszekedett. Gondolhatod. Nekem meg a bejárat mellett kellett hagynom egy, a felszereléssel együtt többmillió forint értékű bringát. Ilyen gyorsan sem vásároltam még be. Ennek meg is lett a következménye, nem volt időm normális hideg sört keresgélnem, így egy kézműves sörfőzde hűtőjéből kaptam ki pár sört. Mint kiderült, mind extra keserű IPA volt. A svédcsepp ezekhez képest labdába sem rúghatott. Mire kiértem, már állt a bál, a cigányokat biztonsági őrök vették körül, igyekeztek eltávolítani őket az ajtótól, persze ők sem hagyták magukat, ment az ordibálás. De a bringám megvolt, gyorsan elpakoltam, aztán mentem a dolgomra.

A korai érkezés okozott némi gondot, de megoldottuk. A szállás ultra szuper volt, a túra legjobb szállását itt fogtam ki. Pakolásztam, töltögettem, aztán nagy pihenés. Határozottan furcsa érzés volt, hogy ennyire ráérek. Ezt később sem bírtam megszokni. Ha jól van szervezve a túra, akkor az ember nem érkezik meg túl korán. Az ugyanúgy nem jó, mint a túl késő.

Rozsnyó – Szlovák Paradicsom
2025.08.11 hétfő

Éjszaka elméletileg hidegfront érkezett, meg a mai nap hegyitúra lesz, 20-23 fok közötti hőmérsékletet jósolt egész napra a a meteorológia app, én pedig elégedetten bólogattam. Egyébként ez be is jött, egyedül akkor szaladt fel a hőmérséklet 35 fok fölé, amikor kint hagytam a bringát a napon, miközben ebédeltem.

Dobsináig nem történt semmi érdekes. Így is terveztem. De utána… na, ott indult be a gyönyör. Poprád, Lőcse és persze Podlesok/Káposztafalva egy 600 méter magasan lévő fennsíkon vannak. Ide fel kell menni, úgy, hogy közben meg kell mászni egy 900 méteres hegyet, és ez a mászás Dobsinánál kezdődik. Már az országút is hatalmasat szerpentinezik, de én bevállalósabb voltam. A Komoot jelezte, hogy van erdei bringaút is, én meg úgy voltam, hogy ez valójában egy e-monti, miért ne próbálnám ki, mit tud terepen? Szokták mondani, hogy a legizgalmasabb túrák alapja a tudatlanság, nos, ez most is tökéletesen fejezte ki a helyzetet. Lendületből felszenvedtem magam egy 13%-os köves, kőtörmelékes úton, boldogan tekertem is pár kilométert, mire rájöttem, hogy rögtön az elején eltévedtem, visszagurultam a startmezőre, majd újból megmásztam a hegyet, immár a jó úton, szerencsére ez már csak 10%-osan emelkedett, persze kőtörmelék, az volt, mintha fizettem volna érte. De végül fent voltam. Kibírtuk. Én is, a bringa is.
A sztratenai kocsmában terveztem sört, de fertőtlenítés miatt zárva volt. Végül csak a célban, a podlesoki túraközpontban tudtam egyet inni, gondolhatod, mennyire porzott a vesém. Viszont megint durván korán érkeztem. Itt már módosított érkezést adtam le tegnap, a korábbi 17:00 helyett 15:00 órát… és 12:30-kor már ott voltam. 65 kilométer, 1050 méter szint, a szint nagy része kőtörmelékes, köves ösvényen. És mégis. Oké, elmentem ebédelni, egy olyan étterembe, amelybe májusban többször is megpróbáltunk eljutni, de sohasem volt nyitva. De még így is… csak délután kettőig, amikor kinyitott a kempingbolt, addig is másfél órát kellett kihúznom az étteremben, ami nem is egyszerű feladat, feltéve, ha az ember nem akar csacsira becsípni. Egy korty sör mellett üldögélni egy órát… eléggé frusztráló. Aztán gyorsan bevásároltam, utána átvettem a szállást, becuccoltam, mindent felraktam töltőre, kialakítottam a körletrendet, lezuhanyoztam… és ekkor volt fél négy. Feküdtem az ágyban, néztem a plafont és nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal.

Pár szó a szállásról. A Szlovák Paradicsom iszonyúan felkapott hely. Szezonban többszáz méteres sorok állnak minden létra előtt. Egyszerűen ilyenkor fullon van. Mind a terep, mind a parkolók… és mind a szállások. De nem csak Podlesokban, hanem bent Káposztafalván is. Én végül őrült nagy szerencsével egy cserkésztáborban találtam egy lyukat magamnak. Ez konkrétan úgy nézett ki, hogy barakképület, 12-15 picike szobával, a fal funérlemez, közös vécé/fürdőszoba a folyosó végén, a közös konyha mellett. Tekintve, hogy jó tíz évig voltam kollégista, engem ez nem igazán zavart, de kényelmesnek azért nem nevezném. Azzal viszont tisztában voltam, hogy ennek is nagyon örülhettem.

Miután meguntam a plafon nézegetését, a mobilomon lévő könyv sem tudott igazán lekötni, végül kisétáltam a Fehérvíz és a Hernád összefolyása melletti sziklára. Üldögéltem, néztem a tájat. Szép, de nem túl változatos. Visszasétáltam. Plafon. Aztán korán elaludtam. Dacára annak, hogy a barakk ekkor éledt fel, ekkor érkeztek haza a túrázok és indultak be a bulikázások.

Szlovák Para
2025.08.12 kedd

Ma tökmindegy volt, hogy mikor indulok és ugyanolyan tökmindegy, mikor érkezek. Ma ugyanis itt maradok, helyben, és egész nap a Szlovák Paradicsom bringás túraútvonalait fogom járni. El se hiszed, mit jelent ez nekem. Habár a májusi túráról szóló beszámolót úgy fejeztem be, hogy kész, vége, ide már nincs értelme visszajönnöm, de azért a kisördög már akkor is motoszkált bennem: oké, gyalog tényleg nem… de kerékpárral? Hiszen vannak kerékpáros útvonalak is. Nyilván nem tálcások, létrások, dongalétrások, de azért ezeken az utakon is lehetnek kihívások, mások, mint amelyek a gyalogtúrás útvonalakon vannak. Össze is raktam egy 60 kilométer körüli, 1200 méter szintes túrát, mely bejárja a Szlovák Paradicsom számomra még ismeretlen részeit. És ember.. el tudod képzelni azt az érzést, amikor a cowboy begördül kerékpáron a Menedékkő turistaházhoz? Leszáll, sercint egyet, majd megfeji a sörtehenet?
Nos, ez volt a terv. Sikerült? Háát…
A Menedékkőhöz simán felmentem, dacára a murvás útnak és a 10-12%-os emelkedéseknek. De már útközben látszott, konkrétan a sárga/piros elágazónál, hogy lesznek itt még gondok. Lettek is. Miután visszatértem és ráfordultam a Glac útra, 18%-os, laza kőtörmelékes út fogadott. Több kilométer hosszan. Egyszer egy kő fogott meg, egyszer a törmelék sodort ki az úton kivülre. Mindkétszer biztos voltam benne, hogy nem tudok újra elindulni, ember, ilyen meredekség és ennyire bizonytalan talaj, de mindkétszer megoldottam valahogy. Végül megcsináltam. A Sucha Bela kijáratánál ültem le pihenni egy padra és percekig csak pislogtam hitetlenkedve. Nem néztem ki magamból ilyesmit.

Az eddigiekhez képest a hátralévő út már sétaterep volt. De csak ahhoz képest. Azért akadtak kemény részek is bőven, de a duzzadó önbizalom átsegített mindegyiken. Délben már a Geravynál voltam. A menedékház fullon nyitva volt, alul is nyílt egy kiszolgáló pult, semmi extra, gyorskaják és sör, de nekem az utóbbi is bőven elég volt.

Innen elméletileg a zöld kerékpárút vitt volna tovább… ha létezett volna. Elindultam rajta, de egy iszonyú szűk ösvényt kaptam, tele turistákkal, majd bejött egy keresztbe kidőlt fa, melyen fogalmam sem volt, hogyan vonszolnám át a nehéz bringát, majd láttam, hogy később egy sűrű bozótos jön, újabb keresztbedőlt fákkal, szóval káromkodtam egyet, majd visszamentem a Geravyhoz, utána pedig a kék kerékpárúthoz, melyen legurultam Sztratenába. A kocsma megint nem volt nyitva, még mindig fertőtlenítették. Ezen valahogy megnyugodtam, a franc sem akart volna olyan kocsmában sört inni, melyet két napig kell fertőtleníteni. Innentől már a tegnapról jól ismert úton tekertem el Podlesokba. A változatosság kedvéért ma egy másik étteremben kajáltam, aztán bolt és a szállás. Délután háromkor. Pedig nehéz volt a terep, több, mint 1200 méter szint, 60 kilométer… mégis itt vagyok már háromkor. Este nyolcig olvasgattam, aztán valahogy álomba imádkoztam magam abban az őrült kakofóniában, amilyen ilyenkor egy turistaházban szokott lenni.

Podlesok – Zakopane
2025.08.13 szerda

Egyszerűen nem tudok későn indulni. Amikor az ember este nyolckor fekszik le, legkésőbb reggel hatkor kilöki az ágy. Most is, nyolckor már úton voltam. Márpedig ilyen korai induláskor borítékolható, hogy korán is fogok megérkezni.
Dombvidék. De nem az a szelíd fajta. Őrületes nagy mászások voltak rajta, embertelen forgalomban. Oké, a rásegítés dolgozott, de a reggeli csúcsforgalomban akkor sem volt nagy élmény tekerni. Poprádon végülis átjutottam, de nem akarok beszélni róla. Ritka vacak volt. Utána viszont teljes meztelenségében mutatkozott meg a Tátra, én pedig nem győztem gyönyörködni benne.
A nagyon forgalmas útról lejöttem, tulajdonképpen Felsőtátrafüredig nyugisan araszolhattam felfelé a 8-10%-os emelkedőn. Viszont már itt feltűnt, hogy valami nincs rendben a bringa motorjával. Ekkor még nem tudtam, hogy mi is van: szubjektív a jelenség, azaz velem galoppozott el a ló és kezdtem el túl sokat várni a rásegítéstől, vagy tényleg kevesebb rásegítést kapok annál, mint amennyit kapnom kellene? Tesztelgettem, figyeltem, mint egy elhivatott patkányagykutató, de nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Közben felértem a tátrai autós körútra, először bepróbálkoztam a hivatalos kerékpárúttal, de az is barom volt, aki ezt kitalálta, nagyon hamar visszamentem a főútra. Ember, másfél méter aszfaltcsík, tele gyökérfelnyomással, turistával, bringásokkal. Nemhogy haladni nem lehet rajta, de folyamatos az életveszély. Aztán amikor a kerékpárút rávezetett egy meredek lépcsőre, amelyen alig bírtam leszenvedni a bringát, bepöccentem és mentem a főúton.
Egy ideig.
Ugyanis Matlárháza és Barlangliget (Tatranska Kotlina) között a Komoot berajzolt egy hosszú és izgalmasnak tűnő kerékpárutat. Ezt meg akartam nézni.
Háát…
Eleinte rendben volt. Aztán fokozatosan durvult be. Egyre több lett a kő. Aztán a kőtörmelék. Aztán kezdett szűkülni az út. Végül már gyalogösvény lett belőle, durva meredekséggel, gyakorlatilag kerékpározhatatlan talajjal. Itt taknyoltam is egyet, szerencsére csalánba estem, nekem nem lett bajom, a tükröm bekrepált, minden mást meg tudtam szerelni. De ezt kerékpárútnak nevezni… duzzadó önbizalomra utal. És a valóságtól való teljes elszakadásra.
Barlangligeten nyalogattam a sebeimet, megszereltem mindent, ami szétesett, aztán a Bélai cseppkőbarlang előtt megebédeltem. Bryndzove halusky. Miért kérded? Mindenhol ezt ettem. Nincs két egyforma.
Ez az incidens viszont végül teljesen elvette a kedvemet attól, hogy a főút helyett a terepen csalingázó kerékpárúton menjek. Eljátszottátok a bizalmamat, Géza. Illetve Béla. Persze ez azzal is járt, hogy forgalomban kellett tekernem, hosszú tíz percekig meg sem tudtam szólalni, akkora zaj volt. Nem mintha olyan sokat tudtam volna beszélni, itt jött Zsgyár mellett egy soha véget nem érő emelkedő és a rásegítés nem volt topon. Én szerencsére igen, feltekertem így is. De határozottan éreztem, hogy a pedálnak van egy erős ellenállása, melyet le kell küzdenünk, nekem és a rásegítésnek. Ez azért visszafogta a haladást.
Aztán így hullámozgattunk. Javorina, majd Lysa Polana, a határ, egy újabb gigantikus emelkedő, a rásegítés megint betlizett, balkanyar Zakopane felé, emelkedők, lejtők, a helyzet a végére annyira bedurvult, hogy egy hosszú 4%-os emelkedőn úgy tudtam csak felmenni, hogy leváltottam a legnagyobb lánckerékre, rásegítésből a legerősebbet (high) hívtam elő és még így is bele kellett állnom. Mondanom sem kell, a high rásegítést soha nem kellett használnom a túrán, egyedül Budán volt rá szükségem eddig egy 25%-os emelkedőn. Mint ahogy azt sem kell mondanom, hogy egy 4%-os emelkedőn rásegítés nélkül is könnyedén fel kellett volna mennem. Egyszerre lett volna kedvem sírni és dühöngeni. Ez ugyanis azt jelentette, hogy vége a túrának. A motor krepált be, márpedig ez egy drága dolog, túl drága ahhoz, hogy hozzáengedjek egy akármilyen szervizt egy garanciális kerékpárhoz. Ezt haza kell vinni és otthonról elindítani a garanciális ügyintézést. Bebuktam két szállást és három napot a túrából, mindhárom nap különösen szép és izgalmas lett volna. (A teljesség igénye nélkül: Magas-Tátra északi oldala, Kócs-hegység, Kvacsányi szurdok, Liptói medence, Vág völgye, Alacsony-Tátra, Priehyba hágó, Garam völgye, Aggtelek és a Szörnyű völgy.) Nos, ennyi. Telefonáltam Nejnek, hogy vegyen ki egy nap szabit és holnap jöjjön értem a furgonnal.

Persze ekkor még bőven nem voltam a célban, veszettül szurkoltam, hogy innen lejtsen végig az út Zakopánéig, azon belül a szállásig. (A gurulásssal nem volt gond, a motorfék tekeréskor indult be.) Nagyjából így is történt. Aztán persze még nem lett vége a keserű pohárnak. Megint korán érkeztem. Háromkor voltam a hotel recepciójánál, négytől volt checkin. Elhajtottak. Felvetettem, hogy esetleg itt hagyhatnám addig is a bringát. Azt mondták, hogy persze, vigyem le a pincébe. Lift? Nincs. Nehogy már ne tudjam megemelni és kézben levinni. Én meg úgy néztem rájuk, mint akik még sohasem láttak túrabringát felszerelve, a cucc simán volt negyven kiló. Nyilván a táskákat le tudtam volna róla szedni, de ahhoz kellett volna a szoba. Melyet csak a checkin után kapok meg. Végül hagytam az egészet a fenébe, leültem a szálloda lépcsőjére és egy órán keresztül nézegettem a köldökömet. Utána megkaptam a kulcsot, felcipekedtem a szobába, levittem a bringát a pincébe, rádugtam a töltőre, majd felmentem, szuttyogtam, végül elmentem vacsorázni a Kulipintyóba. De még így is piszok korán értem haza, kínomban lengyel könnyűzenét néztem a tévén, mondjuk úgy, hogy ez már kínzásnak is túl erős volt. A csúcspont egy Stallone film volt, melyet egy unott férfihang szinkronizált alámondással. Nem volt ismeretlen a műfaj, láttam ilyen filmeket itthon is. A 90-es években. És már akkor is iszonyat gagyi volt. Szóval szenvedtem rendesen, de ez illett legjobban a hangulatomhoz.

Hazautazás
2025.08.14 csütörtök

Elméletileg délben kellett volna elhagynom a hotelt, de egyszerűen nem bírtam 8-nál tovább aludni. Meg Nej délre igérte magát, akkorra már mozgásban akartam lenni. Tízig valahogy elhúztam az időt (lengyel könnyűzene, alámondásos akciófilm), aztán elhagytam a biztos menedéket. Felmásztam Kuznyicéig, igen, az emelkedő tetején megjelent a hiba, ami megnyugtatott, mert egyik titkos rémálmom, hogy elromlik valami nagyon drága dolgom, de amikor visszavisszem, akkor meg megjavul, aztán éppen volt fent egy szabad asztal a bolt előtt, vettem zéró Zyviec-et, meg péksütiket és elvoltam a tömegben, mint a befőtt. Délre lementem a rondóhoz, egyszer csak megjelent Nej is a furgonnal, beálltunk egy napi parkolóba (az automatát megint nem sikerült megfejtenünk), majd elsétáltunk a Kulipintyóba, mert egy céklalevest dobtam fel jutalomként Nejnek, ha hazavisz, utána pedig hazacsorogtunk. Azóta eltelt egy nap, pakolás, szervezéshegyek, a bringa gyártójának még nem írtam, de mindegy is, hétvégén úgysem olvasnak levelet.

Szóval így. Azt kell mondanom, hogy az elképzelés jó, a rásegítéses bicaj – ha működik – jó megoldás. A kulcs az, hogy az én kezemben van a szabályozás: használhatom úgy is a rásegítést, hogy semmit ne kelljen erőből tekernem. És használhatom úgy is, hogy időnként bele kelljen feszülnöm. Rajtam áll. Amíg működött a cucc, nálam az vált be, hogy akármilyen meredek emelkedő is volt, akkora rásegítést tettem rá, hogy olyan 4-5%-os emelkedőnek feleljen meg. Ez tulajdonképpen egy felsőlevágású szűrő, 4-5 százalékig megkapok mindent, afölött viszont csak a 4-5 százalékot. Legyen akár 18-20% is. És ez így rendben is van. Ha olyan túrát tervezek, ahol a meredekségek 10% alatt vannak, továbbra is a gravelt fogom használni. Ha ennél erősebb meredekségek lesznek, akkor meg jön az e-bike.

Fényképalbum

Eger – Zakopane

Túraútvonal

[Update]

Ezt gyorsan tisztázzuk, mielőtt mindenki tűzre dobná az elektromos bringáját. Nem tudom, mennyire közismert, nekem új volt, de ahogy beszélgettem ismerőseimmel, közülük másokat is meglepett, hogy a középmotoros elektromos bicók motorjában kikapcsolt rásegítésnél, illetve rásegítés mellett rossz sebességi fokozat használatakor ellenállás ébred. Ez nem hiba. Nem bug, hanem feature. Ezt a kereskedő írta vissza, amikor reklamáltam. Simán lehet az is, hogy egy átlagos elektromos bringánál ez az ellenállás alig érzékelhető. Ez a jószág viszont nem átlagos erejű, a 900Wh akkumulátor és a 95 Nm nyomatékú motor brutál. Jelenleg (2025 augusztusában) a magyar piacon nem találtam ilyesmit..

Egy ilyen erős motornál már érzékelhető és zavaró is lehet ez a szokatlan ellenállás. Szokatlan, mert hagyományos kerékpárnál ilyen nincs. Ha emelkedőn túlságosan gyenge fokozatban megyek, akkor legfeljebb pörgetve hajtom a bringát. Ugyanez ennél a kerékpárnál ellenállást gerjeszt és összességében nehezebb lesz tekernem, mint erősebb fokozatban. (Ez történt Zakopane előtt.) Ha 20-22-vel gurulok kikapcsolt rásegítéssel és rátekerek, gyakorta azt tapasztalom, hogy gyorsulás helyett fékezés történik. Ez megint az az ellenállás, mely nem hiba, hanem tulajdonság.
Amióta hazajöttem, komoly energiákat fektettem a tesztelésekbe. Bekameráztam a gépet, bemikrofonoztam magamat, rögzítettem mindent, itthon telemetriát raktam a felvételekre, elemezgettem, ahogy illik. Mostanra meglett a magyarázat az anomáliákra. Az, amiről fentebb is beszéltem. A kerékpár jó… csak hát ilyen.
Természetesen nem mentegetni akarom magamat, hülye voltam. Túl korán mentem nagy túrára. Két próbautam volt előtte a bringával, egy sima alföldi 40 kilométer és a Normafa a maga 70 kilométer távjával és 400 méter szintjével. A túrán meg röpködtek az ezer méterek, megpakolt bringával. Ekézhetném magam azzal is, hogy reagálhattam volna higgadtabban, de ha nincs meg az alapinformáció a váratlan ellenállás megjelenéséről, akkor az ember csak műszaki hibára tud gondolni, az meg elég frusztráló.
Na mindegy, én ezt az egészet tanulópénznek tekintem. Kicsit drága volt, de manapság az élet ilyen, ha rúg, akkor nagyot rúg.