Category: Katonasztori

És akkor térjünk vissza főnökömhöz, a századparancsnokhoz. Szép apránként olyan viszony alakult ki köztünk, mint Lukas főhadnagy és Svejk között. Én, ahol csak lehetett, eljátszottam a naív hülyét – a Főhadnagy meg sohasem tudta eldönteni, hogy én tényleg ennyire ostoba vagyok, vagy csak szivatom. (Megjegyzem, egyik sem. Csak valahogy vonzottam a zűrös szituációkat, azokból meg csak magamat hülyének tettetve tudtam kimászni.)

Nézzünk egy ilyen zűrös szituációt.

Kint gyakorlatoztunk Fadd-Dombori környékén. Éppen robbantgatós napunk volt. Néhány embert komolyan érdekelt a dolog, ők egy homokos domboldalból szeltek le darabokat egy-egy trotil segítségével. A nagy többséget ez az egész nem nagyon hozta lázba, üldögéltünk a réten, beszélgettünk, heverésztünk. Ha lett volna köztünk fehér, meg rózsaszín ruhás nő, Szinnyei akár rólunk is festhette volna a Majálist.
Az idill addig tartott, amíg meg nem csörrent a katonai telefon. Kiderült, hogy maga a törzsfőnök jön ki, leellenőrizni, hogyan is mennek idekint a dolgok.
A századparancsnok gyorsan körbenézett. Összeszedte a 20 legnagyobb antikatonát.
Én lettem a vezetőjük.

– Petrényi, látja ott messze azt a ligetet?
– Jelentem, igen.
– Odamasíroznak. Elbújnak. Maguk nem léteznek.
– Jelentem, értem. Meddig?
– Majd küldök magukért. Menjenek.

Mentünk. Csakhogy porszem kerül a fogaskerekek közé. Nagyjából akkor, amikor elértük a távoli ligetet, akkor bukkant fel a TÖF autója. A ligetből.
Nyilván egyből odajött hozzánk.

– Szakasz állj! Százados elvtárs, Petrényi honvéd, jelentkezem! – nyomtam le a szabvány dumát. A fazon szerencsére nem ismert fel, hiszen amikor intim viszony keletkezett köztünk, mindketten gumiruhában voltunk.
– Pihenj! Mit csinálnak itt, katona?

Ettől a kérdéstől tartottam. Egyszerűen semmi olyasmi sem volt a környéken, ami megindokolta volna 20 ember jelenlétét. Kétségbeesve néztem körbe, amikor is kiszúrtam egy letört faágat a liget szélén. Olyan 10 centi vastag lehetett és vagy két méter hosszú.

– Jelentem, azért a faágért jöttünk!
– Ennyien? – ült ki a döbbenet a TÖF arcára.

Bociszem.

– Jelentem, igen. A Főhadnagy elvtárs biztos akart benne lenni, hogy el tudjuk vinni.
(A lófaszt. Én egyedül fütyürészve elég lettem volna hozzá.)
– Ez hihetetlen. Mi a francnak kell egyáltalán T. főhadnagynak ez a nyomorult faág?

Bociszem. Pislogás.

– Jelentem, nem tudom. Nem szoktam megkérdőjelezni az előljáróim utasításait.
– Na, abban biztos lehet, hogy én meg fogom! – horkant fel a TÖF.

Tisztelgett egyet és bepattant a kocsijába. Elindult a század maradék része felé.

– Most mit csinálunk? -kérdezte meg az egyik katona.
– Várunk egy kicsit. Majd egyes sorba fejlődünk, vállunkra vesszük ezt a szájbanyomott faágat és elvisszük a Főhadnagy elvtársnak.
Nem volt vita. Ez teljesen logikus döntésnek tűnt.

Megvártuk, amíg a TÖF végzett a század maradék részével, majd hangos ‘ehej uhnyem’ felkiáltások mellett elcipeltük a faágat.

Amikor odaértünk, a századparancsnok teljesen összetörve üldögélt egy kidőlt fatörzsön.
– Főhadnagy elvtárs, jelentem, meghoztuk a fát! – jelentettem.
Nagyon lassan nézett fel.
– Petrényi, maga az én ősellenségem. Mit ártottam én magának?
– Jelentem, nem értem.

Bociszem. Pislogás.

– Azt árulja el, hogyan találta ki ezt a szottyadt faág dolgot?
– Jelentem, nem volt más választásom.
– Tudja mekkora hülyét kellett az előbb csinálnom magamból?
– Jelentem, pontosan el tudom képzelni.

Na, ezt nem kellett volna mondanom.

– Igen!? – kapta fel a vizet – Azt hiszi, szivathat engem? Na, tudja mit, megkapja a következő feladatot: elmegy, megkeresi J. honvédet és letekernek 20 méter robbanó gyújtózsínórt!
Elsápadtam. Ez maga volt a halálos ítélet.
J. honvéd sofőr volt. Nagyjából azzal a mentalitással, mint Mad Bill Kelso a ‘Meztelenek és Bolondok’ című filmben.
A korábbi atomrobbantásos sztoriban ő volt az, aki vezette a menetoszlopot a felázott szántóföldön keresztül. Veszélyérzet egy gramm sem volt benne.
Másfelől a robbanó gyújtózsinór meg olyan anyag volt, ahol a PVC drótba robbanóanyagot töltöttek. Azaz míg egy normál gyújtózsinór azt mondja, hogy sssrssrsssrssr-bumm, addig a robbanó gyújtózsinór már azt, hogy bumm-bumm. Ez mindenképpen előny; a hátrány az, hogy a robbanó gyújtózsinór a legkisebb szikrára, sőt, már megtörésre is robban.

Megkerestem J honvédet. Ott ült egy tuskón, ölében egy nagy tekercs robbanó gyújtózsinór, szája szélében cigaretta, arcán pokoli vigyor, szemében őrület.

– Na mi van, macskajancsi? – vigyorgott rám.
– Bazdmeg, tudod mi fog történni, ha csak egy pici izzó hamu is leesik a cigidből?
– Na, mi?
– Azt már nem fogod megtudni.

Ezen elkezdett röhögni. A szájában fel-alá járt a csikk.

– J, él még a nagyapád?
– Nem – komorodott el.
– Helyes. Akkor gondolj arra, hogy a nagyfater milyen jó ember volt és milyen kár, hogy már nem él.
– Mi közöd van ehhez?
– Semmi. De legalább már nem röhögsz.

Még dühösebb lett.

– Akkor tekerd le ezt a szart.

Letekertem. Nem mondom, hogy nyugodt voltam. A cigi közben elfogyott, már csak arra kellett koncentrálnom, hogy tekerés közben egy picit se törjön meg a szál. Sikerült.
Ott hagytuk kiterítve a földön. Majd a századparancsnok elvágja.

Csakhogy.
Megjelent egy újabb parancsnoki UAZ. De ez olyan tempóban jött, mintha autocross versenyre edzett volna. Porfelhőben fékezett.

– Hol van T. főhadnagy? – kérdezte a sofőr.
– Itt vagyok – ért oda a századparancsnok.
– Azonnal szedje össze a századát és meneküljenek!
– Mi van?
– Az oroszok most jelezték, hogy lőgyakorlatot tartanak. Sávban haladnak előre és folyamatosan lőnek. A tisztás pont beleesik az útvonalukba.

Ha jobban odafigyeltünk, hallhattuk is a folyamatos géppisztoly-ropogást. Ez nem volt tréfadolog.
A századparancsnok gyors sorakozót vezényelt, majd gyorsan elfutottunk, méltóságunk utolsó darabjait is hátrahagyva.
A robbanó gyújtózsinór haláláról is csak rövid pukkanás formájában értesültünk.

Bármennyire is furcsa, de az időszak végefelé összebarátkoztunk. Én ugyanis olyat tudtam, amire neki nagy szüksége lett. Rajzolni.
Akkor kerültem képbe, amikor néhány bátrabb alak bevitte hozzá dedikálni a leszerelő zászlóját. Ezek ugyanis egyáltalán nem voltak rossz zászlók.
Behivatott.

– Petrényi, maga rajzolja a leszerelő zászlókat?
– Jelentem, én.

Megjegyzés.
Nem volt ám túl nagy választék. Rajtam kívül már csak Bogyó honvéd tudott rajzolni, csak neki nem volt önbizalma. Én viszont akkor már túl voltam egy-két meredek dolgon. Az iskolai újságba például – lapzárta miatt – úgy kellett rajzolnom, hogy direktben rajzoltam karctűvel a stencilgép fémlapjára. Aztán az is sikerült.

– Bármit le tud rajzolni?
– Ha van miről rajzolni, akkor igen.
– Tudja, mi az, hogy TZ?
– Jelentem, nem.
– Az, ami a maga harcieszközét fogja leváltani.
– Egy erősebb PorSívó?
– Petrényi, legyen kedves, ne juttassa állandóan az eszembe, hogy maga totálisan hülye a katonai dolgokhoz. Ez egy Tátra teherautóra szerelt repülőgép hajtómű. Fel tudja fogni, milyen erőt jelent ez? Ha nem rögzítenénk az autót, a hajtómű 80 káemhával tudná mozgatni.
– Ejha – mondtam faarccal.
– Ez most mi volt?

Bociszem.

– Na jó. Hamarosan kapunk két TZ-t. Énhozzám fognak tartozni. Addigra szeretnék összehozni egy oktatási anyagot. Magának kellene ábrákat rajzolni fóliákra, egy könyv alapján. Tud ilyet?
– Jelentem, igen.
– Remek.

És az is lett. Olyan jól sikerültek az első ábrák, hogy a végén a századparancsnok minden befolyását latba vetette, hogy ne kelljen elmennem a szokásos évi hajmáskéri nagygyakorlatra. Én voltam a laktanyában maradottak közül az egyedüli nem szemüveges. Mongúz a kobrák között. Reggel felkeltem, bevonultam a rajzeszközökkel a tanterembe és délután ötig rajzoltam. Egy írnok ismerősöm járt ki a városba, hozta a rostos gyümölcsleveleket. (Sört… ugyan. A századparancsnok rendszeresen beugrott nézegetni, hogyan haladok.)
Újból jóra fordult a sorsom. Habár a létszám miatt őrséget továbbra is adnom kellett, de az utána jövő bohóckodásban már nem kellett részt vennem. Csak rajzoltam.

Így ért véget a történet, mely a főnökömről és rólam szólt A vége felé annyira kisimultak a dolgok, mintha nem is a katonaságnál lettünk volna. Búcsúzáskor hosszan szorongatta a kezemet.

Mi a heppiend, ha ez nem?

Bociszem-kitérő

Sokan szidták/szidják a katonaságot, hogy mekkora pazarlás már ez. Az embertől – legalábbis az előfelvettől – egyik legszebb évét veszik el. Ez igaz is… de rengeteget lehet mellette tanulni is. Hogyan őrizze meg az ember az önérzetét, az önbizalmát a totális erőszakos ostobasággal szemben. A seregben rádborult, elöntött, minden szabad rést betöltött az aggresszív debilitás. Neked pedig ebben a viharban kellett megőrizned a józan eszedet. (Nem mindenkinek sikerült, néhány előfelvételissel például annyira elszaladt a ló, hogy csak az egyetemen döbbentek rá a kiközösítésre. Legtöbbjük ott is hagyta még elsőben az iskolát.)
A magam részéről úgy vélem, hogy igenis volt egy kevés értelme: ez az egy év beoltotta az embert a világ összes baromsága ellen.
Csak az ár volt túl nagy érte.

Hogy én mit profitáltam belőle: hát a bociszem nézést. Rájöttem, hogy a világ legvadabb dumáját is el lehet sütni, ha az ember őszinte bociszemekkel pislog közben. Ha hagyja, hogy belenézzenek a szemébe és abban csak a legmélyebb naivitást lássák. Ezt tudta Terence Hill is nagyon. És ezzel a tudással bármilyen kínos szituációból ki lehet mászni. Érintetlennek lehet maradni akkor is, ha mindenki körülötted sültbolond.

Lássuk például találkozásaimat P. zászlóssal.

Első őrségemet adtam. Kivonultunk, leváltam, elfoglaltam az őrhelyemet.
Most egy vallomás jön: én kifejezetten élvezem a magányt. Órákig képes vagyok eltöprengeni dolgokon. Az a 2 órányi belső őrség, mely másoknak végtelennek tűnt, nálam elrepült. Észre sem vettem, hogy jött a váltás. Az ügyeletes tiszttel együtt. Én csak üldögéltem egy távoli sarokban és elmélkedtem a valóság mibenlétéről. Azok meg álltak ott, mint egy rakás szerencsétlenség – és nem találták az őrt. Akinek egyből reagálnia kellett volna arra, hogy ha akár csak egy ember is megjelenik az őrhelye környékén.

Nemhogy tíz felfegyverzett katona.

Aztán egyszer csak észrevettem a csoportosulást. Ránéztem az órámra. Bakker. Elkezdtem futni az őrhely felé. Amikor már csak harminc méterre voltam, rájuk kiáltottam a rögzített kommunikáció első mondatát:
– Állj, ki vagy?
– Hogy a büdös isten faszába tudnánk ennél is jobban megállni? – ordított vissza a zászlós.

Én csak futottam tovább. Nagyon hülye szituáció volt, mert elméletileg ilyen távolságból a következő mondatom az ‘Állj vagy lövök!’ lett volna, hiszen nem a szabvány választ kaptam vissza – de ezt már én is túl erősnek itéltem.
Végül odaértem, aztán kicsit lihegve ugyan, de eljátszottuk az azonosítási méhecsketáncot. Csak ezután vett szemügyre alaposabban a zászlós. Én csak álltam ott, nagy bociszemekkel.
Aztán a zászlós adta fel.

– Elnézést, nem tudtam, hogy gyengeelméjű – legyintett.

Mentünk tovább.

Másodjára úgy találkoztunk, hogy a nyakába ugrottam.

De ehhez megint magyaráznom kell. Kicsi laktanya voltunk, minden szolgálatot a sorállomány adott, dehogyis volt ott őrszázad. Három század volt, ebből az egyik az őrséget/konyhát/kaput adta, a második az ügyalt, a harmadik az mvcs-t… aztán rotáltunk.

Lássuk sorban:

• MVCs: Mozgósítást végrehajtó csoport. Ha kitör a háború, akkor ez a csoport az, aki egyből a raktárba rohan és kiosztja minden jelentkezőnek azt, ami neki kell. Ez volt a legnyugisabb szolgálat, azon kívül, hogy nem lehetett kimenni a városba, semmi kötöttséggel nem járt.
• Ügyal: Ügyeletes alegység. 10-15 ember, mozgósításra készen. Ez volt a gyorsan harcba küldhető egység, olyan esetekben, amikor valami katonának elszállt az agya a városban és erővel be kellett hozni – illetve az ügyal mozdult, ha a rendőrség katonai segítséget kért. Az aggresszívebb ügyeletes tisztek ezzel játszottak is rendesen, volt olyan, aki többször is teszt riadót rendelt el. Este nyolckor, amikor a főfilm ment a tévében. Este 11-kor. Meg egyéb szadista dolgok. Mi pedig 10 percen belül, teljes harckészültségben, egy teljesen felfegyverzett teherautóval megjelentünk a parancsnoki épület előtt. Mert ha kicsúsztunk, akkor éjszaka meg kellett ismételni a mutatványt. (Naná, hogy ezekben a napokban ruhástól, bakancsban aludtunk.) Mindemellett az ügyal dolga volt a parancsnoki épület kitakarítása is, este hat körül.

Én imádtam az őrséget, ez olyasmi volt, amit direkt nekem találtak ki. Egyrészt bárhol, bármilyen körülmények között is képes voltam elaludni, másrészt pedig ezek voltak azok az órák, amikor volt időm metafizikai problémákon töprengeni. (A köldökömet nem nézegettem. El tudod képzelni, milyen higiéniai viszonyok között éltünk?)
Csakhogy az volt a szokás, hogy az őrség állománya adta a következő napon az ügyalt. Ezt viszont utáltam. A riadókkal túl sokat nem lehetett kezdeni. Csináltuk, ahogy tudtuk. Viszont a takarításnál már használtam az eszemet. Fogalmam sincs, miért, de a budi takarításától mindenki irtózott. Pedig az volt a legkisebb helyiség. Amikor mindenki felsorakozott a takarításhoz, én egyből szóltam az írnoknak, hogy én a klotyit szeretném takarítani. Soha senki nem tiltakozott. Bementem, felborítottam mindent sósavval, két-három perc után leöblítettem, vécékefével megsikáltam a fajanszot, körberugdostam a fókát azon a pár négyzetméteren, majd kiöblítettem – és készen is voltam. Nem telt el tíz perc sem. A vödröt – benne a fókával meg a sósavval – kitettem a folyosóra, hogy majd rakják el. Én innentől úgy gondoltam, hogy a részemről vége. Kiugrottam a jó egy emelet magasban lévő ablakon és a barakkok megkerülésével visszasétáltam a legénységi épülethez. A többieknek hiába volt úri munkájuk – folyosómosás, szoba porszívózás – ha jó egy órát dolgoztak.

Egyszer viszont elnéztem. Tudni kell, hogy a parancsnoki épület hátsó frontja egy teljesen elhanyagolt terület volt, a kutya sem járt arra. Amikor kiugrottam, nem is szoktam megnézni, hogy van-e ott valaki. Aztán egyszer volt: P. zászlós. Akinek egy emelet magasból a nyakába ugrottam. Szerencsére egyikünknek sem történt semmi baja. Feltápászkodtunk, leporoltuk magunkat.

– Ez mi volt, katona? – érdeklődött a zászlós.
– Rövidítettem.

Bociszem, pislogás.

– Hogyan?
– Nem akartam megkerülni a parancsnoki épületet, ezért mentem át a klotyin.

Hallgatás.

– És maga mindenhol így közlekedik?
– Jelentem, igen. Szeretek rövidíteni.
– És a parancsnoki épület sem akadály?
– Miért pont?

Szerencsémre valószínűleg a zászlós is görbe utakon járhatott, mert nem erőltette tovább a beszélgetést. Legyintett, elment.

Harmadjára leszereléskor futottunk össze. P. zászlós felelt ugyanis laktanya szinten a leltárért. Tekintve, hogy már akkor is loptak mindent, ami mozdítható volt, sőt, néhányan még ennyire sem voltak válogatósak, így leszereléskor mindig nagy csata volt abból, hogy kire mit lehet még ráhátékázni. Én is bementem P. zászlóshoz, hogy aláírjam, nincs semmilyen tartozásom.
– Nézze – tolta elém a papírt P – a maga nevén még szerepel egy mikádó, amit nem adott le.
– Mikádó? – lepődtem meg – Azt se tudom, mi az. (1)

Bociszem. Szapora pislogások.

P. zászlós megérezte, hogy itt kemény ellenfélre akadt.

– Nézd – váltott át tegezésre – Ezt a mikádót így is, úgy is rádvágjuk. Ide van írva a papíromra, hogy nálad van. Ha nem fizeted ki, akkor perelni fogunk, és istenemre mondom, meg is fogjuk nyerni. Neked macera, perköltség, késedelmi díj. Ellenben ha most kifizeted, akkor iszunk egy felest a házipálinkámból.

P. zászlós remek pszichológus volt.

– Bazdmeg – nevettem el magam – Életem legdrágább pálinkája lesz. De ezt nem tudom kihagyni.

– folyt. köv. –

(1): Az egyik leghétköznapibb ruhadarabunk volt, gyakorlatilag a télikabát.

Innentől kezdve furcsa viszony alakult ki közöttünk. A faszi kiemelt figyelmet szentelt nekem, én meg itt gyakoroltam be a naívan őszinte nézést egy-egy hülyeség után.

Mit értek ez alatt? Nos, egy teljesen apró történet.

Utáltam reggeli tornára járni. Viszonylag hamar rájöttem, hogy ha bebújok a sarokban álló dupla ágy alá, teljesen a falig, ember nincs, aki meglátna – és még aludni is tudok. Ez teljesen jól működött is. Szerencsére a szobánk pont a lépcsőház mellett volt, így tudtam mindent.
– Század vigyázz! – kiáltotta el magát az alegűhá. Ebből tudtam, hogy megérkezett a századparancsnok. Aztán meghallottam a futó lábak dobolását a lépcsőházban. Ah, jönnek a többiek, itt az ideje kimásznom, ne lássák meg hol voltam – gondoltam és elkezdtem négykézláb kifarolni az ágy alól.
Ekkor lépett be a szobába a századparancsnok.
– Katona, mit csinál az ágy alatt! – kiáltott rám.
Óvatosan kitolattam, megfordultam.
– Petrényi! – csapott a homlokára.
– Jelentem, igen.
– Mit csinált maga szerencsétlen az ágy alatt?
– Jelentem, elgurult a gombom.
Szó bentszakadt. Erre nem számított – de gyorsan feltalálta magát.
– Mutassa, hol van!
Belenéztem először az egyik kezembe, majd a másikba.
– Hát nem megint kiesett a kezemből? – néztem fel rá, őszinte bociszemekkel.
– Egyszer agyonütöm magát – viharzott ki a szobából.

Ez persze ártatlan dolog volt, akadt ennél durvább is.

Letelt egy időszak, a kopaszokból gumik lettek, az öregek meg leszereltek. Én ekkortájt elég sokszor voltam alegűhá, mert a leszerelőzászlók rajzolásához ez a szolgálat volt az ideális.
Egyszer szóltak, hogy ma nagyon észnél kell lenni, mert az anyalaktanyánkból jön le a laktanyaparancsnok, P. ezredes látogatóba. Hát, nem felette a fene a mi szintünkre is? Pont, amikor én őriztem a bútort?

Nyílt az üvegezett ajtó velem szemben, felpattantam, elordítottam magam, hogy ‘század, vigyázz!’, miközben tisztelegtem egy keményet. Elől jött az óbester, mögötte meg a laktanyánk sleppje, köztük a századparancsnok. Amikor meglátta, hogy én fogadom a nagy embert, egyből elsötétedett az arca.
Pedig nem indult rosszul. Pattogóan leadtam a hivatalos jelentést (kit, hol esz a fene), feszesen álltam, határozottan – úgy, ahogy kellett.

Aztán egyszer csak az ezredes elkezdte mereven nézni a geometriai központomat. Magyarul a tökömet. Megmondom őszintén, nem igazán tudtam hová tenni a hirtelen érdeklődésváltást. Ráadásul a fazonnak szemmel láthatóan elment a hangja, csak hörgés jött belőle.
Majd odanyújtotta a jobb kezét. – Hoppá – éledt fel bennem a szociálpszichológus. A nagy ember látszólagos megalázkodása. Hogy megmutassa, mennyire közvetlen ember is ő. Az emberi oldal a nagy vezérben. Az ilyet visszautasítani halálos vétek.
Ergo én is kinyújtottam a jobb kezem. Rázzunk egy nagy demokratikus ötujjast. Úgy kapta el a sajátját, mintha egy leprás leszakadt kezét nyújtottam volna oda. A hörgése teljesen halálossá vált, a feje sötéten bevörösödött. Istenbizony, azt vártam, mikor ugrik elő a két testőr fekete bőrkabátban és viszik el a faszit, mint Bástya elvtársat az uszodából.
Így álltunk egy ideig. Ő próbált levegőt venni, én meg vártam, mi lesz ebből. A századparancsnok lába belegyökerezett a kőlapokba.
Végül eljutott az artikulálásig.
– Katona! – ordította – Mi az ott!
És megint rámutatott a tökömre.
Ha el tudod képzelni az abszolút zavarodottságot, akkor nagyjából sejtheted, mit éreztem. Ferdére húzott szájjal ránéztem, majd egy kicsit előrehajolva elkezdtem vizsgálni a sliccemet.
– Nem ott, maga marha! – dörögte – Az mi az az övén?
Ránéztem. Bakker. Az időszakjelző. Teljesen kiment a fejemből.
Kihúztam, beledobtam a kukába. Rámosolyogtam. Ennyi erővel a tornádóra is mosolyoghattam volna. Ordítozott egy ideig, majd elviharzott. A századszint nem is érdekelte.

Akkor egy kis magyarázat. A 18 hónapos sorkatonai szolgálat három időszakra oszlott. Ezek a klasszikus kopasz, gumi, öreg felosztások. Ez a felosztás nem öncélú. A seregben ugyanis nincs két egyforma ember. Szigorú hierarchiák vannak, ha két ember összefut a büfé előtt, az egyik mindig előljárója a másiknak. Ilyen rendezési szempont a bevonulás időpontja, azaz az időszak is. Ennek ellenére minden beazonosításra szolgáló jelzés szigorúan tiltva volt. Például tiltva volt a centi is, de gumikorától kezdve mindenkinek volt. Ugyanígy tiltva volt az időszakjelző is. Ez egy pici műanyag bigyó volt, melynek hegyesebbik végét pont át lehetett dugni az öv valamelyik lyukán, elől pedig egy szám mutatta, hogy a viselője melyik időszakban van. Az extra gáz az volt, hogy ilyenhez csak úgy lehetett hozzájutni, ha az emberfia egy konkrét harci technikáról (már nem emlékszem, honnan) levágta. Azaz megrongálta az MN vagyonát. Az ilyen isten háta mögötti lazább laktanyákban szemet hunytak felette – de az anyalaktanyánk ezredesét szemmel láthatóan majdnem megütötte tőle a guta.

Jó egy óra múlva jött fel a századparancsnok. Mit jött, vánszorgott.
– Század vigyázz! – kiáltottam el magamat.
– Petrényi – nézett rám elgyötörten.
– Igen?
– Vallja be, hogy direkt csinálja!
– Hová gondol, Főhadnagy elvtárs! Hol lenne már nekem ennyi fantáziám?

Bociszem. Pislogás.

– folyt. köv. –

Amiről csak beszélgettünk, végül Tiboru megcsinálta. Elindított egy blogot a katonatörténetekről.
A korábban itt megjelent két sztorit át is adtam másodközlésre… aztán ahogy tovább gondolkodtam, úgy jöttek a többiek. Ezeket viszont eredetileg már oda küldtem be, és csak némi késéssel jelennek meg itt. A különbség az, hogy ott több az ábra, itt meg – az újraolvasás miatt – kevesebb a fogalmazási hiba.

…::..::…::…….::::::…:::::…:::.::.:….::.:.::.:::…::::::….::…:.::..::::…:..::…:::..:.:::.:..:

A második után azt mondtam kész, vége. Több igazán jó katonasztori már nem jut az eszembe. Aztán ma úszás közben elgondolkodtam, végigmentem azon az egy éven… és végül már csak azon idegeskedtem, hogy amíg haza nem érek, el ne felejtsem ezt az egészet.
Nem, nagy sztori már tényleg nem jutott eszembe. De sok apró, igen.
Ezek jönnek most, egy hosszú folyamban, nagyjából időrendben.

Alapkiképzés

Ez az az időszak, melyet a legtöbb katona szívesen kihagyna az életéből. Ez az, amikor megmutatják annak a kopasznak, hol lakik a Magyarok Istene. Én ugyan nem tudom, de ilyenkor biztosan nagyokat csuklik.
Életemben nem sokszor kattantam ki annyira, hogy egyszerre két cigire gyújtsak rá, de ekkor megvolt. Kánikulai melegben, teljes menetfelszerelésben (húszkilós hátizsák damilvékony szíjakkal, bádogsisak, tömött gázálarctáska, tölténytáska, géppisztoly) rohantunk ki (ugye, százhuszas tempó, énekelve) a jó három kilométerre lévő külső telephelyünkre. Gál úrnak pölö ekkor ment tönkre a lába. Aztán amikor kiértünk, hasra kellett vetődnünk és elásni magunkat. Naptól betonkeményre szikkadt, fűmentes birkalegelőn. A gyalásó simán szikrát vetett az első csapásnál.
Mint írtam, a hátizsák ott ficergett a hátunkon. Az a dög nemcsak nehéz volt, de nagy térfogatú is. Most gondold el, azzal együtt kellett magunkat hasonfekve beásni a föld alá, miközben a felügyelők husángokkal kezelték le azt, aki öt centinél magasabbra emelte a seggét. A nap persze sütött, mintha ezért fizették volna.
Én kábé egy és egynegyed óra alatt értem el odáig, amire már rábólintottak. Az elsők között mehettem pihenni az árnyékba.
Cigiből is csak azért gyújtottam kettőre, mert nem volt több kezem.

Egy valaminek viszont örülök: itt tanultam meg azt, hogyan kell – akár ekkora mennyiségű cuccal is magunkon – felszaladni a falra és átvetődni a három méter magasan lévő ablakon. Ez tényleg hasznos tudás.

Szóval ilyesmikkel múlattuk a napot. Egészen addig, amíg hihetetlen szerencse nem ért: beverték az orromat.

De mielőtt elmennénk ebbe az irányba, szólnom kell még egy csodálatos dologról: ez a Ki Mit Tud.
Az alapkiképzés közepe táján egy nagy bajúszú szakszi körbejárta a szobákat, hogy lesz Ki Mit Tud, ki akar indulni.Mindenhonnan üres papírral távozott. Ekkor újra nekiindult, de más stratégiával.
– Ki akar indulni a Ki Mit Tud-on? – jött be harsányan a szobába.
…
– Ne legyetek már ennyire hülyék. Kiálltok, oszt elszavaljátok az Anyám Tyúkját. Viszont addig hetente háromszor próbálunk. A kantinban. Este hétkor.
Sok ember szeme felcsillant. Ekkor volt ugyanis a kopaszok szokásos esti szopatása. Folyosómosás. Meg egyebek. Én például a szaros vécécsészék tisztára sikálásában voltam már akkor is vérprofi.
Engem speciel meggyőzött. A körút végére jó húsz embernyi mezőny gyűlt össze. Enyhe problémát jelentett, hogy ebből tizenkilencen az Anyám Tyúkját tervezték előadni, de katonáéknál semmi sem lehetett eléggé bizarr.
Írtam magamnak öt percnyi humoros szöveget és kitaláltam hozzá egy illusztrációsort. Az volt a lényeg, hogy a rajzok minél kevesebb vonalakból álljanak, humorosak legyenek és minél több legyen rajtuk a pucér nő. Pár nap alatt elkészültem a műsorral. Szerencsére a próbákon előadás helyett vad Coca Cola mámorban kártyáztunk meg fakorongoztunk, produkálnia senkinek sem kellett magát.
Aztán eljött az előadás. Kértem egy olyan nagy, letépkedős papíros táblát meg egy vastag fekete filctollat. Akkoriban még szerettem szinpadon illegetni magam, az előadás is jól sikerült, legalábbis a célkitűzésemet maximálisan sikerült elérnem: a közönségnek nagyon tetszett, a zsűri viszont alpárinak minősítette, így nem juthattam tovább.

Viszont fél év múlva szakmányban rajzoltam a leszerelő zászlókat.

Aminek nem csak az volt a haszna, hogy darabját 150 forintért alkottam meg, hanem az is, hogy hirtelen respektem lett. Megtehettem, hogy az általam mélyen utált Bognár szakaszvezetővel közöljem, hogy neki, ha az alakulótéren dobszó mellett nyalja ki a seggemet, akkor sem rajzolok. Apró örömök az ilyesmik, de jól esnek.

De vissza az alapkiképzés közepére. A hétvégénk szabad volt, természetesen le-lejártunk focizni. Itt esett meg, hogy középiskolás padtársam, jócimborám, Zoltán a játék hevében könyökkel úgy orrbavert, hogy betört az orrom. Gyorsan kivittek az ügyeletre, megröntgeneztek, az orvos szerint hihetetlen mákom volt, a kiálló csontdarab tényleg eltört, de nem mozdult el. (Zoltán sebészi pontossággal dolgozott.)
– Ez akkor konkrétan mit jelent? – kérdeztem meg.
– Össze fog forrni. Magának csak arra kell vigyáznia, ne mozduljon el.
– Azaz?
– Tartózkodjon minden rázkódással járó mozgástól.
– Mint például a vigyázzmenet?
– Ajjaj. Még a surranóviselés is tilos, mert az is üt.
Jippí! – volt az első gondolatom. Ha valaha kifaragják az antikatona szobrát, tuti én leszek a modell. Az egész laktanyából két embernek kellett az alaki foglalkozások után ottmaradnia és tükör előtt gyakorolnia a vigyázzmenetet: Kovalcsiknak és nekem. Kovalcsik ízig-vérig parasztgyerek volt, hiába kezdte jól a vigyázzmenetet, de három lépés után már kaszált. Az a mozgás épült bele a mozgáskoordinációjába. Nekem olyanom nem volt, én táncban is csak a freestyle pogóig jutottam el. Hihetetlenül nem bírom a kötött mozgásokat. Nehogy már más mondja meg, hogyan tekergessem a lábam. (Ebből később érdekes dolgok sültek ki, amikor díszőr lettem – de ennyire ne rohanjunk előre.)

Szóval sétáltunk vissza a laktanyába és csak az lebegett előttem, hogy te jó ég, mekkora mázlista vagyok.

Ja, hogy az az írás címe az, hogy én és a főnököm… én pedig még egy szót sem szóltam a századparancsnokomról. Nem véletlen – ugyanis ekkor még nem jelent meg a színpadon. Frissen végzett ember volt, csak szeptember második felében volt várható az érkezése. Elég stréber fazon lehetett, mert főhadnagyként jött ki a suliból.

És akkor vissza a történet fősodrához.

Odabent egyből le is költöztem a gyengélkedőre.
Ahol megint szerencsém volt.
Akkoriban egy gumi volt az EÜ katona, János. Semmi EÜ végzettsége nem volt, azon kívül, hogy ritka nagy franc volt. Velünk együtt vonult be Ferenc, akinek volt valami EÜ faiskolája, őt tervezték, hogy majd átveszi az EÜ katona feladatot. Csakhogy Ferenc, tisztességgel szólva, elég lúzer volt. Mindent csak szabályosan volt hajlandó csinálni, fosott mindentől… nem is jöttek ki jól Jánossal. Szemben velem. Mondtam már, hogy én voltam az antikatona? Aranyéletünk volt a gyengélkedőn. Jánossal ketten megcsináltunk mindent, Ferenc csak nézte. Ott ismertem meg Nyúl zászlóst, a felcsert. Nagyon fontos ismerettség volt, itt tapasztaltam meg, hogy Nyúlnak, az öreg alkoholistának, még a torkomat sem szabad megmutatni, ha hosszútávú terveim vannak az életben.

Délutánonként Jánossal bevettük magunkat az EÜ szobába, pont két vaságy volt benne, a tévé középen, János napközben már gondoskodott a sörről, bagóztunk, néztük a tévét, beszélgettünk. Mindezt alapkiképzés közben. Én időnként átmentem a kantinba pingpongozni, mert komolyan meg akartam nyerni a zászlóalj bajnokságot. (Végül második lettem. Egybehangzóan én rontottam el a döntőt.) Mit mondasz? Törött orrcsont? Ugyan már, papucsban voltam. Nem rázkódott az a csont. Vagy csak mázlim volt.

Az egyik ilyen délutánon bevánszorgott egy hadfi a gyengélkedőre. Majdnem két méter magas, kissé tejfeles képű. Kék tornagatya, fehér trikó. A lábán egy nagyon csúnya seb.
Éppen egyedül voltam, János kiment sörért, Ferenc meg szokás szerint nem velünk töltötte a délutánt.
Zavartam néztem a sebet. A fazon salakos focipályán taknyolhatott egy nagyot és utána legalább öt métert kellett csúsznia. Kábé húsz centi hosszan és öt centi szélességben felgyűrődött a bőr a combján, több helyen is kilátszott a seb alatt a hús. A durva salak nagyon kegyetlen tud lenni.
– Maga az EÜ katona? – kérdezte.
(Mit flancol már ez a magázással?) – gondoltam magamban.
– Jelenleg igen – bólintottam rá.
– Akkor ápolja le a sebemet.
Felfektettem a vizsgálóasztalra, megnéztem a sebet. Közelről még rondább volt. Alig nedves szivaccsal körbemostam, óvatosan kiszedtem csipesszel a salakdarabokat. Jöhetett a fertőtlenítés.
– Nem fog fájni! – szóltam oda neki, amíg előszedtem a jódtinktúrát.
(Nem a faszt nem.) – nyeltem magamban.
Elkezdtem körben lekezelni a sebet. A hapi meglepően jól bírta. Igaz, sziszegett, mint egy kuktafazék 40 perc főzés után, de akár ordíthatott is volna.

Végül jól beszórtam a sebet sebhintőporral. Eddig rendben is volnánk.

– Egy kicsit várnunk kell – nyugtattam meg. Pedig csak időt akartam nyerni. Fogalmam sem volt, hogyan kössem be. Egyébként sem voltam jártas a kötözésekben, de itt az is zavart, hogy bármilyen gézt, párnát teszek a sebre, az úgy beleragad, hogy átkötéskor felszaggatja az egészet. Tanácstalanul nézegettem a szekrényben, amikor rátaláltam egy flakkonra: Plastobol. Ez egy spray volt, mellyel befújva egy sebet, hermetikusan záró műanyagréteget hozott rajta létre. Ez az! – csaptam a fejemre. Ugyan ekkora sebre még nem láttam használni, dehát kaland az élet.
– Nem fog fájni! – nyugtattam meg. Egyből kiült a pánik az arcára.
Befújtam, megvártuk, amíg megszáradt, végül bepólyáltam.
– Készen vagyunk – mosolyogtam rá.
– Maga nagyon megkínzott – foglalta össze.
– Ugyan. Így is hatalmas mákja volt, hogy nem Nyúl zászlós volt bent – mosolyogtam még mindig.
– Árulja már el, hogy hívják magát?
– Petrényi honvéd, szolgálatára.
– Aha.
Elsántikált.

Másnap szóltak, hogy fel kell mennem a századszintre, most osztják ki mindenkinek a géppisztolyt. Ahogy voltam, melegítő alsóban, fehér trikóban, papucsban felsétáltam. Alig néztek rám döbbenten. Én ugyanis már teljesen elfelejtettem, hogy alapkiképzés van – miközben a többiek komoly drillben szopták naponta a központi harci faszt. A kiképzők gyanúsan is méregettek, de nem tudták hová tenni mind a ruhámat, mind a jókedvemet – így nem is bántottak. Álltam a sorban, aztán egyszer csak kinyílt a századparancsnoki iroda ajtaja. Kilépett az új századparancsnok.
Pontosabban, kisántikált.
– Ah, Petrényi! – áradt szét arcán a sátáni mosoly, amikor meglátott – Tudja, hogy én is szoktam mondogatni azt, hogy ‘Nem fog fájni’?

– folyt. köv. –

Éppen meg akartam írni, miért nem írok több katonasztorit. Ehhez persze végiggondoltam, miket is kellene kidobni – és meggondoltam magam. Végül is lehet ilyesmiről írni, csak különösképpen figyelni kell a stílusra, a lendületre. Nagyon könnyen unalmassá válhat a mesélés, különösen persze azért is, mert roppant sovány a sémakészlet: a seregben az embert vagy szopatták vagy szopatott.

Tehát ott járunk, hogy Józseffel (Gál Úr) adtunk kapus szolgálatot. Ez egy meglehetősen hektikus szolgálat, a két ember két óránként váltja egymást. Megbeszéltük, hogy sokkal nyugisabb, ha két műszakosra konvertáljuk: enyém az éjszakai szolgálat, Józsefé pedig a nappali.
Így is lett. Elrepült az éjszaka, nem történt semmi különös. Egyedül azon lepődtem meg, hogy hajnali öt körül az összes főmufti már befutott. Nem szoktak ezek ilyen lelkesek lenni, még vidéken sem.
Hatkor váltottunk, felmentem, levetkőztem, bebújtam az ágyba – és fél hétkor kitört a háború. Beriadóztatták az összes századot. Ilyenkor mindenhová sutyerák megfigyelőket állítanak, akik stopperrel a kezükben figyelik, minden szintidőn belül megy-e. Felöltözni (verekedés a keskeny ruhásszekrényeknél), összerakni a teljes menetfelszerelést (hónapok óta össze van, gyk. penészedve is), felvenni a fegyvert a fegyverszobából (vedd fel az enyémet is, köszi!), aztán lefutni az alakuló térre. Addigra kiállnak a teherautók (naná, ők is időre), felhajigáljuk a pereputtyot… aztán irány a háború. Azaz zuhanyozni.
De ezt később úgyis elmagyarázom.

Mondhatni 10 perc alvás után nem voltam igazán kipihent. Felkászálódtam a személyszállító Csepel platójára. Négyünknek nem volt külön autója a századnál, mi a csomagokkal együtt utaztunk: sátrak, fémrudak, dobkályhák. Mivel tudtam – mindenki tudta – mi lesz az első harci feladat, kényelmesen magamra húztam az öfnit.

Itt azt hiszem, megint magyaráznom kell. Öfni = összfegyvernemi védőkészlet. (Katonaszleng teszt, lásd itt.) Ez egy egybe vagy kettőbe szabott maximálisan zárt gumiruha, mely megvéd a nehéz napokon. (Az alsó részt időnként lehet látni komolyabb horgászokon is: ezzel derékig be lehet menni a vízbe halfárasztás közben.) Van kapucnija is, ha pedig aláveszünk egy gázálarcot, akkor nemhogy jóanyánk, de még a marslakók sem ismernek ránk.

Szóval, már a teherautó platóján beöltöztem, majd kezemmel/lábammal átöleltem egy hengeres dobkályhát és édesdeden visszaaludtam. Nem akarok dicsekedni, de aludni akkoriban nagyon tudtam. Még odabent is csodájára jártak, pedig volt ott egy-két őstehetség. Például mínusz tizensok fokban, őrségben, simán elaludtam a puszta földön. (Igaz, rendesen aláöltöztem.) De bárhol, ahol volt két perc holtidő, én már húztam is a lóbőrt. (Nem, nem az őrbundára gondoltam, mi olyat nem kaptunk.)
Egészen addig, amíg a városban mentünk, nem is volt gond – csakhogy a háborúkat terepen vívják. Az ellenőrök pedig mindenhol ott voltak a stopperórákkal, ergo a sofőrünk a durvábbnál durvább földutakon is úgy nyomta a gázt, mintha az üdvössége múlott volna rajta. Volt is élet a Csepel hátsó platóján! A tárgyaknak nem röppályája volt, hanem tartózkodási eloszlásfüggvénye a levegőben. Mindezen repkedő dolgok felhőjében pedig én szorosan átöleltem a dobkályhámat és vele együtt repkedtem a levegőben, tetőtől talpig gumiruhában. És végigaludtam az utat.

Végül megérkeztünk a kijelölt tisztásra, kezdődhetett a zuhanyozás.

Ez a nehéz a katonasztorikban, hogy állandóan magyarázkodni kell. Nos, én vegyi mentesítő és hullaeltakarító minőségben szolgáltam, ami határozottabban szimpatikusabb állapotnak tűnt, mint amikor úgy kalkulálnak az emberrel, hogy csata után ő lesz a hulla. Mi mostuk le az emberekről vegyi támadás után a mérgező trutyit, illetve atomtámadás után a katonasisakokról a ráolvadt embereket.

Az első hadsintéren ezt a lemosást kellett gyakorolnunk. Váratlanul igen magas rangú megfigyelőt kaptunk, maga a törzsfőnök jött ki vizsgálódni.

Jah. Megint magyarázkodás jön. Nem, nem Winnetou. A ‘törzs’ katonáéknál mindig is egy operatív központot jelentett. Benne lenni a törzsben, az rangtól függetlenül komolyabb hatalmat adott a katonáknak. A mi laktanyánkban a törzs ‘főnöke’, azaz a törzsfőnök, azaz hivatalosan a TÖF, egy egyszerű százados volt, de bizonyos szituációkban – mint például hadgyakorlat – simán parancsolhatott a főtiszteknek (őrnagytól ezredesig) is.

Nos, ez a fazon kóricált az erdei tisztáson és figyelte, mit is csinálunk. Általában ebben a fázisban van néhány ember, aki tudja, mi a dolga – a többiek pedig Boyle-mozgás szerint fel-alá rohangásznak, imitálva, mintha ők is tudnák.
Egy embertől eltekintve. Én ugyanis csak álltam a tisztás közepén… és aludtam.

A TÖF fel-alá járkált – és nagyon nem tetszett neki a látvány. Az a fajta ember volt, aki nem csak azt várta el, hogy az emberek pontosan végezzék a munkájukat, hanem azt is, hogy még lelkesedjenek is érte. Ebből éppen deficit volt a tisztáson. Felállítottuk a zuhanyzókat, ki lettek húzva a csövek, a másik végük meg rá lett kötve a locsolókocsikra. Nem tetszett neki. Néhány embert félreállítottak, majd egy másik csapat elkezdte sikálni őket, bemutatva, hogyan mentesítenénk mi. Ez már aztán végképp nem tetszett neki. Kikapta az egyik harcos kezéből az autómosó fanyelű kefét, majd keresett egy masszív mentesítendő felületet. A nagy fel-alá rohangálásban így esett a szeme rám, az egyedüli fix pontként ácsorgó emberre. Odarongyolt, majd veszettül elkezdte lesikálni a bőrt a hátamról.
– Hé, haver, szálljál már le rólam! – mordultam rá, a frissen ébredt ember őszinteségével. Fogalmam sem volt róla, ki ez az apró termetű faszi mellettem, talpig beöltözve. Aztán próbáltam arrébb lépegetni… de a fazon makacsul jött utánam a kefével és dörzsölte a hátam. Baromi kellemetlen dolog volt. Fogalmam sem volt róla, hogyan koptassam le ezt a szemmel láthatóan túlbuzgó alakot. Végül valaki megszánt, odasodródott mellém.
– Te, vigyázz, ez a törzsfőnök – sustorogta oda a szája széléből.
– Ja, neki lehet – adtam meg magam.

Így lettem katonáéknál Az Ember, Akinek A Törzsfőnök Mosta Meg A Hátát.
De használhatott volna egy kicsivel több sampont is.