Sor került végre erre a szegény, hányattatott sorsú túrára is.
2023. október
Tavasszal jelentősen átalakítottam a felszerelésemet, le szerettem volna tesztelni a vízállóságát is. Emiatt beterveztem a naptárba egy októberi bajor-osztrák túrát. Arrafelé ilyenkor gyakorlatilag folyamatosan esik. Időben, azaz hónapokkal korábban, meg is vettem a vonatjegyet Münchenbe. Onnan bringáztam volna el az Isar mellett a Dunáig, majd a Duna menti kerékpárúton Bécsig. Onnan vonat haza. Aztán jött Lázár, lezárta a hegyeshalmi fővonalat. Jegy visszaváltva, túra lefújva.
2024. október
Ha tavaly nem ment, akkor majd most. Erre a túrára bejelentkezett Nej is, hiába magyaráztam neki, hogy pépessé fogunk ázni. Hiszen az a cél. Ketten már olcsóbb és kényelmesebb is a kocsi, megszerveztük a logisztikát. Aztán jött Borisz és felrúgott mindent. Oké, hogy eső, de ez egy kicsit már sok volt. Nemhogy utak, komplett körzetek lettek lezárva árvizek miatt. Ehelyett mentünk Egerbe és csavarogtunk a Bükkben.
2025. szeptember
Nej erre a próbálkozásra is benevezett. Ekkor már elengedtem az esőtesztet, átraktam a túrát szeptemberre. Legyen egy kellemes őszi túránk. Viszont ekkor már jártam az Isar mellett a júniusi túrán, felvetettem Nejnek, hogy ne Münchenből induljunk, hanem az Isar forrásától, Scharnitztól. Néhány túravideó megnézése után úgy döntött, hogy inkább azon az úton jönne, amelyen én is tekertem júniusban. (München-Velence kerékpárút.) Így is lett, az indulást átraktuk az Achensee mellé Maurachba. A logisztika megvolt, a fiam kijön velünk az indulási pontra, majd hazahozza a kocsit. Mi meg visszabringázunk, ameddig tudunk: vagy Győrig, vagy Rajkáig.
Így kezdődött.
Kiutazás
2025.09.18; csütörtök
A teljesen megszokott készülődés: stresszes, idegbeteg rohangálás. Az M1-es lepusztulása miatt nagyon korán terveztünk indulni, ehhez képest még késő este is pakoltunk. Meg hajnalban is. Konkrétan ekkor jutott eszembe, hogy nem ártana egy osztrák matrica is. A sportórámon a stresszérték kiütötte a kijelző tetejét és ez csak fokozódott.
Meglepő módon az utazás során még az M1 volt leginkább járható. Pedig az sem volt az. Mind az osztrákoknál, mind a németeknél folyamatos lezárásokba ütköztünk. Sehol nem volt legalább 50 kilométer lezárás nélküli szakasz, de volt olyan, hogy másfél órára beragadtunk, mert pont egy szűk szakaszon volt egy koccanás, két autó pedig nem bírta a várakozást és lerohadt. Egy örökkévalóság volt, mire odaértünk az Innsbruck melletti településhez.
Ahol nem volt hely a kempingben.
Ez egy külön forró téma volt. Miután valamikor télen megterveztem a túrát, a szeptemberi átnézésnél vettem észre, hogy hoppá. a müncheni Oktoberfest idén szeptember 20-án kezdődik. (Október. Szeptemberben. Korrekt.) Mikor aludnánk Münchenben? 20-án. Na, akkor biztosan nem fogunk, az összes kemping összes négyzetcentije tutira el lett adva. Már ha egyáltalán foglalkoztak sátrakkal, 2019-ben Straubingban, ahol Németország második legnagyobb sörfesztiválját sikerült elkapnunk, simán elhajtottak a kempingből, miszerint ilyenkor nincs sátorhely. Újratervezés. Kemping München előtt (Wolfratshausen) és München után (Landshut). De érdemes ezeknél is biztosra menni, szóval mind a kettőben foglaltam parcellát. Aztán a következő szálláson (Osterhofen) is foglaltam, mert arról a kempingről kiderült, hogy nagyon kicsi, 10 sátor fér el benne összvissz. Mindenhol foglaltam. Kivéve az indulást, mert semmi esélyt nem láttam arra, hogy tele lesz. Szeptember 18, jócskán utószezon, fent az Alpokban, viszonylag nagy kemping, hidegben, a kutya sem jár arra.
Aztán nem volt hely. Elővettem a taktikai bociszemet, és megkértem a nőt, hogy próbáljon meg varázsolni. Beültünk egy golfautóba és elkezdtük körbejárni a kempinget, hol van pár négyzetméter szabad hely. Háát… végül lett, de… szóval egy faépület mögé kellett a kerítés mellett beszuszakolnunk magunkat és ott volt, közvetlenül a kemping eldugott sarkában pár négyzetméter hely. Ahol már volt egy sátor. Amellé kellett befurakodnunk. Megtettük. Naná.
Aztán kinyitott valami kicsi kempingétterem, sör mellett elüldögéltünk este kilencig, átbeszéltük, mire számíthatunk a túrán, végül elmentünk aludni.
Wolfratshausen
2025.09.19; péntek
91 kilométer. Egy ideig csorgunk az Achensee mellett, aztán Achenkirchen, utána Achenwald, majd a bajor-osztrák határon az Achenpass, azaz a hágó. Oda fel kell másznunk,, utána jó nagy gurulás az újabb attrakcióhoz, a Tegernsee-hez. Innen megint mászás, majd egy nagyon meredek lejtőn szószerint lezuhanunk, és már be is gurulunk Wolfratshausenbe. Ez a terv.
Időben indultunk, a hegyek körül még köd gomolygott, de felettük már kezdett kibújni a napocska. Az Achensee 9 kilométer hosszú, de a végénél már melegünk lett, be is ültünk az MPreis boltba. Igen, beültünk, mert ez egy olyan bolt, hogy van előtte terasz asztalokkal, székekkel, így el is lehet fogyasztani, amit vettünk. A sört. A kilátás pedig… pazar.
Innentől jött egy kicsit komolyabb mászás az Achen hágóig (valami 950 méter, de van benne egy kicsi trükközés, ugyanis előtte már megvan ez a szint, csak gurulunk egy nagyot, pusztán azért, hogy mászhassunk a hágóhoz), utána pedig lementünk az aszfaltról és kezdődött a végeláthatatlan murvázás. Az Isarradweg nagyjából 90%-a murva. Hol laza, hol kemény. Ettől persze még szép az út, meg felettébb hangulatos, különösen úgy, hogy hamarosan becsatlakozik a Weissach patak. Le is csorogtunk a hasonló nevű kisvárosba, onnan pedig már csak egy ugrás a Tegernsee. Ez egy lenyűgöző tő, körbe nagy hegyekkel. Leülepedtünk a partján, ittunk egy sört és folyamatosan gyönyörködtünk, meg nyomtuk az exponáló gombot, mint süket a csengőt.
A tó után újabb mászás, ez se túl komoly, de azért kellett küzdeni vele. Itt következett egy fura falu, legalábbis nekem nem megszokott, hogy az egyetlen templom tornyán török turbán fészkel. Majd jött az a bizonyos szakadék, amelybe belezuhantunk. Hosszú 16-18%-os lejtő, legalábbis ebből az irányból. Júniusban, amikor szemből jöttem, többször kiköptem a tüdőmet. Jól mutatott az eldobott agyam mellett. Most 60 km/h feletti gurulást sikerült összehoznom. A lejtő után értük el az Isar melletti erdősávot, bár a folyó itt még nem látszott.
A wolfratshauseni bevonulást sikerült elcsesznem. Nem akarok túlzottan belemenni, maradjunk annyiban, hogy a túragps-re nem a legfrissebb trekk került fel, így a hangulatos erdős keleti út helyett a forgalmas és sivár nyugati úton érkeztünk meg. A kemping (Campalot, nagy piros pont a Monty Python utalásért) meglehetősen jó hangulatú, kicsit hippis beütésű, de technikailag tökéletesen működő kemping volt, egy csomó aprólékosan megválogatott dekorációval. Jó kis kemping, ha lett volna valami büfé, akkor megkapta volna az 5 pontot. (Hűtőből lehetett venni sört, de csak addig, amíg volt recepció.) Mi boltban bőségesen bevásároltunk előtte, nem szenvedtünk hiányt semmiben.
Landshut
2025.09.20; szombat
Jó kis elcseszett nap lett belőle. Ez egy ilyen muszáj-herkules nap volt, a sörfesztivál miatt ki kellett húzni 120 kilométerre. Ami nem lett volna baj, ha nem végig tapadós murván kellett volna mennünk. De még ez is belefért volna, ha nem lett volna ott napközben München, mely város jelentősen lelassított minket. Mintha ragasztószalagon kellett volna bringáznunk. Sok volt a látnivaló, sokat nézelődtünk, szép volt a táj, sört is kellett inni, aztán egy tipikus sörkertben ebédeltünk is (igen, Octoberfest Edition sörökkel), végeredményben délután fél kettőkor hagytuk el a várost, ami azt jelentette, hogy nagyjából hat óra alatt tettünk meg 35 kilométert. Nem kell matekzseninek lenni ahhoz, hogy kiszámoljuk, mekkora tempót kellett volna tolnunk a nap hátralévő részében. Ja, nem is mondtam, előző este vettem észre a kemping weboldalán, hogy délután hatig tartják fenn a foglalást, ha addig nem érkezünk meg, kiadják a helyet másnak. Azt a helyet, melyet már előre kifizettem. Durva. 85 kilométer volt még hátra, murvás úton, a délután hat szóba sem jöhetett, Még a hét is csak neccesen. De ez már reggel is látszott, akkor írtam nekik egy levelet, miszerint csóró bringatúrások vagyunk, biztosan nem érünk oda hatig, de eskü tutira oda fogunk érni később, ne adják már ki a helyet másnak. Nem jött rá válasz.
Nagyot mentünk. Szerencse a nyomorban, hogy a táj kifejezetten monoton volt. Nem csúnya, sőt, határozottan szép, olyan pasztellel festett, de nem volt semmi település, semmi infrastruktúra, egy erdősáv a vízparton, benne egy murvás út. És ez ment közel 50 kilométeren keresztül. Én pedig ráálltam egy 20+ km/h tempóra és nyomtuk ezerrel a 30 fokos melegben. Aki próbált már ilyet, az pontosan tudja, mekkora meló az ilyesmi. Full cuccos bringával közepesen laza murván folyamatosan 20 felett tekerni… mintha hegyre fel sprintelnénk. Egy liter vizünk volt fejenként, ezt kellett beosztanunk, mert vízvételi hely sem volt. Tényleg mentünk, mint a gép, leszegett fejjel. És még így is csak este 7 volt a reális cél.
Nyilván meglett a böjtje. Landshut határában, nagyjából 10 kilométerre a kempingtől Nej kidőlt. Túlerőltette a térdét, begyulladtak az izmai, a bringára felülni is csak hosszas tekeredések után tudott, tekerni meg… hát, nagyon szenvedve.
A túlerőltetés nem feltétlenül itt kezdődött, a leányzó idén tolt egy 300 kilométers Tour dö Alföld teljesítménytúrát, szeptember elején, azaz két hete meg a lányommal és a sógornőmmel egy 210 kilométeres balatonkört, 23-as átlaggal.
Elég vacak helyzet volt. Fél hatkor felhívtam a kempinget. Hát Árpád, nem szokásom hivatalos személyekkel emelt hangon beszélni, de most kivételt tettem. Te mit várnál egy ilyen helyzetben? Reggel írtam nekik (a levelet megkapták, a nő egyből tudta, ki vagyok), fél hatkor külön telefonáltam is. A minimum az, hogy megkapjuk az előzetesen lefoglalt és kifizetett 32-es parcellát. Majd elmondja, hogy hol van a parcella, elmondja, hogyan jutok be a kempingbe, elárulja a kódokat, ha vannak, akár a mosdónál, akár más helyeken. Ehelyett a nő folyamatosan csak azt magyarázta, hol találom meg a bejelentkező formot, illetve, ha kitöltöttem, hová kell bedobnom. Végül már ordítottam vele, mire kinyögte, hogy bocsi, de már kiadta másnak a helyünket. Melyet előre kifizettem. De nyugodjak meg, elmagyarázta, hol van a szabadkempinges rész, ott fel tudjuk verni a sátrunkat. Kód sehol sincs. (Persze, hogy volt. A társalgó ajtaja számzárral nyílt, ott figyelt bent a hűtő, melyből sört lehetett volna venni.)
Nem részletezem, milyen volt a maradék út. Folyamatosan figyeltem a tükörben, hogyan jön mögöttem Nej, észleltem, hogy egyre lassabban, nyilván ehhez igazítottam a tempót. Az agyam pedig folyamatosan pörgött közben. A túrának vége. Így, ennyire fájós lábbal szó sem lehet a hátralévő kábé 500 kilométerről. Hogyan jutunk haza? Ki lehet rángatni a fiamat a kocsinkkal, ha megengedi a munkahelyi időbeosztása. Szóba jöhet a vonat, bár azzal azért van baj. A legjobb az lenne, ha holnapra kipihenné magát a lába valamennyire és utána rövidített napi távokkal araszolnánk el valameddig, aztán szombaton a fiam oda jönne értünk, ahol éppen vagyunk.
Czifra egy nyomorúság volt. Ugyanis közben beértünk Landshutba. Én már indulás előtt megnéztem egy csomó videót a városkáról és le lettem nyűgözve. Nagyon hangulatos, nagyon szép, kedves kis város. Direkt úgy raktam össze a trekket, hogy keresztülvigyen az óvároson. Ahol éppen hatalmas buli, valami fesztivál volt. Óriási tömeg, mindenki sörösüveggel a kezében sétálgatott, minden téren szinpad, zenészek, lépten-nyomon kiülős sörteraszok. Ebbe csöppentünk bele. Iszonyú szomjasan és iszonyú fáradtan. Legszívesebben beültünk volna valahová inni egy sört, élveztük volna a koncerteket, átvettük volna a tömeg hangulatát. Ehelyett lett az, hogy fogcsikorgatva mentünk előre. Az már látszott, hogy az este hetet is bebuktuk, a világosban érkezést is, de legalább a nyolckor bezáró boltot el akartuk érni, mert holnap vasárnap és az égegyadta világon semmi, de komolyan semmi sem lesz nyitva, nekünk pedig egyáltalán nem volt semmi kajánk. Ez végül meglett, bevásároltunk. Aztán megtaláltuk a kempinget is (volt előtte egy umleitung, de leszartuk), aztán szétnéztünk, mi van. A szabadkempinges részt megtaláltuk ugyan, de ott már állt egy sátor, méghozzá a pacák úgy állította fel, hogy semmilyen másik sátor sem fért el mellé. Hmm. Sétáltam egy kicsit, majd kiszúrtam egy nagyon vacak parcellát. Kicsi is volt, tele volt gyökérrel, gyalogút is vezetett át rajta, valószínűleg ezért nem kellett senkinek. Ekkor már este kilenc körül volt, úgy gondoltuk, ilyenkor már csak nem jön senki. Ide táboroztunk le. A sátorállításra nem vagyok büszke, az első erősebb pöff vitte volna a sátrat tokkal-vonóval, de szerencsére nem volt ilyen. Aztán közösségi helyként kilőttük a vizesblokkhoz vezető lépcső korlátját és nem érdekelt, mennyire botránkoznak meg a kempinglakók. Megvacsoráztunk, majd nem kevés sör mellett végigbeszéltük, mi legyen a túra hátralévő részében. Felhívtam a fiam, négy napon keresztül repül, nem tud kijönni értünk. A vonat nem enyhén macerás, hanem nagyon. Nem akarok belemenni, a lényeg, hogy inkább nem, mint igen. Végszükségben, esetleg. Marad a kis távolságok stratégiája. A következő két nap távja 110, 100 kilométer, ezt mondjuk szétszedjük 3*70 kilométerre. Az utolsó két helyen van kemping, az első távra meg találtam jó áron szállást. Ez külön jól jött Nejnek, nem kellett sátorban csúsznia-másznia. Az lett a stratégia, hogy eltekerünk 70 kilométert Plattlingig, ott megalszunk egy hotelben. Rendezzük a sorainkat, feltöltünk mindent, amit lehet. Amit nem, azt is. (Az ugye szóba sem jöhetett, hogy itt a kempingben töltsünk bármit is.) Közben ezerrel figyeljük Nej térdét. Plattling után 15 kilométerrel van Deggendorf, az egy nagyobbacska város, onnan már van vonat Passaun keresztül Linzig, onnan meg haza. Ez a B terv, ha Nej lába nem javul. Ha bírja a 70 kilométeres távot, az jó, mert a szállodai pihenés után jön egy újabb 70 kilométer Passauig. Ott már kemping lesz, de ez egy nagyon jó kemping, rengetegszer aludtunk ott, rendben van. Utána pedig Aschach, majd ha ezt is bírja a leányzó lába, akkor visszatérünk az eredeti 80-100 kilométeres napi távokhoz.
Nagyon leredukáltuk a belakási procedúrát. Felnyomtuk a sátrat, berendeztük… és ennyi. Semmi zuhanyzás, semmi töltögetés, de még a fogápolást is hagytam a fenébe, pedig be volt gyulladva a felső ínyem. A vacsorát is kihagytuk. Ahogy megbeszéltük a stratégiát, mentünk is aludni. Így is este 11 lett belőle.
Plattling
2025.09.21; vasárnap
Jaj. Senkinek nem kivánok ilyen ébredést.
Elméletileg délig kellett volna elhagynunk a kempinget, az átvariálás miatt kifejezetten rá is értünk, a csuronvizes sátorra is ráfért volna pár óra száradás, így azt terveztük, hogy sokáig alszunk. Fél hatkor kellett kimennem vécére, aztán amikor visszafelé jöttem, akkor fagytam le. Abba a nyomorék parcellába beparkolt mellénk egy Volkswagen Transporter. Bakker. Éjszaka megérkezett a parcella igazi tulajdonosa. A francba. Abban bíztam, hogy ha a pacák megérkezett valamikor éjfél után, talán nem fog már hajnalban itt kukorékolni. A sátorban láttam, hogy Nej sem alszik igazán, így odasúgtam neki, hogy most gyorsan kimászunk mindketten és amilyen gyorsan csak lehet, lebontjuk a sátrat és elhúzunk innen a véres retekbe. A válaszát nem részletezném, a lényeg, hogy életben maradtam. Aztán gyorsan kimásztunk és bemutattunk egy tökéletes sátorbontást. Igen, megint csuronvizesen raktuk el a sátrat.
Aztán közben, még hét előtt, mozgás támadt az autóban. Bazdmegbazdmeg. Nem igaz, hogy a faszi ennyire nem tud aludni. Mi még éppen a sátrat hajtogattuk. Aztán kijött a pacák, körbenézett, majd ránk mosolygott. Ja?! Akkor ez egy laza csávó, semmi harag. Látja, hogy cuccolunk, akkor majd napközben berendezkedik. Oké. Szépen összecsomagoltunk, majd visszatelepültünk a vizesblokkhoz vezető lépcsőre. Megreggeliztünk, nyilván ittunk hozzá sört is, nyilván mogorvák voltunk, de mindenkinek visszamorogtunk valami ‘morgen'”-t, ha már a társadalmi kényszer rávitte őket, hogy mondjanak valamit ennek a két csövesnek.
Aztán még kajáltunk, amikor megállt a számban a rágás. A ‘parcella tulajdonosa’ visszaérkezett a mosdóból, beszállt az autóba… és eltűnt. Örökre.
Basszus. A pacák ugyanolyan illegális parcellafoglaló volt, mint mi. Megérkezett éjfél után, ledobta az autót az első helyen, ahová be tudott parkolni, majd reggel ment is tovább. Mi meg miatta rúgtuk fel a napi tervet, miatta stresszeltük végig az egész reggelt. Miatta pakoltuk el csuronvizesen a sátrat, miatta keltünk sokkal korábban és miatta indultunk el jóval hamarabb, mint terveztük. Kösz, haver.
Az út gyakorlatilag a tegnapi terep folytatása volt. Murvás út a folyó partján húzódó erdősávban. A növényzet már őszi ruhát viselt, az Isar nyugodtan, méltóságteljesen folydogált a medrében, szóval szép volt… de még mindig monoton. Harminc kilométerig, kábé az út feléig, nem történt változás. Aztán jött egy lezárás. Már fent a Karwendelben is láttam plakátot, még ugrattam is Nejt, hogy lesz Isar félmaraton, nincs-e kedve indulni… aztán most megkaptuk. Dingolfingnál lezárták az Isarradweget a félmaraton miatt. Ráadásul a lezáráshoz mentőautós személyzetet telepítettek. Fogalmuk sem volt semmiről. Próbáltam kiszedni az egyik kiscsajból, hogy meddig tart a lezárás, mekkorát kell kerülnönk, de nem beszélt angolul, amikor elővettem a mobiltelcsit és németül kértem, mutassa meg a térképen, hogy meddig tart a lezárás, nos, még azt sem értette, állandóan csak azt hajtogatta, hogy sajnálom, sajnálom, én pedig megint elvesztettem a kontrollt és elkezdtem ordítani vele, ekkor jött oda a többi mentős, de szerencsére eddigre már összegyúlt vagy 15 bringás is (igen forgalmas út az Isarradweg), és anyanyelvükön megvitatták a helyzetet, melynek az lett a vége, hogy a mentősök kinyitották a korlátot és átengedték a csoportot. Fogalmam sincs, mi történt, de mentünk a többiekkel, arra, amerre ők is. Így jutottunk be az óvárosba. Az hamar lejött, hogy pont rajta vagyunk a futópályán, igyekeztünk is lekeveredni róla, de valahogy minden úton futópálya volt. Végül kiszálltunk egy étteremnél, megkajáltunk, majd visszamentünk az Isar partjára. Itt már értelmesebb személyzet volt, miután megbeszéltük, hogy nem kocaturisták vagyunk, hanem megyünk, mint a gép és nem, nem fogunk visszafordulni, így ráengedtek a pályára, mert kiszámolták, hogy még bőven a mezőny előtt lemegyünk róla. Így is történt.
Megint Isar, megint erdősáv, megint 30 fok. Település, infrastruktúra megint semmi. Bravúrosan azt is megoldották, hogy Landaun, mely meglehetősen nagy város, szóval ezen is úgy mentünk át, hogy még csak házat sem láttunk. A végén már nem tudtam beszélni, mert annyira ki volt száradva a szám, hogy recsegett. Aztán már 1,5 kilométerre a szállástól megláttunk egy táblát, miszerint sörkert, megbűvölten követtük és tényleg. A külváros külvárosában, egy házakkal körülvett kis téren gesztenyefa-liget, alatta pedig szines faszékek. Sör. Bementem, a pincér srác elémjött.
– Grüss Gott! – üdvözöltem.
– Jó napot kivánok! – válaszolta.
Hát, ja. Már most szólok, hogy emberek, odakint óvatosan. Azaz csak úgy szabad beszélni, mintha itthon lennénk. Nagyon sok a magyar. Ez alatt a rövid út alatt is összefutottunk nem egy pincérrel, recepcióssal, bringásfutárral, akik vigyorogva tértek át a magyar nyelvre. A linzi vasútállomáson meg úgy éreztem magam, mintha itthon lennék.
Nejjel elhatároztuk magunkat, hogy ha Münchenben ki is kellett hagynunk, de itt már rendelünk egy krigli sört. Nehogy már úgy hagyjuk el Bajorországot, hogy nem próbáljuk ki. Úgy hagytuk el. A sörkertnek nem volt kriglije, csak korsója. Oké, ebből ittunk kettőt, de azért az nagyon nem ugyanaz.
Ja, hogy miért hagytuk ki Münchenben? Rosszul jött ki a lépés. Csak mentünk, mentünk… és sehol sem volt kocsma a folyóparton. Sehol. Aztán találtunk egy picike lyukat, egy cyberpunk kiskocsmát, totál rézből volt minden odabent is, odakint is. Azt mondtuk, itt iszunk egy sört. Csak éppen nem működött a sörcsapolójuk. Oktoberfest idején. Münchenben. Mivel nem tudhattuk, mi vár ránk, végül ittunk üveges sört. Aztán mentünk tovább és kábé 500 méter után ott volt előttünk egy igazi müncheni sörkert. De tényleg, olyan, amilyennek az ember elképzeli. Sörpadok, hangoskodó németek, mindenhol krigliből itták a HB fesztiválsört és mindenféle sült disznós, káposztás ételeket majszoltak. Már eleve a sörpult: a korsó sörnek csak az volt a neve, hogy halbe, azaz félsör. Itt kellett volna betolnunk egy krigli sört, csak hát öt perccel korábban ittunk egy üvegest és az már rövid időn belül három sör lett volna. Nem mondom, hogy lehetetlen, de bringatúrán nem durvulunk ennyire.
A szállás megtalálása Plattlingban viszonylag könnyű volt, a nagyjából velem egykorú recepciós hapsi elképesztően barátságos volt, nem tudtuk lebeszélni, hogy ne segítsen felcipekedni a második emeletre. Zuhanyzás. Hatalmas pihenés. Töltögetések. A minibárban volt sör, nagyjából kocsmaáron.
Este nézegettük az időjárást. Egyre aggodalmasabban. Azt tudtuk, hogy a nyárnak vége lesz vasárnap este és hétfőtől jön az ősz, de a változás mértéke, nos, az nem tetszett. A meteorológia sem tudta igazából mi lesz, hol hatalmas esőket mondott, hol meg semmit. Az viszont látszott, hogy a nap eltűnik, durva lehűlés jön, 30 feletti maximumok után 10-14 fok körüli maximumok, ez persze egyben brutál szelet is jelent, nyilván szemből. Ez még eső nélkül is közel halálos, esővel meg teljesen az. November végi időjárás. Volt nálunk hideg ruha, de nyilván nem a teljes téli felszerelés. Csősál, sapka, hosszú kesztyű, téli kalucsni… ezek nem voltak, pedig kellettek volna. Rétegesen fel tudtunk öltözni, a télikabát nálunk volt, ezzel kellett boldogulnunk. Nekem az estéim fordultak veszélyesbe, ugyanis a kiltet vittem, annak ugye nincs alja, a matracom viszont minden reggelre leeresztett. Azaz minden reggel úgy ébredtem, hogy a puszta földön fekszem. Ez innentől jégtábla lesz. A kesztyűm varrás mentén szétszakadt, az sem jött túl jól.
De túl sok választásunk nem volt, mentünk tovább. Szerencsére Nej térde egész nap jól viselkedett.
Passau
2025.09.22; hétfő
Hát, igen. Tényleg cudarrá vált az időjárás. Még annál is jobban. Megjött a hideg, Deggendorf után a szembeszél is, aztán meg az eső. És amire nem számítottam, egy újabb retkes elterelés. Ott tekeregtünk egy falu körül, a templomtornyát végig láttuk, mégis beletettünk vagy 6 km plusz utat. Ez jó időben, egészséges térddel még csak elmenne, de most egyik sem volt. Az útról magáról nincs túl sok mondanivalóm. Ez már a Donauradweg volt, azaz a bringautat leaszfaltozták. Hétfő is volt, bolt speciel lett volna. Ilyenkor kocsma nincs. Pontosabban, hétfőn általában nincs, ilyen vacak időben meg mindenki hazamenekült, semmi nincs nyitva. Mert minek, ilyen időben nincs vendég. Mi meg kerekítési hiba vagyunk.
Becsületből meg akartuk nézni az Isar torkolatát, de pont ott volt az elterelés, így kimaradt.
Aztán ennyi. Falvak, Duna. Passauban az erőműnél mentünk át a jobb partra, a vasútállomásnál találtunk boltot, jó volt, mert így nem kellett felmennünk a dombtetőn lévő belvárosi boltba. A hármas összefolyáshoz nem ültünk ki, ember, nagyon cudar idő volt. Mentünk a kempingbe. Szerencsére nyitva volt. Ez egy nagyon jó kemping, még akkor is, ha elsőre nem néz ki annak. De van fedett közösségi tér, tele szabadon használható konnektorral, felette vécé, zuhanyzó, azok is szabadok, nincs zseton. Mondjuk, vizesnek elég vizes, közvetlenül a sátorplacc mellett folyik el az Ilz, de igazából mindegy, minden német kempingben reggelre csuronvizes lesz a sátor is, meg a táskák is.
Rajtunk kívül csak egy bringás sátor volt, azaz bőven válogathattunk a helyek közül. Lakott még a kempingben egy fura hajléktalan nő. Legalábbis hajléktalanoknál nem megszokott a könyvespolc, meg a laptop. Később érkezett még egy bringás pár, így végül hárman lettünk. Meglepően sok, ilyen trágya időben.
Láttam egy érdekes táblát. Azt írták rajta, hogy vigyázzunk, mert a kempingben garázdálkodik egy szélhámos, egy hamis recepciós. Járja körbe a sátrakat és szedi be a szállásdíjakat. Miközben a valódi recepciós a bejárat melletti irodában ül és egyáltalán nem mozdul ki. Mik vannak.
Felnyomtuk a sátrat, magunkra rángattuk a teljes ruhatárat, beültünk a közösségi helyiségbe, töltögettünk, vacsoráztunk. Nem húztuk sokáig, egy jóéjszakát-sör, aztán alvás.
Aschach
2025.09.23; kedd
Mondtam már, hogy cefet szar idő volt? Reggel 9 fok, a várható maximum 12. A napot ellopták, helyette van csapkodó eső és erős szembeszél.
Ráadásul megint sivatag, egész nap egy kocsma lesz útközben, remélhetőleg nyitva… boltból pedig kettő lesz összesen, mindkettő az út elején. Végig szórványtelepülések. És persze Duna, az minden mennyiségben. A kocsma a jochensteini erőmű mellett lesz, az olyan 30 kilométer, azaz félút. Addig fejet lehajtva tekertünk.
Elsőre nem láttunk semmi életet, de aztán bementünk és igen, bőven volt. Mivel közel-távol nem volt semmi más hely nyitva, itt gyűlt össze minden bringás. Volt, aki csak sörözött (mi), és voltak, akik itt is ebédeltek. Már majdnem megittuk a sörünket, amikor Nej ránézett a mobiltelcsijére és elkezdte sűrűn kapkodni a levegőt. Én is ránéztem és nekem is keresztbeállt a szemem. A holnapi napra egész nap, beleértve a csütörtök délelőttöt is, özönvíz jellegű, 4-es esőt jósolt a meteorológia oda, ahol mennénk. A 4 mm/h eső önmagában is nagyon erős, de hidegben, erős szélben halálos. Másfél napon keresztül, megállás nélkül, pedig egész egyszerűen a túra vége. Nem csak mi ázunk el, hanem a teljes felszerelésünk is. Nem lehet sátrat állítani, sátrat bontani. Ez konkrétan matt. Rendeltünk még egy kör sört, majd megpróbáltam a lehetetlent, vonatjegyet venni Linzből Budapestre. Erről tudni kell, hogy egy Railjet konkrétan 5, azaz öt kerékpárt tud szállítani, az igény meg jóval nagyobb, így kábé hónapokkal előbb kell megvenni a jegyeket. Az meg külön vicc, hogy a MÁV weboldalán lehet nemzetközi vonatra is kerékpárjegyet vásárolni, de a MÁV mobilappban nem. Így most is böngészőből próbálkoztam. Az első három próbálkozás befuccsolt, de valami isteni szerencsére a negyedik sikerült, a 14:17-es vonatra kaptunk jegyeket. Huh, ez is megvan. Annyiból nem öröm, hogy előttünk lett volna a Mostviertel, azaz a cidervidék, nagyon vártam, milyen a Wachauban szüreti időszakban bringázni, a pozsonyi Pod Mostom bringássöröző is régi kedvencem, a rajkai Aranykárász kempingre már régóta kiváncsi vagyok… ezeket mind buktuk. Persze szar időben mindegy is, akkor egyik sem élvezhető. Annyiból viszont öröm, hogy meglett a kilépési lehetőség: holnap este már otthon leszünk, és baromira nem fog érdekelni, mennyire tragikus idő tombol odakint.
Mentünk tovább. Szerencsére még a nap elején elolvastam a jegyzeteimet, így kiderült, hogy az engelhartszelli bolt csak délután kettőkor nyit ki, így az obernzelli boltban vásároltunk be mára is, meg holnapra is, azaz már csak mennünk kellett. Meg tűrnünk az egyre vacakabb időjárást. Egyre hidegebb lett, a szél felment 40 km/h fölé és gyk folyamatosan esett. Alig vártuk, hogy végre az aschachi kempingben legyünk. Ezt a kempinget nem ismertük, valójában nem is igazi kemping, a kompkikötőben lévő, étteremmel is rendelkező panzióhoz tartozott valamennyi mező, ott lehetett kempingezni. Jól esett volna egy éttermi vacsora, illetve magamban már arra készültem, hogy rákérdezek, tudnak-e ajánlani valamit, ami nem sátor, lehet szoba, de lehet fahordő alakú bungalló is. Nagyon-nagyon jólesett volna valami sátornál melegebb szállás. A jegyzeteim szerint egész évben nyitva tartanak, ennyiből nyugodt voltam.
Hát, nem.
Az étterem ajtaján tábla, hogy zárva. A panzió is. Aki akar valamit, hívja fel eztmegazt a számot. Felhívtam. Egy meglehetősen bárdolatlan fickó közölte, hogy feldughatom valami sötét helyre a sátramat, vége a szezonnak, sátrakkal már nem foglalkoznak, bungallókkal szintén nem, csókolom. Én meg csak néztem bambán. Nej ugyanúgy nézett rám. Majd vadul nekiálltam nyomkodni a mobilt. Tíz perc múlva néztem fel.
– Oké, minden rendben. Mehetünk.
– De hová? – értetlenkedett Nej.
Nos, az történt, hogy a nagyjából 7 kilométerre lévő városban sikerült foglalnom szállást. Valami hotel, borzalmas minősítéssel (7 pont körül), de egy éjszakára bőven megfelelt, a sátornál eleve minden jobb, 97€ volt, nagyjából ennyit szántam volna a kempingben is egy normális szállásra, szóval gyk ugyanott voltunk, illetve nem, mert most előrébb alszunk 7 kilométerrel, ami holnap jól fog esni. És hát város, infrastruktúrával, bolttal. A kompkikötőben semmi ilyesmi nem volt.
Be is csorogtunk. Már az nagyon jól nézett ki, hogy a szálloda a promenádon volt, előtte egy sörkert. Méghozzá nyitva. A személyzet meglehetősen mogorva volt, de ilyesmit én is tudok. A szoba viszont jó volt, a bringákat tulajdonképpen el tudtuk tárolni, az étterem nyitva volt, nyilván lementünk vacsorázni. A pincér természetesen magyar volt. Betoltunk egy pizzát néhány sörrel és alapvetően jól éreztük magunkat. Már amennyire egy félbeszakított túra során érezheti magát az ember. Mindenesetre jóllaktunk, a sörtől ellazultunk, puha ágyikóban alszunk, reggel a linzi vasútállomás 31 kilométer, mi baj lehet?
A szállodának többszínű díszkivilágítása volt, hogy a Dunáról is jól látszódjon. Ez frankó, csak a szines lámpák a falnak voltak fordítva. Ahol az ablakok voltak. A miénk is. Éjszaka nappali fényben voltunk, akkor is, amikor behúztam a sötétítőfüggönyt. Azt hittem, hogy zavarni fog, de ahogy lefeküdtem, egyből aludtam is, mint akit agyonvertek.
Linz és hazafelé
2025.09.24; szerda
Valamikor felkeltünk, nem ébresztőre. Megreggeliztünk, összepakoltunk. Nagyon tiptop indulást produkáltunk, az ébredés után másfél órával már úton voltunk. Na, nem mentünk messzire, két kilométerre volt Spar, bevásároltunk. Péksüti, rágcsa, sör. Meg itt végre volt féldecis kiszerelésben barackpálinka, na azt is bedobtam. Először a kosárba, később meg a gallér mögé. A Wachau ugyanis nem csak borvidék, de jelentős a sárgabarack termelése is, amelyből nagyon finom pálinkát főznek. Amilyen hideg, trágya idővel köszönt be reggel az időjárás, az egyedüli megfelelő válasz a pálesz volt.
A kisváros után egyből el is eredt az eső. Meg lezárták a bringautat: umleitung. Ezzel a szóval a világból ki lehet üldözni., ugyanis kommunikáció, az nem tartozik hozzá. Azaz lezártuk a nagy forgalmú kerékpárutat, te, hülye bringás meg oldd meg. Mi nem segítünk. nem mondjuk meg, meddig tart, nem mondjuk meg, merre lehet kerülni. Dögölj meg. Itt is az történt, hogy nézegettem a sárban a keréknyomokat, majd elindultam arra, amerre a legtöbb nyom ment. Mentünk tökön-paszulyon keresztül, fűben, sárban, az eső monoton esett, de egyszer csak visszataláltunk a bringaútra. Megint mi győztünk.
Ottensheim körül volt még egy cifrázás, a Komoot egy hídra tervezett, emiatt nem mentünk át az erőműnél, aztán persze kiderült, hogy híd valójában nincs, komp van helyette, de az meg nincs, mert ebben a cudar időben az összes kompos szabadságot vett ki, komolyan, a három nap alatt egy kompot sem láttunk működni, szóval mentünk vissza az erőműhöz, azon már át tudtunk menni a bal oldalra, hogy Linznél vissza tudjunk jonni a jobb oldalra, igazából furcsa logikája van ennek a bringaútnak. Puchenauban még volt egy utolsó bevásárlás, ez már a vonatra, aztán Linz, kis utcák, vasútállomás. Viszonylag hamar felderítettünk mindent, lifteket, peronokat, vonatindulásokat, mire kiértünk a peronra, még éppen elértük az előző budapesti vonatot. Pár perccel korábban érkeztünk ki, nyilván erre tervezni nem lehetett, szóval jók voltunk. Eltekintve attól, hogy a mi vonatunk két óra múlva érkezik, a peronon meg hideg van és még hidegebb szél fúj. Felváltva sétálgattunk be az állomás épületébe, melegedni, pisilni, nassolni. Aztán jött az utolsó pofon, a vonatunk 40 percet késett. Amikor már így is a halálunkon voltunk. Na mindegy, valahogy kibírtuk, bár fogalmam sincs, hogyan.
A felszállás… na, az kalandos volt. Pedig ketten voltunk. A vonatunk egy dupla vonat lett volna, azaz az eleje ment Pestre, a hátsó része meg a bécsi repülőtérre. De valahogy szétcsúsztak, a mi részünk negyven percet késett, a reptéri rész meg több, mint egy órát. Emiatt be is mondták, hogy a vagonok nem ott fognak megállni, ahol nekik kellene. Ezzel egyből megölték azt, hogy leszedett táskákkal várjuk a vonatunkat. Aztán beállt a vonat, odarohantunk az ajtónkhoz, gyorsan ledobáltuk a nagy táskákat, felcipeltem a bringákat és csak úgy lelöktem a földre, utána vissza a táskákért, ekkor szálltunk fel mindketten, a bringákat felakasztottam a kampókra, a nagy táskákkal körbebarikádoztuk mindkettőt, majd a kisebb táskákkal elindultunk megkeresni a helyünket, mert megint négy kocsival arrébb kaptunk helyjegyet, a vonat persze tömve volt, rengetegen álltak az ülések között, én viszont nagyon hatékonyan tudok tankként előremenni, most is ez történt, bocs, bocs, bodicsek, bocs, a helyünkön persze ültek, de pont ott volt a kalauz, szóltunk neki és egyből lett helyünk. Ennyi. Semmi különös, a Budapest – München railjeten ez egy átlagos hétköznap.
A késést Budapesten is megtartottuk, vastagon sötétben érkeztünk meg. A 15 kilométer hazatekerés simán ment. Útközben még beléptünk a Kertembe, élveztük, hogy nyitva van a sörkert, hogy 18 fok van (ilyesmit már napok óta nem láttunk) és kényelmesen meg tudunk inni a szabadban egy sört. Aztán induláskor elkezdett esni az eső és hazáig végig esett. Hát, jó. Szia eső, rég láttalak. Hol voltál eddig?
A videón megpróbáltam elmondani egy összefoglalót, de mindig panaszáradatba fulladt. Most írásban talán sikerül valami pozitívumot is belevinnem.
Nem ez volt a legjobb túránk. Hétfőtől, amikor beköszöntött a november, csak kinlódtunk. Pusztán csak idő kérdése volt, mikor adjuk fel. Még szerencsénk is volt, hogy Linz környékén jött a vállalhatatlanul brutál eső, így legalább ki tudtunk szállni. Most mondhatnám, hogy de legalább az Isar megvolt nyári időben, és ez tényleg megvolt, szép is volt, meg hangulatos is, de… baromi monoton a terep. A hülye németek mindent elkövettek, hogy semmi ne legyen az úton, 50-60 kilométert is tekerhetsz a murván és semmi nincs, csak a folyó, a folyóparti erdő és a murvás út. Meg a meleg. Bolt? Kocsma? Vizes kút? Település? Felejtsd el. Így viszont a táj szépségét hamar elnyomják a kellemetlenségek. Én most azt mondom, hogy oké, megcsináltuk, egynek jó volt, de soha többé. Sőt, valszeg hanyagolni fogjuk úgy általában is a német folyóparti túrákat.
Trekkek
Fényképek
Recent Comments