Ez az írás most a főnököknek szól. Azt fogom elmagyarázni, hogyan lehet rávenni a beosztottakat arra, hogy éhbérért halálra dolgozzák magukat.
Először meg kell ismerkednünk egy fogalommal: ez a kognitív disszonancia. Valószínűleg sokan már ismerik is… de akik nem, azok számára gyorsan összefoglalom. Kognitív: azaz gondolati, azaz agyi. Disszonancia: azaz eltérés, feszültség. A kettő együtt pedig azt az állapotot takarja, amikor a delikvens agyában két, egymással gyökeresen ellentétes gondolat fészkel. A szakirodalom kedvenc példája a bagózás. A dohányos ember agyában az egyik gondolati tartalom az, hogy a dohányzás rákot okoz, a másik az, hogy értelmes, okos ember vagyok, aki nem ellensége saját magának. A két gondolat egyszerre nem lehet igaz, feszültség keletkezik. Az illető ezt csökkenteni igyekszik, azaz vagy leszokik, vagy racionalizál. Ilyenkor jönnek azok az érvek, miszerint ‘úgyis mindig mások halnak meg, mi sose’, ‘annyi mindenről kimutatták már, hogy rákot okoz, miért pont a cigarettára lenne igaz’, ‘nagyapám 85 évig élt, élete végéig bagózott’, na meg a legszebb ‘oké, nem élek sokáig, de az sokkal élvezetesebb lesz, mert nem korlátozom magam’.
Ahhoz, hogy a célunkat elérjük, ahhoz kognitív disszonanciát kell gerjesztenünk a beosztottaink agyában, arra kényszerítve őket, hogy racionalizálásaik abba az irányba mutassanak, miszerint ők tulajdonképpen élvezik a megalázó munkát. (Nyilván itt is lesznek olyanok, akik nem racionalizálnak, hanem kilépnek – de számoljuk már össze, a dohányosok között mennyien szoknak le és mennyien racionalizálnak?)
Akkor ugye megvan a cél, nagyjából megvan az eszköz, már csak a fondorlatos, nagyon ravasz trükk kell, amivel rávesszük alkalmazottainkat arra, hogy éhbérért rengeteget dolgozzanak.
Íme a recept:
Követeld meg, hogy dolgozzanak sokat… és fizess nekik keveset.
Látom a szemeden, hogy ennél azért többet vártál. Nos, a módszer pont azért ördögi, mert részedről elég, ha ennyit csinálsz. A többit már elvégzi az ó bohókás kis agyuk.
Úgy látom, nem vagy meggyőzve.
Mesélek neked kísérletekről. Szociopszichomókusok végezték, elég jól dokumentáltan.
Egy amerikai egyetemen diáklázadás volt, melyet a rendőrség brutális beavatkozással vert le. Később egyetemisták egy-egy csoportját megkérték arra, hogy – jó pénzért – írjanak már dolgozatot arról, hogy a rendőrségnek időnként keményen kell fellépnie, bekalkulálva az esetleges brutalitást is. Az egyik csoportban 20 dollárt fizettek a résztvevőknek, a másikban 10-et, a harmadikban egyet, a negyedikben felet. A kísérlet előtt és után felmérték a résztvevők rendőrséggel szembeni attitüdjeit.
Meglepő módon abban a csoportban, ahol rongyos 50 centet fizettek a résztvevőknek, komoly attitüdváltás történt, dacára annak, hogy az élmény még friss volt – miközben a másik szélső értéknél, a 20 dolláros fizetésnél, senkinek nem változott meg a hozzáállása.
Mi is történt? Akit jól megfizettek, az azt mondta, hogy én egy okos értelmes ember vagyok (egyik gondolati tartalom), aki jó sok pénzért összeirkál egy csomó hazugságot (másik gondolati tartalom). A kettő között nincs semmi ellentmondás, nem indul be semmiféle racionalició. Nézzünk bele a féldolláros emberek agyába. Azt mondták, hogy ők értelmes, okos emberek, akik… egy nyomorult féldollárért eladták a lelküket. Itt bizony van disszonancia, és a feloldása egyértelműen az volt, hogy a résztvevők módosították a rendőrséggel szembeni attitűdjüket, azaz elfogadták azt, amit korábban hazugságnak hittek.
Még mindig nem győzött meg? Nézzünk egy másikat.
Egy embert beültettek egy szobába, majd egy mechanikus, unalmas munkát végeztettek vele. Ezért pénzt kapott. Megkérték, hogy amikor kijön, mondja azt a következő embernek, hogy ez egy nagyon izgalmas, érdekfeszítő munka. Előtte és utána természetesen itt is felmérték azt, hogy az illető hogyan vélekedik erről a munkáról.
A kísérletet rengetegszer végezték el, a változó a fizetett összeg volt.
Nos, mit tippelsz?
Azoknak, akik a legkevesebb pénzt kapták, azoknak változott meg legnagyobb mértékben a véleményük. A feszültség oka szinte ugyanaz volt, mint az előző kisérletben (okos, értelmes ember vagyok, egy unalmas munkáról hazudtam azt valakinek, hogy érdekfeszítő), a feloldás pedig az lett, hogy a résztvevők elkezdték izgalmasnak tartani a munkát.
Ez azért már egész közel van, nem?
Persze még ott van a ‘valakinek hazudás’ kikényszerítése, de ez is megy automatikusan. Az emberek – munkahelyen belül, munkahelyen kívül – beszélgetnek egymással és senki nem fogja nyíltan beismerni, hogy egy reménytelen helyen dolgozik, teljesen kizsigerelve. Ergo hazudik… de annyira nem is, mert minden beszélgetés után apránként már változik az attitüdje.
Nos, ennyi. Ha még mindig ingatod a fejed, akkor nézz magadba, vagy gondold végig az ismerőseiddel történt beszélgetéseidet. Hányszor találkoztál már olyan fordulattal, hogy ‘persze, szar a hely, de rengeteg tapasztalatot lehet szerezni’, vagy ‘borzasztó a hely, de amilyen most a munkaerőpiac, nem szabad váltani’, vagy ‘úgy pokol, ahogy van, de jó a közlekedés, hamar otthon vagyok’… és ilyenek.
Ezek bizony mind olyan racionalizálások, melyektől a főnököknek hízik a mosolya.
ps.
Tessék olvasni Társas Lény-t.
Recent Comments